35. rész Karácsony és új év

Sziasztok! Ezer bocsánat amiért ilyen ritkán hozok részt! Remélem, néhányan olvassátok még a történetet:) Hétfő után szerintem sok teher lekerül a vállamról, így végre tudok hozni rendszeresen részt. Úgy tervezem, hetente egy részt tudnék hozni, de még majd meglátom, hogy is lesz. Jó olvasást! :) Puszi: Lilly

/Edward szemszöge/

Rájöttem, mekkora badarság volt eljönni otthonról. Az pedig még nagyobb hiba volt, hogy otthagytam Lilit egyedül. Most készülődök haza, s bárhogyan is próbálom visszaszorítani gyomromban ezt a furcsa érzést, nem tudom. Alice nyilván tud a hazatérésemről, mert már elég régen eldöntöttem ezt. Ki kellett szellőztetnem a fejem, mert így, egy csapásra megtudni, hogy a barátnőm valakinek a jegyese volt, és tíz évig éltek együtt - hát ez azért nehéz. Végül is ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Ha úgy vesszük tönkretettem az édesanyja életét… Ráadásul ő tényleg nem tehet arról, hogy rossz társaságba keveredett, mivel fogalma sem lehetett arról, milyen is egy igazi boldog család részesének lenni. Olyan jó lesz újra látni! Nem tudom igazából mennyi idő telhetett el, mivel folyamatosan csak gondolkodtam. Senkivel nem beszéltem, amióta itt vagyok, és már alig várom a találkozást a többiekkel. Az első dolgom az lesz, hogy bocsánatot kérjek Lilitől, amiért ennyire megbántottam.

***

Most szálltam le a repülőről, s máris a legközelebbi taxishoz vezetett az utam. Megmondtam neki a címet, bár közölte – eléggé borsos árat fog kérni a hosszú út miatt. Ez engem nem érdekelt, főleg most nem. Már égtem a gondolattól, hogy újra találkozhatok a szerelmemmel.

Mivel Seattleben szálltam le, körülbelül másfél órát töltöttem a taxiban. Jobb lett volna, ha szólok Alice-nek, hogy jöjjön ki értem, de úgy gondolom, tiszteletben akarta tartani azt, hogy legelőször Lilivel szeretnék találkozni. A sofőrt is az ő házához küldtem, majd mikor kiszálltam, kifizettem, s mindezek után megnyugodva néztem körül. A bejárati ajtóhoz sétáltam, és furcsán tapasztaltam, hogy nyitva van. Beléptem, de semmi nem utalt arra, hogy szerelmem itthon lenne. Letettem a bőröndömet, s a nappali felé néztem, viszont abban a pillanatban gondolatokat hallottam a konyha felől. Semmit nem értettem belőlük, így odamentem, megkérdezni, mit jelentenek ezek. Megálltam az ajtóban, James pedig felkapta a fejét.

- Te mit keresel itt? – Nem volt rosszindulat a hangjában, pusztán meglepődött.

- Pontosabb lenne az a kifejezés, hogy kit, de az ő házában vagyunk. Szóval… hol van Lili? – Homloka ráncba szaladt, gondolatai hirtelen a ma esti focimeccs körül forogtak.

- Nem tudod? – Felállt az asztaltól, de egy tapodtat sem mozdult. Villámgyorsan körbejártam a házat, de még csak szerelmem illata sem érződött.

- Hol van Lilian? – Tagoltan beszéltem, a falnak dőlve, mélyeket lélegeztem.

- Neked tényleg fogalmad sincs róla, hol van – állapította meg. – Miután elmentél, Lil… - nem tudta befejezni, ugyanis kinyílt a bejárati ajtó. Alice a szokásosnál is sápadtabban lépkedett az étkező felé, ahol mi álltunk. Vékony kis hangján megszólalt, miközben átölelt.

- Szia, bátyó! – mosolyt erőltetett az arcára, ám gondolatai teljesen máshol jártak. Hogyan mondjam el neki?

- Fogalmam sincs, miről beszéltek, de örülnék, ha elmondanátok végre! – Kezdtem egyre idegesebb lenni, s nem is akartam visszafogni magam. Alice megérintette a karom, az ajtó felé biccentett.

- Otthon elmesélünk mindent, rendben? – Aggódó tekintete kezdett megijeszteni.

- Szóval most az van, hogy te láttad, mikor érkezem, így beadjátok nekem azt, hogy Lili nincs itt. Tehát nálunk van! – Húgom mély levegőt vett, arca reménytelenséget tükrözött.

-  Edward, ülj le, rendben? – Azt tettem, amit mondott, s James arcát figyeltem, ami megannyi fájdalmat tükrözött. – Ha egy kicsit zavaros, akkor majd utána elmagyarázom jobban, de értsd meg, hogy nagyon rossz helyzetbe kerültem! Nem így beszéltük meg, úgy volt, hogy Carlisle fogja elmondani, de te nem haza jöttél, szóval…

- Alice, a lényeget! – szóltam rá, mert már nagyon hosszasra sikeredett a bevezetője.

- Elmondod neki, vagy tovább halogatod, és nekem kell? – Ezek szerint nem én voltam az egyetlen, aki kezdte elveszíteni a türelmét.

- Jó, elmondom! Miután elmentél, körülbelül rá egy hétre Lili… eltűnt. – Kellett egy másodperc, mire felfogtam.

- Elment innen? Szó nélkül? – Rövid csend következett, amit James tört meg.

- Nem önszántából. Elmentünk szórakozni, mivel úgy volt, hogy másnap elköltözik, és mikor engem eléggé átejtettek, rájöttem mire is ment ki a játék. Visszamentem arra a helyre, de ott mindent letagadtak. Valószínűleg Josh rabolta el.

/Lili szemszöge/

December 24.-e van, és én még mindig nem szólunk egymáshoz Josh-sal. Neki kell helyrehoznia, amit elrontott. Szerintem elég régóta együtt vagyunk, már négy éve – jó, voltak hullámvölgyeink, mint minden más párnak, de hazudni sosem hazudtunk egymásnak. Erre tessék! Mit rontottam el? Már nem bízik bennem? Ez nem az én hibám… Legalábbis nem csak az én hibám…

Folyamatosan az utolsó két mondatot ismételgettem magamban. Igen, eléggé hajlamos vagyok az önmarcangolásra, még akkor is, amikor tudom, hogy semmit nem tettem.

A karácsonyi vacsoránkat készítettem, bár jobb lett volna, ha hagyom az egészet a francba. Josh nem lesz hajlandó elmondani, hol is volt, szóval… Már megint itt tartok. Verd már ki a fejedből! Legalább erre a három napra! Annyit csak kibírsz, hogy ne gondolj erre. De akkor is hazudott! – súgta a fejemben egy kis hang. Elég!

Letettem a kezemből a kést, s a nappaliba néztem, ahol Josh épp festett. Nem rég kezdhette el, mert még csak néhány ecsetvonás látszott. Mindig is csodálatosnak tartottam, amikor kész lett egy-egy képpel, ugyanis bámulatosak voltak. Általában az adott hangulatát idéző festményeket készített, de amennyit már látni lehetett a képből, ez egyáltalán nem azt mutatja.

Folytattam a főzést, ugyanis így soha nem leszek kész.

Egész nap nem szóltunk egymáshoz, majd este is csak akkor, amikor már rávettem magam, hogy megtörjem a csendet. A fürdőszobában voltam, a hajamat vasaltam ki. Ő a szobában öltözött, ügyet se vetve rám.

- Elárulnád, hol voltál? – kérdeztem, s közben kimentem az ajtóhoz.

- Nem hagyhatnánk már abba? Kérlek! – Lemondóan nézett rám. – Neked miért jó, ha veszekszünk? – Nyakkendőt keresett a szekrényben, én pedig eltátottam a szám.

- Nekem? Ezt komolyan kérdezed? Hadd emlékeztesselek, édesem, ki is titkolózik, és hazudik – ráadásul rosszul…

- Jó, felejtsd már el! Ha nem akarom elmondani hol voltam, akkor nem is fogom!

- Remélem megérte az az éjszaka… - fontam össze a karomat a mellem előtt. Szembefordult velem, majd mozdulatlanul állt.

- Miket beszélsz? – összeráncolta homlokát. Szeméből düh sugárzott.

- Jól hallottad. A nőcskéd nagyon jó lehetett, ha délelőtt értél haza.

- Te megőrültél! Nincs semmilyen nőcském, rajtad kívül! De tudod mit? Ha ennyire nem bízol bennem, megérdemled, hogy ezt hidd! – Bevágta a szekrényajtót, s mérgesen letrappolt a földszintre.

Tudtam, hogy ezzel még jobban magamra haragítottam, de nem hagy nyugodni ez az egész! Mélyet sóhajtottam, mivel beláttam, úgysem fog igazat mondani, így feladtam. Utána mentem, szokása szerint a kanapén ült - a kedvenc könyvét olvasta. Valahányszor felidegesítette magát, mindig leült olvasni ezt a könyvet. Fogalmam sem volt, mit láthat benne, bár nekem soha nem adja ide. Olyan, mintha egy kéziratot olvasna egyfolytában, ami annyira érdekes, hogy lehetetlenség letenni.

