81. rész

Sziasztok! Sajnálom, hogy ennyire eltűntem, és a hivatalosan meghirdetett határidőt - majd' egy hónappal - túlléptem. De időre volt szükségem, hogy felkészüljek az emelt vizsgára. Igyekszem legközelebb hamarabb hozni a részt, de június 23-ig lehet, hogy megint nem leszek elérhető. Ha ez bekövetkezne, akkor facebook-on mindenképp üzenek!

Millió puszi nektek, drágáim!

– Itt jó lesz, szerinted?

– Tegyük inkább egy kicsit balra… úgy, most jó.

Hallgattam, ahogy James és Kate az új szobámat rendezgeti. Amikor az orvos azt mondta, kitalálták, hova vigyenek, nem hittem volna, hogy erre gondol. La Push. Komolyan őrültség.

– Asszem így már minden kész, mit szólsz Lil?

Nem tudok megszólalni, hogy válaszoljak a kérdésére. Megpróbáltam beszélni velük, de nem sikerült. Hallom őket, látom is őket, ha nagyon koncentrálok, de nem bírok kommunikálni velük. Nem tudom, mi a baj velem.

– Szerintem tetszik neki – vont vállat James felém fordulva. – Bár a zöld nem igazán az ő színe…

– Jaj, hagyd már! Kell egy kis változás.

– Ha te mondod… – dünnyögte az öcsém és megrázta a fejét.

Edwardot nem engedték át. Miután Jacob megtudta, hogy hazakerültem, majdnem háborút robbantott ki – az egyetlen megoldás az volt, ha Edward beleegyezik abba, hogy elhozzanak ide.

– Minden rendben, gyerekek? – hallottam meg a hangját, mire görcsbe állt a gyomrom. Nem örültem neki, hogy idehozatott, kicsit sem.

– Aha, a szobával kész vagyunk. Arra gondoltunk, hogy lemegyünk Lilivel a partra, most szép az idő.

– Tudod, hogy nem örülök neki, ha nincsenek körülöttetek sokan.

Ó, most hirtelen féltő apa lett, milyen bájos. Csakhogy nekem ez az egész nincs ínyemre, otthon akarok lenni, ahol a barátom akkor jön és megy, amikor neki tetszik. Nem szeretem, ha bezárnak, különösen azt nem, ha Jacob akar korlátozni.

– Felhívom Seth–et, ő biztosan velünk jön. Talán Tory–t is elhozhatná és…

Hirtelen hallgatott el, amit először nem értettem, majd a szobában a síri csend és a rám irányuló tekintetek miatt megvilágosodtam. Szóval mostantól ez lesz – nem merik megemlíteni előttem a gyerekek nevét. Nem alaptalan a hallgatásuk, mivel valóban irigy vagyok Tory–ra, amiért neki megadatott ez a lehetőség, de nem borulok ki miatta, mivel Teddy egy nagyon cuki kisfiú, akit imádok. Igen, féltékeny vagyok, amiért nekik megadatott az a család, amire én is annyira vágytam és vágyom.

– Szóval szóljak neki?

– Majd én lemegyek veletek és elhívom Chrissianat is.

– Oké.

Az ablakom az erdőre néz, amit egész este bámulok. Nem mintha túl sok mindent lehetne látni, de a „szuper” látásomnak köszönhetően ki tudom venni az állatok és az ablakom előtt járkáló farkasok alakját. Néha megvillan egy–egy szempár, amitől összerándulok. Huszonnégy órás felügyelet alatt állok, ahogyan a ház is. Mindig őrködnek az ablakom alatt és az egész erdőt körbejárják, nehogy Josh gondoljon egyet és utánam jöjjön.

Az éjszakák a legrosszabbak. Nem tudok aludni, vagy amikor mégis, olyankor mindig előttem van, mit veszítettem el. Rémálmok gyötörnek, és mindig felriadok. Szeretném, ha Edward mellettem lenne és meg tudna nyugtatni, és együtt másznánk ki ebből a szakadékból.

