75. rész

Sziasztok!

Eltelt az első két hét! :D Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nagyon örülök neki, hogy már ennyivel is kevesebb van :)

Sikerült befejeznem a részt, így rögtön fel is töltöttem ;) Kíváncsi vagyok a véleményetekre.

Jó olvasást!

xoxo Lill

Egy hotelben szálltunk meg az éjszaka közepén. Josh fáradt volt, így kivett egy szobát, bármennyire is hadakoztam, hogy kettőt vegyen ki. Azt mondta, legalább megszokom a közelségét. Mintha valóban erre vágytam volna.

Még csak tiszta ruháim sem voltak, amiket felvehettem volna.

Josh természetesen csomagolt magának ruhát – nem is ő lett volna, ha nem teszi –, és előszeretettel dobott oda nekem egy pólót meg egy bokszert.

– Majd holnap veszünk neked ruhákat. Szerintem lassan a pocakod is megnő, így szükséged lesz kényelmes ruhákra.

– Nem kellenek kényelmes ruhák. A farmerom pont jó.

– Egészen addig, amíg tartanak a reggeli rosszullétek.

Dühösen meredtem rá, majd beviharzottam a fürdőszobába. Most komolyan kövérnek nevezett? Mióta tudtam a babáról, igyekeztem olyan étrendet kialakítani, ami lehetővé tette, hogy ne hízzak sokat. De ugyanakkor nem tiltottam meg magamnak semmit, ha az éjszaka közepén kívántam csokoládét vagy jégkrémet, lementem a konyhába és ettem.

Lelöktem magamról a ruháimat és a tükörbe néztem. Egyáltalán nem voltam kövér. Felszaladt rám két–három kiló, de nem híztam meg.

Oldalra fordultam, megnéztem mennyit nőtt a pocim. Kicsit már lehetett látni, hogy kerekedik. Az orvos azt mondta, normális, hogy nem látszik annyira, mivel első baba.

Megsimogattam és igyekeztem elnyomni a mosolyomat. Ez a kis csöppség bearanyozza majd az életemet, amikor világra jön. Bár nem az apukája lesz mellette, remélem, hogy jó élete lesz, és jó anyukája tudok majd lenni.

Reméltem, hogy Edward megérti az üzenetemet, és megtalál majd minket.

A zuhany alá álltam, hogy a maradék energiáimat felébresszem. Aludtam a kocsiban néhány órát, ezáltal el is veszítettem, merre mentünk. Addig akárhányszor láttam egy táblát, eldöntöttem, hogy hová is megyek, mert Edward azt mondta, Alice a döntéseink alapján látja a jövőt. Így próbáltam neki üzenni, hogy tudja, még mindig az országban vagyunk.

Legalább fél óráig álltam a meleg zuhany alatt, Josh már bekopogott, hogy igyekezzek. Amikor kimentem a pólójában és bokszerében, csak bámult rám, de egy ideig nem szólalt meg. Sajnos túl hamar véget ért a szótlansága.

– Jól állnak a ruháim.

– Fogd be! – mordultam rá és befeküdtem a hatalmas franciaágyba.

Ő bezzeg gyorsabban zuhanyozott, alig öt perc után egy szál törölközőben visszatért. Amikor meglátta, hogy nem érte el vele a kívánt hatást, lebiggyesztett ajkakkal ment vissza, hogy felöltözzön.

Kerestem valami filmet a tévében, hogy legyen min elaludjak, amikor Josh visszajött. Leült mellém az ágyra, mire kérdő tekintettel fordultam felé.

– Mégis mit képzelsz?

Széttárta a karját és az ágyra mutatott.

– Lefekszem?

– Ide biztos, hogy nem! – csattantam fel.

– Mégis hogy gondolod, hogy nem? – emelte fel a hangját. – Akkor hol aludjak?

– Legfőképp a pokolban! – kiabáltam én is. – Egyébként meg ne merészeld felemelni velem szemben a hangodat, Josh Evans! Mondtam, hogy két szobát vegyél ki!

