96. fejezet

Kedveseim!

Elérkeztünk az utolsó fejezetig, csak egy epilógus van hátra.

Szóval, azt hiszem, ideje útjára engednem a történetet, hogy magától szárnyaljon, és önmagáért beszéljen ez a rész.

Remélem, mindannyiótoknak okoztam szép perceket, olyan világot teremtettem, amiben elmerülhettetek, amikor csak szükségetek volt rá, és örömmel olvastatok!

Sok puszi

Sophie

Az egyik folyosón csend honolt, viszont irtózatos bűzt éreztem, így arrafelé vettem az irányt. Edward próbált elhúzni a másik irányba, de arra kellett mennem — éreztem. Egy másik teremhez érkeztünk, amit miután kinyitottam, szinte elájultam. Seth és három vámpír a mi csapatunkból állt körbe egy rakás égő holttestet.

— Seth! — kiáltottam fel megkönnyebbülten.

Felém fordította a fejét és láthatóan megkönnyebbült. Odasietett hozzám, mire átöleltem a nyakát és olyan erősen megszorítottam, ahogy csak tudtam.

— Annyira örülök, hogy jól vagy! Mi van a többiekkel?

Az arca elsötétedett és az orrfacsaró bűz forrása felé fordult, ami marta a torkomat.

— Denahit magukkal rántották. Olyan hamar szakítottak szét minket, ahogy csak tudtak, szóval nem tudom, odakint mi lehet. Igyekeztem kizárni a többieket a saját feladatom miatt.

A félelem keresztülcsapott rajtam, de igyekeztem elfojtani a rám törő érzelmeket. Seth háta mögé néztem a vámpírokra, akik szenvtelen arccal meredtek a tűzre, ami szinte már teljesen leégett.

— Átváltozom és megtudom, mi a helyzet — suttogtam, de épphogy csak kiejtettem a számon a mondatot, Edward máris megragadott és maga felé fordított.

— Ha megteszed, nem tudjuk, mi lesz a tölténnyel. Közel van a tüdődhöz, és ha átszúrja, annak súlyos következményei lesznek.

— Milyen töltény? — kapta fel Seth a fejét.

Kemény tekintettel néztem Edwardra, mielőtt visszafordultam volna, hogy elmagyarázzam a helyzetet.

— Véletlenül bennem maradt egy golyó abból, amit Josh—nak szántunk.

Seth eltátotta a száját, rámeredt Edwardra, majd vissza rám. Vártam, amíg észreveszi a vért a ruhámon, majd azt is, hogy az oldalamhoz szorítom a karomat. Bár begyógyult ugyan, attól még fájt, ahogy a töltény minden egyes lélegzetvétellel közelebb került a tüdőmhöz.

— Valakinek meg kell tudnia, mi történt odalent.

— Vállalom — vont vállat Seth, de megráztam a fejem.

— Neked a trónterembe kell menned, hogy segíthess Sebastian—nak.

Elmondtam neki, merre menjen, majd az egyik vámpírnak is, hogy a biztonság kedvéért menjen vele, mert soha nem lehet tudni. A másik két vámpír pedig velünk jött, hogy megkeressük a többieket.

Edward semmit nem árult el abból, mi folyik odalent, emiatt pedig sokkal rémültebb voltam, mint azt el tudnám mondani. Remegés futott rajtam végig, amint éles sikoly zúgott végig az egész kastélyon.

— Nem a mi emberünk — suttogta Edward, de még így sem nyugtatott meg, amit mondott.

— Arról volt szó, hogy csak az ellenállókkal szemben alkalmazunk erőszakot.

— Ők ellenálltak — fordult hátra Murphy, a vámpír, aki velünk tartott. — Fogalmad sincs, mi ment itt. Azonnal ránk támadtak, esélyünk sem volt tárgyalni.

Kirázott a hideg, ahogy egyre közelebb kerültünk az udvarhoz. Idebent fáklyák égtek a folyosókon, megvilágítva előttünk az utat, de egy ponton ez is véget ért. Az égett hús szaga végig ott terjengett a levegőben.

Mikor elértük a kis beugró részt, ahonnan már ki lehetett látni, nagyot nyeltem. Sötét volt ugyan, de mindent tisztán láttunk. Felülről nézve az udvar különböző pontjain kupacok égtek — volt, amelyik már csak parázslott, és voltak olyanok is, amiket még heves lángok vettek körül.