A lépcsőkorlátnál álltam, tudtam, hogy hallotta minden lépésemet a lépcsőn, így vártam hátha megszólal. Minden hiába, mintha ott sem lettem volna a házban.

- Szeretném, ha elmondanád – szólaltam meg. – De tiszteletben tartom azt, ha nem akarod.

Hangosan összecsukta a könyvet, lassan felállt, szembefordult velem, kérdő tekintettel vizslatott.

- Komolyan?

Vállat vontam. Erre mit tudtam volna mondani? Azt, hogy igazából nagyon dühít, hogy nem tudom, de mit tehetek?

- Másképp nem mondtam volna.

Az arca felvidult, én pedig úgy döntöttem, helyesen cselekedtem. Ha örül, akkor már megérte beadni a derekam.

- Na, akkor karácsonyozunk? – Vidám arcán mosoly terült szét, kezei közé fogta az enyémet, ugyanis időközben odajött hozzám. Kérdésére bólintottam, mire előhalászott a zsebéből egy kis dobozt. Hirtelen nem kaptam levegőt, de azután azzal nyugtatgattam magam, hogy ez a doboz nagyobb az átlagos gyűrűsdobozoknál, így biztos nem az van benne. – Boldog karácsonyt! – Felemelte a tetőt, s megnyugodva tapasztaltam, hogy egy karkötő van benne, rajta egy olyan vörös színű medállal, amit nyakláncon is lehet viselni. Teljesen beletemetkeztem az ékszer szépségébe, amíg Josh ki nem vette azt tartójából, s a csuklómra nem csatolta.

- Nagyon szép. Köszönöm. – Suttogtam. Teljesen el is feledkeztem arról, hogy én is vettem neki ajándékot. Egy pillanat alatt előkerestem rejtekhelyemről, majd a kezébe ejtettem. Ráncolt homlokkal tépte le róla a csomagolást, s mikor meglátta a dobozban lévő karórát, felnevetett. – Amikor megvettem, még nem gondoltam, hogy tényleg szükséged lesz rá – húztam el a szám.

- Köszönöm szépen! – Feltette a kezére, majd átölelt, s hosszan megcsókolt.

- Menjünk enni, jó?

- Lenne egy meglepetésem, de ahhoz el kell mennünk. Benne vagy? – Csakis a tegnapi veszekedésünk miatt bólintottam rá. Másképp mondtam volna neki, hogy semmi kedvem elmenni itthonról.

Kivezetett a házból, beültetett az autójába, s a belváros felé hajtott.

- Hová megyünk? – Megrázta a fejét, miszerint nem fogja elárulni. Kinéztem az ablakon, s még csak akkor vettem észre, hogy a sötét erdő mellett haladunk. Meg mertem volna esküdni rá, hogy láttam valamit, ami pontosan a szemembe nézett.

- Valami baj van?

- Nem. Semmi. – Rámosolyogtam, bár nem tudom, mennyire látszott hihetőnek. Ismét kinéztem az ablakon, de most az erdőn kívül semmit sem láttam.

Mikor leparkolt körbenéztem, s az első, amit megláttam, az egy étterem volt. Ennek nagyon megörültem, mivel már korgott a gyomrom. Josh bevezetett az elegáns helyre, de mintha csak kívülről lett volna az. Bent korunkbeli lányok és fiúk nevetgéltek, mintha csak egy partyn lennének. A terem egy kevésbé nyüzsgő részén megláttam Lis-t, s vele szemben Sebastian-t, amint épp beszélgettek. Ki nem néztem volna Sebastianból, hogy képes normálisan is beszélni egy nővel. Látszólag elég jól megértették egymást, így rámosolyogtam Elisabeth-re, aki csak egy halvány mosolyt küldött felém, mikor meglátott. Több embert nem hiszem, hogy ismertem volna a helyiségben, de nekem ennyi épp elég volt. Josh-sal melléjük keveredtünk, s én már le is huppantam barátnőm mellé.

- Hát ti nem otthon vagytok? – kérdeztem. Mindegyikőjükre ránéztem, s válaszul csak mosolygást kaptam.

- Úgy gondoltuk, itt a helyünk, ha már ti is jöttök. – Kérdőn Joshra néztem, ő pedig védekezően feltartotta a kezét.

- Csak vacsorázunk, azután már mehetünk is haza.

- Oké!

A vacsora közben rengeteget nevettünk. Josh folyamatosan kifigurázta a felszolgálókat, és egyszer még ki is adta magát olasznak, minek következménye az lett, hogy kapott egy tányér gyümölcssalátát. Úgy tűnik, a pincérek így akarták megleckéztetni. Sebastian a tőle megszokott arroganciával fogyasztotta az ételeket, amiket rendelt, sőt, volt olyan, amit azonnal félretolt, mikor kihozták. A desszertet követően táncoltunk, majd elköszöntünk barátainktól, és hazafelé indultunk. Némán ültünk egymás mellett. Josh egyik kezével a kormányt, a másikkal a kezemet fogta. Néha rám mosolygott, arca ilyenkor felragyogott. Viszont engem valami különös érzés fogott el… valami szívszorító, bántó érzés…

/Edward szemszöge/

A szobámban minden tele van Lili ruháival és illatával. Most is itt van a kezemben az egyik felsője, még a parfümje is itt van az asztalon. Családom szomorú gondolatait hallottam a földszintről, ők ugyanis megünnepelték a karácsonyt, de mindenki miattam aggódott.

Váratlan kopogást hallottam az ajtó felől. Észre sem vettem, hogy Alice feljött, csak miután kitárta az ajtót.

- Bejöhetek? – Bólintottam, ő pedig betáncolt a szobába és leült mellém. – Sajnálom, ami történt… - suttogta.

- Alice, hányszor akarod még ezt mondani? Nem a te hibád! – Mindenről én tehetek. Ha akkor nem megyek el, Lili nem megy el „búcsúestet” tartani James-szel.

- Részben az enyém. Nem szabadott volna egyedül elengednem őket. – Felhorkantam.

- Most komolyan, Alice! Tényleg úgy ismered Lilit, mint akit meg lehet akadályozni abban, amit akar? – Húgom halványan elmosolyodott.

- Nem igazán. Viszont akkor is felelősnek érzem magam. Ha láttam volna, hogy elrabolják, akkor megakadályozhattam volna… - Feltartottam a kezem, hogy abbahagyja.

- A „volna” szótól semmi sem lesz jobb. Nem láttad, de nem azért, mert nem akartad, hanem mert nem döntöttek az elrablásáról.

- Megígértük, hogy vigyázunk rá – folytatta tovább. – És semmit sem tettünk, amikor bejelentette, hogy el akar menni, mert meg akar óvni minket.

-  Alice! Erről a helyzetről egyes egyedül én tehetek, szóval lennél szíves abbahagyni az önmarcangolást?! – Sziszegtem. Húgom arcán néhány pillanatig sajnálat tükröződött, majd helyét átvette az együttérzés.

Megsimította a vállam, majd magamra hagyott, amiért hálás voltam neki. Holnap reggel az lesz az első dolgom, hogy egyeztetek James-szel; merre keressük Lilit. Bár… ennyi erővel az egész világot bejárhatnánk. Nem tudok reggelig várni… addigra megőrülök az idegességtől. Felpattantam az ágyról, lerohantam a lépcsőn, majd ki a házból. Hallottam Carlisle aggódó hangját, amint utánam kiáltott, de most ez cseppet sem érdekelt. Lili házába mentem, nem néztem szét, azonnal a hűtő felé vettem az irányt, ahol ki volt írva James telefonszáma egy cetlire. Bepötyögtem a számot a telefonomba és vártam. Néhányszor kicsöngött, majd egy szomorú hang szólalt meg:

- Igen, tessék?

- Szia James, Edward vagyok. Sajnálom, hogy ööö… ilyenkor zavarlak, de nem tudok nyugton maradni. Meg kell találnunk…

- Nem zavarsz, mi is ezen vagyunk. Bár semmit sem tudunk tenni. Az illata alapján elindultunk még a múltkor egy nyomon, de azóta egyszer sem éreztem az illatát.

- Tudom. Én is elmentem abba a pubba, amit mondtál, de én sem éreztem semmit. Fogalmam sincs, mit tegyünk.

- Én is erre jutottam.

- Azért köszönöm. És… boldog karácsonyt!

- Kösz. Bár ebben a tudatban nem valami boldog – nevetett fel keserűen. Ahogyan az enyém sem az.

Letettem a telefont, majd leültem a konyha padlójára. Öltönyben voltam, Carlisle kedvéért, de nem tudom, mi értelme ennek az egésznek. Karácsonyt ünnepelni miközben… miközben a szerelmem egy vadidegen karjai között van! Ki tudja mit művel vele…
Megráztam a fejem, mintha ezzel ki lehetne törölni az előbbi gondolataimat. Nehezen, de felkászálódtam a földről, majd elindultam az ajtó felé. Azonban a lépcsőhöz érve megálltam, reménytelenül, viszont mégis várva, hátha Lili lekiált a szobájából, hogy azonnal kész van.
Mióta visszajöttem, azóta nem jártam abban a szobában. Túl fájdalmasnak találtam már csak a gondolatot is, hogy belépjek. Most mégis felmentem az emeletre, kezem ott hevert az ajtó kilincsén. Pár másodpercig tétováztam, mielőtt benyitottam volna. Azután erőt vettem magamon, kitártam az ajtót, és döbbenten néztem körül. Minden ugyanúgy volt, ahogy azelőtt. Az ágyon ott hevert Lili hosszú ujjú felsője, mellette egy nagyobb táska. Kicipzároztam, és hitetlenkedve néztem a tartalmát. Egy besárgult régi könyv volt a tetején, amin ez állt: Neked, drága kislányom; Lilian! Az írás kifakult, viszont még mindig felismertem. Bella naplóját találtam meg abban a táskában. Nem tudom, egyáltalán miért is nyitottam ki, hisz ez nem tartozik rám, de megtettem. Belelapoztam a kis könyvbe, míg megakadt a szemem az egyik oldalon.

