83. rész

Halihó!

Most fejeztem be a legújabb részt! :) Remélem ti is olyan izgatottan várjátok, hogyan is alakulnak majd az események, ahogyan én :)
A nyár az nyár, és ha egy kicsit is hasonlítotok rám, akkor ilyenkor még több - a saját ízlésünknek megfelelő - könyvvel is töltitek a napjaitokat.
Jó olvasást, csók puszi!

A futás, mint mindig, segített kitisztítani a fejemből a rossz gondolatokat. Csak rohantam előre, ahogyan bírtam, egészen Kanada határáig. Onnan visszafordultam – az is csoda, hogy eddig megúsztam anélkül, hogy elkaptak volna.

Nem hittem volna, hogy ilyen a másik testem. Jobban éreztem benne magam, mint az emberiben, és ez valószínűleg annak volt köszönhető, hogy ki tudtam kapcsolni a gondolataimat. Emberként ez nem ment.

Visszafelé már egyáltalán nem rohantam, hanem szép lassan sétáltam. Nem volt kedvem hazamenni, elvégre otthon a többiek tekintetével kellett szembenéznem és a sajnálkozó pillantásokkal. Még meg kellett értetnem velük, hogy nem akartam kárt tenni magamban.

Egy lassan csörgedező pataknál megálltam és ittam egy keveset – furán tisztább volt a víz, mint amit a csapból engedtem ki otthon. Lefeküdtem a fűbe, néztem, ahogy a madarak repkedtek a fejem fölött. Ők voltak az egyedüli állatok, amelyek nem féltek tőlem. Az őzek és nyulak, valamint a többi kisebb állat messze elkerült, amióta ebben a testben voltam. De azért élveztem a csendet. Végre nem ugráltak körülöttem és nem figyelték árgus szemmel minden lépésemet.

Forks területére érve újra óvatosnak kellett lennem, nehogy a többi farkas elkapjon. Már javában hajnalodott, amikor az erdőn keresztül elértem a házunkig. Szerencsére ide nem jött senki, amiért hálát adtam. Szükségem volt az egyedüllétre.

A visszaváltozás nem ment olyan könnyen, hosszú időt vett igénybe – jóval többet, mint az átváltozás, de sikerült.

Körbenéztem, ahogy az erdő szélére értem, de nem észleltem, hogy lett volna valaki a Jamesszel közös házunkban, így gyorsan a hátsó ajtóhoz mentem és kinyitottam a pótkulccsal.

Amint bezártam az ajtót, kiszakadt belőlem egy mély sóhaj.

Itt nem kellett félnem a tekintetektől, vagy attól, hogy alaptalanul vádolnak. Felmentem az emeletre, közben ügyeltem rá, hogy ne kapcsoljak lámpát, nehogy megtudják, hogy van valaki a házban. Azonnal a zuhany alá vetettem magam, hogy újra tisztának érezzem magam, ami már elég esedékes volt. Lenéztem a karomra, de úgy látszik, farkas alakban gyorsabban gyógyultam, ugyanis egyetlen heg sem látszódott már rajta.

A hideg víz permetezte az egész testemet, amíg úgy nem gondoltam, hogy kellőképpen lehűltem – akkor magam köré tekertem egy törölközőt és visszamentem a szobámba, ahol már hónapok óta nem jártam. Fura volt újra itt lenni – szinte már idegen. Utoljára akkor voltam itt, amikor Josh eljött értem.

Úgy látszik, valaki összepakolta a dolgaimat, és mindent a helyére tett. A gardróbhoz mentem, megkerestem a helyet, ahol a padlódeszka egy kicsit kiállt és kivettem a telefont, amit még Sebastiantól kaptam. A másik készülékem, amit nem vészhelyzet esetére tartogattam ott maradt a Black házban.

Gyorsan írtam neki egy üzenetet, majd magamra kaptam egy pólót és egy melegítő nadrágot. Leültem az ágyamra, és csak néztem a kis készüléket, hátha minél hamarabb villogni kezd. Legalább két órán át néztem, de nem történt semmi.

Miután meguntam, lementem a konyhába, azonban mirelit ételen kívül semmit sem találtam. De most az is jó lesz. Betettem a pizzát a sütőbe és az ujjaimmal doboltam a pulton, amíg kész nem lett. Néhány üveg ízesített sör volt még a hűtőben, így kibontottam egyet és leültem enni. Miután végeztem, újra megnéztem a telefont, viszont még mindig nem volt rajta egyetlen jel sem, hogy Sebastian elolvasta volna az üzenetemet.