Durcásan felemelkedett mellőlem, felkapta a párnát és a kanapéhoz csörtetett.

– Rendben! Akkor alszom a kanapén!

Nem tudtam, mit várt, azt hogy megsajnálom és beengedem magam mellé? Mert ha igen, akkor nagyot tévedett. Soha nem engedtem volna, hogy mellettem aludjon!

Reggel – a telefonom hiányában – nem tudtam megmondani, mennyi az idő. A kanapéra néztem, és láttam, hogy Josh kitekert pozícióban aludt. Kimentem a fürdőszobába, hogy fogat mossak – szerencsére vett fogkefét –, hogy egy kicsit tisztábbnak érezzem magam.

Amikor kiléptem, Josh akkor ébredt fel. Visszalökte a párnát az ágyra, felém fordult és közelebb jött hozzám. Amint megéreztem az illatát, összerándult a gyomrom, így feltartottam a kezem, visszarohantam a fürdőbe és magamra zártam az ajtót. Épphogy elértem a vécét, mielőtt kidobtam volna a taccsot.

– Jól vagy? – kopogott be.

Nem. Elszakított a családomtól, itt kell lennem egy idióta hotelben, ahelyett, hogy most a bátyámmal veszekednék azon, melyikünk egye meg az utolsó tál müzlit.

– Jól – szóltam ki végül. Úgyis csak az egészségügyi állapotomra értette.

Felkeltem a vécé mellől és újra fogat mostam. Bíztam benne, hogy mára ennyi volt és nem kell még egyszer átélnem ezt a reggeli után.

– Oké. Kinyitnád?

Kilöktem neki az ajtót és visszamentem a tükörhöz. Tehetetlenül állt az ajtóban, nem jött beljebb, csak idegesen vizslatott.

– Minden reggel?

– És napközben. Most épp tőled – néztem rá vádlón a tükörből.

– Tőlem? – hökkent meg. Döbbenten meredt rám, mintha a világ legnagyobb hülyeségét mondtam volna.

– Úgy látszik, a babám nem igazán kedvel téged, és így mutatja ki. Mellesleg, az érzés kölcsönös – tettem hozzá egy gúnyos vigyor kíséretében.

Nem szólt semmit, meglapult, amíg kimentem mellette. Belöktem a fogkefét a táskába – ami szintén az övé volt – és kérdőn néztem rá.

– Reggelizhetnénk végre?

Fél órával és egy jól megtömött pocakkal később újra úton voltunk. Mint megtudtam, egyenesen Salt Lake City–be, amit nem igazán értettem, de mindegy is volt. Nem számított, hogy értem–e. Amikor reklamáltam miatta, hogy ennyi erővel akár Seattle–ben is maradhattunk volna, Josh csak annyit mondott, hogy itt legalább nem keresnek. Naná, hogy nem.

Több, mint az út felét megtettük az éjjel, így pusztán hatórányira voltunk a várostól. Nem mondható, hogy túl jó utazótárs lettem volna, mivel egyszer sem ajánlottam fel, hogy vezetek, sőt, még a rádiót is felhangosítottam. Úgy tűnt, Josh–t nem igazán idegesíti, ami azt illeti, semmi sem idegesítette.

Csak egyszer kapcsolta ki a rádiót, amíg felhívta Sebastiant, hogy hamarosan odaérünk és szerezzen ebédet, mert éhesek vagyunk. Ami engem illetett, akkorára már egy kisebb elefántcsordát is meg tudtam volna enni. Még szerencse, hogy maradt a tegnap vásárolt nasikból.

– Sebastian is olyan, mint te? – néztem rá kérdőn, miután letette. Azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy megszólaltam, mióta elindultunk.

– Igen.

– A testvéred? – vontam fel a szemöldököm.

Elnevette magát és sávot váltott.

– Nem, Sebastian nem a vérrokonom. Ő is olyan, mint én vagyok, de nem csak egyetlen vámpírt teremtett a természet. Ő egy másik ősi leszármazottja.

