93. fejezet

Halihó! 😊

Meg is érkezett a legújabb fejezet :)

Jó olvasást kívánok 😘

Feküdtem az ágyon, ahogyan már hosszú órák óta, de még mindig nem keltem fel. Még ha nem is otthon vagyok, akkor is itt érzem a legjobban magam, akárcsak ott. Ma még nem beszéltem Edwarddal, de annyira hiányzott, hogy már fizikai tüneteket észleltem magamon.

Két halk kopogás az ajtómon jelzésként szolgált, miszerint ideje lenne abbahagynom az önsajnálatot és felkelni.

– Gyere be! – sóhajtottam, felültem az ágyban és összefogtam a hajam.

James bedugta a fejét, egy óvatos mosollyal közeledett felém, majd levetette magát az ágyba.

– Mi van veled?

– Utálok várni – morogtam bosszúsan, közben felálltam és kutakodni kezdtem a szekrényben egy farmer után. – A többiek felébredtek már?

– Vannak páran odalent.

– Mindjárt én is megyek. Beszéltél Kate–tel?

Az arca rögtön lágyabb lett, miközben bólintott.

– Minden rendben van odahaza. Ma kapott levelet a Washingtoni Egyetemről, felvették – mosolygott büszkén.

Én is elvigyorodtam, odadobtam neki az egyik pólóm, ő pedig nevetve kapta el.

– Nem is volt kétséges. A Stanford visszajelzett már?

– Még nem. De még a többi három hely sem jelzett, szóval aggódik.

– Teljesen feleslegesen – sóhajtottam. – Melyik ajánlatot fogadja majd el?

A bátyám vállat vont, leterítette az ágyra a pólóm. Aggódtam érte, mert ha Kate elfogadja esetleg az NYU ajánlatát, akkor valószínűleg ő is vele tart. Ezt még nem beszéltük meg, és épp itt az ideje.

– Ha elmegy… vele mész? – kérdeztem halkan.

James lassan felém fordította a tekintetét, megannyi érzelmet olvastam ki belőle.

– Még nem tudom. Nem igazán tervezek pár napnál tovább.

Összeszorult a gyomrom. A kijelentése úgy hatott rám, mintha elszívták volna a levegőt a szobából és ez megrémített. Tényleg eddig jutottunk? Hogy a családom már nem mer terveket szövögetni, mert lehet, hogy meghalnak?

– Reméljük, nem kell már sokáig várnod – suttogtam, és hogy ne láthassa a sebezhetőségemet, visszafordultam a szekrényhez.

– Lil, én nem úgy… – szólalt fel hangosan. – Nem úgy értettem, kérlek!

Mindegy, hiszen igaza van.

Kopogtak az ajtón, és ezúttal mind a ketten kérdőn néztünk fel.

– Szabad! – szóltam ki és Seth azonnal be is jött. Az arckifejezése elszánt volt, rám nézett és annyit mondott:

– Öltözz fel!

– Mi? Miért, történt valami?

– Sebastian itt van.

Döbbenten bámultam rá, egészen addig, míg meg nem ragadta James grabancát és ki nem rángatta a szobámból. Villámgyorsan magamra kaptam egy pulcsit és nadrágot, majd rohantam lefelé az előtérbe, ahol Sebastian állt a többiekkel szemben. Mit ne mondjak, nem volt éppen szívmelengető a látvány.

– Sebastian!

A hangom még nekem is erőtlennek hatott, de rögtön megköszörültem, hogy ez ne fordulhasson elő többször. Mindenki rám nézett, ahogy a lépcső aljánál álltam tehetetlenül. Mert ez volt az igazság; nem örültem neki, hogy látom, mert ez csak egyet jelentett.

– Jó téged újra látni! – üdvözölt. Bólintottam, miszerint én is hasonlóképpen érzek, bár ez nem volt teljesen igaz, de nem akartam neki bevallani. Nem a hírnököt kell utálnom a hír miatt. – Beszélhetnénk, kérlek?

Ismét bólintottam, az ajtó melletti szekrényhez léptem, felvettem a cipőmet és egy kabátot. Sebastian kinyitotta az ajtót, és amilyen gyorsan csak tudott, a másik oldalán termett. Lassan követtem, ahogy megindult a felhajtón álló fekete, sötétített ablakú SUV felé. Már sejtettem, hogy ez nem egy jókedvű „ugorjunk el vásárolni” típusú utazás lesz.

Miután beültünk és elindította az autót, beszélni kezdett.