– Nem tudom, hol rontottam el – hallottam hirtelen az ajtó felől. Félig nyitva volt, a szobába beáramló fénycsíkból következtetve, Jacob ott állt és ő is kibámult az ablakon. – Még amikor kicsi voltál… nem tudom, hol rontottam el. Amikor édesanyád… amikor Bella meghalt, én… gödörben voltam. Hatalmasban, és egyre csak süllyedtem.

Nem számítottam vallomásra, beszélgetésre meg végképp nem. Még soha nem beszélt velem az anyámról, legalábbis én nem emlékszem. Azt sem tudom, ki volt az anyám. Nem tudom, hogy nézett ki, hasonlítok–e rá egyáltalán, vagy mi történt vele. Egyetlen emlékem sincs róla.

– Tudom, hogy nem emlékszel, és tehetnék úgy, mintha mintaapa lettem volna, de ez nem igaz. Nem süllyedhettem mélyebbre annál, amilyen voltam. Nem érdekelt semmi a világon, annyira elborított a gyász. Annyira fájt, hogy nem láttam kiutat ebből az egészből, fuldokoltam és az italba menekültem. Nem foglalkoztam semmivel, még veled sem. Nem érdekelt, hogy neked is ugyanúgy fáj, hogy te is elveszítetted őt, csak magamat láttam és az önzőségemet.

Mély levegőt vett és mellém húzott egy széket.

Nem értem, miért zúdítja rám ezt az egészet. Nem ismerem a múltam, legalábbis nem ezt, és nem is érdekel, mi történt akkor. Elmúlt. Jó régen lehetett és ezen már amúgy sem lehet változtatni.

– Leah próbált segíteni nekem. Mindenki próbált segíteni, de én nem kértem belőlük. Mígnem egyszer majdnem… majdnem felgyulladt a ház, mert bekapcsolva hagytam a tűzhelyet, miközben piásan kiájultam a kanapén. Te pedig a szobádban aludtál. Már csak arra emlékszem, hogy Seth és Chrissiana apja kirángattak a házból és csuromvizesen térek magamhoz. Le kellett, hogy borítsanak vízzel, hogy egyáltalán magamhoz térjek. Te pedig ott sírtál Emily karjában. Rögtön kihívták a mentőket, és a tűzoltókat – csak a szerencsének köszönhetem, hogy nem kaptál füstmérgezést, és hogy nem égtünk bent mind a ketten. Nem csuktak le gondatlanság miatt, de még aznap este elvettek tőlem. A kórházba kijött a gyámhivatal; a szociális munkás mélységesen sajnálta, de el kellett vennie tőlem.

Megbotránkozva hallgattam, amit mondott. Állami gondozásba kerültem, mert nem foglalkozott velem az anyám halála után? Értem, hogy mélyen volt, de ennyire?

– A bíró nem engedte, hogy a testvéreim magukhoz vegyenek. Más élő rokonunk nem volt, de nem engedték meg nekik, mert nem volt megfelelőek… az egyikük akkor vált el, a másikukat pedig pont akkor rúgták ki. Így nevelőszülőkhöz kerültél. Életemben nem ért még akkora pofon, mint a tűz éjszakáján. Rájöttem, hogy akár el is veszíthettelek volna, mert csak magammal és a fájdalmammal foglalkoztam.

Szóval erre ment ki a játék… térjek magamhoz, mert különben mindenkit elveszítek. Ezt már a mese nélkül is tudtam. De egyszerűen nem tudok kitörni ebből.