– Még jó, hogy ezek az ősök ilyen termékenyek – morogtam. Újra nevetett, majd megrázta a fejét. – Nem fejezted be a történetet az apádról. Mi lett vele?

Habozott, jó ideig nem válaszolt, majd halkan mégiscsak hozzákezdett:

– Nem tartott sokáig, hogy rájöjjön, nem tudja az egész világot leigázni a hadseregével.

– Ez mit jelent?

Drámaian sóhajtott, tudtam, hogy nem akaródzik neki elmondani. Nyilvánvalóan nem véletlenül hagyta abba ott, ahol.

– Azért nemzett szörnyeket, hogy hadserege legyen. Meg akarta ölni azokat, akik elvették tőle a hatalmat – jelentőségteljes pillantással nézett rám – a Volturit. Mikor rájött, hogy túl sokan állnak a szolgálatukban, nem rohamozta meg őket. Helyette viszont népirtásba kezdett. Szinte mindenkit átváltoztatott vámpírrá, akit csak ért.

– És a Volturi ezt nem hagyta.

– Nem bizony. Tudták, hogy apámnak ezek a fattyak a legfontosabbak a világon. Ha nem is szerette őket, de megszállottan rajongott értük.

– Mi történt? – suttogtam.

– Mivel minket leginkább úgy lehetne jellemezni, mint az élők egy plusz változatát, amivel halhatatlanság jár, tudunk aludni.

– Igen, erre már régen rájöttem – mordultam fel az időhúzás miatt.

– Egy éjszaka mindenkit lemészároltak, amíg aludtunk.

Nem tudtam megszólalni. A mellettem ülő férfi elveszítette a családját és mindenkit, akit valaha is szeretett. A testvéreit brutális módon meggyilkolták.

– Te hogy maradtál életben?

Gúnyos vigyor jelent meg a szája szegletében, ami miatt azonnal vissza is szívtam az előbb érzett sajnálatomat.

– Csökönyös tinédzser módjára nem voltam hajlandó közösködni a többiekkel. A padlásra menekültem éjszakánként, de igazából senkinek nem tűnt fel. Annyian voltunk, hogy ha egyikünk eltűnt, észre sem vettük – mosolygott. – Akkor éjjel is ott voltam. Hallottam, ahogy megölték őket.

A hangja elhalkult a mondanivalója végére. Istenem! Szörnyű kínokat élhetett át, amik még mindig kísérik. Legalábbis engem kísértenének.

– Hány éves voltál?

– Tizennyolc.

– És nem találtak rád? Az hogy lehet? – vitatkoztam.

– Nem tudták mennyien vagyunk, így amikor senki nem figyelt, meglógtam.

– Apád is…?

– Halott – bólintott. – Így a legjobb mindenkinek.

A feszültség egyre erősebb lett köztünk a csendben, de egyikőnk sem szólalt meg. Josh idővel visszakapcsolta a rádiót, ebből pedig rájöttem, hogy egyáltalán nem vár tőlem választ. Nem tudom, miért mondott el nekem ennyi mindent. Még az is megfordult a fejemben, hogy újra elveszi az emlékeimet és így tudok is róla, meg nem is.

A hosszú úton csak kétszer álltunk meg, hogy kinyújtóztassuk a lábainkat. Josh nem fáradt el, de nekem szükségem volt arra, hogy sétáljak pár percet, mielőtt teljesen elgémberedtem volna.

– Hogy találkoztál Sebastiannal? – kérdeztem halkan.

Újra megjelent az a gúnyos mosoly az ajkain, amikor rám nézett.

– Elég könnyen elbújunk az emberek között, de sikerült kiszagolnom.

– Voltak ember barátaitok?

Felnevetett, az egész autót betöltötte a nevetése.

– Azért, mert nem vagyunk emberek, még szórakozhatunk. Tudod, mi is társas lények vagyunk – cukkolt.