Bosszúsan sóhajtottam fel, de azonnal elhallgattam, amint meghallottam, hogy kinyílt, majd becsukódott a bejárati ajtó. Akárki is jött be, lépteit nem kísérte zaj, mi több, még én sem hallottam, hogyan jut tovább a házban. Megragadtam a baseball ütőmet, bár egyáltalán nem volt rá szükségem, azért mégsem ölhettem meg akárkit farkasként.

Kimentem a szobámból, de már senkit nem láttam a lépcső tetejéről az előszobában, így megpróbáltam halkan leosonni. A lépcsőfordulónál, ha leguggoltam, be lehetett látni a konyhába, így azt tettem. A szívem kihagyott egy pillanatra, amikor az ajtóban álló Edward aggódó tekintetével találkozott a sajátom. Megdermedtem, de amint felocsúdtam a kábulatból, kihúztam magam és felálltam.

– Azzal akarsz leütni? – intett az állával a kezemben tartott ütő felé.

– Betörtél.

Mélyet sóhajtott, de nem mozdult a konyhaajtóból, mintha csak tudná, hogy térre van szükségem. Borzalmasan nézett ki. Éjsötét szeme végigjárt rajtam, amitől megborzongtam, mert minden pillantásától úgy éreztem, mintha csak hozzámért volna.

– Van kulcsom, az nem számít betörésnek.

– Minek jöttél? – kérdeztem durván, mire csak vállat vont.

– Mire kegyeskedtek felhívni, hogy eltűntél, addigra a farkasok bevették az erdőt. Gondoltam magányra vágysz, és mindig hazamenekültél, ha baj volt.

Mindentudóan nézett rám, amit ki nem állhattam. Nem akartam, hogy ilyen dolgokat tudjon rólam bárki is, nem akartam, hogy a szemeivel a lelkemig hatoljon. Ugyanis ott már csak sötétség volt.

– Akkor miért jöttél?

Nem mozdult meg, de a szemét sem fordította el egy pillanatra sem, mintha attól félne, hogy eltűnök, ha félrenéz.

– Az, hogy nem láttalak már jó ideje, szerintem elég indok.

Megragadtam az ütőt és visszamentem a szobámba, hogy megnézzem, érkezett–e üzenetem azóta, hogy utoljára láttam. Még mindig semmi.

– Beszélnünk kell, Lili!

Nem fordultam meg, de a nyakamon felálltak a pihék, így tudtam, hogy ha egy lépést lépnék hátra, beleütköznék a mellkasába. Ezért nem mozdultam meg.

– Muszáj beszélnünk! – suttogta.

A kezemben megrezzent a telefon, mire azonnal feloldottam a képernyőt és visszaírtam.

– Később – néztem fel Edwardra, aki dühösen meredt a kezemben tartott készülékre.

– Miért nem most? – kérdezte dacosan és láttam rajta, hogy egyre bosszúsabb lett. Újabb üzenetem jött, így megint annak szenteltem a figyelmemet.

– Azt mondtam, később! – néztem rá komolyan.

Összeszorította az állkapcsát, a szája egyetlen vékony vonal volt csupán. Kezdett elszállni a türelme, de az enyém is. Nem én kértem, hogy jöjjön ide, és ezekben az időkben cseppet sem vágyom arra, hogy elterelje a figyelmemet a célomról.

– És mi olyan fontos, ami nem ér rá azután, hogy megbeszéltük, mi is juttatott minket oda, hogy már látni sem akarsz? – szűrte ki a fogai között. Szinte sistergett kettőnk a között a levegő, ahogy próbáltuk elfojtani az érzelmeinket.

– Az, hogy megöljem Josht.

Edward torkán akadt a szó, kinyitotta a száját, de egy hang sem jött ki rajta. Vártam, mit is felel majd, de meg mernék esküdni rá, hogy félelmet láttam a szemeiben. Zavart volt, mintha nem is ismerne engem.

Ami lehet, hogy igaz is.

A csendet hosszú percekig hasítani lehetett volna, egyikünk sem mozdult, csak bámultuk a másikat, arra várva, hogy majd lép. De mivel egyikünk sem tette, ezért mindegyikünknek volt ideje feldolgozni a kimondott szavakat.

Végül Edward volt az, aki nagyot nyelt és megkérdezte:

– Ezt hogyan akarod kivitelezni?

Vállat vontam és ismét írni kezdtem a telefonon.

– Meg tudom oldani.

– Nem. Nem tudod – mondta nemes egyszerűséggel. Dühösen kaptam fel a fejem, de még mielőtt megszólalhattam volna, folytatta. – Nélkülem nem tudod megtenni, és nem is fogod, mert nem hagyom. Legalább annyira el akarom vágni annak a szarházinak a torkát, amennyire te.

