95. fejezet

Sziasztok!

Ezer bocsánatot kérek, amiért nem volt rész, 

viszont most egy tripla hosszúságúval jelentkezem!

Sok sok puszi!

Igazából, ha nem tudnám, hogy tele van vámpírral, el sem hinném.

A kastély előtt álltam, ami legalább annyira elhagyatottnak tűnt, mint amennyire most én éreztem magam. Már nem féltem attól, hogy belépjek, azt magam mögött hagytam, amikor elbúcsúztam Sebastian–tól.

Lassan besétáltam a kapun keresztül, és meglepődtem, mekkora élet is van a váron belül, ami lentről nem látszott. Turisták sétálgattak a gyermekeikkel, akik mutogattak a vár különböző pontjaira, a szüleik pedig gumicukorból készült vámpírfogakkal tömték őket.

Próbáltam a legkevésbé feltűnő lenni, mintha csak én is velük tartanék, még egy turistacsoport közé is beálltam, csakhogy eljussak az udvaron át a várba vezető ajtóig, ugyanis a kastély egy része meg volt nyitva a látogatók számára. Felsétáltam a lépcsőn, majd megkerestem azt a szűk folyosót, amiről Sebastian beszélt. Tényleg ott volt, szinte láthatatlanul az egyik lépcsőfordulóban, ahol Seb mondta, csakhogy alig találtam meg. Legalább kétszer elsétáltam mellette, miközben igyekeztem észrevétlen maradni. Bebújtam a folyosóra, és miután a végére értem, mintha csak egy teljesen más világba érkeztem volna.

Mit ne mondjak, koporsóknak, amik az előbbi folyosón szinte egymást érték, nyoma sem volt.

A középkorbeli várrész, ami itt fogadott, sötét kőburkolattal végigborított helyiségekkel jelezte a látogatók elől elzárt területet. Mintha csak egy erődbe érkeztem volna, éles kontrasztot nyújtottak a csempézett falak az előbbi hófehér festéktől.

Ha ezen a szűk részen végigmegyek, utána pedig jobbra, el fogok jutni a trónteremhez.

Ahol várok rá.

Megigazítottam a derekamnál lévő fegyvert, miközben szépen mosolyogtam a szembejövő vámpírokra. Még csak figyelemre sem méltattak, hiába voltam az egyedüli félig ember ezen a rohadt folyosón. Sebastiannak igaza volt — Josh női úgy járkálhattak itt, mintha királynők lennének, mégsem nyúlt hozzájuk senki.

Mintha csak mindig is idetartoztam volna, besétáltam a trónterembe és körbenéztem.

Egy árva lélek sem tartózkodott bent, így szépen lassan elindultam és megnéztem, hol is vagyok igazából. A terem hatalmas volt, a plafon tetejéről kristálycsillár lógott le, némi fényt biztosítva az ablaktalan sötétségben. A falak itt is feketék voltak — csakhogy a régi kőtörmeléket szépen csiszolt gránitcsempék borították. Igazából volt egy sejtésem, hogy miért, de inkább nem akartam belegondolni.

A berendezés nem állt másból, mint gyönyörű, a falakon lógó festményekből és három székből, amik a terem másik végében voltak. Körbesétáltam, megnéztem minden egyes festményt, ami csak ki volt helyezve. Páratlan ízlésre vallott a művészvilágban; kár, hogy ezt a való életben nem tudta megmutatni.

Végül, amikor már hosszú ideje csodáltam őket, leültem a középső trónszékre és vártam. Lepillantottam az órámra, ami szerint már legalább húsz perce véget ért a nyitvatartási idő, így az emberek már elég messze voltak ahhoz, hogy ne essen bántódásuk. És az időt nézve, Josh már tudja, hogy itt vagyok. Elég vámpírral találkoztam, hogy tudja.

És mintha csak hallotta volna a gondolataimat, kinyílt az ajtó és az arrogáns seggfej megjelent egy vigyorral az arcán.

—    Lám-lám, ki tért vissza közénk?

Mielőtt bármit is mondhattam volna, becsukta az ajtót és szép lassan elém sétált, de azért megtartott egy tisztes távolságot. Igyekeztem kontrollálni az érzelmeimet, mivel az elmúlt több évtized egyszerre akart kitörni belőlem, de csak vettem egy mély levegőt, és mintha nem is az ősellenségem lenne, csevegni kezdtem vele.