Szeptember 13.

Újabb év telt el. Újabb hosszú, és mégis a maga módján boldog év. Négy évvel ezelőtt ilyenkor még hihetetlenül éreztem magam. A mennyben voltam, aznap estig. Még sohasem beszéltem arról az estéről, ami megváltoztatta az életemet. Edwardról is csak ritkán mesélek, egy részről azért, mert még mindig nagyon nehéz kimondanom a nevét, másrészről viszont Jacob miatt. Nem szeretném, ha megtudná, mennyire fáj még mindig ez az egész. A 18. születésnapom estéjén hivatalos voltam a Cullen családhoz. Nem mondom, Alice (Edward nővére, mellesleg a legjobb barátnőm) alaposan kitett magáért. Az egész házat feldíszítette, sőt még a házhoz vezető út is virágokkal volt körülrakva. A partiról szinte ordított a tökéletesség. Nem szeretem a nagy felhajtásokat, így ebbe is nehezen mentem bele. Ráadásul idősebb lettem Edwardnál, ami magában is nagy csapás volt. Az estére visszatérve: minden jól ment addig a pontig, amikor elkezdtem kibontani az ajándékokat. Megvágtam az ujjam az egyik csomagolópapírral… Jasper pedig… ő nem volt olyan régen „vegetáriánus”, mint a többiek. Neki ez sokkal újabb dolognak számított. Nem hibáztathatom azért, mert felülkerekedett rajta az ösztöne. Edward pedig engem próbált megvédeni, amikor hátralökött. Csakis engem. A tányérok pedig rossz helyen voltak… minden pillanatok alatt történt. Ahogy Jasper felém iramodott, Edward próbált megvédeni, én a tányérok közé estem, és ezzel még nagyobb bajt okoztunk. A kezemből fojt a vér, így mostanra már nem csak Jazz-nek kellett kimennie. Szép lassan az egész Cullen család – Carlisle-t kivéve – elhagyta a házat. Ekkor tudtam meg, Edward miért is nem akar átváltoztatni engem. A lelkem miatt; félt, hogy így elveszi a lelkem, és a pokolra jutok. De engem nem érdekelt! Ha kell, hát vesszen el a lelkem, csak vele lehessek! Ekkor viszont Carlisle feltette azt a kérdést, amivel a szívemig hatolt: - Ha te abban hinnél, amiben ő... Te képes lennél elvenni tőle a lelkét? – Erre nem tudtam mit mondani. Persze hogy nem tudnám megfosztani Edwardot a lelkétől… így már teljesen más volt a helyzet. Ettől a naptól kezdve volt az életem – félig meddig – legszomorúbb része.

Másnap Edward furán viselkedett. De ezt nem igazán vettem nagy gondnak, úgy voltam vele, kiheveri 1-2 napon belül. Viszont rá egy hétre még mindig nem javult a helyzet… Akkor hívott el sétálni. A házunk mögötti erdőbe mentünk, az ösvény elején viszont megálltunk és ott, abban az erdőben hagytam hátra a fél életemet. Utána mentem, de ő akkorára nagy valószínűséggel már elhagyta az egész Olympic félszigetet. Nem tudom, igazából mennyire kószálhattam el az ösvénytől. Egy biztos: korom sötétség volt, amikor Sam Uley megtalált. Milyen fura volt hallani, ahogy folyamatosan különböző hangokat hallottam, és mind a nevemet kiáltották! Másnap reggeltől kezdve minden pillanatban szembesültem a ténnyel: elment.

Hirtelen összecsaptam a kis könyvecskét. Nem akartam tovább olvasni, ugyanis a régi sebeket nem szeretném feltépni. Régen volt… azóta újrakezdtem az életem. Nekem is fájt. Nagyon. De annak az életnek már vége. Ugyanis ha nem így döntök; Lili soha nem születik meg és én soha nem lettem volna újra boldog egy kis ideig. Viszont meg kell találnom, bármi áron, ha kell, itt hagyok mindent, és mindenkit, csak visszakaphassam!

/Lilian szemszöge/

A karácsony hamar elmúlt, sajnos a szilveszter is. Többet nem hoztam szóba azt az éjszakát, amit Josh nem töltött itthon. Helyette sokat beszélgettünk, köztük arról is szó esett, hogy Európába menjünk egy kicsit. Josh ott fejezné be tanulmányait, én pedig cserediákprogrammal kerülnék ki. Mivel hivatalosan Josh a „gyámom”, ezért ő dönthet a hivatalos ügyeimben, ameddig be nem töltöm a tizennyolcat. Vagyis még fél évig, utána nagykorú leszek. Mostanában valami fura érzésem van minden nap. Mintha… félelem vagy valami hasonló lenne, pedig semmi kivetnivalót nem találok az életemben. Főleg akkor érzem ezt, amikor Josh elmegy, én pedig egyedül maradok otthon, mint például most. A szívem összeszorul, mintha egy szivacsot csavarnának ki. De nem tudom miért! Akárhogyan is próbálom felidézni, mi okozhatja ezt, nem megy. Olyan ez, mintha kitöröltek volna az életedből egy részt, és csak az érzés marad benned, semmi több. Csak ez a szúró, fájdalmas érzés. Miért érzem ezt? Mi van velem? Ráadásul a közérzetem is fura… Folyton fáradt vagyok. Kezdek belezavarodni ezekbe a dolgokba…

Gondolataimból a csengő ébresztett fel. Az ajtóhoz sétáltam, kinyitottam, s olyan látvány fogadott, amitől szinte összeestem! Sebastian állt az ajtóban – de nem akárhogyan - mosolyogva!

- Szia! – Köszöntött.

- Hello!

Ijedtemben még mindig ott álltam mozdulatlanul, erősen a kilincset markolva, nehogy összeessek.

- Bemehetek?

- Oh, Josh nincs itthon – magyaráztam.

- Hozzád jöttem. És bemennék, ha nem gond.

Elálltam az útból, hagytam, hogy bemenjen a konyhába és leüljön az asztalhoz.
Láttam rajta, mennyire vívódik azon, mit és hogyan mondja, viszont én türelmesen vártam. Végül a szemembe nézett és hadarva - de belekezdett.

- Figyelj, el kell mondanom valamit, amitől biztos, hogy ki fogsz akadni. Tudom, hogy jelenleg nem vagyok valami szimpatikus neked, de régen ez más volt. Kedveltük egymást… nagyon is. Lilian, Josh elvett tőled valamit, ami számodra nagyon fontos. Nem mondhatom el az igazat, viszont rá tudsz jönni! – Őszintén nem értettem mire is gondol. Próbáltam kontrollálni az arcizmaimat, nehogy meglássa rajtam a „megbolondultál?” arckifejezést.

- Most viccelsz, ugye? Josh soha nem vett tőlem el semmit. Ő mindig csak ad nekem – nevettem.

- Nem tárgyat vett el. Jobban mondva azt is, de valami személyeset. Ami csak a tiéd, és aminek az elvesztése pótolhatatlan. – Feszengve ránézett az órájára, utána pedig felállt. – Mennem kell. Gondolkozz ezen, kérlek!

Az ajtóhoz sietett, amikor viszont azon kívül volt, megállt.

- Ne mondd el Joshnak, hogy itt voltam! Kérlek, gyere rá az igazságra! Ez nem helyes… - megrázta a fejét, majd eltűnt. Szó szerint! Az egyik pillanatban még ott állt a járdán, a másikban pedig már köddé vált. Értetlenül néztem körbe, hátha csak nem figyeltem, merre is megy, de tényleg eltűnt.

Akkor most mi van?? Josh elvett tőlem egy olyan személyes dolgot, ami pótolhatatlan? Ő soha nem tenne ilyet, és ez amúgy is lehetetlen! Ez nekem sok!

34. rész Karácsony előtt

Sziasztok! Ismét bocsánatot kérek, amiért ilyen ritkán hozok részt :S Viszont most nagyon kell tanulnom, meg külön foglalkozások stb... De most nem panaszkodni vagyok itt :) Ez amolyan bevezető szerű lesz a következő részhez, szóval... jó olvasást kívánok!
Puszi: Lilly

Ahogy hazaértünk, teljesen elálmosodtam. Holnap már kezdődik a téli szünet, így ki tudom magam pihenni rendesen. Viszont Joshnak még nem vettem ajándékot, szóval el kellene mennem egy bevásárló központba, hogy vegyek neki valami kis apróságot.

–  Lilian, mi lenne, ha nem itthon töltenénk a karácsonyt? – kérdezte egy idő után.

