82. rész

Sziasztok!

Végre itt az új rész :) Jó olvasást kívánok, és millió puszit!

Emmett csodatévő. Legszívesebben imába foglalnám a nevét, ugyanis két hét alatt puhává masszírozta és tornáztatta minden izmomat. Egy–egy óra után már könnyebben mozogtam, és ami a legjobb, hogy végre volt is hozzá akaraterőm. A fizikoterápia egyfajta megnyugtatásképp jött a pszichiáter után. A doki felírt valami új bogyót, ami szerintem antidepresszáns, szerinte pedig vitamin. Nos, ki hogy nevezi.

Mióta Jacob megengedte, hogy Emmett átjárjon hozzánk, felgyorsultak az események. Edward természetesen tudomást szerzett a kis egyezségünkről, amit nem nézett jó szemmel, és már rögtön az első „kezelés” alkalmával sikerült feldühítenie Jacobot.
Átkelt a határon, de két vérfarkas elkapta és azonnal az apám elé vezették. Ő pedig – mivel tudta, hogy sokkal mélyebbre süllyednék, ha bántaná, na meg a bátyám is ott volt – nem tett semmit azon kívül, hogy visszavitette a határhoz és közölte vele, hogy ne merészeljen még egyszer idejönni. Valószínűleg olyan lehetett, mint az Oroszlánkirály második részében, amikor Timon elordítja magát, hogy „Takarodjatok a földünkről!”.

Szerencsére Carlisle–nak sikerült lenyugtatnia Edwardot, aki minden bizonnyal olyan lehetett, mint aki tűpárnába ült.

Az én idegrendszeremet pedig az készítette ki, hogy huszonnégy órás felügyelet alatt álltam. Nem volt egyetlen perc sem, amikor a többiek ne lettek volna a nyakamon. A kellemesebb része az volt, amikor Kate, a bátyám vagy Seth–ék jöttek – a kellemetlen része, amikor Sarah–val ültem egy szobában és ő merően nézett rám. Esküszöm, rémisztő egy élmény. De mostanában mintha már kevésbé lenne utálatos velem.

Tudom, hogy van mit helyrehoznom. Tudom, hogy addig nem leszek képes újra arra, hogy normális legyek, amíg fel nem dolgozom magamban a dolgot. De legalább próbálkozom. Már nem alszom el a pszichiáter kezelései alatt – hallgatom, amint az élet szépségeiről beszél, és végre hinni szeretnék benne. Látni akarom ezeket a szép dolgokat, meg akarom őket tapasztalni.

– Oké, húgi! Mihez volna ma kedved? – vigyorgott rám Em. Bár még mindig nem beszéltem, ő volt az egyedüli, aki nem zombiként kezelt. Intettem a fejemmel, mire segített felülni, és elkezdte masszírozni a vállam. – Ragyogó idő van odakint, nem nézzük meg?

Bólintottam, ő pedig segített felállni. Amikor majdnem elestem, megragadott és lassan, lépésről–lépésre tettük meg az utat a szobám ajtajáig.

– Ez az, nagyon jó… oké, már csak néhány lépés és kint is vagyunk!

Miután kiértünk, fellélegeztem. James a háttérből figyelt minket, és azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy tátva maradt a szája. Bár soha nem említette, szerintem egyáltalán nem reménykedett abban, hogy még valaha lát kisétálni ebből a házból.

Emmettbe kapaszkodtam, ő pedig mindvégig bátorított. Nehéz terepre vitt, hogy eddze az izmaimat, és leginkább azért is, hogy feszegesse a határaimat.

– Na, most már oda mész, ahova csak szeretnél. Lehetőleg minél előbb a határon túlra – jegyezte meg.

Elmosolyodtam, amire vigyorra válaszolt.

– Jó lenne már téged otthon látni.

Összeszorult a szívem. Nem akartam, hogy reménykedjen, hiszen én már soha nem leszek teljesen jól. Örökké elcseszett maradok.