—    Nem tudtam, hogy itt van trónterem.

—    Igen, nos, valahol fogadni szoktam a vendégeimet.

Felvontam a szemöldököm és halvány mosolyra húztam a számat. Mind a ketten tudtuk, hogy akik ide kerülnek, nem igazán vendégek, mi több, nagy valószínűséggel nem is hagyták el többé ezt a helyet élve.

— Minek köszönhetem a látogatásod? — Keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt és úgy nézett rám, hogy nem tudtam eldönteni — fél, hogy újra lát, vagy próbálja magába inni a látványomat.

—  Gondoltam benézek.

Lassan bólintott, de egy pillanatra sem fordította el rólam a fejét. Megpróbáltam szenvtelen arcot vágni, amennyire csak tudtam, és éreztem a belőle áradó feszültséget. Mélyen belül sejtette, miért is vagyok itt.

— Kérsz valamit inni?

— Nem, kösz.

Csend honolt körülöttünk, még a légy zümmögését is lehetett volna hallani, ha lett volna bent egy. Csakhogy nem volt. Ketten voltunk az egész átkozott teremben, ami egyrészt megnyugtatott, de ugyanennyire feszélyezett is.

— Lilian, nagyon sajnálom, ami a babáddal történt… — lépett közelebb hozzám bűnbánó arccal.

Itt is van. A mondat, amit jobb lett volna, ha soha az életben nem ejt ki a száján.

— Ne merd a mocskos szádra venni a lányomat!

Égett bennem a tűz, éreztem, ahogy a karjaim megremegnek, és a bensőm robbanásra készen állt, hogy átváltozzak. A kontrollálhatatlan düh keresztülcsapott rajtam, alig engedve, hogy kordában tartsam, amíg eljön a pillanat.

Valami megvillant Josh szemében, de annyira koncentráltam arra, hogy ember maradjak, hogy időm sem volt megfejteni, mi is lehetett az. Amikor sikerült kontrollálnom magam, lelógattam a kezem a karfáról és vádló tekintettel néztem rá.

—  Jól nézel ki abban a székben — húzódott mosolyra a szája. — Akár itt is maradhatnál.

—  Talán maradok is.

Felvonta a szemöldökét, meglepődve nézett vissza rám, miközben az egyik festmény felé sétált, ami az ajtó mellett volt kiállítva. Már nem félt hátat fordítani nekem, pedig biztosan tudta, hogy a megöléséért vagyok itt.

— Ezt a képet akkor festettem, amikor találkoztam egy kétségbeesett fiatal nővel. Átutazóban voltam, próbáltam valami értelmet találni ebben a nyomorult életben. Fogalmam sincs hogyan, de a nő hallott rólam, megkeresett és megkért, hogy segítsek neki.

—   Nem érdekelnek a sztorijaid — horkantottam és hátradőltem a székben. Tudtam, hogyha elkezd valamit, annak soha nem lesz vége — legalábbis nem egyhamar.

Mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam, egyszerűen folytatta:

— Többször is találkoztam vele, mert nem értettem, mit is akar igazából. Zavart volt, mintha nem lenne teljesen beszámítható, és amikor elmondta, mit szeretne tőlem, már tudtam, hogy őrült. Épp ezért keltette fel a figyelmemet.

Óvatosan megérintette a képet, ami egy tengerbe fulladó nőt ábrázolt, amint az süllyed egyre lejjebb, míg a felszínen valaki próbál utána kapni. A színek sötétek voltak, a víz szinte fekete, az ég sötétszürke színét pedig csak a távolban megvillanó villámlás világosította egy kicsit.

— Hallottad már a mondást, hogy hasonló a hasonlót vonzza?

Halkan felnevetett, de továbbra sem fordította el a tekintetét a festményről. A nő arcán látszódott a kínlódás, de nem szenvedett. A férfi, aki úszott utána, és próbált egyre közelebb kerülni hozzá, annál inkább nyomorban volt. Túlságosan is jól ismertem ezt a kifejezést — kiköpött mása volt Edwardénak, amikor elveszítettük Ameliát.

— A nő azt akarta, hogy változtassam át. Elmagyaráztam neki, hogy mekkora őrültséget kér, és hogy ez lenne a legnagyobb hiba az életében, de térdre borult előttem, és úgy könyörgött. Amikor még mindig nemet mondtam, megkért, hogy találkozzunk még egy alkalommal. Egy kis kávézóban folytattuk a beszélgetéseinket, és én meg is jelentem, mert kíváncsivá tett, miért akar olyanná válni, mint én. Általában az emberek nem választják ezt az utat.

