92. fejezet

 Sziasztok bogyócskák!

Megérkeztem a legújabb fejezettel, és mivel teljesen eltűntem, 

ezért most dupla hosszúságú lett a rész :)

Jó olvasást kívánok mindenkinek 😘📖

A seattle–i repülőtéren ültünk a váróban, pont ott, ahol visszatértem az igazi életembe. Azon töprengtem, mennyi minden változott azóta, és vajon milyen lehettem én azelőtt. Nem emlékszem mindenre, még mindig csak foszlányok vannak meg abból, amit Josh elvett tőlem, de legalább azok megvannak.

Az edzőcipőmből kiálló szálat piszkáltam, amit a térdemen nyugtattam, arra várva, hogy végre becsekkoljunk. Az elmúlt két hétben Malik óta nem történt újabb lázadás, mindenki sziklaszilárdan mellettünk állt. Még mindig rosszul érzem magam amiatt, amilyen döntést hoztam, de nem volt más választásom, meg kellett tennem.

– Tessék – jelent meg mellettem Edward egy papírpohárral a kezében, amiben az illatából ítélve kávé lakozott.

– Köszönöm.

Elvettem tőle a poharat, belekortyoltam és néztem, ahogy leül mellém. Nagy volt a teremben a nyüzsgés, mindannyian idegesek voltunk, de amikor leült mellém, úgy éreztem, mint ahogy az elmúlt két hétben is – egyfajta burok vett körül minket, ami lecsendesítette a többiek hangját a háttérben és felerősítette a sajátunkat.

Megfogta a kezem, amin a jegygyűrű volt és apró mosollyal az arcán mozgatta körülötte az egyik ujját.

– A szülőanyám valószínűleg nagyon boldog lenne, hogy te viseled.

Elmosolyodtam, megszorítottam az ujjait, azután viszont belém hasított egy gondolat, ami rögtön el is vette a pillanatnyi jókedvemet is.

– Az enyém nem valószínű, hogy ugyanígy érezne – jegyeztem meg felhorkanva és újabb kortyot ittam a kávéból.

– Nem, tényleg nem – értett egyet velem, mire döbbenten néztem rá. Azt hittem, hogy majd megpróbál meggyőzni az ellenkezőjéről, de most nagyon meglepett. Ha az anyám szóba került, akkor állandóan óvatosan fogalmazott, de soha nem mondott rá egy rossz szót sem.

– Most megleptél, Cullen – ismertem be, mire elvigyorodott.

– Örülök neki, hogy még képes vagyok meglepetést okozni.

– Ja, valószínűleg ez még sokáig elő fog fordulni.

Már amennyiben túléljük az elkövetkezendő napokat – de ezt egyikünk sem tette hozzá, maximum csak gondolatban. Azt hiszem, már régen elmúlt az az idő, amikor finomkodunk egymással, de úgy látszik, egy ilyen helyzet képes előhozni mindenkinek azt az énjét, ami a szőnyeg alá sepri a problémákat.

– Nem szeretnék különválni tőled – jegyezte meg halkan. Aggodalom csendült ki a szavaiból, de nem néztem rá, mert féltem, hogy amint megteszem, megtörik az elhatározásom.

– Én sem, de muszáj megtennünk – suttogtam vissza.

– Még mindig változtathatunk – vetette fel, de megráztam a fejem.

– Már késő.

Bosszúsan beletúrt a hajába, a szeme ide–odacikázott a váróban, ahogy próbált valami olyan egyezséget kigondolni, ami mind a kettőnknek megfelel. Megszorítottam az ujjait, hogy újra rám koncentráljon, és hogy megértse – nincs jobb megoldás. Reményvesztetten nézett vissza rám, kikapta a kezemből a kávét, magához húzott, hogy megcsókoljon. Az ajkai mohóak voltak, falták az enyéimet, de minden érzelem, amit csak éreztem belőle, az a félelem volt.

– Kétszer vett el tőlem – közölte indulatosan, amikor befejeztük a csókot –, de harmadjára ezt már nem engedem. A puszta kezemmel ölöm meg.