A kanapén ültünk, s épp egy karácsonyi filmet néztünk a tévében.
– Mármint… utazzunk el valahová? – felé fordultam, ő pedig elmosolyodott.
– Igen, szerintem jobb lenne. Nem kellene készülnünk, sem korán kelnünk. Csak mi ketten lennénk egy szállodában, na mit szólsz? – Kicsit gondolkodtam az ajánlatán, azután megráztam a fejem.
– A Karácsony úgy jó, ha itthon vagyunk. Ez a szeretet ünnepe, amit az otthonunk nélkül nem éreznék teljesnek, ráadásul nem hagyhatjuk ki a fadíszítést sem! – Rávigyorogtam, mire ő is elmosolyodott.
– Csak gondoltam jót tenne mindkettőnknek egy kis kiruccanás – vont vállat.
– Hát, jót tenne, de jobban örülnék, ha itthon maradnánk – bújtam még jobban oda hozzá. Mélyet szívtam tökéletes illatából, s mellkasára hajtottam a fejem.
– Minden úgy lesz, ahogy te akarod – puszilta meg a homlokom. Mosolyogva néztem tovább a filmet, ameddig teljesen el nem gémberedtek a végtagjaim. Akkor felálltam, kimentem a konyhába egy csésze teáért, majd újra Josh ölébe vackoltam magam. Ő még szorosabban ölelt át, barna szeme vidámságot tükrözött.
– Mi az? – kérdeztem.
– Semmi, csak szeretem, amikor így hozzám bújsz – csokoládébarna szemeit az enyémekbe fúrta, s vidáman felkacagott. – Most viszont… - összehúzta szép szemeit – vége a filmnek, így vigyázz magadra! – Csibészes mosolyától megijedtem – azonnal felpattantam, rohanni kezdtem az emeletre, a szobánkba. Sajnos túl lassúnak bizonyultam, mivel mielőtt be tudtam volna csukni az ajtót, ő ott termett mellettem, megcsikizett.
– Ne, Josh! – nevetésem visszhangzott a házban, de ő nem hagyta abba. – Josh! – alig tudtam kinyögni a nevét, annyira nevettem.

Kezei les-fel jártak a testemen, mindenütt megcsikizve engem. Egy pillanatban, amikor sikerült kinyitnom a szemem, abbahagytam a nevetést.
– Josh – suttogtam – vendégünk van. – Az ajtóban álló férfi maga volt a megtestesült arrogancia. Barna haja tökéletesen fénylett, mint aki most lépett ki egy samponreklámból. Sötétbarna, már-már fekete szemei engem vizslattak, szája gúnyos mosolyra húzódott. Ettől a férfitől mindig a hideg futkosott a hátamon – nem volt ez másképp most sem.

Josh abbahagyta a csiklandozást, felállt az ágyról – fogalmam sincs mikor kerültünk oda – a vendége felé indult, s játékosan hátba veregette.
– Mindjárt visszajövök! – kacsintott.
– Sokáig fog tartani – nézett még mindig engem. Elfordítottam a tekintetemet, nem akartam őt nézni.

Lementek a földszintre, én pedig úgy döntöttem, mivel már így is eléggé fáradt voltam, elmegyek zuhanyozni. Összeszedtem minden cuccomat, ami szükséges, majd átvonultam a fürdőszobába.

/Josh szemszöge/

Lementem Sebastiannal a földszintre, hogy nyugodtan tudjunk beszélni. Hellyel kínáltam a bárpultnál, ő pedig el is vett egy üveg Whiskey-t és vett elő két poharat, de én nemet intettem. Ő vállat vont, öntött magának az italból, majd azt kortyolgatta. Pár percig csend volt, ameddig hallottam, hogy Lilian kimegy a fürdőszobába.
– Mi történt? – kérdeztem ekkor.
–  A lány eltűnése elég nagy port kavart mindenkinél azon a környéken. Bár a városon belül próbálják titkolni, de azon kívül fogalmam sincs, hányan tudják. – Bólintottam. Odamentem a táskámhoz, elővettem Lilian mobilját és kitöröltem a legújabb nem fogadott hívásokat.
– Igen, folyamatosan hívják. Valami Alice meg Carlisle… ilyenek keresik. Csodálom, hogy a Volturi még nem lendült akcióba, hisz a pasija Volturi. – Sebastian unottan nézte a kezemben a telefont, majd vállat vont.
–  Az már nem az én gondom, majd te elintézed – felhajtotta a pohár alján maradt italt. – A srác, akiről beszéltél egy rezervátumba megy mindig. Nem nagyon hagyja el, legalábbis ameddig be tudtam jutni, nem láttam elmenni. – Öntött magának még egy kis Whiskey-t. Nem zavart, ugyanis ameddig Liliant kerestem, mindig itt beszéltük meg a legújabb ötleteinket. Ő talált rá igazából, nem Matt.
– Rendben. Őt kövesd tovább! Ha megy valahova segítségért, vagy valami, azonnal hívj! – Bólintott. Fentről hallottam, ahogy szerelmem még zuhanyozik, így folytattam. – Mit tudtál meg James-ről?
– Elég nehéz úgy keresni, hogy ők nem a városban élnek. Mégis hallottam róla egy-két dolgot. – Az italával volt elfoglalva, nem nagyon akarta folytatni.
– Mit?
–  A teljes neve James Black, nincs barátnője. Folyamatosan rezervátumbeli kölykökkel lóg, akik legalább akkorák, mint ő. – A vezetéknevénél csaptam egyet a pultra.
– A rohadt életbe! Miért nem töröltem ki az emlékezetét? Sebastian, ennek a kölyöknek van bármi köze Lilian-hez?
– Nem tudok róla. Ha lenne, azt biztos megtaláltam volna. – Mégiscsak elővette a másik poharat, öntött nekem is, hátha megnyugszom.
– Megtudtad már, mit keresett Lilian azon a helyen? – Az alkohol pezsdítőként hatott kiszáradt ereimre.
–  Nem sok mindent lehet úgy megtudni, hogy közben titokban tartsam, miért is kérdezősködöm róla – sziszegte.
– De te nagyon jól végzed a dolgod, így kiderítetted – vigyorogtam rá. Ő szokásos gúnyos mosolyát vette elő.
– Igen, ami azt illeti, kaptam némi infót, bár nem hinném, hogy sokra mész vele. – Intettem neki, folytassa, mert nem sok időnk van. – Hallottam két kölyöktől valami olyasmit, hogy szerintük terhes, bár ezt erősen kétlem. Meg valami Edwarddal, vagy kivel kavart az iskolában. Ennyi, ugyanis nem éppen az a típus, akiről minden nap beszélnek. Valami orvos vagy ki húzta ki a bajból, hogy egy távoli klinikára kellett vinnie, mert beteg.
Letette a poharat, s az ajtó felé indult, de előtte egy lépéssel visszafordult.
– Kitörölted az emlékezetét, igaz? – kérdezte.
–  Mind a hatvan évet, ameddig kerestem – suttogtam.  Fájó szemekkel nézett rám, s kilépett az ajtón.

/Lilian szemszöge/
A zuhany után átfésültem vizes hajamat, s felvettem hálóingemet. Visszamentem a szobába, ahol már Josh a tévét nézte, de amikor beléptem, rögtön ki is kapcsolta. Ledőltem mellé az ágyra, ásítottam, majd közelebb csúsztam hozzá.
- Hmmm… - teljesen magához húzott, két kezével átkarolt. – Sajnos ettől meg kell válnunk! – Sóhajtotta, s húzni kezdte lefelé a hálóingem pántját.
- El kell, hogy keserítselek, de nem válok meg tőle – suttogtam, s visszahúztam a pántot eredeti helyére.
- Ne már, Lilian! – Nyűgös hangra váltott, viszont ezzel sem tudott meggyőzni.
- Ha azt mondom nem, akkor nem! – jelentettem ki, s ezzel le is zártam a témát. Nem volt kedvem vitatkozni vele, de ha nem ért a szóból, akkor muszáj. Elfordultam, hogy ne lássam őt – inkább úgy döntöttem, alszok.

Reggel eléggé világos volt, mikor felébredtem. Széthúztam a függönyt, s megláttam, mi okozta ezt a vakító fényt. Leesett az első hó ebben az évben! Ennek nagyon megörültem, mivel így lesz teljes a karácsony. December huszonkettedike van, és azt hiszem, ez a hó meg is marad szentestéig, ugyanis esett vagy fél méter az éjszaka. Végre nem csak az esőt látom minden nap!
Gyorsan felkapkodtam a ruháimat, előkerestem a nagykabátomat, s kirohantam a friss hóba. Josh már rég odakint seperte a havat a bejárat elől, mérgesen, ugyanis ő utálta ezt a fajta csapadékot.
- Jó reggelt! – Egy cuppanós puszit nyomtam az arcára, majd rohantam hóangyalt készíteni.
- Lehetne jobb is, ha nem esett volna… - zsörtölődött. Én csak nevettem rajta, fogalmam sem volt, miért is utálja igazából a telet. Jó, hideg van, csúszik minden, de a hó látványa számomra mindezeket semmissé teszi. Mintha a fehérség elsöpörne minden rosszat, s azt sugallja: közeledik a szeretet ünnepe. A második hóangyalom után Josh felrántott, mondván, nem kellene megfáznom pont karácsonyra. Bent a házból néztem a fehérséget, ami elkápráztatott. Gyönyörű volt azt látni, hogy a fák kopasz ágain néhány centis hó leledzett. Mivel Josh felment lezuhanyozni, úgy döntöttem, főzök egy kis kakaót, hátha attól még jobban átmelegszik. Ameddig Josh a fürdőben tartózkodott, én megreggeliztem, elkezdtem takarítani a házat. Mikor lejött, tátott szájjal nézte, mit csinálok.
-Te miért takarítasz? – a homlokát ráncolta, de nem mozdult volna el a lépcsőről.
- Azért, mert már bántja a szemem, hogy ennyire koszos a ház!