—    Ha jól sejtem, megadtad neki, amit kért.

Óvatosan bólintott, majd elfordult a képtől és közelebb sétált hozzám. A fegyver, ami képes volt elpusztítani őt, szinte égette a bőrömet, ahol hozzám ért. Úgy éreztem, könyörög azért, hogy rántsam elő és eresszem bele a tárat.

— A következő alkalommal egy gyereket is magával hozott. Azt mondta, ha megteszem, amit kér, a gyerek az enyém. Kinevettem. Mi szükségem lett volna egy kislányra? Neveljem fel valaki más gyerekét, csak mert az anyja egy beszámíthatatlan, önző ribanc? Azután… a kislány felnézett rám a csillogó szemeivel és ez mindent megváltoztatott. Többet érdemelt egy olyan nőnél, aki képtelen volt arra, hogy az anyja legyen.

—    Nem értem mi közöm van ehhez a meséhez. Meg kell mondjam, eléggé unom.

Feltartotta a kezét, hogy legyek türelemmel, és amikor ismét távolabb került tőlem, már nem bizsergett a bőröm. Megfordult, nekitámaszkodott a festmény melletti falnak és bűntudattal teli arccal bámult rám. Azonnal beindultak a vészjelzőim, szinte egyszerre csilingelt az összes a fülemben. Valami nagyon nem stimmelt, így óvatosan hátrébb csúsztattam a kezem, így könnyebben érhettem el a fegyvert.

— Mivel nekem sohasem volt, fontos számomra a család. A kislány tekintete pedig több volt, mint amivel meg tudtam volna birkózni. Egy szörny vagyok, de azok a szemek magukba szippantottak és úgy éreztem, soha nem lennék képes elhagyni őt.

— Feltételezem, mégis megtetted — vontam vállat. Nem volt nehéz eljutnom a következtetésre, mivel jól ismertem őt.

— Ami azt illeti, nem. Ő hagyott el engem — nevetett fel.

Már teljesen értelmetlen volt az egész történet, amiről zagyvált, így nagyon vártam már, hogy a végére érjen. Edwardnak lassan itt kellett volna lennie, én viszont addigra végezni akartam vele. Csakhogy érdekelt a szomorúság oka, ami a szemében csillogott.

— Aznap éjjel a nő megint elhozta a gyereket, és még mielőtt átváltoztattam volna, tudtam, hogy a kislány nem juthat olyan sorsra, amilyenre én. Egy elcseszett szülő, aki feláldozná egy vadidegennek a bosszúja érdekében… — megrázta a fejét és düh villant a tekintetében. — Nem hagyhattam, hogy tehetetlen legyen egész életében, ezért megitattam a véremmel.

Döbbenten meredtem rá, a szívem felgyorsult, nem voltam képes elhinni, hogy egy ártatlan gyereket képes volt átváltoztatni vámpírrá.

— A nőt megharaptam, a gyereket pedig hazavittem. Az apja egy csődtömeg volt, ami egy őrült feleség mellett nem volt meglepő. Szóval továbbra is figyelemmel kísértem a gyereket, amíg az apja az alkoholba fulladt, mivel a nő lelépett tőlük.

Túlságosan belemerült ebbe a történetbe és ez nem tetszett. Volt benne valami, amitől minden kis idegszálam megfeszült a testemben. Valami, amitől fokozódott az éberségem és a rossz érzés a szívemben; a bűntudatos arckifejezése, a lesütött pillantásai, amikor képtelen volt rám nézni… ezektől libabőrös lettem. Nem akartam hallani a folytatást. Igazából már az elejétől kezdve nem akartam hallani.

— Szóval bevetettem a képességemet és egy kicsit megpiszkáltam az ügyét a gyámhivatalnál. Kiválasztottam Európában egy nevelőszülő párt, akikhez eljuttattam, mivel úgy gondoltam, az apja nem tud gondoskodni róla. És nem mellesleg, így könnyebben figyelhettem, mivel a közelemben volt. Érdekelt, hogy mi lesz belőle, elvégre még nem láttam rá példát, hogy valaki vámpírvérrel éljen és tovább fejlődjön, de ő megtette. Csak később jöttem rá, miért — felemelte rám a tekintetét, és én úgy éreztem magam, mintha tőrt döftek volna a szívembe.