– Ha–ha–ha – húztam fintorra a számat. – Nagyon vicces.

– Mit vártál? Hogy azt fogom mondani „nem, gyűlölöm az embereket, mert én is az akarok lenni!” – affektált a hangjával, amivel szerintem igazából engem akart utánozni, de nem jött össze. – Eszem ágában sincs. Jól megvagyok velük.

– Különösen, ha enni akarsz – motyogtam.

– Igen.

Elborzadva néztem rá, mire vállat vont.

– Nekem is élnem kell.

– De nem más emberek megölésével! – hitetlenkedtem.

– Az már ugyan mindegy.

Megcsóváltam a fejem és kibámultam az ablakon. Úgy éreztem, hosszabbra nyúlik ez az út, mint gondoltam és legszívesebben visszacsináltam volna mindent. De ekkor bevillant előttem a kép, ahogy Josh egytől–egyig megöli a családomat és a babámat. Nem tehettem mást, némán tűrtem a fájdalmat.

Edward szemszöge

Feltúrtam az összes létező szekrényt ebben a rohadt házban, de semmi olyat nem találtam, ami megmondaná, mit akart Lili üzenni nekem. Nyilván nem szabad akaratából ment el azzal a gyökérrel, szóval muszáj lesz tovább keresnem.

A ház úgy nézett ki, mint egy romhalmaz. James majdnem kivágott az ablakon, amikor hazaért, de rohadt gyorsan elmagyaráztam neki a helyzetet. Elképedve meredt rám, és folyamatosan azt motyogta „ezt nem hiszem el”. Akár elhitte, akár nem, ez történt, most pedig helyre kell hoznunk a dolgot. Már felhívtam Carlisle–t, hogy jöjjenek, amilyen gyorsan csak tudnak.

Tudtam, hogy nem lett volna szabad elengednem egyedül Lilit.

– De mégis mi a franc történt? – kérdezte újra James.

– Elment vele. Fogalmam sincs, mivel tartja sakkban, de van egy olyan érzésem, hogy pontosan azt keressük. – Újra kinyitottam a szekrényt, majd visszacsaptam az ajtaját.

– Én hülye meg simán elhoztam azt a kibaszott autót! Éreztem az idegen szagot, mégsem foglalkoztam vele. – A kanapéra rogyott, a kezeibe temette az arcát és ostromolta magát.

Emmett–re néztem, aki forgatni kezdte a szemeit, de hátba veregette.

– Mi meg itt voltunk, mégis elvitte.

James felnyögött, de továbbra sem állt fel.

– Inkább hívd fel Jacobot és mondd el neki, mi a helyzet – javasoltam. Siránkozással nem mentünk semmire, itt tettekre volt szükség.

Nem mozdult meg, ezért odamentem és felrántottam a kanapéról.

– Szedd össze magad és hívd fel az apádat, hogy tudjon róla, eltűnt a lánya! Hogy ők is tudjanak segíteni! Nincs most időnk arra, hogy a lelkedet ápoljuk!

Kirántotta magát a kezeim közül és felment az emeletre. Mély levegőt vettem, hogy lenyugodjak, ugyanis senkinek sem hiányzott, hogy összeugorjunk. Most csak az volt a feladatunk, hogy megtaláljuk Lilit.

– Apáék elindultak. Ketten idejönnek, hogy továbbítani tudják Josh szagát a többieknek – kiáltott le James az emeleti folyosóról.

– Remélem apád nem most jön szétrúgni a seggem – jegyeztem meg, mire felhorkant.

– Megnyugodhatsz, ő odamegy, ahol az autó volt. Megpróbálnak a nyomába eredni.

– Csak óvatosan – szóltam hátra. – Ha Josh rájön, bántani fogja Lilit.

– Mi van?! – kihajolt a korláton, szinte annyira, hogy majdnem leesett az emeletről.

– Felhívtam és ő vette fel. Közölte, hogy nem áll szándékában bántani Lilit, de ha követjük, meg fogja tenni.