Halkan felkuncogtam, a szabad kezemmel végigsimítottam az arcán és még mindig mosolyogva válaszoltam:

– Nem, édes. Én ölöm meg.

Egy pillanatig büszke csillogás villant fel a szemében, de éppen hogy csak a másodperc törtrészéig láttam, máris kihunyt és óvó tekintete vissza is tért.

Mielőtt bármit is mondhatnánk, bemondják a gépemet, amin a falkával fogok utazni. Mély sóhajt veszek, felállok, a vállamra kanyarintom az edzős táskámat, ugyanis abban pont elfért minden cucc, amit vinni akartam. Igazából, ha Alice nem erőltette volna, hogy egy nőnek ruhákat kell csomagolnia, még ezt sem hoztam volna magammal.

Edwardra néztem, aki összeszedte magát annyira, hogy a szemében sem csillogott többé a szomorúság.

– Azt hiszem, itt az ideje mennem.

Bólintott, egyik kezével megragadta a derekam és odahúzott magához, a másikkal az arcomat fogta, hogy erős csókot nyomhasson a számra. Azonnal a karjába simultam, legalább olyan hévvel csókoltam őt, mint ő engem, mert nagy szükségem volt rá.

– Most már mehetsz – mosolygott, de én még mindig imbolyogtam egy kicsit.

– Oké – sóhajtottam.

– Szeretlek – ölelt még egyszer magához, mielőtt átléptem volna a kapun.

– Én is. Pár nap múlva találkozunk.

Bólintott, zsebre dugta a kezét és nézte, ahogy átmegyek a kapun, ahová ő már nem követhetett. Az ő gépük csak órák múlva fog indulni, de nem engedte, hogy egyedül jöjjek, hogy ezt a kis időt is együtt töltsük.

– Jól vagy? – James kérdése megszakította a hosszas gondolkodásomat. Észre sem vettem, hogy időközben mellém furakodott, mivel a többiek már mind előttünk voltak. Felnéztem rá, megvontam a vállam, mire nagyot sóhajtott.

– Miért nem mész velük? – nézett hátra rám, miközben visszavette a cipőjét. Úgy mondta, mintha csak az lenne a normális.

– Közel kell lennem… nincs annyi időm, hogy átússzam az óceánt – magyaráztam el legalább századszorra a héten.

Tudom, hogy búskomor arcot vágtam, ahányszor csak elszakadtunk Edwarddal egymástól, de nekem is áldozatokat kellett hoznom, ha már a többiek is megtették ezt értem. Nem küldhetem be oda őket egyedül – különben is, nekem van a legtöbb esélyem bejutni és engem még csak kérdőre sem fognak vonni, hogy mit csinálok ott. Josh nem arról híres, hogy megossza a társaival, hogy kivel kavar éppen, így fel sem fogok tűnni nekik.

– Még mindig nem értem… attól még elrepülhetnél velük, a következő járattal pedig hozzánk.

Mélyet sóhajtottam, visszavettem az utazótáskám a vállamra és folytattuk az utunkat a repülő felé.

– Így a legjobb mindenkinek.

– Tiszta hülyék vagytok – morogta halkan, de persze hallottam. Belebokszoltam a vállába, ő pedig felszisszent fájdalmában. – Most komolyan? Ezt miért kellett?

– Mások dolgába ütni az orrod nem szép dolog. Ez az én falkám, veletek kell lennem.

Farkasszemet néztünk egymással – milyen ironikus –, egészen addig, amíg Jacob meg nem jelent mellettünk és el nem rángatta előlem Jamest.

– Elég legyen, ne cirkuszoljatok, mintha csak ötévesek lennétek!

– Ő kezdte! – sziszegte James.

– Óvodás – vágtam rá gúnyos hangon.

Jacob elmormogott egy halk káromkodást, mind a kettőnket karon ragadott és a folyosón a gép felé irányított.

– Egymás mellé szól a jegyetek, úgyhogy viselkedjetek, légy szíves! Nem csak mi utazunk ezzel a géppel.

– Szuper.