Behoztam a felmosót, de mielőtt teleengedtem volna vízzel a felmosóvödröt, kivette a kezemből.

- Úgy értettem: miért te takarítasz? Ezért fizetem a takarítónőt, nem? Amúgy pont mára beszéltem meg vele, hogy jön.

- Bocs, kiment a fejemből… Öhm… felhívom Lis-t, és lehet, elmegyünk egy kicsit shoppingolni, oké? – A karácsonyi ajándékát akartam már megvenni, mivel tovább nem halaszthatom. Vállat vont, visszavitte a felmosót a helyére, én pedig ez idő alatt telefonáltam. Barátnőm szívesen vállalkozott a feladatra, miszerint elkísér.

Elszaladtunk egy plázába, én pedig azon törtem a fejem, mit vegyek Josh-nak.

- Jaj, édes mindegy, hisz ha tőled kapja, ki fog ugrani a bőréből! Egyébként meg nem hinném, hogy ő egyáltalán gondol arra, mit is vegyen neked – Elisabeth sokszor kimondta, mit is gondol, főleg, ha Josh-ról volt szó.

- Jó, de akkor is! Karácsony lesz, szeretném meglepni valamivel. Így akarom kifejezni, mennyire szeretem – rávigyorogtam, ő pedig elfordult, amit nem igazán értettem. Gondoltam, veszek neki valami nyakkendőt, vagy ilyesmit, de tudom, nem szeret kiöltözni. Így végül egy óra mellett döntöttünk Lis-zel, aki kicsit sem palástolta unalmát, miközben én válogattam.

- Megyünk már? – kérdezte, én pedig bólintottam. A karóra a táskámban hevert, díszcsomagolásban, csak azt vártam mikor adhatom már át. – Nem tudom, miért költekezel, ha ő úgysem ad neked semmit.

- Képzeld, tegnap este felajánlotta, hogy menjünk el külföldre a szünet idejéig – Beültünk a kocsimba, s már hajtottam is hazafelé.

- Ja, képzelem mit válaszoltál… - Idézőjeleket kezdett rajzolni a levegőbe, azután folytatta. – „Josh, ez nagyszerű ötlet! Már alig várom, hogy végre kettesben legyünk!”

- Nemet mondtam – suttogtam. – Amúgy meg mi bajod van most? – Félig rápillantottam, de utána inkább az utat választottam.

- Semmi az égvilágon, csak most nincs kedvem Josh-ról beszélni.

Ennyivel le is zártuk a témát.

Hazavittem barátnőmet, otthon pedig gondosan elrejtettem az ajándékot. Josh a kanapén olvasott egy könyvet, amikor beléptem az ajtón. Leültem elé, táskámat magam mellé tettem.

- Jó volt a vásárlás? – kérdezte, miközben fel sem nézett.

- Semmi érdekeset nem vettünk – vontam vállat.

- Lis még mindig haragszik rám, vagy már megbékélt? – Unottan felnézett a könyvből, mint aki ezt a beszélgetést vagy háromszor végigcsinálta.

- Nem igazán szeretett volna rólad beszélni, úgyhogy gondolom még haragszik. Min vesztetek össze? – visszafordította fejét a könyvhöz, s nem szólalt meg. Én felmentem a szobánkba, s mivel már eléggé besötétedett, készülődni kezdtem a lefekvéshez.

/Külső szemlélő, tegnap este/

Amikor a férfi belépett a helyiségbe, mindenki elcsendesült. Rajta kívül hárman voltak az egész teremben, két férfi és egy nő. Nem is inkább nő, hanem egy fiatal lány. Teljesen el volt keseredve.

- Főnök, nagyon sajnálom, de… ez nekem nem megy! Annyi idős, mint én és… komolyan azt hiszi te vagy mindene!

- Elisabeth! Most fejezd be! Nem azért vettelek fel, hogy hisztizz! Azt hittem erős vagy, pont ezért te vagy a megfelelő a barátnőjének! Még csak ma volt az első nap, ha nem bírod, akkor most menj innen! – A lány megkövülten ült a bárpultnál, a kezét bámulta.

- Josh, ismersz, nekem nem szokásom beleszólni ezekbe a dolgokba, de ez már túlzás. Itt van, örülj ameddig tart az igézésed. Az, hogy felbérelsz embereket, akikkel jóba legyen, hát ez már… - Sebastian arrogáns volt, de nagyon kedvelte a lányt, még a régi időkben. Mindig képes volt megnevettetni, akármilyen hangulatban is volt. Látta azokban a kék szemekben, hogy minden eltűnt. – Josh, az agyadra ment ez az őrült ragaszkodásod Lilianhez!

- Pofa be, Sebastian! Végre visszakaptam őt, ennyi év után, hát nem érted?!

- Én nagyon jól megértelek, ezt te is tudod. Ismertem őt, de ez nem boldogság, amit te kreáltál neki!

- Fogalmad sincs róla, milyen végre mellette lenni! Olyannak látom őt, mint mikor még velem volt. Ez nem kreáció! Visszaadtam neki azt az érzést, amit régen érzett irántam.

-  Josh, fogd fel! Ha valahogy rájön, mit tettél vele, jobban fog utálni! Egyébként sem szeretett téged, talán soha. Csak akkor sem hagytál neki más választást. – Sebastian közelebb ment hozzá, de a férfi hátrált. Az arrogáns férfi győzködő hangra váltott. – Figyelj! Tudod, mennyire fontos volt nekem. Ő volt az egyetlen, aki megértett, miután ez történt velem – magára mutatott. – Ne tedd ezt vele! Gondolj arra, hogy hálás lenne, ha visszamehetne azokhoz az emberekhez, akikkel eddig jól érezte magát.

- Egyáltalán nem lenne hálás! – Szemei villámokat szórtak. Letelepedett a pult elé, s arcát kezeibe temette. A pub-ban lévők fellélegeztek, ugyanis a férfi ezzel a tettével kicsit igazat adott nekik, még ha nem is mondta ki hangosan. Sebastian ismét győzködni kezdte, ameddig úgy nem látta, hogy sikerrel járt. Végül a két testvér elhagyta a szórakozóhelyet, s a két férfi hajnalig ültek ott némán.

Reggel hat óra körül Josh mély levegőt vett, majd az ajtó felé indult.

- Lilian hamarosan felébred, szóval… indulnom kell! – Tétovázott.

- Remélem hazajuttatod, még mielőtt a dolgok rosszra fordulnának!

Josh vállat vont, keze a kilincsen pihent. Sebastian rájött, akármit is mond, a barátja uralkodási vágya nem fog alábbhagyni. Megrázta fejét, ő is felpattant az asztaltól, majd még mielőtt Josh kilépett volna, kitárta az ajtót, s másodperceken belül már a környéken sem volt.

/Lilian szemszöge/

Amikor felébredtem, körbejártam az egész házat, de senki nem volt itthon. Gondoltam Josh elment az egyik haverjához, de biztos éhes lesz, amikor hazaér. Visszamentem a szobába, belebújtam a selyem köntösömbe, s lementem a konyhába főzőcskézni.

Vajon hol lehet ilyenkor? Hisz még ahhoz is túl korán van, hogy egy ismerősénél legyen. Tudomásom szerint nem szokás öt óra után látogatóba menni, bár nem lepődnék meg azon, ha Josh tényleg valamelyik haverjánál lenne, egy csajjal. Ezekre a gondolataimra harag gyúlt bennem, mérgesen kezdtem el felvágni a kenyeret a pirítóshoz. Közben pedig elővettem a paradicsomot, s a különböző zöldségeket és szépen megterítettem az asztalt. Minden szükséges dolgot letettem az asztalra, s vártam Josh-t. Mivel még negyed óra múltán sem bukkant fel, elkezdtem reggelizni, majd miután befejeztem, lezuhanyoztam és felöltöztem. Idegesen húztam fel a cipőmet, s eldöntöttem; nem várok Josh-ra többet – így hát elmentem vásárolni.

A szupermarketben mindent megvettem, amire szükségünk lehet Karácsonykor. Mivel Josh-ra nem számíthattam ételek terén - mert ha megkérdezem, mit főzzek, csak annyit válaszol, hogy mindegy – vettem halat, pulykát, s még mindent, ami ezekhez kell majd. Mikor kiértem az áruházból, nem bírtam tovább, elővettem a telefonom, hogy felhívjam. Sokáig csörgettem, de nem vette fel. Végül a hangpostájára hadartam gyorsan el egy üzenetet:

- Mégis hol a fenében vagy?? Csak hogy tudd, én már bevásároltam az ünnepi ebédhez, és alig várom a magyarázatodat arra, hol is töltötted az éjszakát! Ha végre telefonközelben lennél, hívj fel!