Rövid ideig tanulmányoztam az arcát, hogy mennyire gondolja ezt valójában komolyan.

– Azt kétlem, de rendben. Segíthetsz.

Felhorkant, de amikor kérdőn ránéztem, inkább nem szólt egy szót sem.

– Amikor kész lesz a tervem, mindenkit beavatunk. Egyelőre Sebastiannal kell beszélnem, és ki kell szednem belőle mindent, amit csak lehet.

– Szerinted együtt fog működni?

Bólintottam és felé mutattam a telefont, amin az üzeneteink voltak.

– Máris azt teszi. Ha valakit el akarsz intézni, azt a belső körből kell indítani – motyogtam.

Edward türelmesen várt egy darabig, utána kivette a kezemből a telefont és elnémította. Dühösen meredtem rá, de állta a tekintetemet. A telefonért nyúltam, ő azonban kinyújtotta a karját, nehogy elérhessem.

– Add vissza!

Megrázta a fejét, én pedig dühömben remegni kezdtem. Edward is észrevette, felvonta egyik szemöldökét, amivel kiérdemelte, hogy be akarjak húzni neki.

– Ne most szórakozz velem! – suttogtam fenyegetően.

– Talán félnem kellene? Nem hiszem, hogy megölnél, még ha átváltozol sem. Volt már rá alkalom.

Elléptem tőle, mély levegőket vettem, hogy lenyugodjon a testem és ne akarjon felrobbanni minden sejtem. Edward csendben várt, amíg ismét a szemébe nem néztem.

– Beszéljünk! – kért halkan. Megráztam a fejem és az ablak felé fordultam. Nem akartam beszélni, csak a tervem hajtott előre, semmi más. Mindenképp meg akartam ölni Josh–t, kerüljön az bármibe is.

– Nem fogunk beszélni róla. Megtörtént, már vége – jelentettem ki.

Hátulról megragadott, és maga felé fordított, de nem engedte el a vállam.

– Muszáj beszélnünk róla, bassza meg! – kelt ki teljesen magából. – Nekem rohadtul szükségem van rá, hogy beszélj velem! – ordította az arcomba.

Felkaptam a fejem és leráztam magamról a kezét.

– Miről akarsz beszélni, hm? – löktem meg a mellkasát teljes erőből, mire hátratántorodott. – Arról, hogy kiborultam, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, mert el sem tudtam képzelni, mi fog történni? Akkor tudtam meg, hogy vámpír vagy! Vagy arról, hogyan mentettem meg a családodat attól, hogy Josh lemészárolja őket? Vagy, hogy milyen érzés volt mellette élni? Esetleg arról szeretnél csevegni, milyen volt tudni, hogy elveszítem a gyerekemet? Vagy arról, hogy kihordtam a kislányomat és neki egyetlen pillanat sem jutott ezen a kicseszett világon miattam!? – visítottam teli torokból.

Edward megdermedve várta, hogy befejezzem, és amikor megtettem, még mindig nem mozdult meg, így folytattam.

– Én éreztem őt. Tudtam, hogy létezik, tudtam, hogyan növekszik bennem. Te semmit sem tudsz! – suttogtam.

Megsemmisült a szavaim hallatán, csendben állt velem szemben, hosszú percekig.

Végül bólintott, a szeméből kitűnő fájdalom mellé harag társult.

– Szerettem volna veled lenni, de te nem hagytad. Most dühös vagy rám, és ez jó. Legyél is. Nem mentem utánad, pedig megtehettem volna. Harcolhattam volna Josh–sal és most élne a lányunk. De nem tettem meg. Csakhogy ebben te is nyakig benne vagy, ugyanis te döntöttél helyettünk.

Rámeredtem, az elfojtott dühöm végül csak ennyit mondatott velem:

– Rohadj meg!

Hátat fordítottam, arra számítva, hogy végre elmegy, de nem tette. Közelebb jött hozzám, hátulról átkarolt, de leráztam magamról.

– Ne érj hozzám! – mondtam neki halkan.

– Sajnálom – suttogta és újra átkarolt. – Sajnálom.

Ismét megpróbáltam lerázni, de nem engedte, szorosan tartott, ahogyan csak bírt. Sikítani tudtam volna, mert nem bírtam mások érintését magamon, csak ha muszáj volt.

– Ne csináld ezt, Lili, kérlek! Beszélj nekem róla!

– Megmondtam. Semmi kedvem beszélgetni!

Kiszakítottam magam az öleléséből, kirántottam a telefonomat a zsebéből, így már nem volt semmije, amivel sakkban tarthatott volna. Először tétlenül nézett rám, majd rendezte arckifejezését és hirtelen lett nyugodt – túlságosan is, ebből következtettem arra, hogy talán készül valamire.