– Nem mintha ne élvezném az apád vendégszeretetét… – nevetett, majd hirtelen abbahagyta. – Már ha lenne olyanban részem.

Egy újabb mosolyt csalt ki belőlem, mire ő is vigyorogva sétált tovább mellettem. Nem hittem volna, hogy ez egyszer újra megtörténik. Én, amint a saját lábamon haladok az erdőben.

– Szóval… már csak egy lépés maradt a kezelésedet illetően – nézett rám, és megbökött a könyökével.

Aprót bólintottam és szorosabbra húztam magamon a poncsót. Attól függetlenül, hogy nem laktam a Cullen házban, Alice még ellátott a legjobb ruhákkal. Emmett mindig egy hatalmas táskával jött hozzánk – a bátyám, mióta meglátta, mi van benne, csak nevetett és megveregette Emmett vállát.

– Beszélned kell, Lili! Nem vagy egyedül ebben, és szerintem mindegyikőtöknek jót tenne, ha beszélnétek egymással. Hidd el, nem kellemes a félőrült testvéremet nézni minden nap – jegyezte meg komoran.

Mélyet sóhajtottam és megpróbáltam elhajolni egy ág elől. Nem akartam újra lefutni ezeket a köröket, és eddig Emmett nem is zaklatott ilyenekkel.

– Megkönnyebbülnél, és Edward is kapna még egy esélyt…

Csakhogy én már nem voltam biztos benne, hogy szeretném–e ezt az egészet. Az életem egy káosz volt, és komolyan elgondolkodtam azon, hogy belefér–e még az Edwarddal való kapcsolatom. Hiszen vérfarkas vagyok, az ég szerelmére! Aki elveszítette egy vámpírral való közös gyermekét… az apám nem halott, ahogyan én hittem, hanem nagyon is él… ez csak túl sok most nekem. És akkor még ott vannak az emlékeim is, amik néha–néha visszatérnek.

Minden támogatásra szükségem van, de az Edwardét most nem akarom. Ő is nehéz időkön megy keresztül, én is, és egyikünk sem bírná elviselni a másik fájdalmát is a sajátja mellé.

– Húgi, az élet nehéz, de nem véletlenül rakosgatja mellénk az embereket. Akárki is mozgatja a szálakat, tudja, hogy csak közösen juthatunk előre.

A tengerpart felé igyekeztünk, és bár lassan haladtunk miattam, könnyen hozzászoktam a járáshoz. Volt egy időszak, amikor Emmett elcsendesedett és csak mentünk előre. Jól esett, hogy nem kezelt idiótának és támogatott. De akkor sem tudtam újra elviselni Edward arcát, mint amikor először megláttam. Azt a leírhatatlan fájdalmat és tehetetlenséget.

Egyre hangosabban hallottam az óceánt, ami arra késztetett, hogy siessek. Látni akartam, amit hónapok óta látok álmomban, azt akartam, hogy végre a sajt szememmel lássam és megnyugodhassak. Az óceán mindig ugyanolyan, mégis változik. Mindegy, hogy vihar tombol, vagy gyönyörű napsütés van és szélcsend – ugyanolyan lesz, amilyen volt. Ezért szerettem. Ezért menekültem az óceánba, ezért akartam abban meghalni, amikor ez kezdődött. Mert az nem változik.

– Istenem, de rég láttam! – sóhajtott fel mellettem vágyódva Emmett. Kérdőn néztem rá, mire egy pillanatra rám nézett, de utána újra visszafordult a víz irányába. – A szerződés miatt ki vagyunk tiltva az indiánok földjének egész területéről, ahogyan innen is. Legalább kétszáz éve nem láttam La Push partjait.

Kerestünk két farönköt és leültünk rájuk. Csendben figyeltük, mi is történik, hogyan tör ki a partra a víz, majd húzódik vissza. Kifejezetten kellemes volt az idő, a szél sem volt erős, így nem kellett aggódnunk, hogy esetleg elázunk, vagy netalán vihar törne ki.