Nem bírtam megszólalni, nem tudtam megkérdezni, de ő kérdés nélkül is válaszolt.

— Te voltál a kislány, Lilian.

Levegő szakadt ki a tüdőmből, ránéztem a képre, ami előtt állt és úgy éreztem, én fuldoklok. A szüleimet ábrázolta a kép, az apámat, amint kétségbeesetten kapaszkodna anyámba, aki viszont inkább egy másik életet választott, amiben mi nem voltunk benne. Az apám szenvedéseit mutatta, és anyám csalását, hogyan is hagyott el minket.

— Hazudsz. Az anyám meghalt — utáltam, ahogy megremegett a hangom. Utáltam, hogy megint talált egy pontot, amin keresztül képes volt legyengíteni. Gyűlöltem őt.

Aprót bólintott, kitárta a kezét és óvatos mosolyt villantott.

— Igen, vámpír lett és egy ribanc, amiért elhagyta a lányát.

— Fejezd be!

Közelebb jött hozzám, alig egy méterre állt csak meg tőlem, ami nem tett jót nekem. Zaklatott voltam, épp most mondta, hogy az anyám életben van, csak nem kellettem neki. Fel kellett dolgoznom mindezt, de nem hagyott rá időt, ugyanis bepánikoltam, ahogy hozzám ért, és előrántottam a fegyvert.

Rászegeztem, ugyanakkor ő olyan nyugodtan állt ott, mintha előre tudta volna, hogy ez fog történni. A szívem őrült tempóban vert, ki akart szakadni a bordáim közül, és esküszöm, egy pillanatig én sem bántam volna, ha megtörténik.

— Nem sebezhetsz meg vele — suttogta.

— Ó, ahogy te tetted velem egész életemben?! Elvetted tőlem az anyámat és a lányomat! Belemásztál az egész életembe és egy kibaszott dróton rángattál, mióta megszülettem!

— Az anyád volt az, aki belerángatott, én csak kihúztalak a szarból, amiben minden éjjel feküdtél, míg az apád hullarészegre itta magát a szomszéd szobában!

A mellkasához nyomtam a pisztolyt és egyre mérgesebb lettem. Nem ócsárolhatja a családomat, amikor ha ő nincs, talán már réges—régen békében élhetnék. Nincs joga ahhoz, soha nem is volt, hogy beavatkozzon az életembe. Azt hiszi, istent játszhat, de nem. Ma egyikünk meg fog halni, és nem én leszek az.

— A véred, Lilo. Mindig is hozzám vonzott, azért jelensz meg az életemben folyton folyvást. Szerinted véletlen, hogy pontosan az én báromba sétáltál be aznap éjjel? Destino, Lilo. Destino!

A becenév, amit hajtogatott, egy képsorozatot nyitott meg a fejemben. A nevelőszüleimnél voltam Olaszországban, amikor is eljött hozzánk és így nevezett. Kedves volt velem, és folyamatosan velem foglalkozott, egy babaházba is bemászott a kedvemért.

Megremegett a kezemben a pisztoly, ami nem kerülte el a tekintetét. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy félne, még akkor sem, amikor kivágódott az ajtó és Sebastian lépett be rajta. Josh tekintete az ajtó felé villant és mogorva arckifejezést öltött, mintha csak elvették volna a kedvenc játékát.

— Nocsak, ki csatlakozik hozzánk? Csak nem az áruló legjobb barátom? — nevetett fel keserűen. Sebastian rám nézett, meglátta a könnyeket a szememben, és kemény arccal fordult a barátja felé. — Mondd csak, mióta tervezgeted a megölésemet?

— Mióta megtudtam, mit csináltál ezzel a lánnyal — mutatott rám és közelebb ment Josh—hoz.

Josh rám nézett, a bűntudat sugárzott róla, de amint visszafordult Sebastianhoz, már átvette a helyét a düh.

— Azért viseled ennyire a szíveden, hogy mi van vele, mert belelátod Marisa történetét? Sajnálom, hogy a menyasszonyod életét vesztette, testvérem, de Lilian soha nem lesz Marisa.

Sebastian gyilkos tekintettel meredt rá, megragadta Josh vállát és keményen ellökte őt a szoba másik felébe. Felsikítottam, mivel Josh azonnal talpra ugrott, és a torkánál fogva emelte a magasba.