Megkerestem a helyem, ami szélen volt, legnagyobb szerencsémre. Felőlem James nyomoroghat az ablaknál a hatalmas testével, ha akar. A középső ülés viszont még üres volt, így arra tippeltem, hogy aki ott fog ülni, az nem közülünk való lesz.

– Ez komoly? – nézett le a jegyére James, majd fel a legbelső ülésre. – Nem bírom ki odabent, cseréljünk helyet, Lil!

– Még mit nem! – feleltem felháborodva. – Ha beszélnem kell valakivel, itt vagyok a legjobb helyen.

– De te feleakkora vagy, mint én!

– Akkor sem cserélek veled.

– Azt hittem az óvodát otthon hagytam – szólalt meg egy határozott hang az öcsém mögül, és amikor James oldalra állt, hogy láthassam ki az, kis híján leesett az állam. Nem értettem, mi is történik itt valójában.

– Seth, te meg mit keresel itt? – kérdeztem elsápadva, miközben rámeredtem a hatalmas srácra.

– Csak nem hitted, hogy kihagyom ezt a bulit? – vigyorgott rám.

– De hát… – kezdtem, de gyorsan elharaptam a mondat többi részét, még mielőtt megosztottam volna a többiekkel Seth titkát.

– A falka tagja vagyok, Lili. Itt a helyem.

Legszívesebben bemostam volna neki, de nem tehettem, mert akkor felhívtam volna magunkra a figyelmet – így csak álltam ott, megvártam, hogy ez a két drabális szamár beszuszakolja magát az ülésbe és végre felszálljunk.

Az út felénél járhattunk, amikor felálltam, körbenéztem, hogy mit csinálnak a többiek, és amikor azt láttam, hogy Jacobon kívül mindenki alszik, fellélegeztem. Visszaültem a helyemre és könyökkel jó erősen Seth hasába ütöttem, aki felszisszenve ébredt fel.

– Mi a …? – kezdte, de amikor meglátta a tekintetemet, abbahagyta a káromkodást. Megdörzsölte a szemét, nyújtózott egyet és rám meredt. – Mondd!

– Neked teljesen elment az eszed? – suttogtam dühösen.

Nem válaszolt egy darabig, ránézett a horkoló öcsémre, majd felemelkedett egy kicsit, hogy láthassa, ki van ébren. Én is kinéztem oldalra, de Jacobot valószínűleg nem nagyon zavarta, hogy miről diskurálunk, így csak továbblapozott egyet a könyvében.

– Nem tehettem mást.

– Ó dehogynem! Megtiltottam, hogy eljöjj velünk! Azt mondtad, működött…

– Igen. De utána beszéltem Torival… és a parancsnak nem volt többé értelme.

Döbbenten meredtem rá, nem voltam képes elhinni, amit mondott. Vagy legalábbis nem akartam.

– Ugye nem…? – kérdeztem halkan a könnyeimmel küszködve.

– Jaj, nem! Nem, a baba jól van! Ne haragudj, nem gondoltam volna, hogy majd erre gondolsz… – kért bocsánatot.

– Akkor miről van szó?

Újra az öcsémre sandított, majd teljesen felém fordult a szűk helyen.

– Megbeszéltük, hogy nem választhatok a családom és a családom között. Tudja, hogy megpróbáltál otthon tartani, és ő is hálás érte, akárcsak én… de nem tehettem. Lehet, hogy én lennék az a hiányzó láncszem, ha valami baj történne – és azt nem élném túl.

Csendben hallgatom, nem szakítom félbe, de amikor befejezi, kupán vágom. Akármennyire is hülye, akkor is szeretem. Pont olyan, mintha a legjobb barátom lenne az öcsémen után.

– Akkor is idióta vagy! – közöltem vele és összefontam a karom magam előtt.

Seth elmosolyodott, átdobta a karját a vállam felett és összeborzolta a hajam.

***

– Ez nem fair! – ugrott fel James a kanapéról és ledobta a játékkonzolt.

– Csak azért mert szar vagy benne, még nem én vagyok a hibás! – nevetett T. J.