Tudtam, hogy ha meg is szólalnék, és megkérném Emmett–et, akkor sem hagyna magamra. Félt, hogy még nem vagyok annyira jól, hogy ne vessem az óceánba magam. Bár még nem voltam túlzottan jól, de legalább már nem akartam meghalni.

Figyeltem, ahogy a sirályok szálltak az égen, hirtelen meredeken lebuktak a víz alá, és hallal a szájukban jöttek fel. Pillanatok alatt történt az egész, mégis gyönyörű volt.

Akár órákig is néztem volna, ahogy a természet teszi a dolgát és minden gond nélkül változtatja magát. Azt kívántam, bárcsak képes lettem volna én is így változni. Végül is, ez történt.

Emmett visszakísért a házba, ahol James a kis tornácon ült, mellette Kate–tel, aki boldog mosollyal fordult felénk. Már szinte láttam magam előtt, ahogy ők ketten az oltárnál állnak és ábrándos tekintettel merednek egymásra a pap előtt. Nem mintha az ábrándos tekintet ne lenne meg most is.

Elsétáltunk mellettük, és a házba beérve döbbenten tapasztaltam, hogy Jacob és Carlisle az asztalnál ülnek, és halkan beszélgetnek. Amint megláttak bennünket, elcsendesedtek és egyszerre álltak fel. Esküszöm, még vicces is lehetett volna ez a jelenet.

– Szia, drágám! – sietett elém Jacob átkarolta a vállam. Ahogy elhaladtam mellette, Carlisle vette át a helyét és gyorsan megpuszilt.

– Bekísérem Lilit a szobájába és jövök – mondta Emmett, de megráztam a fejem. Ha ők egy asztalnál ülnek és beszélgetnek, az csak is bajt jelenthet. Ha nem ordítoznak egymással, ha Jacob nem szór átkokat Cullenékre, ott hatalmas a baj.

Tekintetemmel követeltem választ, de mindegyikük csak pislogott, így amikor James bejött egy üveg üdítőért és rám nézett, felkuncogott és a válla fölött odaszólt a többieknek:

– Szerintem arra kíváncsi, mi a baj.

Jacob összeráncolta a szemöldökét és zavartan nézett hol rám, hol a testvéremre.

– Milyen baj?

James sóhajtott, amikor kifelé jövet mellém ért, elmosolyodott és megpuszilta a homlokom.

– Még nem támadtál Carlisle–ra, amiből Lil valószínűleg arra következtetett, hogy probléma van.

Carlisle igyekezett elnyomni a mosolyát, végül megfogta a kezem és nyugtató hangon szólalt meg.

– Nincs semmi baj. Csak elhoztam a gyógyszereidet, és megkérdeztem Jacobot, hogyan haladtok, de amint a saját szememmel is láthatom, nagyszerűen!

– Ennyi az egész, látod? – nézett rám Jacob vigyorogva és megfogta a kezem.

Na jó, most vagy nagyon elnéztem a dolgot, vagy nagyobb szarkupacban vagyunk, mint gondoltam volna. Gyanakodva néztem őket, de igyekeztem letörölni az arcomról az érzelmeket, hogy jobban megfigyelhessem az övéiket.

– Lil, nincs kedved csatlakozni hozzánk? – mentette meg őket a testvérem. Legszívesebben lehurrogtam volna és rászólok, hogy maradjon csendben, de nem jött ki hang a torkomon – így csak bólintottam és otthagytam őket.

Kate a hintában ülve várt minket, mikor meglátta, hogy én is megyek rögtön középre csúszott, hogy James kerüljön szélre és az ölembe csúsztatott egy magazint.

– Szerinted melyiket vegyem meg? Arra gondoltam, jó lenne az esküvőre…

Döbbent arccal meredtem rá és a bátyámra, de Kate gyorsan megrázta a fejét.