Belecsúsztattam a tenyeremet Edwardéba, és amíg lefelé tartottunk, a mieinket kezdtem kutatni a szememmel. Tim és Adam, két fiatal farkas fel—alá járkált egy csapat vámpír előtt, de őket ez nem különösebben zavarta.

— Hol vannak a többiek? — kérdeztem Edwardtól, miközben folyamatosan az összegyűlt tömegen jártattam a szemem.

— Nem tudom. Itt kellene lenniük — vonta össze a szemöldökét és láttam, hogy erőteljesen koncentrál. — Vissza kell mennünk! — állt meg hirtelen, amivel engem is megtorpanásra késztetett.

— Mi történt? — néztem rá riadtan. Nagyon nem tetszett a hangjából sütő aggodalom és a szeme ide—oda mozgásából arra következtettem, hogy igazából nem is a földet bámulja, hanem épp valaki gondolataiba mélyed.

— Alice… ó a francba! — kapkodni kezdte a levegőt, gyorsan magához húzott és sietve visszavezetett a folyosóra.

— Mi történt? — nem válaszolt, csak vonszolt tovább a folyosón és újabb kanyarokat vett be a várban. — Edward!

— Van még egy nagyobb tömeg. A közvetlen testőrség.

— Istenem! — nyögtem fel.

Sejthettem volna, hogy nem ússzuk meg ilyen könnyen. Felfelé haladtunk a várban, vissza a trónterem felé. Csak reménykedtem benne, hogy a többiek mindannyian ott vannak és Sebastian—nek nem egyedül kell szembenéznie mindezzel.

Ahogy elértünk a folyosóra vad kiáltások visszhangja zúgott végig, amitől összerezzentem.

— Mi folyik ott?

— Támadni akarnak.

— Ezek szerint még nem tették? — kérdeztem, de pont akkor fordultunk be az utolsó sarkon és a saját szememmel is láthattam, hogy a trónterem ajtaja ki van törve. Edward szorosan maga mellett tartott, ahogy közeledtünk, és amint beléptünk, azt hittem, elájulok.

Az ajtó előtt a mieink álltak, szemben velük pedig egy hatalmas tömeg alkotott hosszú védőláncot. Legalább negyven vámpír, akik közül három épp Josh teste fölött tevékenykedett.

— Mit művelnek? — suttogtam Edward mellett.

Az arca elborult és láttam, hogy felméri a helyzetet a két fél között. Körülünk harmincan vagyunk itt, Sebastian vámpírjait is beleszámolva. Jézusom. Hol van a többi emberünk?

— Várnak.

— Mire?

Dühödten nézett a szemembe és totális kétségbeesést olvastam le az arcáról.

— Azt remélik, hogy Josh felébred, ha kiszedik a golyót.

Esküszöm, hogy ebben a pillanatban megállt a szívem. A tekintetemmel Sebastian—t kerestem, remélve, hogy még életben van, és amikor megláttam, egyszerre lélegeztem fel és döbbentem meg. Ugyanis nem a mi láncunkban volt, hanem az övékben. Szemben állt velem, és amikor rám tévedt a tekintete, nagyot nyelt, de az arca semmit nem árult el, mi a fészkes fene folyik is itt.

Jézusom.

Mindvégig csapdába csalt minket?

Ez az egész egy rohadt csapda volt?! Úristen. Hiszen az ő ötlete volt annak a fának a felkutatása. Ő lőtte le Josh—t. Ő akarta, hogy Romániába jöjjünk. Szent ég, hiszen mindent ő talált ki, engem pedig csak dróton rángatott. Én csak azért kellettem, hogy mindenkit leszállítsak nekik.

Azután rögtön körbefuttattam a tekintetem a tömegen Seth alakját keresve, de egyszerűen nem találtam. Ne! Könyörgöm, csak ne!

Dühösen meredtem Sebastianra, legszívesebben a torkának ugrottam volna, ő viszont inkább elfordította a tekintetét a mögöttük történő dolgok felé.

Amíg magamban imádkoztam azért, hogy Seth remélhetőleg eltűnt innen és mentette a bőrét, Emmett közelebb merészkedett hozzánk és halkan megszólalt.

— Mi a francért nem égetjük már fel őket?

— Nem támadunk, amíg ők sem — felelte Carlisle.

— Baromság. Ha felébred…

Nem fejezte be ugyan a mondatot, de a helyzetet tekintve mindannyian tudtuk, milyen sors vár ránk, ha Josh felébred. Kiirtanak minket, mégpedig kegyetlenül. Nekünk annyi.