A konyhában forgattam a szemem, miközben az ebéd után maradt koszos tányérokat öblítettem el, mielőtt betettem volna a mosogatógépbe.

A két ház közül, amit lefoglaltunk, a miénk volt a kisebb, de csak azért, mert ebben hatan laktunk. Sajnos nem volt mindenkinek külön szobája – akkor egy palota is kevés lett volna –, de jól megvoltunk így is. Mivel én voltam az egyedüli lány a csapatban, a srácok felajánlották, hogy ők majd alszanak ketten egy szobában, csak hogy nekem legyen egy kis privát szférám. James emiatt a kanapéra szorult, de mivel ezek tisztességes srácok, felváltva aludtak a kihúzható fekhelyen.

– Srácok, ha odaengedtek, szétrúgom mindegyikőtök fenekét – emeltem fel a hangom nevetve.

– Tiéd a pálya, T. J. – mutatott rá James az említettre, aki újra elvigyorodott.

– Félsz, hogy a húgod is legyőz, mi?

– Tökös csaj, ne feledd, én előre szóltam – vont vállat az öcsém, majd kijött a konyhába.

– Állok elébe! Kétségem sincs afelől, hogy jobb esélyekkel indulok.

Felvontam a szemöldököm, megtöröltem a kezem és leültem T. J. – azaz Taylor Jason – mellé. Kezembe fogtam a kontrollert, megnéztem voltaképpen mit is játszunk; valami akciójáték volt, amiről még valóban nem hallottam, de ez a ház mindennel fel volt szerelve, így nem is csodálkoztam.

A bejárati ajtó kitárult, Marcus és Liam léptek be, akik a kis utca közepén lévő másik házban laktak. Rendszerint mindenki a mi házunkban volt, így nem csodálkoztam, hogy csak úgy beléptek. Épp készültem szétrúgni T. J. fenekét a játékban, amikor Jacob megérintette a vállam, hogy magára vonja a figyelmem.

– Mi történt? – kérdeztem aggodalmas arckifejezése láttán. Rosszat sejtettem, de nem mertem következtetéseket levonni, mert az agyam máris túlpörgött.

– Ki kellene jönnöd – szorította össze a száját.

Letettem a kontrollert, kimentem a srácok után, de a baljós érzésem csak nem akart elmúlni, bármennyire is nyugtattam magam.

– Ha a frászt akartátok rám hozni, sikerült, szóval bökjétek ki, mi a helyzet!

A két srác egymásra nézett, majd Jacobra, így sejtettem, hogy nem akarnak beszélni. Jacob felé fordultam, vártam, hogy ő mit mond majd, mire bosszúsan összefonta a karját.

– Vámpírszagot éreztek járőrözés közben.

Elakadt a lélegzetem, eltátottam a számat, de nem tudtam megszólalni. Éreztem, hogy felmegy bennem a pumpa, úgy meredtem hármójukra, mintha a létező legnagyobb ellenségeim lennének. Irtó pipa voltam, és ezt nem is akartam leplezni.

– Hogy mi? – kérdeztem összeszorított fogaimon keresztül, de szerencsére voltak annyira okosak, hogy egyikőjük sem ismételte meg az előbbi mondatot. Az agyam eldobom. Másik kontinensen vagyunk, próbálunk elrejtőzni egy kis időre, erre ezek ketten járőrözni indulnak? Mi. A. Franc?

Amikor eltelt egy kis idő, és sikerült valamennyire lenyugodnom, akkor újra megkérdeztem őket.

– És mégis kitől jött ez a fantasztikus ötletetek, hogy járőrözzetek?

Jacob megköszörülte a torkát, rögtön rákaptam a tekintetem és már tudtam is, ki volt ennek az őrült ötletnek a kitalálója. El sem tudom mondani, mennyire dühös lettem rá, szinte készen voltam leszedni a fejét a helyéről.

Mély levegőt vettem, igyekeztem megőrizni azt a maradék kis nyugalmamat.