– Az unokatestvérem, Kim férjhez megy és kell egy új ruha. De nem tudom, melyiket válasszam… ezt a barackszínűt, vagy a kéket?

Megnyugodva néztem mosolygó arcát, majd a két ruhát tanulmányoztam. Na, nem mintha mostanában túlságosan bővelkedtem volna elegáns ruhákban… a cuccaim nagy része kimerült a kapucnis pulcsikban és a leggingsekben.

Rámutattam a kék ruhára, ami nem volt annyira habos–babos, mire James felnyögött.

– Én is erre szavaztam, de James nem hajlandó letenni a barackról.

– Mert abban édes lennél – sóhajtotta a bátyám.

– Ja, és annak nincs a csípőmig kivágott háta – fűzte hozzá Kate. James összehúzott szemmel nézett rá, amiből arra következtettem, nem ez az első alkalom, hogy lejátsszák ezt a meccset. Farkasszemet néztek egymással, végül a testvérem nagyot sóhajtott és hátravetette a fejét.

– Nem mintha lenne esélyem két nő ellen.

– Pontosan.

Halványan elmosolyodtam, és figyeltem, ahogy Kate elővesz egy újabb magazint, amiben a cipők voltak. Kiválasztottunk egy elegáns, de látszatra mégis kényelmes szandált számára, majd elégedetten dőlt hátra James karjaiba, hogy immár tökéletes a szettje az esküvőre.

Én is hátradőltem és figyeltem, ahogy bentről mormogás szűrődik ki a csukott ajtón keresztül. Olyan normális volt most minden. Mintha mi is azok lennénk.

Hirtelen kinyílt az ajtó és Carlisle lépett ki rajta Emmett–tel a nyomában. Mind a ketten odaléptek hozzám, hogy elbúcsúzzanak, mielőtt távoznának.

Egész este csak járkáltam a szobámban – James kétszer is bejött, hogy mi bajom van, végül inkább otthagytam a szobámban és zuhanyozni indultam. Csakhogy a hűsítő víz sem volt képes lenyugtatni az idegeimet. Törölközés közben belenéztem a tükörbe és mélyet sóhajtottam. A testem tökéletesen rendbe jött, nyoma sincs a vágásoknak és az utána kialakult hegeknek. Mintha soha nem is lettem volna terhes, mintha soha nem is lett volna babám.

Kapkodni kezdtem a levegőt, és anélkül, hogy tudnám, mit csinálok, ököllel a tükörbe csaptam, mintha azzal eltűnne a kép is, amit a fejemben látok. Többször megismételtem ezt, amíg James meg nem ragadta a kezem, és meg nem hallottam, hogy üvöltözik. Még mindig a tükör keretét bámultam és a falat, aminek a helyén pár perccel ezelőtt a képmásom volt.

– Nézz rám! Lilian, az istenért, nézz már rám!

Amikor megtettem, hitetlenkedő tekintetével találtam szembe magam. A kezemet fogta, erősen szorított rá egy törölközőt, amit máris átvéreztem.

– A francba!

– Hívom Carlisle–t… – suttogta az ajtó felől Sarah.

James lenézett a kezemre, lerántotta róla a törölközőt és egy pillanatra a lélegzete is elakadt. Az alkaromat mély vágások borították, benne törött üvegdarabokkal, egészen az ujjaimig, amik az ütések miatt mentek tropára.

– Az istenit, Lilian, mi a francért csináltad ezt? – nézett fel rám kétségbeesetten. Kirángatott a fürdőszobából a nappaliba, majd leültetett a kanapéra.

– Tíz perc és itt van – jött vissza az anyja.

– Hozz törölközőt, csipeszt és valamit, amivel kezelhetjük… fertőtlenítőt… – próbálta meg James összeszedni magát. Addig is kézzel próbálta meg kiszedni a kezemből a szilánkokat, de bármilyen mély is volt a seb, nem sikerült neki.