Megfogtam Edward kezét, ő pedig a szeme sarkából rám nézett. Csak ezt a pillanatnyi gyengeséget engedhettem meg magamnak utoljára, mielőtt kiléptem a tömegből, hogy elfoglaljam a helyem az enyéim élén.

— Hiába próbálkoztok — néztem túl Sebastianon a három hátul lévő nőre. Mivel nem reagáltak, tovább folytattam. — Az egyik golyó egyenesen a szívében landolt, és vérben fürödve hagytuk itt.

— Az még nem jelenti azt, hogy ne hozhatnánk vissza a mestert! — vicsorogta egy velem egyidősnek kinéző lány.

Halkan felnevettem, de szerencsére nem hangzottam hisztérikusnak. A szívemet lecsillapítottam, nehogy eláruljam, mennyire pánikba vagyok esve.

— Igen, nos, hacsak nem vagy boszorkány, az nem fog menni.

Összefontam az ujjaimat és igyekeztem úgy tenni, mint aki nagyon unatkozik, amíg a hátul zajló eseményeket figyeltem. Josh testéből kihalásztak már egy golyót, ami nem sok jót ígért számunkra.

— Vagy akár abba is hagyhatnánk ezt az egészet — vontam vállat közönyösen, hogy tovább húzzam az időt. —Ti tovább éltek itt, mi pedig elmegyünk.

Az előttem állók nagy része nevetni kezdett, de Sebastian arca komor maradt. Nem tudtam ránézni azok után, ahogy elárult minket.

— Mondd csak kislány, tudsz számolni? Túlerőben vagyunk — vigyorgott rám egy sötéthajú férfi. Megborzongtam attól, ahogyan éhes tekintettel végigmért, de hamar összeszedtem magam.

— Aki most feladja a harcot, az anélkül sétálhat el, hogy hozzáérnénk. Békében elmehet, soha nem fogjuk keresni, erre megesküszöm.

Egyikőjük sem mozdult meg, szemrebbenés nélkül néztek rám továbbra is. Josh nem véletlenül őket választotta a belső körbe, az már biztos. Olyan hűen álltak a teste előtt, mintha még mindig élne.

— Nem tudom, kihez vagytok még hűek, hiszen Josh halott, de azért lenne egy kérdésem: hol voltatok mindannyian, amikor meghalt?

Egy páran feszengeni kezdtek, óvatosan néztek a másikra, én pedig végre elégedett mosolyra húztam a számat. Az ellenálláson apró repedések keletkeztek, és mint tudjuk, ilyenkor, ha sokáig kocogtatjuk az üveget, előbb—utóbb kitörik; és én már alig vártam azt a pillanatot.

— Ha jól sejtem mindenki el volt foglalva… — mormogtam. — Nos? Befejezhetnénk végre? Még el kellene érnünk a gépünket — néztem át az emberi falon keresztül a három nőre.

Egyikőjük sem szakította félbe Josh belsőségeiben való turkálását, mire unottan felsóhajtottam. Magamon éreztem Sebastian tekintetét, ahogy a mögötte lévő ténykedést bámultam továbbra is, de nem foglalkoztam vele. Képtelen voltam ránézni. Egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy így elárult minket.

Apró bökést éreztem a könyökömnél, ezért arra néztem a szemem sarkából. Nem tehettem meg, hogy teljesen arra fordulok, mert ha jól sejtettem, percek választottak el attól, hogy valamelyikőjük rám vesse magát. James sötétbarna farkas alakja jelent meg mellettem, így csak rátettem a kezemet a bundájára és lassan végigsimogattam. Nem látszott rajta, hogy megsérült volna, ezért pedig mérhetetlenül hálás voltam.

Amikor a szemben lévő tömeg zúgolódni kezdett, akkor jöttem rá, hogy a jelenlévő farkasok közül senki nem váltott még alakot, csak a bátyám. A farkasok nagy része lent őrizte azokat, akik megadták magukat. Köztük volt Jacob is, és remélhetőleg az ifjoncaink is.

— Ez meg mi a franc Sebastian?! — kiáltott fel egy férfi döbbenten és az említett felé nézett.

— Igen — döntöttem oldalra a fejem — mi a franc, Sebastian?

— Nyugalom — intette le Seb velem nem is foglalkozva, de a férfi láthatóan dühös volt és úgy meredt James—re, mintha szellemet látna, viszont csendben maradt.