— Ami azt illeti, épp ideje, hogy megtanuld, ki a főnök!

Egy erős mozdulattal a szomszéd falnak lökte, ahol betört a burkolat és Sebastian ernyedten csuklott össze a tövében. Vártam, hogy talpra ugorjon, ahogy az előbb azt Josh is tette, de semmi sem történt. Nem mozdult meg.

Josh rám nézett, már közel sem volt olyan nyugodt, mint ezelőtt. Elindult felém, indulatos volt, megragadta a kezem, amiben a fegyvert tartottam.

— Szóval szövetkeztetek? Én megmentettem az életed, te meg el akarod venni az enyémet, hálátlan lány? Kérlek, mondd el, hogyan tervezitek, hogy megöltök egy nyamvadt pisztollyal? — nevetett fel. — Érinthetetlen vagyok.

— Talán mégsem — válaszoltam és a bal karjára céloztam, majd meghúztam a ravaszt. Felordított és a karjához kapott, mivel a golyó benne maradt a húsában. Vér csorgott ki a felkarjából, ami azután sem kezdett el gyógyulni, hogy kiszedte a lövedéket és megvizsgálta.

— Az ősi fával jöttetek? Ravasz, de csöppet sem elég! — felelte. Megindult az irányomba, megragadta a karom, hogy kicsavarja belőle a fegyvert, de amikor nem engedtem el, erősen arcon csapott, olyannyira, hogy elcsúsztam a gránit padlón.

— Én hagytalak életben, te kis szajha, és ugyanennyi erővel meg is ölhetlek!

A torkomnál fogva felemelt, ahogy azt az előbb Sebastiannal is tette, annyi különbséggel, hogy én ettől bármelyik pillanatban meghalhattam. A levegőben kapálóztam, a tüdőm égett, mivel nem kaptam levegőt. Tudtam, hogy ha akarná, összeroppanthatná a torkomat, és akkor vége lenne ennek az egésznek.

— Szerettelek, kedvesem. Lilo, az isten szerelmére, még mindig arra kelek éjszakánként, hogy a gyerekünk meghalt! — üvöltötte.

Ismét ellökött magától, és a fegyver kicsúszott a kezemből, el valahova messze, mivel hiába tapogattam magam körül, nem találtam. Köhögtem, próbáltam egy kis levegőt juttatni a lángoló tüdőmbe és visszanyerni a látásom, de a könnyek elhomályosították a képet.

Komolyan felmerült bennem a gondolat, hogy talán mégis én maradok itt holtan, de akkor úgy látszik, valaki megkönyörült rajtam odafent. Edward elrántotta előlem Josh—t és rögtön odanyúlt értem.

— Szerintem azt akartad mondani, hogy az én gyerekem! — köpte oda neki a szavakat, mielőtt felém fordult. — Jól vagy?

Bólintottam, de még mielőtt megfoghattam volna a kezét, egy ismeretlen vámpír csimpaszkodott a nyakába és próbálta meg elfordítani a fejét, amitől apró repedések keletkeztek Edward nyakán.

— Edward! — a nevét kiáltoztam, miközben próbálta lerázni magáról a ribancot. Felemelkedtem a földről, megkerültem őt, de épphogy csak arrébb húztam róla a csajt, Josh már meg is ragadott és hátulról satuként szorította a karjaimat.

— Végig kell nézned, ahogy meghal — sziszegte a fülembe. — Akkor talán rájössz, kihez is tartozol!

Beleharaptam a karjába, ott, ahol a seb volt és tovább szakítottam a bőrét. Nem féltem a fogaimat használni, ezt ő is érezte, ezért megragadta a hajam és azt fogva rángatott jobbra—balra, hogy elszakadjak tőle. A vére már benne volt a szervezetemben, innen tudtam, hogy nem ölhet meg, így most ez lett a legfőbb fegyverem.

Amikor sikerült felnéznem, Edward épp a földön volt, a szőke pedig rajta ült és még mindig azon ügyködött, hogy leszakítsa a vőlegényem fejét. Még mielőtt bármit is tehetett volna, egy mozdulattal megragadtam, elrántottam tőle és erősen megfejeltem. Azután a hátához húztam a kezeit, belerúgtam, amitől éles visítás visszhangzott a teremben, mivel leszakítottam a karjait.