Amikor Sarah visszaért a kért dolgokkal, James az ölébe húzta a kezem, és megkérte az anyját, hogy világítson neki zseblámpával, hogy jobban láthasson.

– Mi az ördögöt gondoltál? Hm? – tapintani lehetett a hangjából áradó dühöt, a keze remegett, miközben a szilánkokat szedegette. – Komolyan, amikor már azt hiszem, hogy végre jobban vagy, csinálsz egy ilyet és…

Carlisle belépett az ajtón, azonnal félrehúzta Jamest, hogy helyet tudjanak cserélni. Kivett a táskájából egy nagyobb csipeszt és megfogta a kezem.

– Fáj? – kérdezte azonnal, amikor hozzám ért. Megráztam a fejem, de azért elővett egy injekciót és egy üvegcsét. Amikor beleszúrta a tűt a bal kezembe, éreztem, ahogy a vénáimban áramlik a folyadék – nem volt épp kellemes. – Lehet, hogy fura lesz ez az anyag, de próbálok valami újat kreálni, mivel a morfium gyorsan felszívódik nálad.

Bólintottam, ő pedig nekiállt kiszedni a szilánkokat és azonnal összevarrta a nyitott bőrt, ahol csak tudta. A vénáimnál nem mindenütt volt ilyen szerencsém, ugyanis sikerült elvágnom egyet–kettőt, amikből ömlött a vér, de amikor minden szilánk kikerült a karomból, Carlisle gézlapokkal tekerte körbe, hogy megvárjuk, amíg eláll a vérzés, és utána mihamarabb összeforrhasson.

– Most már rendben leszel – mosolygott rám, majd intett a bátyámnak, hogy menjenek ki.

Sarah leült mellém, de nem nézett rám, miközben beszélni kezdett.

– Ha meg akarod ölni magad, ne a házamban tedd! Ez volt a célod? – kapta felém a fejét. Megráztam a fejem, és csak reméltem, hogy a tekintetem őszinteséget áraszt.

– Rendben – sóhajtotta, és mintha egy kicsit ellazult volna a teste. Mély levegőket vett, majd felém fordult, kutató tekintetét az enyémbe fúrta. – Tudom, hogy nem beszéltem veled azóta, hogy idejöttél, de megvan rá az okom. Én is elveszítettem.

Zihálni kezdtem, amikor megértettem, mit is jelent, amit mond. Folytatásra akartam ösztönözni, ezért rátettem a kezére a sajátomat.

– Az előző házasságomban történt, kétszer. Először a huszonharmadik héten, másodjára a huszadikban. A második eset után nem tudtam többé a férjem szemébe nézni, mert nem tudtam neki megadni azt, amit szeretne. Próbáltuk helyrehozni, ami tönkrement, de onnantól kezdve már halálraítélt volt a házasságunk, így elváltunk. Tudom, hogy nem könnyű – nézett rám érzelemmentes arccal. – De én felálltam, és neked is menni fog. Nézz rám, most! Van egy erős fiam, és egy férjem. És te is itt vagy. Nem vagy a lányom, sőt, valószínűleg idősebb vagy nálam, de a családom része vagy. És talpra kell állnod, mindenkiért – magadért, a szerelmedért, a családodért!

Bólintottam, mert tudtam, miről beszél. Soha nem gondoltam volna, hogy ugyanazon ment keresztül, amin én most. Valószínűleg ezért is védte tőlem annyira Jamest, mert ő volt az egyetlen, akit a karjaiban tarthatott.

A figyelmemet elterelték a kintről beszűrődő hangok és elkezdtem azokra koncentrálni. James hangja meggyötört volt, mintha hatalmas traumán menne éppen keresztül.

– Nem tudom ezt csinálni többé… én… képtelen vagyok ezt nézni… – sóhajtotta.