– Jól nézel ki. Örülök, hogy összeszedted magad.

– Miért vagy itt? – vágtam a közepébe. Nem voltam kíváncsi a köntörfalazásra, a lényeg érdekelt. Az, amiért ilyen hirtelen megjelent nálunk.

Próbálta összeszedni magát, és azt hiszem, ezért is vitt el autóval. Elterelhette a gondolatait, na meg addig sem kellett rám néznie, maximum pár másodpercig.

– Azt hiszem itt az idő.

A motor zúgásán kívül semmi más nem hallatszott az autóban. Csak bámultam Sebastian–ra, aki nem nézett rám, végig az utat figyelte.

Különös. Azt hittem, ha elhangzik ez a mondat, megszakad majd bennem valami. De nem. Nyugodt maradtam, még csak a szívem sem lódult meg a gondolatra, hogy készülök megölni valakit. Már pedig mi ez, ha nem elcseszettség?

– Hogyan lesz végül? – kérdeztem teljesen higgadtan.

Sebastian végre felém fordította az arcát és amikor meglátta az enyémet, teljesen megdöbbent. Talán ő is most szembesült vele, hogy még annál is elbaszottabb vagyok, mint gondolta. Tudom, hogy nem leszek jobban attól, hogy megölöm Josh–t, de megnyugtat a gondolat, hogy nem kell többé rettegnem tőle.

Miután Seb észbekapott, visszafordította a tekintetét az útra.

– Elviszlek autóval. Mivel Josh mostanában óránként váltogatja a nőit, fel sem fog tűnni, hogy ott vagy. Nyugodtan be tudsz menni, ahová csak akarsz.

– Rendben. Kelleni fog egy kis idő, mielőtt találkoznék Josh–sal, megoldható?

– Ha nem vesznek észre, és nem terjed túl gyorsan az ottléted híre, igen – bólintott.

– Jó. A többiek később jönnek be, ahogy megbeszéltük. De Josh–nak mindenképp azelőtt kell hozzám érnie, hogy rájönnének a farkasok ottlétére, rendben? Akkor nem fog kimenni, bárki is szól neki.

Sebastian elmosolyodott.

– Egyedül én kommunikálok Josh–sal, ha vendége van. Én pedig elfelejtem átadni az üzenetet.

Gonosz vigyorra húzódott a szám, és kicsit úgy éreztem, mint egy bandatag, de attól még élveztem. Nincs időm kivárni, hogy a karma megbüntesse Josh–t, és ráadásul nincs is hozzá kedvem – magam akarom csinálni.

– Menjünk vissza a házhoz! – kértem, ő pedig már sávot is váltott, hogy az első lehetőségnél visszaforduljon.

*

– Bent akarok lenni! Nem maradhatsz vele egyedül! – ordított velem a bátyám.

– Mégis hogy gondoltad ezt? – kontrázott az apám.

Sebastian–ra néztem, aki a szoba egyik sarkában állt, minél messzebb a farkasoktól. Valahogy megértettem, miért jutott erre a döntésre. Kifelé bámult az ablakon, mintha attól tartana, hogy bármikor megtámadhatnak minket. Csak néztem a férfit, aki képes a legjobb barátja ellen fordulni –, és próbáltam megérteni, mi késztette arra a döntésre, amit meghozott. Tudom, hogy a lánya nagy szerepet játszott benne, de mégsem ő lökte át azon a határon. Hiszen akkor már öt éve ellene fordult volna.

– Ezerszer megbeszéltük már, hogy lesz! Én lefoglalom Josh–t, amíg ti egy kicsit rendet raktok a vámpírok között. Lehetőleg minél kevesebb halálos áldozattal – néztem Jacobra, aki csak felhorkant, a csípőjére vágta a kezét és elfordult tőlem.

Legszívesebben üvöltene velem, mert nem tud mást tenni tehetetlenségében. Tudja, mennyire önfejű vagyok és ezen semmi sem változtathat. Az egyetlen lánya készül megöletni magát – igen. De csak Josh után vagyok hajlandó a pokolba menni.

– Edward velem lesz. Rátok lent van szükség. Téged ismer – néztem rá James–re – te semmiképp sem jöhetnél velem. Téged pedig – fordultam Jacob felé – lehetetlen nem felismerni, hogy engem védesz.

– Én bemehetnék veled – vetette fel Seth derűsen.

– Kösz, de nem! – intettem le, mire durcás képet vágott.

A tekintetem újra Sebastian–ra villant, aki teljesen magába zárkózott. Nyilván nehéz neki megtenni, amire készülünk, hiszen mégiscsak a legjobb barátja.