– Na jó. Idegen területen vagyunk, természetes, hogy itt is vannak vámpírok. Ezen nem kellene meglepődnötök, de ha ti éreztétek őt, valószínűleg ő is titeket. Aminek nagyon nem örülök. Szóval az engedélyem nélkül nincs több járőrözés, értve vagyok?

Mind a két srác bólintott, én pedig elálltam az ajtó útjából, hogy be tudjanak menni, mert még volt mit megbeszélnem Jacobbal. Miután bezáródott az ajtó, ismét felé fordultam és döbbenten meredtem rá.

– Mégis hogy képzelted, hogy a tudtom nélkül adsz nekik parancsot?

– Azt akartam, hogy biztonságban legyünk itt, ne támadhasson meg bennünket valaki.

– Igen? És mi van azzal, hogy elrejtőzünk, és nem leplezzük le magunkat? Itt normális emberek vagyunk, akárcsak bárki más. Különben se pazarold a falkám energiáját, amikor bármelyik pillanatban mennünk kell! Mi van, ha valakinek egy tizenkét órás járőrözés után kell harcolnia? Felfogod, hogy nem tud úgy reagálni és koncentrálni, mint a többiek? Nem szeretnék senkit elveszíteni, hát nem érted?

A végét már kiabáltam, de szerencsére senki nem volt kint a kis utcában, ahol tartózkodtunk. El sem tudom képzelni, hogyan lehetett ennyire felelőtlen, ennyi idősen.

– Szerinted poénból megyünk wellness központokba és olyan helyekre, ahol kikapcsolódnak? Vagy mit gondolsz? Nyaralni vagyunk itt?

– Lenyugodnál végre?! – szólt rám erélyesen. – Az ég szerelmére, téged akarnak megvédeni! Mindannyian vállalták a kockázatot, hogy átharapják a torkukat, mert segíteni akarnak. Egy pár órás sétálás nem fárasztja ki őket, le kell vezetniük a felesleges energiát, amit napközben nem tudnak. Ezek a srácok edzenek, sokkal több energiájuk van, mint bárki másnak és valamit csinálniuk kell. Damien két napig nem aludt, amikor idejöttünk – kezdte számolni az ujjain. – Elküldtem egy edzőterembe, ahol esténként lefárasztja magát és kiereszti a gőzt. A többiek néha csatlakoznak hozzá, vagy futnak, vagy bármi mást csinálnak. Kell nekik a mozgás.

Értettem én, hogy mit akar mondani, és tudom is, mivel én is el szoktam menni futni hajnalonként, amikor ők még feltehetőleg alszanak. De akkor sem engedhettem meg, hogy összetűzésbe keveredjenek esetlegesen egy Volturival.

– Tudok az edzőteremről. De nincs több alakváltás.

Ezzel befejezettnek tekintettem a társalgásunkat és visszamentem a házba, ahol őrületes hangulat uralkodott a tévé előtt. Épp egy európai focimeccset néztek, de nem érdekelt, odamentem a készülék elé, kikapcsoltam, ezzel elérve azt, hogy felháborodjanak, de legalább mindannyian rám figyeltek.

– Mindenkinek megtiltom, hogy járőrözzön! Nincs alakváltás, amennyiben én nem tudok róla! – ránéztem a nappaliban lévő összes srácra, akik kényelmetlenül fészkelődtek a helyükön. Gondolhattam volna, hogy mindannyian benne vannak, még az öcsém is.

Visszakapcsoltam a tévét, de már nem volt akkora a hangzavar, mint ezelőtt. Sajnálom, hogy elrontottam a kedvüket, de nem gondoltam volna, hogy képesek lennének a hátam mögött intézni a dolgokat.

Annyi volt a szerencséjük, hogy amikor beértem a szobámba, a telefonom rezegni kezdett az éjjeliszekrényen, ahol reggel hagytam. Edward neve és az egyik közös képünk kitartóan virított a képernyőn, amíg nem fogadtam a hívást.

– Szia! – sóhajtottam bele a telefonba.

– Szia! Úgy érzem nem valami jó a hangulatod.