– Mindent megtettem, hogy visszakapjalak, rendbejöttem. De a bíró soha nem tartott megfelelőnek, valami mindig hiányzott. Rendszerint az volt a baj, hogy amikor a szociális munkás jött, én őrjáraton voltam. Így hát ráfogták, hogy mivel soha nem vagyok otthon, nem vagyok megfelelő arra, hogy a gyámod legyek. Elengedtek egy európai családhoz, akik mindig is szerettek volna egy kislányt. Ők voltak a harmadik nevelőcsaládod. Az első családodnál bámulatos produkciót nyújtottál, így ők alig hat hónap után visszavittek, mondván, hogy nem tudnak megnevelni. A második családodnál sok évet töltöttél – összesen hatot. Nekik összejött a baba, azért vittek vissza. A harmadik családod szeretett téged, nagyon. Rendesek voltak, sikerült felvennem velük a kapcsolatot és volt alkalom, hogy láthattalak is. Azután eltűntél… mindannyian kerestünk, magánnyomozókat fogadtunk fel, hogy találjanak meg, de semmi. Ekkor változhattál át, és mivel farkasként más a szagunk, nem ismertem még a tiédet. Nem tudtalak megtalálni. Amikor évek múltán sem kerültél elő, feladtam a reményt, hogy még élsz.

Én tűntem el, és nem ők dobtak el maguktól. Milyen fura, pedig mindig így szokott lenni velem. Mások dobnak el, nem én adom fel.

– Én voltam a legboldogabb ember, amikor megtudtam, hogy élsz és visszajöttél. Emlékeztél Forksra, anyádra, és visszajöttél. De azzal nem számoltam, hogy Edwardot fogod szeretni – sóhajtotta. – Anyád életét már tönkretette. Nem akarom, hogy veled is ez történjen.

Közelebb húzódott hozzám és megsimogatta az arcom.

– Talán nem hiszed, de az egyik legfontosabb ember vagy az életemben. És megfogadtam, hogy többé nem hagyom, hogy bajod essen.

***

A többiek az egyetlen dologgal nem számoltak, ami valóban segített nekem, mégpedig Teddy–vel. A kölyök éjt nappallá téve dumált az ágyamban, mellém feküdt, miközben az apja és Jacob az ajtó előtt beszéltek. A gyereknek sikerült rávennie, hogy kijöjjek a sötétből – már nem elmosódott dolgokként láttam a körülöttem lévő tárgyakat, hanem valódinak. Egyre kevesebb alkalommal jutottam vissza a sötétbe, és sikerült fókuszálnom.

– Elvittem Bobot az előadásra, és sajnos elszakadtunk egymástól. De utána apa visszament érte, és megtalálta. Az egyik lány el akarta vinni, de apa visszaszerezte nekem. Látoood? Ő Bob! – és szinte az arcomba nyomta a szürke nyuszit, amit magával hozott.

– Teddy, hagyd pihenni Lilit! – szólt rá az apja.

De Teddy jó gyerek módjára nem engedelmeskedett; az ölembe mászott és elkezdett játszani.

– Bob azért akart eljönni, mert szeret téged. És amikor elmondtam, hogy jövünk, jönni akart ő is.

Belenéztem Teddy ragyogó szemeibe és megpróbáltam mosolyogni. Erre Teddy vigyora kiszélesedett, és szorosan megölelt. Ahogy a karjaimba vetette magát, megpróbáltam megmozgatni elgémberedett tagjaimat, hogy megsimogassam a haját. Többé–kevésbé összejött a dolog.

– Apa azt mondja, beteg vagy, mert elveszítetted a te Bobodat. De látod? Az én Bobom is meglett, a tiéd is meglesz! Majd újra megtalál.

És ebben a pillanatban, egy hónappal a lányom elvesztése után sírni kezdtem. Nem hangosan, éppen csak, de Teddy képes volt kihozni belőlem. Képes volt elérni, hogy újra érezzek. Akarom a kislányomat, akarom a családot, ami Edwarddal lehetett volna. Nem értem, hogyan veszíthettem el a babát, amikor egészséges vagyok. Sportolok, egészségesen étkezem, odafigyelek mindenre és mégis elveszítettem. Nem értem.

– Lili, akarod, hogy Bob itt maradjon veled? Engem mindig megnevettet.

Engem pedig az nyugtatott meg, hogy Teddy nem nézett fel rám, csak a kezembe adta a nyuszit és rászorította az ujjaimat. Nem látta, hogy sírok, és ez megnyugtatott egy kicsit. Nem akartam, hogy tudja – baj van. Neki még olyan tökéletes ez a világ… móka, játék, semmi komolyság. Ha kívánhatnék valamit számára, az lenne, hogy soha ne szerezzen tudomást az élet borzalmas oldaláról, mindig csak a vidámat ismerje.