Vagyis a belső testőrség egyáltalán nem harcolt velünk eddig, mivel akkor tudtak volna rólunk. Mégis hol a pokolban voltak ezek mindvégig?! Most már komolyan tudni akartam a választ, mivel lehetetlen, hogy nem vettek részt abban, ami itt zajlott. Hacsak nem valami fontosabb dolgot intéztek…

— Kint vannak a golyók — szólalt meg az egyik nő és véres kezéből három töltényt ejtett ki. Akár az enyémet is kihalászhatták volna ennyi erővel.

A várakozással terhes csendben a másik oldalamon megjelent Edward, és akkor már tudtam, hogy harcolni fogunk. Idegesen zártam ökölbe az ép kezem, majd engedtem ki, míg a másikat magam mellett tartottam. Ránéztem Sebastianra, azt akartam, hogy lássa, mennyire csalódtam benne azért, amiért ezt teszi velem. A szemében egy másodpercre megvillant valami, de amikor az arckifejezése továbbra is szenvtelen maszkba torzult, inkább elfordítottam a fejem. Megpróbáltam felmérni az erőviszonyokat, és cseppet sem örültem annak, amit látok. Egy az, hogy többen voltak tőlünk, de a tudat, hogy ők voltak a belső kör azt is jelentette, hogy mindannyian különleges képességgel rendelkeztek, amikről nekünk nem sok információnk volt, maximum annyi, amennyit Sebastian csepegtetett nekünk. Amiről jelen pillanatban nem igazán lehetett eldönteni, valósak—e vagy sem.

Eltelt még pár perc, és mivel Josh továbbra is halott maradt — hála az égnek —, fellélegeztem.

A vámpírok döbbent csendben meredtek a testére, kivéve Sebastiant, aki alig láthatóan az ajtó felé bökött a fejével. Összevontam a szemöldököm, de esélyem sem volt ezenkívül reagálni, mivel a lány, aki mesternek hívta Josh—t, már meg is iramodott felém egy hatalmas sikítás keretében. Felvettem a védekező állásom, de James gyorsabban mozdult és már meg is ragadta a lányt előttem, aki visítva esdekelt az életéért. James azonban nem kért engedélyt arra, hogy megölje, egyszerűen elharapta a torkát, ezzel kettéválasztva a fejét a testétől.

Úgy látszik nagyon komolyan vette a védelmezésemet.

Amikor végzett a lánnyal, visszatért mellém és vicsorogni kezdett a többi vámpírra.

— Azt hiszem, épp elég embert veszítettünk mára — nézett szét Sebastian a mellette állókon.

— Nem emlékszel az esküre, Sebastian? — emelte fel a hangját a férfi, aki megijedt James—től. — Életem árán is, akár a halál kapuján túl…

— … ahol feketében pompázó liliom nyúl — fejezte be lassan Sebastian. Bólintott, miközben le sem vette a szemét rólam, de végül visszafordult a férfi felé. — Tudom az esküt, Damien. De azt is tudom, hogy már feleslegesen harcolunk, mivel Josh halott, ahogyan az embereink nagy része is. Vége van, Damien.

A férfi megrázta a fejét, dühösen meredt Sebastian—ra, de amikor felénk fordult, ismét ránézett James—re és csendben maradt.

— A harcnak vége — jelentette ki Sebastian.

Nem bíztam benne, de amikor a vámpírjai hátrébb léptek és szétoszlottak a teremben, megkönnyebbülve fordultam Edward felé, aki aprót bólintva jelezte, hogy tényleg vége.

Győztünk.

***

Tizenegy.

Ennyi emberünk veszett oda a küzdelem során. Ebből nyolc nomád vámpír volt, egy alaszkai családtag, és egy vérfarkas.

Belegondolni is szörnyű volt, milyen veszteségek árán jutunk haza.

Lecsuktam a szemeit, letöröltem a könnyeimet, mielőtt felálltam volna és odasétáltam Edwardhoz, aki messziről figyelt minket. Hiába, azonnal újak szöktek a szemembe, mire Edward átölelt és nyugtatni kezdett.

A helyiséget halk sírás hangja töltötte meg, ahogyan a társak megtalálták a halott párjukat, családtagjukat. Nem voltam képes hátranézni, amint a falkám ott kuporog a test mellett. Ehelyett Edward ingjébe kapaszkodtam, amíg kivezetett onnan a folyosóra.

— Nem hiszem el, hogy meghalt — suttogtam, mert úgy éreztem; azzal, hogy kimondom, igazzá válik az egész és azt nagyon nem akartam.