— Rossz lánnyal kezdtél mucikám! — sziszegtem a fülébe, mielőtt egy elegáns mozdulattal előkaptam a gyújtómat és meggyújtottam a haját. A ruhája sem volt annyira nehéz dolog, innentől kezdve könnyen ment.

Hátrafordultam, Edwardot kerestem és amikor megláttam, hogy Josh—sal harcol, segíteni akartam neki, de előtte ellenőriznem kellett Sebastiant. Amikor odaértem mellé, nem mozdult, így a könnyeimmel küszködve, de otthagytam, hogy segíthessek.

A fegyver után kutattam, de Edward felém sodródó alakjától, amivel magával vitt engem is, nem találtam meg. Erőteljes becsapódással érkeztünk, éreztem, amint a vér szivárogni kezd a fejemből.

— A francba — suttogtam. Odatettem a kezem, és amikor elemeltem, a vér beborította az ujjaimat.

Edward rám nézett, visszafojtotta a lélegzetét, majd amikor megbizonyosodott róla, hogy megmaradok, Josh felé vette az irányt. Azt ugyan ilyen gyorsan nem láthatta rajtam, de kezdtem elveszíteni a látásomat és forgott velem a világ. Úgy éreztem magam, mint aki rögtön hányni kezd, ebből sejtettem, hogy erősebb ütést kaptam, mint hittem.

A pisztolyt kezdtem keresni, még ha kis híján el is ájultam. Segítenem kellett Edwardnak, de ahhoz meg kellett találnom. Óvatosan másztam a padlón, próbáltam fókuszálni a fegyverre, amit még mindig nem találtam. Amikor felnéztem, iszonyatosan szédültem, de Edward azon erőlködött, hogy távol tartsa a közelemből Josh—t, aki megvadulva nézett rá.

Nem tudom, hogyan, de felemelkedtem a padlóról, a levegőben lógtam, miközben előttem Edward állt, így már tudtam, hogy csapdába estünk.

— Nem bántanád — zihálta Edward feltartott kézzel pár méterrel előttünk. A tekintetében láttam, mennyire meg van rémülve. Nem tudom, mit látott Josh—on, de egyáltalán nem volt biztató a pánik, ami kiült az arcára.

Josh keze szorosabban fogta a nyakamat, míg a másikkal lefogva ölelt magához. A torkomhoz nyomta az ajkát és a fogával felsértette a bőröm.

— Ha megharapom, hiába van a vérem az ereiben, mindenképpen meghal. A mérgem őt is megöli.

Edward megindult felénk, mire a bőröm tovább szakadt. Josh megnyalta a szivárgó vérpatakot, ami a sebből csordogált, mire Edward megállt és tehetetlenül bámult ránk. Hirtelen a fókuszomba került a pisztoly, amit nem is értem, hogyan nem láttam meg eddig. Edwardra néztem, majd a fegyverre, legalább kétszer megismételve. Tudta, mit üzenek neki, de nem mert mozdulni.

— Edward! — sürgettem, de még mindig lefagyva állt ott.

Tehetetlenül nyüszítettem Josh kezei között, majd lassan bólogatni kezdtem, hogy menjen érte.

— Szeretlek — suttogtam.

Rám kapta a tekintetét, eltátotta a száját és megrázta a fejét, mintha nem hinné el, hogy ezt mondom. Kétségbeesés uralkodott rajta, semmiképpen nem akart szem elől téveszteni, nehogy Josh bármit is tegyen velem.

—Tedd meg! Szeretlek, szeretlek, szeretlek! — ismételgettem, hogy tudja, hogyan is érzek iránta. De el kellett érnie a fegyvert, hogy megölje Josht. Márpedig jelenleg ez csak rajtam keresztül történhetett meg.

— Ha megmozdulsz, átharapom a torkát!

Hangos durranás szakította meg a zihálásomat. Először egy, majd kis idő után három másik követte. Nem tudom, honnan jött a lövés, de felsikítottam, éreztem, ahogy áthatol a bőrömön a töltény, és belefúródik a húsomba.

A torkomat szorító kezek enyhültek, így viszont elveszítettem a támaszomat, ami mindaddig egyenesben tartott. Szédelegve estem a padlóra, megtaláltam a jobb oldalamon a helyet, ahol a golyó átlyukasztott és sietve nyomtam volna rá a kezem, ha meg tudtam volna mozdítani. De mielőtt a másik kezem odatettem volna, Edward már meg is támasztotta a fejem és odanyomta a kezét.