– Teddy, indulunk. Köszönj el Liliantől! – kiáltott be érte Seth

A kissrác szorosan átölelt, mire majdnem újra eleredtek a könnyeim.

– Majd jövööök. Sziaaa! – integetett az ajtóból, ahogy az apukája kézen fogta és kivezette a szobámból.

– Szia, Lilian!

Egy hosszú hónap után végre sikerült megmozdulnom – egy hónap, amit Edward nélkül töltöttem, majdnem minden nap terápiával. Egy hónap ebben a szobában, ami nem az enyém, bármennyire is igyekeztek a többiek.

Én csak… haza akarok menni. A szobámban szeretnék lenni, átölelni az Edward illatú párnámat, begubózni az ágyamba és ki sem mozdulni onnan egészen odáig, amíg tényleg rendbe nem jövök.

James sétált be az ajtón, rám mosolygott és leült az ágyra mellém. Azt sem tudtam, hogy visszajött, nem hallottam… talán megint visszatértem a sötétbe?

– Szia húgi. Gondoltam azzal nem ártok senkinek, ha megleplek.

Jól esett, amikor eljött. Ő még mindig a házunkban lakott, de elég sűrűn megfordult itt is, majdnem minden nap. Tudtam, hogy sokszor őrjáratozik, hallottam, ahogy megállt az ablak alatt.

– Találkoztam ma Edwarddal a kávézóban. Elég szokatlan volt civilizált emberekként nyilvános helyen beszélgetni, mit ne mondjak – vigyorgott rám. – Hiányzol neki, Lil. Tudod… eléggé rossz állapotban van, mióta átköltöztettünk.

Igen, amit a megkérdezésem nélkül csináltak. Hát hogyne lenne szarul, én is úgy vagyok!

– Csak annyit akartam, hogy tudom, te sem érzed valami fényesen magad, de remélem, mind a ketten tudjátok, hogy nem ellenetek irányult ez a dolog. Környezetváltozás kellett, és ez tűnt a legésszerűbb megoldásnak – itt védve vagy, kimegyünk a tengerpartra, más a levegő. Én csak… a legjobbat akarom neked, remélem, tudod.

Beljebb csúsztatott az ágyban, mellém feküdt majd magához húzott. Egy kicsit könnyebb lett megbirkóznom az érzéseimmel, amikor ilyen testvériesen bánt velem. Amikor éreztem, mennyire szeret is engem, annak ellenére, hogy én cserbenhagytam őket és elmentem Josh–sal.

– Könnyebb lesz, hidd el. Csak beszélj nekünk róla!

Bárcsak megtehettem volna! De az, hogy meg tudtam mozdítani a kezem, még nem egyenlő azzal, hogy beszélni is tudok. Már belátom, hogy hatalmas út áll előttem, mire ismét jól leszek.

– Eltörtem Edward orrát és állkapcsát – vallotta be bűntudatos hangon

Döbbenten meredtem a plafonra, ahogy ez a mondat eljutott az agyamig. Nem azt mondta, hogy civilizált ember módjára beszélgettek?! Ó, szentséges ég… ha nekik ezt jelenti a civilizált kifejezés…

– Amikor elmentél én találtam rá arra az izére. Utána megmondta, hogy mi az, én meg annyira kiborultam, hogy állkapcson és orrba vágtam. Nem vagyok rá büszke, de akkor jól esett.

Az öcsém orrba vágta a barátom? Mikről maradtam én le…

– Úgyhogy bocs. De újra megtenném – nevetett.

Elaludhattam, mert amikor újra érzékeltem a külvilágot, a bátyám épp besétált Carlisle–jal, ugyanis még mindig kaptam az infúziót. Mind a ketten fáradtnak tűntek – az öcsém nappal vigyázott rám, az éjszaka nagy részében pedig őrjáraton volt. Én pedig kibuktam rá, amiért nem pihen.