— Megmentette két társa életét. Szerintem nem sajnálná.

Megráztam a fejem, letöröltem a könnyeimet, amikor megláttam, hogy Edward háta mögött Sebastian közeledik felénk.

Mint kiderült, az egész átállása egy hatalmas hazugság volt. Nem akarta, hogy a gárda őt is megölje, ezért eljátszotta, hogy ő talált rá Josh testére. Így még amiatt is bűntudat gyötört, mert árulónak bélyegeztem.

— Beszélhetnénk? — nézett rám. Aprót bólintottam, de mivel még mindig kapaszkodtam Edwardba, hozzátette: — Négyszemközt.

Elindultunk a folyosókon, ahol tiszta volt a terep és úgy néztünk lefelé az udvarba, amit nagyjából már összetakarítottak.

— Sajnálom, hogy azt hitted, elárulnálak — kezdett bele, de megráztam a fejem. Ha valakinek bocsánatot kell kérnie, az én vagyok.

— Azt feltételeztem, hogy ellenem fordultál az első adandó alkalommal, holott számtalanszor bizonyítottad, milyen jó barátom is vagy. Ne kérj tőlem bocsánatot! Sajnálom, hogy elhittem.

Megvonta a vállát és látszott rajta, hogy megkönnyebbült valamelyest. Lazább lett a járása, sokkal lendületesebb volt, mint korábban. Felszabadult, ki tudja, hány év után.

— El kellett hinned, másképp mindenkit megöltek volna. És bármennyire is fáj kimondanom, Josh jól választotta meg a testőreit. Nehéz lenne még egy ilyen társaságot összeszedni.

Ránéztem Edwardra, aki úgy vette, hogy tisztáztuk a nézeteltéréseinket Sebastian—nal, így most már odajöhet hozzánk. De az igazi ok az volt, hogy mindennél jobban szerettem volna magam mellett tudni, innentől kezdve minden egyes pillanatban életem végéig.

— Ha már itt tartunk… mit csináltak addig, amíg mi harcoltunk? Miért csak az utolsó pillanatban jelentek meg?

Edward megszorította a derekam és úgy fordult, hogy én is láthassam az arcát.

— Amikor Josh megtudta, hogy a kastélyban vagy, megparancsolta nekik, hogy maradjanak az őrszobában. Amikor Josh meghalt, a parancs érvényét veszítette és elindulhattak.

Ami sok mindent megmagyaráz.

Újra visszasimultam Edward ölelésébe, de ismét eszembe jutott valami, amit még mindenképp tudnom kellett.

— Mióta van eskütök?

Edward egy picit megfeszült mellettem, viszont amikor a derekamon lévő kezét megsimogattam, ellazult. Sebastian figyelmét nem kerülte el ez a gyors reakció, apró mosolyra húzódott a szája.

— Mindig is volt. Viszont csak hetven éve egészítettük ki ezekkel a sorokkal. Igazából így visszanézve nem tudom eldönteni — vajon Josh mindig is tudta—e, hogy te okozod a halálát, vagy csak úgy vélte, a halálon kívül sehol nem lehet együtt veled? Mert ha az előbbi, az hatalmas önbeteljesítő jóslat volt. Pedig akkor még csak tizenöt éves voltál.

Nem tudtam erre mit mondani. Egy részem majd megszakadt amiatt, hogy a férfi, aki — még ha rosszul is —, mindig vigyázott rám, már nem létezik. Ugyanakkor meg is könnyebbültem, mivel így már soha nem lesz esélye bántani a családomat. Utáltam magam, amiért sajnálom őt, de akkor is fontos részét képezte az életemnek és eltart majd egy darabig, hogy feldolgozzam.

— Mit tervezel ez utánra? — tereltem a témát kellemesebb vizekre.

Sebastian arca szinte felragyogott, amikor válaszolt.

— Úgy érted, miután eltakarítottam a szart? — vigyorgott és lemutatott az udvarra, ahol már az utolsó kupacok is hatalmas lánggal égtek. — Elmegyek Ana—ért és végre elmondom neki, hogy egy család leszünk.

Elmosolyodtam, ahogy láttam milyen izgatott lett már csak a gondolatára is annak, hogy láthatja a lányát. A szívembe mart a tudat, hogy én ezt nem tehetem meg. Mert bármi jobb lett volna; még az is, ha a lányom messze él tőlem, mint a tudat, hogy halott.

Edward megérezhette rajtam, min gondolkozom, mert azonnal beszélni kezdett.