Lefagyva nézett rám, még pislogni is elfelejtett. Azután hirtelen megfordult és bement Lili szobájába. Hallottam, hogy kihúzta a gardrób ajtaját, de mindhiába – én is megtettem ugyanezt alig húsz perce.

Egymásra néztünk Emmett–tel és megcsóváltuk a fejünket.

Nagyon aggódtam Liliért, de muszáj volt kizárnom az érzelmeimet ahhoz, hogy racionálisan tudjak gondolkodni.

Gondolatban már ezerszer végigvezettem, hogy Josh nyilván nem olyan hülye, hogy visszamenjen Chicagoba, mert azt már tudtuk, ott hol éltek. Másik helyet fog választani, de azt lehetetlen megjósolni, hová akar menni.

– Hívd fel Alice–t, kérdezd meg, látott–e valamit – kértem Emmett–et, aki rögtön bólintott és kiment a házból.

Tehetetlenül néztem körbe a nappaliban, de még mindig nem tudtam, mit is tehetnék. Meg kellett találnom Lilit. De ahhoz kell az a valami, amit meg akart mutatni nekem.

Kimentem a konyhába, hogy feltúrjam az ottani fiókokat is. Más már nem maradt.

Emmett visszajött, és tájékoztatott, hogy Alice látott pár városnevet, de egy ideje semmi. Délnek indultak, ennyit tudunk. Lili jövője ettől eltekintve kész homály – és ez aggaszt a legjobban. Ha már a húgom sem látja, akkor nagyon nagy a baj. A legutóbbi eltűnésekor is ez történt; nyilván ez is Josh műve.

James továbbra is Lili szobájában kutatott, de egy perce néma csendben volt.

– Te, Edward! – szólt, miközben megjelent a lépcső tetején. – Mindent átnéztél Lili szobájában?

– Igen – sóhajtottam fáradtan. Ha a vámpírok tudnak fáradtak lenni, én most az voltam. És összetört.

– És azt tudtad, hogy az éjjeliszekrénye dupla fenekű? – nézett fel rám, a kezében tartott valamiről.

– Nem, azt épp nem tudtam.

– Akkor ezt sem láttad – nyújtott felém egy lázmérő szerű tárgyat. – Ez mi? – nézett rám kérdőn.

Döbbenten meredtem a kezemben tartott kicsi tárgyra. Még a lélegzetem is elakadt, egyszerűen nem voltam képes elhinni. Hiszen lehetetlen! Komolyan lehetetlen. De a két csík olyan biztosan állt a teszten, mintha csak gúnyolódna velem. Mintha kinevetne.

– Edward – fogta meg a vállam a bátyám. – Jól vagy? Mi ez a cucc?

Mély levegőt vettem, de még mindig a kezemben lévő tesztet bámultam. Képtelenség. Egyszerűen nem lehetséges.

– Ez egy… – nagyot nyeltem, de a torkom legalább annyira száraz volt, mintha a sivatagban lettem volna – terhességi teszt.

James arcából kifutott a vér, amikor újra ránézett a kezemre.

– Ugye most nem azt fogod mondani…? – kezdte, de láttam rajta, hogy képtelen befejezni.

– Lili terhes.

Nem tudtam volna megmondani, hogy először el fog ájulni, vagy megüt engem. Elborzadva meredt rám, mintha csak én lennék a legrosszabb rémálma, ami szembejött vele.

Emmett csendben volt, szerintem ő is annyira ledermedt, akárcsak mi.

Arra számítottam, hogy Lili meghagyta valakinek a telefonszámát, akin keresztül beszélhetünk vele. Ehelyett egy terhességi gyorstesztet találtunk… ami pozitív. Istenem. Lilian nem lehet terhes. Mi nem nemzhetünk gyereket. Képtelenség.

James úgy nézett rám, mint aki mindjárt elhányja magát. Valószínűleg tényleg így volt, mivel sarkon fordult és felszaladt a lépcsőn.