Idegesen lecsaptam a telefont, bepakoltam az autó csomagtartójába, majd ahogy beültem, rögtön indítottam.

Útközben folyamatosan Josh hollétéről kattogott az agyam, s bármennyire is próbáltam kizárni, nem ment. Viszont megint visszatért az a rossz érzésem vele kapcsolatban.

Leparkoltam a kocsibejárón, s behordtam a konyhába a vásárolt holmikat. Muszáj volt valahogy lenyugodnom, szóval öntöttem magamnak egy pohár vizet, azt kortyolgattam. Sikerült megnyugodnom – amennyire lehetett – de máris visszajött minden dühös gondolatom. Kinyílt az ajtó, Josh nyúzottan lépett be rajta. Kibújt kabátjából, felakasztotta a fogasra, s meglepetten állt meg, amikor meglátott.

- Te már fent vagy? – Az órára pillantott, összehúzta szemöldökét. Láttam rajta, mennyire szitkozódik magában, de tőlem csak egy gúnyos mosolyt kapott.

- Igen, kicsit régóta. Te figyelj csak… – tettem a mutatóujjamat a számra, mintha gondolkodnék – ha elmész éjszaka, legalább érj haza reggelre, hogy azt higgyem, végig itt voltál, rendben?! – Karjaimat összefontam melleim előtt, a lábammal dobolni kezdtem.

-  Ezt majd később megbeszéljük! Fáradt vagyok… - elkezdte levenni ruháit, a lépcső felé indult, de én nem bírtam ki szó nélkül.

-  Jobb lenne, ha most beszélnénk meg, nem gondolod? – Pár másodpercig csak állt az egyik lépcsőfokon, azután megfordult, állkapcsát megfeszítve szűrte ki a fogai között a szavakat:

-  Azt mondtam, fáradt vagyok! – Egy pillanatig félve álltam a konyhapultnak dőlve, majd látszólag már annyira nem érdekelte, hogy ismét hátat fordított, s elment zuhanyozni. Tényleg megijedtem tőle. Eddig még soha nem beszélt így velem…

Nem tudtam mit csinálni, úgy tettem, mintha ez meg sem történt volna – elkezdtem díszíteni a fenyőfát. Amikor a csúcsot akartam feltenni, behoztam egy széket, de amikor felálltam rá, az hirtelen eltűnt alólam. Megéreztem a két erős kart magam körül, viszont egyáltalán nem volt most hangulatom vele beszélni.

- Megvárhattál volna a fadíszítéssel. Tudod, mennyire szeretem. – Felhelyeztem a csúcsot, majd fejemmel intettem neki, hogy tegyen le.

- Nem voltál olyan állapotban, amikor beszélni lehet veled! – Nem néztem rá, csak a padlót pásztáztam, kezemben egy régen eltörött dísszel.

- Sajnálom az előbbit… de tényleg annyira fáradt vagyok, és egész este dolgoznom kellett – sóhajtotta.

- Igen? És megmondanád, hol dolgoztál egész éjszaka? – Mély levegőt vett, elfordult, s leült a kanapéra.

- Matt-nek és a nagybátyjának segítettem – az arcára erőltetett egy halvány mosolyt. Felidéztem magamban a múltkori beszélgetésemet Lis-zel, miszerint Fred jövő hét kedden fog hazajönni. Ma pedig szerda van, szóval enyhén sántít a történet.

- Aha, és Fred jól utazott? Tudod… biztos megviselte az időjárás változás… - vontam vállat. Kíváncsi voltam, képes-e a szemembe hazudni, de úgy tűnik, szemrebbenés nélkül.

- Igen, azt mondta nagyon hideg volt. Még a hotelben is majdnem megfagytak. – Olyan meggyőzően adta elő, hogy alig bírtam elhinni.

- Nos, ez elég érdekes, mivel Fred Ausztráliában van, ahol most tudniillik harminc fok körüli a hőmérséklet. Ja, és azt már meg se említsem, hogy egy hét múlva jön haza! – Látszott rajta, mennyire szidja magát, amiért ennyire eltolta. Meg is érdemli. Megráztam a fejem, s hihetetlen nagy erővel indultam fel a szobába. Az ágyneműtartóból kivettem egy párnát, s egy takarót, majd kidobtam az ajtón. Josh ott állt, azt figyelte, mit is csinálok.

- Valami azt súgja ma a kanapén alszok! – Felvette az ágyneműt, lement a lépcsőn, elkezdett megágyazni a kanapén, s láttam ahogy sóhajtozva lefekszik aludni. Azt éreztem, hogy nem akartam megbántani, hisz szeretem, viszont egy kapcsolatban nincsenek hazugságok. Ő is a legjobb pillanatot választja a titkolózásra! Pont karácsony előtt! Ha nem lesz hajlandó elmondani, mit csinált, akkor ne várjon békés karácsonyt!

33.rész Séta a parkban Josh-sal

Sziasztok! Bocsánat, amiért eddig nem írtam! Most itt egy új rész :)
Puszi: Lilli

Lassan felemeltem a fejem, így rájöttem, hogy eddig aludtam. Körbenéztem a szobában, ahol a vörös selyemtakaró alatt feküdtem. Próbáltam visszaemlékezni a tegnapi napra, de a végéről csak annyi maradt meg, hogy a klubban ültem, s ittam egy pohárral, semmi több.

– Hol vagyok? – kérdeztem meg hangosan.

– Jó reggelt! – Megláttam a hanghoz tartozó arcot, amitől feljebb húztam magamon a takarót.

– Mit keresel te itt? – Elmosolyodott, amit nem tudtam mire vélni.

– Fura, hogy ezt kérdezed, mivel az én ágyamban aludtál – vélekedett. – Tényleg, jó éjszakád volt? – Egy fotelben ült, félmeztelenül.

– Miért nem tűnsz már el a pokolba!? – magam köré csavartam a takarót, felálltam, de ő megakadályozott.

– Ne beszélj így velem, Szerelmem! – Végigsimított az arcomon, amitől rosszul vagyok.

– Lehet, hogy én az vagyok neked, de te nem nekem. – Gyűlölettel néztem rá, legszívesebben megpofoztam volna.

– Ó, hát régen nem ezt mondtad…

–Tudod, az régen volt, amikor még nem láttam tisztán. Mostanra tökéletesen kitisztult a szemem előtt a világ, ha érted mire gondolok. – Hátrébb állt, leült az ágy szélére, s úgy figyelt.

– Nagyon megváltoztál. Érdekesebb az illatod, és jól felvágták a nyelved! Ezt teszi a legújabb pasid? Mondd csak, hányadik az évben? Ugye úgy hívják, hogy Alec Volturi, igaz? Hmmm… egyre fentebb teszed a mércét, Lilian? Már csak a legfőbb vámpírcsaládból válogatsz? – Annyira felidegesített ezzel, hogy csak mondja, mondja az ostobaságait, nem is törődik mással, ugyanúgy, ahogy régen. Egyszerűen szerettem volna jól arcon csapni, vagy leönteni egy vödör vízzel, hátha észreveszi magát. Eljátszottam a gondolattal, de utána visszarángattam magam a Földre. Mégis, úgy éreztem, tényleg kell az a pofon, hogy rájöjjön, Velem nem beszélhet úgy, mint a kutyájával, így hát… megkapta azt.

– Nem tartozom neked beszámolóval, mivel már nem vagyok sem a menyasszonyod, sem a barátnőd, semmid! – Elégedett arcot vágtam, hátha felfogja végre, mit is gondolok róla.

– Ha akarom, lehetsz újra az, és ezt te is pontosan olyan jól tudod, mint én – simogatta meg a lábam. Kirázott tőle a hideg, de mégsem mozdultam meg. Igaza van. Bármire rávehet, ha akar.

– Legalább öltöztél volna fel, az Isten szerelmére! Nem vagyok rád kíváncsi! – Elfordítottam a fejem, mire felkacagott. Jobban körbenéztem a szobában, de még mindig fogalmam sem volt, hogy kerültem ide. – Mit keresek én itt? Egyáltalán hol az az itt? – Felvett egy trikót, és odajött hozzám.

– Nos, mivel elég jól ismerlek, nem mondhatom el a második kérdésedre a választ. Az elsőre pedig az, hogy azért, hoztalak ide, mert hozzám tartozol az idők végezetéig. – Felszisszentem. Még hogy az idők végezetéig?! Ez nem komplett! Egy percig sem akarok hozzátartozni! Idióta vámpír! - Ahogy elnézem, nem egészen vagy kibékülve a helyzettel, miszerint velem leszel. Nem baj, ezt szeretem benned! Előbb-utóbb ez meg fog változni, ha pedig nem, akkor majd én változtatok rajta – vont vállat. Az ajtó túloldaláról valaki be akart jönni, mivel nem sikerült neki, ezért kopogott. Josh az ajtóhoz ment, kinyitotta azt, s mérges pillantást vetett az ott álló lányra.

– Mit akarsz?! Megmondtam, hogy ne zavarjatok! – Csak úgy áradt belőle a harag. A lány minden bizonnyal félt tőle, ezért lehajtotta a fejét.

– Elnézést, de akadt egy kis probléma… - Rám pillantott, és nekem annyira ismerősnek tűnt, csak nem tudom honnan.