— Sebastian, mit szólnál, ha Ana—val itt telepednétek le?

Seb arca megdöbbenést tükrözött, de én csak mosolyogtam. Már régen megbeszéltük: ha nyerünk, nem akarunk itt maradni, már pedig ezt a helyet vezetni kell, ha nem akarjuk, hogy a Volturi még erősebb legyen.

— Mire akarsz kilyukadni?

— Legyél te az új főnök.

Felvonta a szemöldökét és lassan eltátotta a száját, de mielőtt bármit is mondhatott volna, megelőztem.

— Bíznak benned és hallgatnak rád.

— Nem kellene —morogta halkan arra utalva, hogy neki sikerült lelőnie Josh—t.

— De ők ezt nem tudják. És soha nem is fogják tudni. Nézd, én… — kerestem a szavakat. Tudtam, mekkora áldozatot kérek tőle jelen pillanatban, hiszen Ana—t szeretné a lehető legtávolabb tudni ettől a világtól. Ha ő lesz az új főnök, az lehetetlen. — Tudom, mit kérünk tőled. De mi nem maradhatunk, ha pedig a sereg megmaradt része átáll a Volturi szolgálatába, mindannyiunknak lőttek. Így lesz egy kis muníciónk arra az esetre, ha a dolgok rossz irányt vennének Josh öldöklése miatt.

— Egy társunk már útban van hozzájuk, hogy közölje velük a hírt, így remélhetőleg nem fognak beállítani, de azért jobb az óvatosság — tette hozzá Edward. — És segítenénk neked, csak szeretnénk a háttérben maradni. Mintha csendestársak lennénk.

Sebastian megrázta a fejét, de amikor rám nézett, gondolkodóba esett. Próbáltam neki szavak nélkül is elmondani, mennyivel megkönnyítené a helyzetünket, és valószínűleg a sajátját is, ha elvállalná a feladatot.

Végül, legalább három perc némaság után megszólalt.

— Rendben, elvállalom — bólintott. Elmosolyodtam és hálásan megköszöntem neki, amit értünk tesz. —De akkor össze kell hívnom őket és felesketni a védelmünkre.

— Gondolod, hogy megteszik?

— Nem fognak ellenállni. Ha pedig megpróbálják, tudják, mi a vége.

Igazából húsz percnél nem vett igénybe több időt, amíg összeszedte a vámpírokat és az udvarról elmondatta velük az esküt a védelmünkre. De ha őszinte akarok lenni, egyáltalán nem figyeltem. Csak az járt a fejemben, hogy még beszélnem kell Edwarddal valamiről, amit nem titkolhatok el előle, és fogalmam sincs, hogyan is mondjam el neki.

Amikor az eskütételnek vége lett, megfogtam a kezét, és a palota legtávolabbi részébe húztam — oda, ahol kis lakosztályok lettek kialakítva az itt élőknek. Sebastian lakrészét vettük éppen kölcsön, mert semmi kedvem nem volt ismerős tárgyakat találni Josh szobájában.

— Én is beszélni szeretnék veled valamiről — jegyezte meg Edward, ahogy becsuktam magunk mögött az ajtót.

— Rendben, de kérlek, hadd kezdjem én!

Amikor bólintott, intettem a kanapé felé és mind a ketten leültünk. Ó te jó ég, fogalmam sincs, hogyan is kezdjek bele. Nem biztos, hogy én vagyok a megfelelő személy, akitől hallania kell, de más nem tudja, csak én.

— Na jó, kezdesz megijeszteni kicsim — nyúlt ki a kezem után. Elakadt a lélegzetem, hogy még ennyi idő után is áramütés járja végig az egész testem az érintésére.

— Igen, azt hiszem, megijedni itt csak én fogok. Vagyis már vagyok. Nem tudom — hadartam össze—vissza. Kerültem a pillantását, nem akartam látni, hogyan reagál, ha kimondom a szavakat.

— Lili, komolyan megrémítesz!

Mélyet sóhajtottam, lehunytam a szemem, majd amikor kinyitottam, a falon lévő festményre meredtem. Kétség sem férhet hozzá, hogy Josh festette, de akkor is gyönyörű volt.

— Amikor a trónteremben voltam Josh—sal, mondott nekem valamit.

Megszorította a kezem támogatásképpen, és én úgy kapaszkodtam bele abban a pillanatban, mintha csak az életem múlna rajta, mert bizonyos értelemben így is volt. Rettegtem, hogyan reagál majd, féltem attól, hogy elveszíthetem.