Pár másodpercen belül pedig hallottuk, amint kijön belőle minden, ami eddig benne volt.

– Haver – állt elém Emmett – ez nem lehet. Biztos rossz a teszt.

Megráztam a fejem.

Fogalmam sem volt, hogyan lehetséges ez, de mindenképp beszélnem kellett Carlisle–jal. Fogtam a tesztet és kirohantam a házból. Egyáltalán nem kellett sok idő, amíg hazaértem. Gyorsabban futottam, mint eddig bármikor.

Carlisle épp be akart ülni az autójába – valószínűleg pont hozzánk indult volna.

– Edward! – szólított meg.

Magamon kívül voltam, le–feljárkáltam előtte. Fogalmam sincs, hogyan lehetséges ez, de nyilván az.

– Menjünk be! – kért. Maga előtt terelt, amíg a házba nem értünk. – Tudom, hogy zaklatott vagy, amiért Lili elment. De nyilván megvolt az oka rá, hogy…

– Igen, megvolt – szakítottam félbe. Felé nyújtottam a terhességi tesztet és a gondolatait olvastam, amíg tanulmányozta.

Esme is kijött az előszobába a hangzavarra. A többiek elmentek a farkasokkal, hogy nyomokat keressenek.

– Van valami hír? – kérdezte kedvesen és a vállamra tette a kezét.

Nem válaszoltam, még mindig apám arcát néztem. Miután felocsúdott a döbbenetből, rám nézett, majd vissza a tesztre.

– Lehetetlen – motyogta.

– Én is ezt gondoltam.

– Mi történt? – kérdezte Esme kissé ingerülten, amiért kihagytuk a társalgásból.

Nem tudtam ránézni, amíg Carlisle közölte vele a hírt:

– Lilian állapotos.

Esme eltátotta a száját, majd felém fordult. Bűntudattal teli arccal néztem rá. Nem akartam hallgatni a gondolatait, de egyre csak befurakodtak az elmémbe. Boldog volt és egyben aggódott. Nagyon félt, mi van Lilivel. Ahogyan én is.

– Edward, ez biztos?

– Valószínűleg – nyögtem.

A Mercedes hangosan fékezett le a házunk előtt, James és Emmett pattant ki belőle. Emmett megpróbálta visszafogni James–t, de ő hajthatatlan volt. Berontott az ajtón és nekem támadt. Ököllel állkapcson vágott, többször is, de ez a fájdalom nem volt ahhoz mérhető, amit a lelkemben éreztem.

– Te rohadék! Esküszöm, megöllek! – ordította. – Hogy voltál képes felcsinálni a húgomat?

Még egyszer orrba vágott, mielőtt a többieknek sikerült leszedniük rólam.

– Fogalmam sincs, hogy történt – ordítottam vissza. – Nem lehet gyerekünk! Anyának és a húgomnak minden vágya egy gyermek volt és nem lehetett. Lehetetlen! Még ha lehetséges is volna, használtam gumit, bassza meg!

– Mindig használtál gumit? – nézett rám elvetemült tekintettel.

Átgondoltam, amit mondott és eszembe jutottam olyan alkalmak, amikor nem. Csak azért használtam gumit, hogy megnyugtassam Lilit, amíg még nem tudta, mi vagyok. De még így is adódtak alkalmak, amikor nem volt kéznél.

Megráztam a fejem, mire James ököllel vágott mellettem a falba.

– Te idióta barom!

– Ez akkor sem lehetséges – nézett rám Carlisle. Tovább gondolkodott és hirtelen beugrott neki. – Vagy mégis. Hiszen Lilian ember. A vámpír nőknek nem lehet gyermekük, mert a testük nem változik, nem képes fejlődni a magzat. De Lilian teste változik.

– És ez úgy is lehetséges, hogy fogamzásgátlót szedett? – suttogta James. Most rajtam volt a sor, hogy rámeredjek. Mégis mióta szedett Lili fogamzásgátlót?