Carlisle próbált mosolyt erőltetni az arcára, de már ő is belefáradt ebbe a dologba. Láttam rajta, hogy nem sok esélyt fűz hozzá, hogy valaha megszólalok még. Kikötötte az üres tasakot, és újat tett be helyette. A kezdeti próbálkozásai után már csak akkor beszél velem, ha egyedül vagyunk.

– Edward tűkön ül – mormolta halkan James–nek.

– Tudja, bármennyire is faszság, én nyugodtabb vagyok így. Itt senki nem bánthatja – nézett rám James komoran.

– James, szerelmesek egymásba.

– Az én legnagyobb bánatomra – motyogta az öcsém. – Miért nem tud olyat szeretni, aki nem sodorja veszélybe az életét?

– Mindig olyanokat szeretünk, akik nem megfelelőek nekünk. Így fejlődünk. Mindkét félnek el kell érnie azt az állapotot, amikor tökéletesek egymás számára.

A bátyám bosszankodva sétált az ablak felé, én pedig egyenesen ránéztem. Ha meg tudtam volna szólalni, biztos az lett volna az első mondatom, hogy kapja be. Nem választhat el azoktól, akiket szeretek.

– Ööö… doki! Lil úgy néz rám, mint aki meg akar ölni – motyogta összehúzott szemöldökkel.

Carlisle azonnal elém lépett, és amikor rá is ránéztem, hatalmas sóhaj szakadt ki belőle.

– Ez most jó, ugye? Mármint nem az, hogy meg akar ölni, hanem…

– Igen, ez jó – szakította félbe Carlisle. – Lili hallasz engem, igaz?

Egy halvány bólintásra futotta csak, mivel az izmaim alaposan elgémberedtek. Valaki hívhatott volna egy gyógytornászt, hogy ezt elkerüljük.

– Jól van, kislány, minden rendben lesz.

Megmérte a pulzusom és megpróbált felültetni az ágyban.

– Hogy érzed magad?

Amikor nem válaszoltam, csalódott lett, de hamar leplezte. Egy rakás orvosi vizsgálatot kezdett elvégezni rajtam, mialatt a bátyám körberiasztotta a környéket, hogy felébredtem. Mikor kettesben maradtunk, Carlisle leült velem szemben és minden óvatosság nélkül kezdett beszélni velem.

– Tudom, hogy most nagyon nehéz neked, de erősnek kell lenned Lili, különben beleőrülsz. Nem hagyhatod, hogy a bánat ennyire beterítsen. Harcolnod kell!

Aprót bólintottam, miközben a takaróm szélét babráltam.

– Felhívhatom Edwardot? Tűkön ülve vár a határnál minden egyes alkalommal, amikor itt vagyok. Jacob nem hajlandó átengedni, és ez őt is kikészíti.

Nem akartam, hogy Edward továbbra is így lásson, és ami fontosabb, akkor át akarna jönni, aminek az lenne a következménye, hogy Jacobék Isten tudja, mit csinálnának vele, amint a területükre lép. Nem engedhetem – nem bánthatja senki.

Megráztam a fejem, mire egy csalódott, de beleegyező bólintást kaptam.

– Orvosilag minden rendben van. A sebed teljesen begyógyult, már a heg is csak itt–ott látszik.

A testemen lévő seb eltűnt… de mi lesz a szívemben lévővel? Az mikor fog begyógyulni?

– Azért elmondhatom neki? – suttogta halkan.

Beleegyezően bólintottam, bár még mindig féltem, hogy bántani fogják.

– Fokozatosan csökkenteni fogom a gyógyszeradagot, valamint a sóoldatot. De akkor enned és innod kell, érted? Muszáj visszatérned a rendes kerékvágásba – figyelmeztetett komoly hangon. Igaza van, hisz nekem ott az iskola, még mindig nem érettségiztem le, ráadásul már így is többszöröse a hiányzásom a megengedettnek. Legalább valamennyire normálisnak kell lennem.