– Oké srácok! – emelte fel a hangját T. J. – Minden marad úgy, ahogy megbeszéltük. Holnap délután indulunk – zárta rövidre a beszélgetést.

Ezt hamarabb is megtehette volna, mert már legalább egy órája veszekedtem a családommal. És akkor még Edwardnak nem is szóltam – istenem, még egy hatalmas vita vár rám. Bár remélem, hogy ő kicsit jobban fogadja ezt az egészet, mint a többiek.

Kivettem a zsebemből a telefont, amint már egy üzenet várt, vagyis nem is üzenet; kettő kérdőjel. Nem is Alice lenne. Nyilván látta, hogy Sebastian megérkezett hozzánk és most tudni akarja, hogy mi történik – a képessége nem igazán szereti a farkasokat.

Edwardot tárcsáztam a húga helyett, bármennyire is nehéz lesz ez a mostani beszélgetésünk.

– Szia, szívem! – fogadta lelkesen a hívásom. Tehát ő még nem tudott róla, hogy itt van Seb… ami kétségeket ébreszt bennem, hogy tényleg a családjával van–e.

– Szia! Én, öö… azért hívlak, mert… – próbáltam összeszedni magam. A francba, mennyivel könnyebb volt a farkasokkal! Csak közöltem, hogy holnap megyünk és kész. Erre a telefonba még ennyit sem tudok kinyögni.

De úgy látszik, a hallgatásom épp eleget mondott neki.

– Szóval mennünk kell – sóhajtotta.

A számat rágtam és bár nem láthatta, bólintottam.

– Szeretlek, érted? – A hangja olyan vehemens volt, annyi érzelemmel teli, mintha máris mind a ketten a halál kapujában állnánk.

Behunytam a szemem, hogy ne essek szét egy pillanat alatt. Nem azért, mert kockára teszem az életem, vagy mert egy másik életet szándékozok elvenni. Hanem, hogy ezt, a mi nehezen felépített világunkat nem akartam elveszíteni.

Annyi mindenen mentünk keresztül… és most, amikor boldogok lehetnénk…

– Csak siess! Ott találkozunk!

Nem voltam képes tovább beszélni vele, ezért megszakítottam a hívást és zsebre tettem a telefonom.

A kezembe temettem az arcom, próbáltam megállítani a kicsordulni kívánkozó könnyeket, és magam sem értem, hogyan, de sikerült. Csak ültem a kanapén, és nem tudom, hogyan, de mintha semmit sem éreztem volna és mégis egyszerre mindent. Félelmetes volt, ahogy elárasztottak az érzelmek. Egyszerre féltem, voltam szerelmes, izgatott és halálra rémült.

– Nehéz, nem igaz?

Felemeltem a fejem és belenéztem Sebastian sötét szemeibe, amik bűntudattól csillogtak.

– Miért döntöttél úgy, hogy támogatsz?

Leült velem szembe és mélyet sóhajtott.

– Nem volt könnyű döntés. És még mindig győzködöm magam, hogy ez a legjobb mindenkinek.

– De hiszen ő a legjobb barátod!

Seb tekintete megsebzett volt, és már bánom, hogy megszólaltam. Csakhogy félreértelmeztem a tekintetét – vagyis nem, de nem úgy volt sebzett, ahogy én gondoltam.

– Te is a legjobb barátom voltál. És cserbenhagytalak.

– Ezt nem értem – vontam össze a szemöldököm.

– Pedig egyszerű – vont vállat. – Amikor először voltál Josh–sal, engem is ismertél.

Döbbenten néztem rá, próbáltam felfogni, amit mond, de nagyon nehezemre esett. Ismertem, amikor összejöttem Josh–sal? De hát… nem is emlékszem rá… az a hülye fasz…!

– Hogyan találkoztál Josh–sal? - kérdezte.

– Egy kiállításon, azt hiszem az övén.

– Az én galériámban.

Ennek semmi értelme. Ha Sebastian galériájában találkoztunk, akkor sem feltétlenül kellett ismernem őt. De egy kis hang azt súgja, hogy valójában nagyon is ismertem, bármennyire próbálok mentséget keresni Josh-nak. Még Seb-et is elvette tőlem.

– Akkor még nem ismertél, de aznap Josh elhívott téged a vacsorára, amin megünnepeltük a sikerét és bemutatott neked. Utána többször is találkoztunk és egy idő után barátok lettünk. Amíg nem tudtad, hogy Josh vámpír, addig jól működő kis trió voltunk.