– Mit nem vagytok képesek elintézni ketten? – Megvetően nézett rá, a lány intett a fejével, hogy menjenek le. – Elisabeth, ennyire szerencsétlenek nem lehettek! – Felkapta a kulcsot, s eltűntek a szobából. Persze előtte bezárta az ajtót. Lentről halk zajok szűrődtek fel; Josh, és még két férfi hangja. A másik kettőjét nem tudtam kivenni, mivel közben zene szólt valahonnan. Próbáltam kiszűrni az ismeretlen hangokat, de sehogy sem ment. Mintha a képességeim legyengültek volna, amit nem is csodálnék: Josh biztos eltompította őket. A fejem is zúgott, ami csak most tűnt fel. Minden érzékem leblokkolt. A jó hallásom, látásom, minden. Talán még az auralátás is.

–  Mi a franc? – kérdeztem, miközben éreztem, a szédülés kerülget. A fejem egyre erősebben zúgott, már-már elviselhetetlenül. Josh valóban tompíthatta az érzékeimet. Egyszerre éreztem hányingert, szédülést, és fájdalmat. Az agyam sajnos teljesen tiszta maradt, így mindent éreztem. Fogalmam sem volt mitől támadtak ezek az érzéseim, de valami nem stimmelt. Sikerült ledőlnöm, így egy picit enyhült a hányingerem, azután fokozatosan meg is szűnt, ahogy a többi rossz is. Josh ismét megjelent a szobában, gyorsan odafutott mellém, próbált lehűteni.

– Minden rendben van? – tettette magát.

– Ne tegyél úgy, mintha nem te csináltad volna! – sziszegtem. Undorító, amit művel, komolyan mondom!

– Sajnálom, de muszáj volt, ezt te is tudod. Soha nem bántanálak, ha nem lenne muszáj. – Szomorú arcot vágott, de ez már több a soknál.

– Josh, ha téged három vámpír körbevenne, hogy ha nem ölsz meg, téged fognak kicsinálni, te megtennéd, csak azért, hogy mentsd a bőröd? – Ránéztem, láttam az arcát, és megbizonyosodtam róla. – Hülye kérdés volt, persze, hogy megtennéd – ráztam meg a fejem.

– Még nem is válaszoltam! Mindenkinél jobban szeretlek az egész világban, így téged mentenélek meg. – Elfordítottam a fejem, mert igazából egyáltalán nem is érdekelt, fogalmam sincs, miért is vetettem fel. – Szeretnék veled újra több időt tölteni, mint régen. – Felvont szemöldökkel visszafordultam, pislogtam párat, ugyanis kellett egy kis idő, mire ki tudtam fejezni úgy magam, hogy ő fel ne kapja a vizet.

– Hát, arról már egy kicsit lekéstél… - suttogtam, de egyáltalán nem voltam nyugodt. Idegesebb voltam, mint valaha, ugyanis valami nem jutott eszembe. Valamit kitörölt az emlékeim közül, ami nekem nagyon fontos volt. Fogalmam sem volt, mi lehetett. Nagyon jól használta a képességét, de egyvalamire emlékeztem; hogy nem szabad benne megbíznom.

– Lilian, figyelj! Nézz a szemembe! – Vasmarkai az arcomon voltak, s odafordította, hogy a szemébe nézzek. Hirtelen elárasztott a nyugalom, a megkönnyebbülés, és megannyi jó érzés. Ám nem tudta elérni, hogy ne féljek tőle.

–  Miért nem engedsz el? – suttogtam, mire meglepődött.

– Nem tehetem. Elmennél tőlem – elszöknél. Nem hagyhatom, hogy újra elveszítselek, miután annyi év telt el. Nem élnék túl még egy olyan pillanatot, amikor ne lennél mellettem.

– Nem birtokolhatsz. Engedj el, kérlek! – ismét csak suttogtam, hátha meg tudom róla győzni, félek tőle.

– Lilian, ha tudnám, hogy itt maradsz velem saját akaratodból, nyugodtan elmehetnél néhány órára. De nem jönnél vissza. – Szája mosolyra húzódott, kezei most az enyémeket fogták. – Lilian, én szeretlek téged! 60 évig kerestelek, és szerintem, ez bizonyítja is, mennyire imádlak!

– Neked nem számít, ha feldúlod azt az életet, amiben mostanáig boldogan éltem? Amiben megvolt mindenem? – Úgy láttam a tekintetén, talán sikerült eltalálnom azt a kis rést a pajzsán. – Család? Barátok? Szeretet?

–  Tudtad, hogy keresni foglak. – Még mindig nem tudtam megtörni, de azért próbálkoztam.

– Ha tudtam volna, akkor nem jelentkezek be a középiskolába, ahonnan rájöhettél, hol is vagyok – kezeimet kihúztam az övéi közül, de ő ismét megragadta azokat.

–  A barátod árulta el, hol vagy! – Ezt elrontottam… nem megtört, hanem csak mérgesebb lett.

–  Azért, mert az erődet használtad! Kihasználtad, hogy nem ismeri a képességeidet, és megigézted, mondja el, hol találsz! – Irritált, mennyire közel van hozzám, mégsem ölöm meg. Megtehetném, viszont ha nem sikerül, akkor rávezetem arra, mi is vagyok valójában.

– A múltad felől érdeklődött, még szép, ha elárultattam vele a mostani lakhelyed! Nem bízik meg benned. – Nem kérdés volt, kijelentés. Josh arca az enyémet fürkészte, egyetlen pillanatra sem fordította el a tekintetét.

– Ki bízna meg egy olyan halandóban, akinek ereiben vámpírvér csörgedezik? Rég megállapított tény; a vámpírok megbízhatatlanok – igyekeztem semmilyen érzelmet nem kimutatni, amiből azt szűrné le, legszívesebben megtámadnám.

– Miért mentél el, amikor annyira jól megvoltunk? – kérdezte végül. Mély levegőt vettem, ugyanis semmi kedvem nem volt magyarázkodni.

– Nem, Josh! Nem annyira jól megvoltunk , hanem annyira jól megvoltál a magad kis világában, a gyilkolásban, és azt hitted, én is pontosan erre vágyom! Egy olyan férfira, aki minden nap megöl egy tucat embert, akik egyáltalán nem érdemeltek halált! Legalábbis ilyet biztos nem! – Sikerült kicsikarnia azt, hogy üvöltözzek. Némán nézett engem, miközben leült az egyik székre. – Soha, érted? Soha nem kell olyan férfi, aki végiggyilkolta az életét! – Idegességemben legszívesebben kivetettem volna magam az ablakon. De nem lehet…

–  Ha mindig is gyilkosnak tartottál, miért voltál velem? Miért hagytad, hogy szeresselek? Miért mondtál igent, amikor megkértem a kezed? – Erős érzések sugároztak belőle; talán végtelen szerelem vagy megbántottság.

–  Egy tizennégy vagy tizenhét éves - amelyik jobban tetszik, mivel már akkor is együtt voltunk - lányt nagyon könnyű az ujjaid köré csavarni. Főleg ha arra vágyik, hogy szeressék, és ne taszítsák ki. Josh, én… nem szeretlek téged! Szabad akaratomból jöttem el tőled, azért, mert már nem akartam veled lenni. Végképp nem hozzád menni feleségül! Befolyásolható voltam, egy kis tinédzser lány, aki megörült, mert valaki szereti. Semmi több nem volt köztünk! – Tekintetét ismét rám emelte, egy gúnyos mosoly kíséretében.

– Biztos vagy benne? – Éreztem, hogy elsápadok. Lábamból kiment az erő, miközben eszeveszetten kutattam az emlékeim között, ami csak egy kicsit is utalt volna az előbbi mondatára.

– Nem törölted volna ki azt az emléket – suttogtam. Meg kellett kapaszkodnom az asztal egyik sarkában, nehogy összeessek.

–  Mint mondtad: a vámpírok megbízhatatlanok – vigyorgott.

– Nem… erre biztosan emlékeznék! Nem… ez nem lehet… lehetetlen! – lerogytam az egyik székre, arcomat a kezeimbe temettem.

– Ó, most miért vagy ilyen ünneprontó? Nem is örülsz annak, hogy velem voltál a legboldogabb? – Hirtelen hatalmas csalódottságot éreztem. Magam miatt. Túlságosan hiszékeny voltam, azt hittem, rajtam nem használta az erejét.

–  Ezek szerint már megkaptad, amit akartál… Én most elmegyek! – Felálltam, az ajtóhoz mentem, amikor elém állt.

– Ne olyan hevesen, édes! Egyezséget ajánlok: tudod, van az a srác, James! – Értetlenül néztem rá. – Ó, bocsánat, ezek szerint kitöröltem! Várj egy pillanatot! – A szemembe nézett, kitágult a pupillája, miközben mormolt valamit. Hirtelen eszembe jutott minden. James, Edward, minden, ami mostanában történt. – Na szóval! Rád bízom a döntést: Engeded, hogy eltemessem, vagy kitöröljem az elmúlt hatvan év emlékeit, vagy… megöljem James-t? – Hitetlenkedve néztem rá. Ledermedtem mind ezt hallva, csak az agyam kattogott, próbáltam valami kiskaput keresni. Szóval ő volt az a férfi odalent, és elfogták: miattam.

– Nem ölheted meg őt!