— Itt vagyok, kicsim. Minden rendben lesz! — suttogta.

— Josh? — kérdeztem, de fájt megszólalnom, és levegőt is nehezen vettem.

Elnézett rólam, majd amikor visszaemelte rám a tekintetét, aprót bólintott, innen tudtam, hogy halott.

— Hogyan? — suttogtam halkan, mert mindenem fájt és kezdtem elveszíteni az eszméletemet.

Egy másik kezet éreztem meg Edwardé mellett, majd megjelent előttem Sebastian kábult arca.

— Hé, kislány! Sajnálom, hogy az egyik golyó eltalált. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen átrepül azon a rohadékon.

— Te élsz?

Halkan felnevetett és aprókat bólogatott.

— Nehezebb elpusztítani, mint hinnéd. Gyere kislány, kiszedjük a golyót, hogy meggyógyulhass!

Edward a fejemet tartotta, amíg Sebastian óvatosan felállt és keresett valamit a szobában. Beépített szekrényből vett elő egy dobozt, amiben különböző orvosi szerelések voltak.

— Sejtettem, hogy nem ússzuk meg ép bőrrel, de azt hittem, engem kell majd összevarrni.

Kinyitotta a dobozt, elővett egy szikét és Edward felé fordította a markolatot.

— Te végeztél orvosit, én nem.

Gyorsan helyet cseréltek, Edward pedig széthúzta a blúzom, hogy jobban rálásson a sebre. Amikor megfordítottak és megállapította, hogy nincs kimeneti nyílás, majdnem felzokogtam. A fájdalmat igyekeztem legyűrni, ahogy egy vágást ejtett meg a bőrömön, de az ő arcán is láttam a gyötrődést. Mivel nem volt fájdalomcsillapítónk, anélkül dolgozott, ami nem volt épp kellemes. Amikor rövid idő után rám emelte a tekintetét, tudtam, hogy nagyobb a baj.

— A golyó túl mélyen van, nem tudom kivenni. Roncsolhatta a tüdődet.

— Nem én lennék — sípoltam halkan.

Töprengve nézte a bőrömön a vágást, ami szép lassan elkezdett hegesedni, így én választottam helyette.

— Csak varrd össze! Nem számít, ha csúnya, csak siess! — kértem.

A szeme már éjfeketén csillogott, ami miatt annyira sajnáltam, hogy azt el sem tudnám mondani. Nem elég, hogy össze kell foltoznia engem, még a vérem miatt is szenved. A fejem már nem volt annyira kába, mint eddig, de nem bírtam odaemelni a kezem, annyira kapaszkodtam Sebastianba.

Mire valamennyire össze volt varrva a sebem, már azt hittem, hogy széttöröm a fogaimat, annyira szorítottam.

— Ezt Carlisle—nak újra kell majd csinálnia — nézett fel rám, mire csak megvontam a bal vállamat, ami rendesen mozgott. Így is szerencsém volt, hogy nem a szívemet találta el a golyó.

— Ha begyógyul, nem érdekel.

— Ki kell majd műtenie a golyót, olyan hamar, ahogy csak tudja.

— Csak segítsetek felállni, hogy megnézzük, mi folyik odakint!

Óvatosan felhúztak, és végre örömmel nyugtáztam, hogy sikerül is egyenesben maradnom. Edward megragadta az arcom, odalépett hozzám és megcsókolt.

Elmosolyodtam, könnyes szemekkel néztem rá, majd ránéztem a földön fekvő Josh testére. Folyt belőle a vér, a szemei viszont csukva voltak, amitől megkönnyebbültem.

A szíve megszűnt dobogni. És bármennyire is szörnyű dolog, de egyáltalán nem sajnáltam.

Lassan az ajtó felé lépdeltünk, legfőképp miattam, mivel éreztem, ahogy a töltény belülről szúr. Az ajtóban lassan hátrafordultam Sebastian felé és megállítottam Edwardot is.

— Valakinek itt kell maradnia. Remélem, hogy halott, de fogalmunk sincs, mire képes.

— Maradok — bólintott Sebastian.

Megfogtam a karját és hálásan néztem rá.

— Beküldök egy farkast, amint tudok.

Átölelt, óvatosan megszorított és halkan suttogta a fülembe, hogy vigyázzunk magunkra odakint. Bólintottam, apró mosolyt küldtem felé, mielőtt az ajtó felé fordultam.