Próbáltam összerakni a képet, bár elég nehézkesen ment. Szóval Sebastian a barátom volt? Akkor miért viselkedett úgy velem, amikor Josh magához költöztetett?

– És utána?

– Utána kiborultál. Hozzám jöttél segítséget kérni és mivel én akkor még elvakultan hittem Josh–ban, azt mondtam neked, hogy minden rendben lesz, nem kell félned. Tudtam, hogy érez valamit irántad, mivel még soha nem láttam olyan elszántan viselkedni, mint amikor veled volt, így arra gondoltam, te talán megfékezhetnéd a vérszomját. Csak annyit tudtál róla, hogy vámpír, az, hogy egy ősi leszármazottja, nem volt publikus számodra. Szép lassan minden kételyedet eloszlattam.

– Ha nem így cselekszel, Josh használta volna rajtam a képességét – suttogtam kimondatlan megbocsátást adva neki.

– Ahhoz én nem kellettem – húzta gonosz mosolyra a száját. – Párszor előfordult, hogy nem épp úgy reagáltál, ahogy Josh–nak az tetszett volna.

– Szóval megigézett?

Megdöbbentem, hiszen egészen eddig azt hittem, csak most lettek kitörölve az emlékeim. Nem hittem volna, hogy Josh van annyira aljas, hogy már az első alkalommal is akaratomon kívül tartott maga mellett.
Seb aprót bólintott, valószínűleg még mindig magát hibáztatta a múlt miatt.  De azon sajnos már nem változtathatunk – felesleges rágódnunk rajta.

– Mikor kezdődött? – kérdeztem halkan.

– Egyszer felmerült benned, hogy talán mégsem jó ötlet, ha együtt élsz vele olyan fiatalon.

Tehát minden, amit éreztem, az pusztán hazugság volt, amit Josh készített kettőnk számára. Már akkor is tudtam, hogy nem jó nekem, ha vele vagyok, és ezért nem hagytam el olyan sokáig. Hát persze. És én még azt hittem, hogy ennyire naiv voltam.

– Amikor elhagytam…?

Sebastian lehajtotta a fejét, a térdén összefűzött ujjaira meredt.

– Nem Cullen–ék miatt mentél el. Josh egészen mostanáig nem ismerte őket, legalábbis én így tudom. Az… sajnos az én művem volt. Egyszer meséltél nekem róluk és úgy gondoltam, hogy jobb lenne neked otthon, így adtam neked egy célt. Nem lettél volna boldog Josh mellett, és amikor eljöttél hozzám, hogy megtaláltad a gyűrűt, teljesen bepánikoltál. Fel–alá járkáltál a nappalimban azt mondogatva, hogy nem állsz készen rá, ez sok neked. Ezért azt tanácsoltam neked, hogy menj el.

– De akkor miért emlékszem úgy, hogy Josh felhívta Carlisle–t? – kérdeztem összezavarodva.

Bocsánatkérő mosoly játszott Sebastian ajkán.

– Van egy barátom, aki hasonló képességekkel rendelkezik, mint Josh. Ő nem képes kitörölni az emlékeidet, de manipulálni tudja a meglévő szálakat.

– Szóval te voltál az, aki arra kényszerített, hogy vegyem üldözőbe Edwardot?

– Sajnálom! – kért bocsánatot. – De meg kell értened, hogy nem jutott eszembe jobb döntés, minthogy meg akarnád bosszulni anyádat. És amúgy meg is akartad, a barátom csak ezt a szálat vette elő, amivel motiválhattunk a továbblépésre.

– Hűha – döbbentem le. Hirtelen szóhoz sem jutottam. Vagyis ha nem borulok ki amiatt a flancos gyűrű miatt, akkor valószínűleg soha nem hagyom ott Josh-t, és még mindig az árnyékában élnék... Nem ismerném Edwardot és a családomat.

– Szóval a kérdésedre a válaszom az, hogy miattad veszek részt ebben. Annak idején, ha már először támogatlak, talán soha nem keveredsz ebbe az egészbe, és most boldog lehetnél.

Ránéztem az előttem ülő férfira, aki megosztotta velem a múltam egy elfeledett darabját – amiről nem is tudtam, hogy elfelejtettem –, és hirtelen nem is tudom, de mintha minden a helyére került volna.

– Sebastian?

Felnézett rám, kutató tekintetével nézett végig rajtam, miközben lassan elmosolyodtam.

– Nem hagytál cserben. Köszönöm!