– Valóban nem. Nagyon felbosszantottak, de majd megnyugszom.

– Ha jól sejtem, Jacob is benne van a dologban…

– Honnan…? – kezdtem, de azonnal abba is hagytam. – Nem érdekes.

Elnevette magát, már ismert annyira, hogy amikor ilyen a hangom, akkor az apám idegesít fel. Mintha újra tizenéves lennék. Bah.

– Ti hogy vagytok?

– Megvagyunk. Vannak itt barátaink, meglátogattuk őket. Vagyis én néhány helyet kihagytam, de azért néha feltűntem.

Felvontam a szemöldököm, és bár nem láthattam, mégis éreztem, hogy valamit próbál eltitkolni előlem.

– Ugye nem váltál külön a családodtól? – gyanakvó hangom talán elég árulkodó volt, de mégsem tudtam megakadályozni. Szerintem ő is azonnal rájött, hogy az a beszélgetésünk jutott eszembe, amikor elmesélte, milyen volt számára elhagyni Bellát.

– Nem, velük vagyok. Csak néha elmegyek elintézni ezt–azt.

Egy rövid ideig csendben voltam, nem tudtam, mit is mondjak. A gondolataim kavarogtak, még mindig rosszul éreztem magam, ha arra gondoltam, talán megint úgy fog reagálni, ahogy akkor.

– Nem nyugtatsz meg.

– Sajnálom, drágám. De komolyan, nincs miért aggódnod.

– Remélem. Alice már bevásárolt a legújabb európai kollekciókból? – váltottam témát.

– Mi az, hogy… de neked is vett pár dolgot. Sőt, azt is megsúgom, hogy egy sor esküvői magazint is beszerzett.

Felnyögtem, hátradőltem a hatalmas ágyon és behunytam a szemem. Alice megígértette velem, hogy csak olyan ruhát választok, amibe ő is beleegyezik. Arról nem is beszélve, hogy az egyik érzékeny pillanatomban elkapott és könyörgött érte, hogy gondoljam át a koszorúslányruhákat, én pedig igent mondtam.

– Hallani fogja, ha azt mondom, hogy nem örülök annyira, mint várná? – suttogtam.

Edward nevetett, én pedig tudtam, hogy a titkom biztonságban van.

– Javasoltam, hogy szökjünk el – nevetett.

– Én pedig egyetértettem. Arról nem tehetek, hogy a húgod látja a jövőt és toporzékolva állta el az autó útját.

Mind a ketten nevetni kezdtünk, és bevallom, egy kicsit vártam már az esküvőnket. De csak egy nagyon picit.

Úgy gondolom, nem kell ahhoz a feleségének lennem, hogy tudjam, hozzátartozom, de ő hisz ebben. Szerinte úgy válunk igazán eggyé, ha ezt minden élő és holt előtt kijelentjük.

– Szeretném, ha minél előbb Mrs. Cullen lennél!

– Nem mondtam, hogy felveszem a neved – közöltem vigyorogva. Csak játszani akartam vele, de hallottam, hogy felhördül, annyira meglepte a kijelentésem.

– Természetes, hogy felveszed a nevem! A feleségem leszel és mindenkinek a tudtára akarom adni, akivel csak találkozunk, hogy az vagy.

– Tudod, attól még nem leszek a tulajdonod… – vetettem fel, de látszólag nem érdekelte.

– Szívem, az egész világ a lábaid előtt hever, ha csak meglátnak, valahogy el kell érnem, hogy rájöjjenek, foglalt vagy.

– Akkor én mit mondjak? – szaladt ki hangosan a számon felháborodásom. – Még az ötvenes korosztálynak is nedves lesz a bugyija, ha a közelükben vagy!

Kipukkant belőlem a nevetés a saját féltékenységem hallatán. Ezt tényleg hangosan kimondtam volna? Te jó ég… de valahol tényleg éreztem azt a féltékenységet.

– Na jó, talán van benne valami – motyogtam halkan, de gondolatban már a nem is annyira távoli jövőben jártam, ahol Mrs. Cullen–ként megyek be dolgozni, vagy esetleg az óvodába a gyermekeinkért.