— Mit mondott?

— Elmesélt egy történetet egy nőről, aki felkutatta őt. Azt akarta, hogy változtassa át, de Josh lerázta, viszont a nő nagyon akaratos volt. És amikor megjelent a gyerekével, Josh úgy döntött, megérdemli ezt az életet, ha képes lemondani a családjáról. Átváltoztatta, a nő pedig elhagyta őket, így Josh kiemeltette a gyereket azért, hogy egy egészséges családban nőjön fel. Az apát manipulálta a képességével, hogy ne emlékezzen.

A szemem sarkából ránéztem, és a lehunyt szemét látva, amint összeszorítja az állkapcsát, a keze egy pillanatra megremegett az enyémben és akkor már nem kellett kimondanom. Tudta.

Szívből gyűlöltem a mondatot, amit ki kellett mondanom, mert így nagyon is valós dologgá vált.

— Edward… — suttogtam a nevét, mire kipattant a szeme. — Bella életben van.

Néma csend követte a mondatot, és igyekeztem minél távolabb húzódni tőle, hogy megemészthesse a hallottakat. Nem akartam, hogy a jelenlétem miatt el kelljen fojtania az érzéseit, azt pedig végképp nem, hogy az ujjamon lévő gyűrű akadályozza meg abban, hogy boldog legyen. Ha ehhez Bellára van szüksége, akkor én nem fogom megállítani.

Megszorította a kezem, és amikor felnéztem a szemébe, nem láttam mást, mint sajnálatot. Nem tudtam eldönteni, hogy azt sajnálja, ami kettőnk között történt, vagy esetleg azt, hogy erről nem tudott hamarabb, de hamar véget vetett a kétségeimnek.

— Sajnálom, hogy át kellett ezt élned. Sajnálom, hogy ennyi év után rá kellett jönnöd, hogy az anyád…

— Sssh — tettem az ujjaimat a szájára. Azt nem bántam, amit mondani akart, de nem akartam, hogy megkeserítse az emlékeit. Nekem nem nagyon voltak róla, a naplóját leszámítva, így nem érdekelt. Az annál inkább, hogy mi fog történni, ha úgy dönt, megkeresi őt.

— Lili, ha lehetne… — suttogta és még közelebb húzott magához, míg már teljesen az ölébe nem emelt. — Eltörölnék minden rosszat, ami valaha történt veled. Kitörölném, amit az a szemétláda mondott, hogy ne lássam a kétséget a szemedben. Nem kell kételkedned.

Ránéztem, megpróbáltam kiolvasni a tekintetéből valamit, de nem igazán ment.

— Edward, csak annyit szeretnék kérni, hogy ha meg akarod keresni… vagy vele szeretnél lenni… — suttogtam elhaló hangon. Ez nem lehet igaz, áruló érzelmek! Már a szemem is könnybe lábadt.

Az ajkai az enyémekre forrtak és mielőtt még folytathattam volna a mondatot, szenvedélyes táncba kezdett az enyémmel. Nem tudom igazán, hogy a saját fájdalmát akarta elnyomni, vagy az enyémet, de annyi biztos, hogy működött. Amikor óvatosan harapdálni kezdte az alsó ajkamat és megnyalta, ösztönösen, gondolkodás nélkül engedtem be a számba, hogy elmélyíthesse a csókot.

— Veled vagyok. Téged szeretlek, és ezen nem változtat semmi. Még az sem, hogy életben van, érted? Amikor az ujjadra húztam a gyűrűt, nem azért tettem, mert ő nem volt a képben. Most sincs a képben és soha nem is lesz. Csak mi vagyunk — te és én — suttogta az ajkaimnak, de mind a ketten a másikat néztük. A fránya könnyeim persze utat törtek maguknak, megállíthatatlanul özönlöttek végig az arcomon egyenesen az ő arcára, és hiába csókolta le őket, újak jöttek a helyébe.

— Szeretlek, Lili. Jobban, mint bármi mást, jobban, mint mindent ezen a világon. És ha az kell, elmondom milliószor is, hogy csak téged szeretlek.

 — Mi van, ha felbukkan? Josh valószínűleg megfenyegette, hogy ne merjen a közelembe jönni, miután lemondott rólam…

— Nem akarod tudni, jelen pillanatban milyen módon küldeném és hova, így ezt a kérdést ne tedd fel! Mert hamarabb fog visszamenni oda, ahonnan jött, minthogy egyáltalán köszönni tudna.

