74. rész

Sziasztok!

Ide is elérkeztünk... véget ért a nyár. Minden suliba járónak jó tanévet kívánok, kitartást, higgyétek el, menni fog!

A részek gyakoriságát egyelőre nem tudom megmondani. Amikor csak időm lesz, írni fogok és hozom a legújabbat! :)

xoxo Lill

A hirtelen érzett félelemtől nem tudtam levenni róla a szemem. Döbbenten meredtem rá, még csak arra sem volt esélyem, hogy elmeneküljek. Lehetetlenség volt. Fegyver után kutattam az agyamban, de az a rohadt baseball–ütő fent volt az ágyam mellett.

– Jó téged újra látni – szólalt meg újra, felállt a fotelből – az én fotelemből! – és intett nekem, hogy üljek le.

– Téged nem.

Eszem ágában sem volt azt tenni, amit mond. Minden egyes porcikám a halálba kívánta, ha lehet, hogy egyszer és mindenkorra nyugodtan élhessem az életem.

– Lilian, most miért vagy ilyen, édesem? – ártatlan mosolyra húzta a száját, úgy csinált, mintha semmi sem történt volna. – Csak szeretnék veled beszélgetni. Kérlek, ülj le!

Egy tapodtat sem mozdultam, mire felsóhajtott és visszaült.

– Rendben, édesem, ha nem hát nem. Nekem így is jó lesz – vont vállat. – Hogy vagy mostanság?

– Hagyjuk a bájcsevejt. Bökd ki, mit akarsz! – sziszegtem.

Ó istenem, bárcsak ne lennék vele egyedül!

– Nos… úgy gondoltam, tudunk érett felnőttek módjára beszélgetni. Jut eszembe, jól esne egy kis tea. – Az arckifejezésem láttán ismét felsóhajtott és megrázta a fejét. – Komolyan megnehezíted a dolgom.

– Mit akarsz, Josh?

– Azt hittem, ez egyértelmű, édesem. Téged.

– Ugye csak szórakozol? – nevettem fel keserűen.

– Ó, az nem szokásom. Illetve nem ilyen formában.

A szemét vizsgálgattam, vártam, hátha mond még valamit, de nem tette. Idegesen pillantottam az ajtóra, imádkoztam azért, hogy valaki besétáljon, meg nem is.

– Hogy szerezted meg a mobilt? – intettem a dohányzóasztal felé. Lenézett, meglepődött, mintha csak elfelejtette volna, majd forgatni kezdte a kezében.

– Összefutottam Kate barátnőddel, és hozzám került a telefonja. Pusztán véletlenül – mosolygott kisfiúsan.

– Mit csináltál Kate–tel?

Rémület fogott el, nagyobb, mint amit eddig éreztem. Nem bírom ki, ha valamelyiküket is bántja!

– Fáj, hogy ezt gondolod rólam – tette fel mind a két kezét. – Természetesen semmit, hiszen nem vagyok sem emberrabló, sem gyilkos.

Hisztérikusan felnevettem.

– Komolyan? Szerintem gondold át újra!

Meglepetten nézett rám, majd mintha csak bekattant volna neki, értelem csillant a szemében.

– Ó, szóval az újdonsült barátaid meséltek neked.

– De még mennyit!

– És mit érzel, édesem? Dühöt? Megbántottságot? – felrakta a bokáját a térdére és hátradőlt, mint aki jól végezte dolgát.

– Gyűlöletet. Gyűlöllek, Josh!

A szívéhez kapott és látványosan felnyögött. Mintha egy rossz komédiában lettem volna.

– Auch, ez fájt, édesem.

– Nekem tudod, mi fájt? Amikor lemészároltál egy egész osztálynyi orvost és nővért!

Felnevetett, hosszú másodpercekig hahotázott, majd amikor csillapodott a jókedve, kutató tekintettel vizslatott.

– Ó, ami azt illeti, az nem én voltam, édesem. Be kell vallanom, kissé teátrális volt, de magam sem csinálhattam volna szebben. Mikor Sebastian az orrom alá dugta azokat a cikkeket, tudtam, hogy meg kell ismernem, aki ilyen mértékű pusztítást végez egy nő miatt. Így hát addig kutattam, amíg meg nem találtam Alec–et.

Alec? Nem Josh ölte meg azokat az embereket, hanem Alec? A Volturi tagja?

– Látom, összezavarodtál, de ne aggódj, majd helyrerázódik a dolog. A srác elég ügyes, így megkértem, hogy legyen a csapatom tagja.

Csillogó tekintetébe jókedv vegyült, amitől felfordult a gyomrom.

– Csapatod?

– Csapat, hadsereg, testőrség, muníció, hívd aminek akarod!