– Amint megerősödsz, teljesen elhagyjuk az infúziót.

James ismét megjelent Jacobbal az oldalán. Berobbantak a szobámba és úgy néztek rám mind a ketten, mintha valami csodát látnának. Amikor forgatni kezdtem a szemem elvigyorodtak és megölelték egymást.

– Hogy van, doki? – kérdezte Jacob, és mellém húzott egy széket. Leült rá, közben engem figyelt, van–e valami változás rajtam.

– Jobban. A heg eltűnt, és kezd mozogni. Valakinek tornáztatnia kell, mert nagyon el vannak gémberedve az izmai. Egy gyógytornásznak kellene ezt véghezvinnie, de mivel diszkrétek szeretnénk maradni, nem ajánlok senkit a környékről. Emmettnek van ilyen képesítése, ha gondoljátok, szívesen foglalkozna Lilivel.

Rákaptam a tekintetem Jacobra, akinek eltorzult az arca. Láttam rajta, mennyire kínlódik, végül rám nézett és megrázta a fejét.

– Majd megoldjuk. Egyéb, amiről tudnunk kellene?

– Próbáljátok rávenni a táplálkozásra és az ivásra. Nem sokáig szeretném már folytatni a kezelést, a testének szüksége van szilárd tápanyagokra.

– Oké.

Carlisle mellém sétált kikerülve Jacobot és megpuszilta a hajam. Elmormolt egy „vigyázz magadra”–t és kiment a szobámból. James utána ment, így kettesben maradtam az… apámmal. Krisztusom, ez még mindig szürreálisan hangzik.

Rám bámult és amikor felvontam a szemöldököm, elvigyorodott.

– Annyira örülök neked – suttogta. – Én csak… – az egyik kezével megragadta az enyémet, megpuszilta azt, a másikkal pedig megtörölte a szemét. – Ne haragudj, csak annyira boldog vagyok! Sarah már úton van hazafelé, amint elmondtam neki a jó hírt, kocsiba ült.

Na igen, a másik gond. Nem elég a saját bajom, és hogy beköltöztettek magukhoz, ott volt Sarah, akit minden nap el kellett viselnem. Játszotta a gondoskodó nőt, de még mindig gyűlöl – hiába a tökéletes maszk, én még mindig aurákat látok. Naponta elmondta, mennyire aggódik miattam, de valójában már alig várja, hogy kitegyem innen a lábam. Mondjuk, legalább ebben egyetértünk.

– Mit szeretnél csinálni, hm? Először is kerítünk egy gyógytornászt, hogy minden rendben menjen és bemelegítsük az izmaidat.

Megszorítottam az ujjait, amivel kiérdemeltem, hogy csendben legyen.

– Ugye nem azt akarod…? Nem engedek át több vérszívót, már ez is sok – rázta a fejét. – Nem kérheted tőlem, hogy…

De igen, én pontosan azt kértem – hogy engedje át Emmettet, mert ő tudja, hogyan bánjon velem, és nem egy vadidegen, aki nem ért semmit a helyzetemből. Emmettet akarom.

– Lilian bárki megfelel erre a feladatra, nem gondolod? Nem kell vámpírnak lennie, főleg nem az egyik legfőbb ellenségemnek. Nem…

– Még a lányodért sem? – jelent meg James az ajtóban. Belökte azt, elhessegette mellőlem Jacobot és leült az ágyra mellém. – Ő a lányod és tudja, mi a jó neki. Ha ő Emmettet akarja, akkor meg is kapja.

– Te is utálod őket – mutatott rá a nyilvánvalóra Jacob, valami kapaszkodót keresve.

James felém fordult és elmosolyodott.

– Lehet. De nem annyira, hogy ne akarjam a legjobbat a testvéremnek.

Jacob kinyitotta a száját, de nem válaszolt. Csípőre vágta a kezét és fel–alá kezdett járkálni. Cinkos pillantást váltottunk a bátyámmal, ő meglökte a vállam, én pedig forgatni kezdtem a szemem. Tisztára óvodás.