Láttam rajta, hogy nagyon dühös, én pedig még mindig ki voltam borulva. Óvatosan, szinte engedélyt kérve simogatta az ajkaimat, és amikor megcsókoltam, éreztem, hogyan lazulnak el az izmai egyesével a tenyerem alatt.

Nem azért volt dühös, mert nem tudott Bella életben maradásáról, hanem mert elhagyott engem. Amikor erre rájöttem, túlcsordult a szívem, és egyszerűen nem tudtam betelni az érzéssel.

— Soha nem hagynálak el senki miatt, érted? — suttogta éppen csak elválva ajkaimtól. — Túléltük Josh—t, most már semmi nem választhat el minket egymástól!

Elhúzódott tőlem, de csak annyira, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg megértem, amit mond, és nem vonom kétségbe a szavait. Valószínűleg azt láthatta az arcomon, amit belül is éreztem, mivel újra lecsapott rám, majd a mellkasára vont.

— Szeretlek kincsem, ebben soha ne kételkedj! Te vagy a mindenem.

Simogatott, óvatosan szeretgetett, már belőle is elszállt minden harag, mire eszembe jutott.

— Mondani akartál valamit, amikor bejöttünk.

Elhúzta a száját és egy pillanatra fellángolt benne az iménti düh, de hamar lecsillapította magát.

— Ha most elmondanám, azt hinnéd, csak azért teszem, mert el akarom oszlatni a kétségeidet.

— Nem fogom azt hinni. Szeretném, ha elmondanád.

A szemei az enyémeket kutatták bizonyítékot keresve, és amikor megtalálta, lassan elmosolyodott.

— Szerettem volna felhozni az egyik éjjeli beszélgetésünket. Még az utazás előttről.

Sokat beszélgettünk akkoriban éjjelente, így nem tudtam, melyikre is gondol.

— Azt mondtad, ha túléljük, hozzám jössz. Annyit akartam mondani, hogy nem akarok tovább várni; feleségül akarlak venni téged itt és most.

Elmosolyodtam és végigsimítottam az arcát, miközben a homlokomat az övének döntöttem.

— Már elterveztük, hogyan lesz. Otthon, nálatok a folyónál, emlékszel? Alice szépen megtervezett mindent, amit csak lehetett. És mivel van egy jövőbelátónk, tudjuk, hogy szép időnk lesz — nevettem halkan.

Megrázta a fejét és sürgető kifejezés vette át a helyét az arcán.

— Azt hiszem nem érted. Ha nem jössz hozzám most azonnal, abba belehalok. Egy pillanatig sem akarok tovább várni, szeretném, ha hivatalosan is csak az enyém lennél.

A tekintetét kutatva szükséget olvastam ki belőle, és tudtam, hogy tényleg erre van szüksége jelen pillanatban. Nem tudom, azért—e, mert Bella visszatért a képbe vagy sem, de láttam rajta, hogy mindennél jobban ezt akarja. És én semmit nem akartam megtagadni tőle.

— Oké. De van egy feltételem, ami nem biztos, hogy tetszeni fog — húztam el a számat tettetett rosszkedvvel. Az arca ragyogott, akárcsak a Nap, és le sem tudta volna törölni a vigyort és az elégedettséget. Megragadta az arcom, magához húzott és egy szenvedélyes csókkal pecsételte meg az előző mondatomat.

— Semmi nem tudja megakadályozni, hogy még ma feleségül vegyelek!

Elnevettem magam, felemelkedtem az öléből, hogy tisztán láthassam a reakcióját arra, amit mondani fogok neki. Bár nem láttam a jövőbe, de sejtettem, mi lesz a következő lépés, és nem is csalódtam.

— Rendben, hozzád megyek itt, de te mondod meg Alice—nek!

Az arca egy pillanatig elborult, majd amikor messziről egy hatalmas kiáltást hallottam, elvigyorodott és ismét visszahúzott magához. Úgy látszik, az ajkai nem tudtak betelni velem, hiszen az enyémeket simítva kuncogott és azt suttogta:

— El van intézve.

Felnevettem, ahogy meghallottam az egyre erősödő hangokat a folyosóról és már tudtam, hogy Alice tombol dühében. Nem akartam megvárni, hogy feltépje Sebastian ajtaját, így gyorsan Edward szájára tapasztottam az ajkaim, majd kiugrottam az öléből őt is magammal húzva.

— Keressünk egy templomot!