– Még embereknél is előfordul, hogy fogamzásgátló mellett is megfogan a magzat. Lili testhőmérséklete nem teszi lehetővé, hogy a gyógyszer hatásos legyen.

Feszült csend telepedett ránk. Egymásra bámultunk, próbáltuk megfejteni, mi legyen a következő lépésünk.

James valamelyest lenyugodott – még mindig meg akart ölni, de legalább már uralkodott magán.

Esme nem tudta eldönteni, hogy most örülhet–e annak, hogy gyerekem lesz. Gyerekem. Nekem. Még mindig hihetetlen számomra.

Emmett többnyire csak figyelt minket, úgy gondolta, elég feszültség van a szobában anélkül is, hogy ő megszólalna. A gondolataiban azonban leginkább Rosalie járt, és az, vajon hogyan fog reagálni a hírre.

Carlisle gondolatai voltak a leghelytállóbbak. Azonnal orvosi szemmel kezdte látni a dolgot, de talán ő volt a legrosszabb, mert félt. Igyekezett uralkodni a gondolatain, de már láttam. Tartott attól, mi is lehet a magzat, elvégre Lili vérfarkas, én meg vámpír vagyok. Egy új lényt hoztunk létre, aminek soha nem lenne szabad világra jönnie. Apám tartott tőle, hogy ez a lény hatalmasabb lehet nálunk és nem lehet kontrollálni. Én is tartottam. De leginkább attól, milyen hatással van Lilire ez a valami.

– Lili ismerősének is van gyermeke – szólalt meg Esme. – Őt kellene megtalálnunk és akkor mindent megtudnánk.

Fellelkesültem ettől az ötlettől, de Carlisle azonnal óva intett. Mi van, ha valami olyasmit fogok hallani, amit nem akarok?

– És mégis mi az? – kérdezte James undorral. – Mi lesz abból az izéből? Vámpír? Vérfarkas?

– A nővéred is vámpír egy kicsit – emlékeztettem, mire felhúzta az orrát.

– De nem született annak! Ez két összeférhetetlen genetika! Még én is tudom – sziszegte.

– De igen, így született.

Megrázta a fejét és leült a nappaliban található fotelek egyikére. Utána mentünk, kíváncsiak voltunk a magyarázatára.

– Hogy érted ezt?

Mély levegőt vett és egyenesen a szemembe nézett.

– Amikor tudomást szereztem a nővéremről, mindent tudni akartam róla. Apa akkor már találkozott vele és tudott róla, hogy vámpírrá tud válni. De a nővérem nem így született, ilyenné tették.

Értetlenül meredtem rá, a gondolatai olyan kuszák voltak, hogy lehetetlenség volt olvasni bennük.

– Apa nem szólt róla senkinek, mert senkit sem akart bántani. Különösen Lilit nem, mivel ő sem tudja, hogyan történt. Nem emlékszik rá. Egyikük sem emlékszik rá, hogyan történt. Lili azt hiszi, így született, de apa állítja, hogy ez nem igaz.

– Szuper. Még egy rejtély. Először gondolkozzunk inkább ezen a baba dolgon, nem? Annak határideje van – emlékeztetett minket Emmett.

Igaza volt, most ez volt a legfontosabb. Megtudni, mi is az, és milyen hatással van Lilire.

– Carlisle? – néztem rá kérdőn.

Mélyet sóhajtott és egyenesen a szemembe nézett.

– Hallottam legendákat. De egyik sem végződik jól.

– Mit értesz azon, hogy nem jó a vége?

Az asztalhoz ment, odahozta a laptopot és beírt valamit. Felém mutatta a képet, mire elborzadva ugrottam fel a kanapéról. James is megnézte a képet, és újra elfehéredett. Nem kellett a gondolataiban olvasnom ahhoz, hogy tudjam, mindjárt kimegy és kitaccsol. Ha megtehetném, én is azt tenném.

– Nem fogja tudni kihordani a magzatot. Amint az kifejlődik, kitör belőle – közölte Carlisle.