– Amikor megtudtam, megrémültem – vont vállat. – Nem tudtam, hogyan gondoskodjak rólatok, amikor nem vagy mellettem. És rettegtem attól, milyen lesz a gyermek, hiszen két ellenséges DNS kapcsolódott össze benne. Nem tudtam, mit hoztunk létre mi ketten, és hogy mit jelent ez az emberiségre nézve. De amikor megláttam… már tudtam, hogy nem számít, mi is ő. Hiszen annyira gyönyörű volt és békés.

Rá akartam ordítani, hogy hagyja abba. Nem akartam hallani, nem akartam tudni, milyen volt a kislányom. Ha róla beszélt, az elgyengített és én most nem lehettem gyenge. A legerősebbnek kellett lennem mindenki közül, elég erősnek ahhoz, hogy pusztakézzel megölhessem Josh–t – és erről semmi nem terelhette el a figyelmemet.

– Befejezted? – néztem rá olyan nyugodtan, amennyire csak képes voltam tettetni.

Döbbent arckifejezése láttán bűntudatom támadt. Nem csak én veszítettem el a lányunkat, hanem ő is, de ezt kénytelen egyedül feldolgozni.

Az életben vannak olyan dolgok, amiket jobb elzárni, és soha többé nem emlegetni. Talán ilyenkor, ha alaposan bezárjuk azt a dobozt, többé nem bukkan fel belőle a rém, amit odatettünk – és az idő segít nekünk, hogy kevésbé emlékezzünk. És én pontosan ezt akartam.

– Hogyan akarod megölni Josh–t? – kérdezte halkan. Nyilván rájött, hogy ezen kívül semmiről nem fogok vele beszélni, ezért váltott témát.

– Sebastian sokat tud róla. Tudja, mi van Romániában, és nekem erre van szükségem.

– Mi van Romániában? – állt mellém.

– A serege. Tudnom kell mekkora, hányan vannak, milyen erősek, vannak–e képességeik.

– Tehát Josh hatalma nagyobb, mint gondoltuk… – mormogta. Bólintottam, és amikor Edward nem mozdult, felsóhajtottam.

– Nem fogsz elmenni, igaz? – néztem rá a szemem sarkából. Szomorú mosolyra húzta a száját és megrázta a fejét. – Nézd, ha arról van szó, ami este történt…

– Nem – szakított félbe –, egyáltalán nem. Remélem, hogy soha nem tennél olyat.

Mélyet sóhajtottam és újra elfordítottam tőle a tekintetemet. Nem kerülte el a tekintetemet, hogy a remélem szót használta a tudom helyett.

– Ugye nem bébicsőszködni vagy itt?

– Azért vagyok itt, mert veled szeretnék lenni, nem pedig azért, hogy megfigyeljelek. Nem érdekelnek a többiek, jól leszel – jól leszünk – tette hozzá reménykedve.

Megviselték az események, és ezt tudtam jól, de mégsem voltam képes arra, hogy együtt merüljünk el a fájdalomban, hogy majd onnan emelkedjünk fel. Időre volt szükségem, már csak ahhoz is, hogy újra beszélni tudjak.

Tagadhatatlanul megváltoztam az elmúlt időszakban és nem voltam benne biztos, hogy most milyen is vagyok. Erős? Vagy csak elfojtom a fájdalmam? Ez kétségtelen, de bíztam benne, hogy erőssé is válhatok. Azt hiszem, végigmentem a gyász fázisain, bár a pszichológusom ezt vitatná. Nem, amíg nem tudok róla beszélni.

Edward az arcomra tette a kezét, mire összerezzentem.

– Elkalandoztál – suttogta. Bólintottam és levettem az arcomról a kezét. Nem bírom a fizikai kontaktust, csak ha nagyon muszáj volt.

– A terven gondolkodtam – hazudtam. Nem akartam, hogy tudja, milyen bizonytalan vagyok magammal kapcsolatban.

– És? – kérdezte félve.

– És azt hiszem, ha mindent megtudunk, sikerülhet. Csak nagyon alaposnak kell lennünk, és bevetnünk mindent, amink csak van. Feltéve, ha tényleg segíteni akarsz – néztem rá komolyan.

– A pokolba is, persze! – nézett vissza rám szenvedélyes tekintettel. – De nem hiszem, hogy elegen vagyunk, ha tényleg egy egész serege van.

Apró mosolyra húzódott a szám, amit perzselő tekintete követett is.

– Csakhogy nekünk vannak farkasaink.