– Akkor az első verzió? – kérdezte, mire kelletlenül bólintottam. Kedvesen elmosolyodott, miközben kezét a hajamra tette. Megkért, nézzek a szemébe, majd mormolni kezdett valamit, amiből semmit nem tudtam kivenni, olyan gyorsan mondta.

Bocsáss meg, Edward! Mindörökké szeretni foglak! ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt a fájdalom utolért volna.

***

Reggel úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak. Fáradt voltam, mégpedig iszonyatosan. Lementem a konyhába, ahol Josh épp elmosta a tányérját.

-  Jó reggelt, kicsim! – köszöntött. A csepegtetőre helyezte a tányért, megtörölte a kezét, majd odajött hozzám, megpuszilt.

-  Hány óra van? – kérdeztem, mire a mikró digitális órájához fordult. Majd szétment a fejem, közben éreztem valami furcsát is.

- Fél tíz múlt pár perccel. Nagyon fáj a fejed? – Összeszorított szájjal rásandítottam, mire felnevetett.

-  Ennyire látszik? – Leültem az asztalhoz, fejemet ráhajtottam a kezemre. Ő az egyik szekrényben kutatott valami után, amit meg is talált és leejtette az asztalra. Fájdalomcsillapító volt.

- Igen. De hát, aki bepiálva jön haza, ne csodálkozzon – vigyorgott.

- Én nem szoktam inni! – mentegetőztem, mire válaszul csak a felvont szemöldökét kaptam.

-  Ahhoz képest tegnap eléggé részegen hozott haza Matt…

- Semmire nem emlékszem – dörzsölgettem a szemem. Úgy láttam, Josh igen jót mulatott rajtam, bár én kicsit sem élveztem a helyzetet.

-  Azt gondoltam… Figyelj, nekem hamarosan indulnom kell az egyetemre. Jössz, vagy inkább itthon maradsz? – Jelen pillanatban azt sem tudtam pontosan, melyik egyetemre is járok.

-  Josh, látod, hogy azt sem tudom eldönteni, fiú vagyok-e vagy lány, nemhogy még egyetemre menjek! – Ő ismét jóízűen nevetett, miközben hozott egy pohár vizet. Gyorsan bevettem két pirulát, ittam a vízből, utána felálltam az asztaltól.

- Úristen, te tényleg totál részeg voltál, ha azt is elfelejtetted, hogy te csak velem szoktál bejárni, nem is vagy egyetemista! – forgatta a szemét. Tényleg semmi nem derengett...  - Na mind egy, én megyek, mielőtt elkésnék! – Egy gyors csókot lehelt ajkaimra azután már el is ment. Lassan visszakászálódtam az emeletre, a szobánkba, miközben azon gondolkodtam, mi is történhetett tegnap este. Bebújtam az ágyba és a fejemre húztam a takarót, ugyanis túl világos volt. Amikor már épp elaludtam volna, csengettek. Mérgesen felkászálódtam az ágyról, lementem és kinyitottam az ajtót.

- Na, milyen volt az esti buli? – Meg sem várta, hogy behívjam, vagy egyáltalán köszönjek.

- Neked is jó reggelt, Elisabeth! – kicsit ingerültebb voltam a kelleténél, mintsem jópofizzak vele. Ő persze ügyet sem vetett rá, milyen fáradt vagyok, lehuppant a kanapéra, s várta az élménybeszámolót.

- Semmire sem emlékszem. Josh azt mondta, Matt hozott haza, de amilyen állapotban lehettem… - elhúztam a szám.

-  Matt is részegen jött haza. Amikor belépett az ajtón elkezdett énekelni valami hülye dalt, azután meg felmászott a fürdőszobába, és a vadbarom ruhástól beállt a zuhany alá. Még jó, hogy Fred csak kedden jön haza, másképp már nem élne. – Fred Elisabethék nagybátyja. – Josh mit szólt? – vállat vontam. Kimentem a konyhába és hoztam be két poharat, meg egy doboz gyümölcslevet. Mindegyik pohárba öntöttem, azután visszaültem a kanapéra. – Kösz. Na mit mondott?

- Kiröhögött, amiért másnapos vagyok. – Ezen Lis is nevetni kezdett.

- Most hol van?

- Az egyetemen. Amúgy jól érzem, hogy téged nagyon érdekel Josh? – kérdeztem. Lis felvonta a szemöldökét, s mélyen a szemembe nézett.

- Ő a te barátod. És ha minden jól alakul, akkor a vőlegényed is ő lesz - ettől a mondattól valamiért kirázott a hideg.

- Igen… - még mindig nem tudtam eldönteni, miért is idegesít ez a gondolat, de inkább annyiban hagytam. – Szóval, mi újság a suliban?

-  Semmi új… sok a tananyag, mivel nemsokára szünet lesz. Olyan jó neked, hogy nem jársz be! Annyira irigyellek…

- Nem olyan jó ez, hidd el! Folyamatosan itthon ülni, és ráadásul mostanában még fáradtabb vagyok, mint eddig. – Lis kérdőn nézett rám.

- Ezt meg hogy érted? – gyorsan végignézett rajtam, azután elfordult.

- Nem tudom. Ahogy ma reggel felébredtem, és most is, annyira leterheltnek érzem magam. Fáj a fejem, a gyomrom görcsben van, folyamatosan gondolkodom valamin, ami nem jut eszembe. Hülye érzés. – Barátnőm elgondolkodva bólogatott.

- Igen, az lehet. Beszéltél már erről Josh-sal?

- Ha hazajön, lehet, megemlítem neki, bár így is annyit tanul, nem akarom még ezzel is idegesíteni. Szerintem amúgy ma csak egy órája lesz, azt is hamar letudja majd – legyintettem. A fejem nagyon fájt, fogalmam sem volt, miért. Ennyire nem lehetek másnapos.

- Megmondanád neki, hogy kerestem? Hívjon fel, vagy valami. – Felállt, elköszönt, majd kiment az ajtón. Én kicsit értetlenül álltam ott, mivel nem szokott ilyen hirtelen lelépni. Felmentem, felöltöztem, kisminkeltem magam. Mire leértem, akkorra Josh haza is ért.

- Szia, kicsim! – közelebb jött, megpuszilta a hajam.

- Milyen volt az órád? – a hűtő felé vettem az irányt, mivel én még nem ettem ma.

- Olyan, mint az összes. Végig rád gondoltam – átölelte a derekamat.

- Itt járt Elisabeth. Téged keresett… - szembefordultam vele, mire ő távolabb ment tőlem, és a táskájában kezdett kutatni.

- Tényleg?

- Igen. Azt mondta, hívd fel, ha hazajössz. – Tekintetét még mindig a táskáján tartotta, holott én tudtam, igazából csak nem mer a szemembe nézni. Tudja, hogy mindent ki tudok olvasni onnan, amit gondol. 

– Titkolsz valamit? – kérdeztem, miután még mindig a táskáját piszkálta. Hirtelen felkapta a fejét, szemeit rám szegezte

- Ugyan mit titkolnék? Igazából arra vagy kíváncsi, a hátad mögött kavarok-e Elisabeth-tel? Hát akkor megnyugodhatsz, ugyanis nem folytatok viszonyt sem Lis-zel, sem pedig mással – rázta a fejét.
- Nem erre gondoltam… Ismersz: ha erre gyanakodnék, már rég elköltöztem volna – Öntöttem a salátára egy kis öntetet, majd leültem az asztalhoz, s enni kezdtem.
- Igen, tudom – leült velem szemben és barna szemével az enyémeket kutatta.
- Josh! Kérlek, ne bámulj már! Egyébként csörög a telefonod, nem veszed fel? – a táskájára mutattam, ő pedig megrázta a fejét.
- Nem fontos… Majd később visszahívom. Egyébként jó étvágyat kívánok! – mondta mosolyogva.
- Köszi.

Gyorsan megettem a salátát, s úgy döntöttem, elmegyek sétálni. Persze Josh-t sem lehetett otthon hagyni. A hatalmas parkban sétáltunk, miközben arra gondoltam, miért fogott el az a rossz érzés, amikor szóba jött az eljegyzés. Még mindig ezen törtem a fejem, Josh pedig láthatóan elégedett volt azzal, hogy kiszabadultunk a házból.

- Gyakrabban sétálhatnánk a napfényben – vetettem fel, mire ő elmosolyodott.

- Igen, főleg, ha ez rajtam van – a nyakában függő láncon lévő gyűrűre mutatott.

- Miért? – csak bámultam a gyűrűt, minek drágaköve megcsillant, ahányszor a napfény rásütött.

- Azért, mert nekem ez amolyan talizmánféle, e nélkül nem megyek sehova sem. – Leültünk a szökőkút szélére, csak néztük a sok piknikező családot. Megszorította a kezem és csak akkor vettem észre: az ujján ugyanolyan gyűrű van, mint ami a nyakában lóg. Vagyis nem teljesen ugyanolyan, csak hasonló. Összefonta ujjainkat, felhúzott a szökőkútról. – Mennünk kellene, nem gondolod? Hamarosan besötétedik, és tudom, hogy nem szeretsz sötétedés után kint lenni. – Bólintottam, bár fogalmam sem volt, miért ne szeretnék kint lenni éjszaka... Lassan útnak indultunk, én visszanéztem még a csodálatos parkba, ami tele volt élettel, pont olyan, amilyet szeretek.