Carlisle meg akarta nyugtatni, de a bátyám ahhoz túlságosan fel volt dúlva, hogy egyáltalán észrevegye ezt, így Carlisle taktikát váltott.

– Akkor mit javasolsz, mit tegyünk? – kérdezte. – Mert mi mindent megpróbáltunk, ahogyan ti is, ennél többet egyikünk sem tehet.

James sokáig hallgatott, majd végül halkan szólalt meg, de a „szuperszonikus” hallásomnak köszönhetően még így is sikerült kivennem a szavait.

– Egyszerűen nem tudok másra gondolni, pedig már azt hittem, hogy jobban van! – nagyot sóhajtott, végül folytatta: – Carlisle, az előbb szerintem meg akarta ölni magát.

Megfagyott odakint a levegő, engem pedig kirázott a hideg. Rémülten néztem körbe, és amikor megláttam, hogy Sarah már nincs mellettem, hanem a fürdőszobában takarítja a romokat, amit hagytam, azonnal tudtam, hogy ha cselekedni akarok, ez az egyetlen esélyem. Felugrottam és a hátsó ajtó felé rohantam. Nem mehettem autóval, mert az zajt csapna, és én már így is eléggé hangos voltam. Futni kezdtem, teljes erőmből rohantam előre, nem számított, merre is megyek. Ahhoz képest, hogy ma volt az első sétám, gyorsan haladtam. Meg kell majd köszönnöm Emmett–nek, hogy ilyen jó munkát végzett a testemmel.

Nem hiszem el, hogy James azt hitte, meg akarom ölni magam. Meg sem fordult a fejemben ilyesmi – legalábbis most már nem. Csak dühös voltam és vagyok is. Semmilyen fizikai jel nem utal arra, hogy hetekkel ezelőtt szültem, de a lelki sebeim még mindig itt voltak. És mivel képtelen voltam ezekről – és bármi másról – beszélni, így nem mondhattam el neki, hogy nincs igaza.

Csak ritkán eszméltem fel a gondolataimból, de azt észleltem, hogy az erdő sokkal sűrűbb lett körülöttem, vagyis befelé haladtam Forks irányába. A többiek már biztosan észrevették, hogy megléptem, így minél hamarabb a városba kellett jutnom. Csakhogy így nem voltam elég gyors. Muszáj volt tennem valamit, amivel gyorsabb lehetek, hogy ne érjenek utol.

Ha a sebek beindítják a gyógyulást, a lelki sebek is beindíthatják az átváltozást. Vagy valami hasonló.

Az összes létező sebemet feltéptem, de nem történt semmi. Amitől viszont nagyon dühös lettem, és éreztem, hogy remegni kezd a bensőm. Ettől csak még mérgesebb lettem, szinte már ordítani tudtam volna dühömben.

Ekkor megtörtént. Úgy éreztem, mintha szétszakadna a testem, milliárdnyi darabra hullana, egészen a sejtjeimig, és még annál is tovább. Immár a testem minden egyes része fájt, és tudtam, hogy ezt nem tudom majd csendben tűrni. Valószínűleg ekkor már javában ordítottam, de az akkor nem tűnt fel. A fájdalom elviselhetetlenné vált, míg egyszer csak megszűnt. Hirtelen szakadt vége, így talán percekig is eltarthatott, amíg magamhoz tértem.

De szerencsére nem találtak rám. Fura érzés volt négylábon közlekedni, még meg kellett szoknom ezt az új testet. Az ösztöneim százszorta jobbak lettek, így már nem féltem attól, hogy megtalálnak és elhurcolnak a diliházba. Csakhogy így nem is mehettem a városba, így új tervez kellett kitalálnom.

Az erdő egész jó búvóhely lenne, de ahhoz nem maradhatok a környéken. Így hát lassan elindultam egyenesen előre, és bár fogalmam sincs, merre visz majd az utam, de futásnak eredtem.