– Örülök, hogy megbékéltél a dologgal.

Hallottam, hogy a vonal másik végén vigyorog, vagyis Alice láthatta, amit elképzeltem. Még a hideg is kiráz a gondolattól, hogy Edward minden lépésemről tud, anélkül, hogy én beszámolnék róla, de azt hiszem, ideje lenne hozzászoknom.

– Azt ugye tudod, hogy több mint fura házasként kezdeni a főiskolát, amikor tizennyolcnak nézünk ki?

Mély levegőt vett és szinte láttam magam előtt, hogy ráncolja a homlokát. Tényleg, hiszen erről még nem is beszéltünk. Őt felvették minden helyre, ahová beadta a jelentkezését, és bár már járt orvosira, most új szakot vesz fel; onkológiát akar hallgatni nagy valószínűséggel.

Ezzel szemben én az idén nem érettségizem – a rengeteg hiányzásom és a mostani kérdőjeles állapot miatt –, majd csak az őszi szemeszterben tehetem le a vizsgákat. Ami persze már azt is előfeltételezi, hogy nem jelentkezhettem főiskolára sem.

– Emlékszel, beszéltünk róla, hogy utaznánk… – kezdte, de azonnal rosszat sejtettem. A zsigereimben éreztem, bárhogyan is fogja folytatni a mondatot, nekem az nem fog tetszeni. – Arra gondoltam, azt a következő évben megtehetnénk.

– Szóval ki akarsz hagyni egy évet?

Egy kis ideig habozott, de végül csak válaszolt.

– Igen.

– Edward… – kezdtem elkeseredetten, de félbeszakított.

– Csak gondolkodj rajta! Együtt töltenénk egy évet a világ különböző pontjait felfedezve – felfoghatnánk ezt úgy is, mintha a nászutunk lenne!

Felnyögtem, eltakartam a szememet, mintha a szemhéjam mögötti sötétség segítene nekem abban, hogy helyesen döntsek.

– Nem lenne rossz, de…

– De?

– Más–más főiskolákra megyünk, drágám. Már most is így terveztük, hogy olyanok leszünk, mint a normális emberek, akik hétvégenként belógnak egymás koleszszobájába. Én szeretném ezt.

– Házasok leszünk… egyáltalán nem akarok külön lenni tőled.

– És meg is érkeztünk ahhoz, miért nem kellene összeházasodnunk a főiskola előtt! – sóhajtottam nagyot. Már ezerszer átrágtuk magunkat a korai házasság pro és kontra érvein, mégsem tudtunk megegyezni.

Edward minél hamarabb a feleségének akart tudni. Ahogyan én is minél hamarabb az akartam lenni, de nem azon az áron, hogy feladja az álmait. Ilyet soha nem kérnék tőle.

– Választottál már, melyik ajánlatot fogadod el? – kérdeztem, mert az utóbbi időben nem volt lehetőségünk megbeszélni, végül hová is akar menni.

– Még nem. Együtt akarom meghozni ezt a döntést veled.

– Baromság, amelyik tetszik, fogadd el!

– Szívem, erről szól a házasság. Közösen hozzuk meg a döntéseket, ami mindkettőnknek a leginkább megfelel.

Újabb sóhajt csalt elő belőlem, és nem feltétlenül rosszat. Inkább vágyakozót, mert legszívesebben most a karjaiba vetném magam és össze–visszacsókolnám, amiért ennyire édes.

– Hiányzol – mondta, mintha csak olvasna a gondolataimban, ami lehetetlen. Hét pecsét alatt őrzöm mindet – ennyi privátszféra nekem is jár.

– Te is nekem. Utálom, hogy nem lehetek melletted.

– Ahogyan én is. De sajnos le kell tennem, mert Alice szmokingot akar velem próbáltatni. Szeretlek!

– Én is szeretlek. Küldj képet! – tettem hozzá mosolyogva.

– Mindenképp.

Letette a telefont, ezzel pedig úgy éreztem, magához ragadta a szívem egy kis darabját is.