Rosszabb a helyzet, mint gondoltam. Ha Alec Josh–nak dolgozik, akkor nyilván mindent elmesélt neki Cullenékről. Megrázkódtam a gondolatra, és ismét elkapott a hányinger.

– Amilyen szerencsém volt – nézett rám vigyorogva –, elmesélte a kis klán képességeit. Elég hasznosak, ami azt illeti. Még szerencse, hogy a jövendőlátót könnyen össze lehet zavarni.

Szóval így volt képes két nappal korábban idejönni. Nem ő hozta a döntéseket, ezáltal simán kibújt Alice képessége alól.

– Meg kell mondjam, elég rosszul esett, hogy egy jöttment kis vámpírral hetyegsz – ciccegett.

Kirázott a hideg, ami nem kerülte el a figyelmét. Elvigyorodott, továbbra is ott terpeszkedett a fotelben. De valami megváltozott. Az arckifejezése sokkal éhesebb és egyre önteltebb lett.

– Kissé sértő, hogy velem tíz év után sem feküdtél le, vele pedig alig pár hónap után megtetted.

– Nem hinném, hogy meg kellene magyaráznom a döntéseimet. És honnan veszed, hogy vele lefeküdtem? – néztem rá kíváncsian.

– Ó, pontosan onnan, amiért velem fogsz jönni, édesem.

– Sehová nem megyek veled – csattantam fel. – Akkor veszítetted el ezt az esélyt, amikor kitörölted az emlékeimet!

Látványosan sóhajtott, mintha csak unná a beszélgetésünket. Felvontam a szemöldököm, hogy lássa, egyáltalán nem félek tőle. Soha nem is tettem. Egy ilyen undorító alaktól, aki csak manipulálással képes megtartani egy nőt, leginkább csak a gyomrom fordult fel, de félelmet semmiképp nem éreztem.

– Lilian, szerintem jobb lenne, ha összeszednéd a holmidat, amire feltétlenül szükséged van, majd elindulnánk. Nem szeretnék társaságot kapni.

– Nem megyek veled! – jelentettem ki. – Ez az én házam, szóval takarodj innen!

Felnevetett, előttem termett és az arcomba mászott.

– Nélküled nem megyek el. És ha nem vagy hajlandó önként velem jönni, mindenkit megölök, akit valaha is szerettél.

– Akiket szeretek, meg tudják védeni magukat!

Kihívóan felvonta a szemöldökét.

– Tényleg? És mi van a kis fattyaddal? – Megragadta a derekamat, hogy ne tudjak elmozdulni és a hasamra simította másik kezét. Elállt a lélegzetem, most tényleg rettegni kezdtem. – Bizony, tudok róla.

Megrázkódtam, kiszakítottam magam a kezei közül. Nem bánthatja a kisbabámat. Ő az enyém, senki nem érhet hozzá egy ujjal sem! Megtalálta a gyenge pontomat, amiről azt hittem, senki sem tud. Az édes kislányomat, aki az apja angyalarcát örökli és a csodálatos természetét.

Nem maradt erőm küzdeni ellene, úgy éreztem, máris egy vesztes csatát vívok.

– Honnan…? – suttogtam, közben azon igyekeztem, hogy ne ájuljak el.

– Hallom a szívverését.

A pocakomra simítottam a kezem, ami épphogy látszani kezdett. A nyolcadik hétben voltam, de pontosan tudtam, mikor fogant a baba.

Josh tekintete egy pillanatig nyers fájdalmat tükrözött, de rögtön el is múlt, amint meglátta, hogy rá bámulok. Kérdőn felvontam a szemöldököm, magyarázatot vártam, de úgy tett, mintha nem látná.

– Alkut ajánlok – szólalt meg hirtelen. – Nem ölöm meg a szeretteidet és nem bántom a fattyad.

Döbbenten meredtem rá. Mintha csak kicserélték volna, pontosan úgy viselkedett. Mintha nem is az a szörnyeteg állna előttem, akit ismerek.

– Hol a csapda? – kérdeztem.

Elmosolyodott és ismét a hasamra tévedt a tekintete. A fájdalom újra megjelent a tekintetében, de gyorsan lesütötte a szemét, majd amikor újra kinyitotta a szemembe nézett.

– Vállalom, hogy az apja leszek, és úgy fogom szeretni, mintha az enyém lenne. De soha nem tudhatja meg, hogy nem én vagyok az apja.

Lemerevedtem. Nem mondhatom meg Edwardnak, hogy ő a gyermekem édesapja? Mégis mit gondolt, hogy magyarázom meg majd a gyermekemet? A gólya hozta, vagy mi? Edward azonnal tudni fogja, hogy az övé, amint megtudja, hogy terhes vagyok.

– Ez lehetetlen – válaszoltam.

Vállat vont, zsebre tette a kezét, unott arckifejezést öltött.

– Ha nem fogadod el az ajánlatom, mindenkit megölök.

Mély levegőt vettem és lepillantottam alig gömbölyödő pocimra. Tényleg ez lenne az egyetlen megoldás, hogy megvédjem? Az orvos azt mondta, minden rendben megy a terhességgel. A következő ultrahangra már bejelentkeztem a magánklinikára.

Mindenkit meg kell védenem – nem hagyhatom, hogy bárkinek is baja essen. Legfőképp nem a kisbabámnak.

Készültem választ adni, amikor kivágódott a bejárati ajtó és Edward rontott be rajta Emmett–tel a háta mögött. Mikor meglátta Josh–t, azonnal megiramodott és a szemközti falnak vágta. Emmett rám nézett, bólintottam, hogy jól vagyok, majd ő is segített Edwardnak lefogni Josh–t.

– Lili, menj ki, ülj a kocsiba és menj el olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudsz! – szólt hátra Edward.

Mikor nem mozdultam, hátranézett rám.

– Lilian, indulj már! – szólt rám.

Nem mehettem el. Nem kockáztathattam egyikőjük életét sem, különösen a babám életét nem. Csak meredtem rájuk, láttam, hogy Josh egyáltalán nem küzdött ellenük. A szemembe nézett és felvonta a szemöldökét.

„Mindenkit megölök!”

– Engedjétek el – remegtem.

Amikor Edward nem mozdult, Josh ránézett és egy pillanat alatt fordított helyzetben álltak. Felsikítottam, oda akartam rohanni, de Emmett megragadott és a folyosó falához húzott, ott tartott vastag kezei között.

Edward nevét sikítoztam, amíg Josh csak meredt rá. Sejtettem, mit is csinál, de csak akkor bizonyosodtam meg róla, amikor megkérdezte:

– Nem is tud róla? – nézett rám zavartan.

Mikor megráztam a fejem, elengedte Edward nyakát.

– Hamarabb kell felkelned ahhoz, hogy engem legyőzz. Hatszáz éves vagyok, veletek ellentétben én a korral erősebb leszek, nem gyengébb – közölte vele. – Mégis mit gondoltatok? Hogy ketten le tudtok győzni?

– Esküszöm, hogy megöllek – sziszegte Edward az arcába.

– Állok elébe, már alig várom, hogy megpróbáld! – nézett rá Josh vissza.

Ki akartam szabadulni Emmet karjaiból, de nem engedett. Szorosan tartott, amennyire csak lehetett anélkül, hogy fájdalmat okozott volna vele.

Meg kellett védenem Edwardot. Nem hagyhattam, hogy Josh bántsa.

– Josh… – suttogtam, hogy felhívjam magamra a figyelmet – kérlek, ne bántsd!

Felém fordult, majd gúnyos mosollyal vissza Edwardhoz. Megütögette az arcát, majd hátat fordított és odasétált hozzánk. Amint odaért, Edward hátulról nekirontott, ráugrott és próbálta elfordítani a fejét. Emmett elengedett, hogy segítsen neki, de Josh pillanatok alatt a szoba két különböző pontjába rázta le őket.

– Most komolyan?! – kiáltott fel. – Szerintem én vagyok az utolsó vámpír, akivel valaha is ki akartok kezdeni! Hacsak nem akartok félőrültként rohangálni az utcán – tette hozzá.

Emmett előttem termett, hogy eltakarjon Josh elől, de már mindegy volt. Josh teljesítette az alku rá eső részét, így rajtam volt a sor. A kisbabámért és a családomért.

Kitértem Emmett mögül és mellé léptem.

– Elbúcsúzhatnék? – néztem Joshra. Muszáj volt minél hamarabb elvinnem őt innen, hogy ne árthasson a szeretteimnek. Amikor bólintott, megöleltem Emmett–et, és azt mondtam neki, hogy vigyázzon mindenkire. Hitetlenkedve meredt rám, szinte gépiesen ölelt át.

Edwardra néztem, aki láthatóan szenvedett. Próbáltam kizárni kétségbeesett arckifejezését és lassan odasétáltam hozzá.

– Ne tedd ezt! – suttogta. – Kérlek, Lili!

– Minden rendben lesz – mosolyogtam rá.

– Mivel tart sakkban? – túrt a hajába. – Nem szabad hinned neki, Lili!

Átöleltem, a nyakába hajtottam a fejem és mélyet szívtam illatából.

– Azt mondta, hogy visszaadja az emlékeidet? Mit mondott?!

– Mindenki biztonságban lesz, senkit sem fognak bántani. Még azt is elfelejti, hogy léteztek – motyogtam halkan.

– Könyörgöm, ne tedd ezt! Ne legyél áldozat, képesek vagyunk rá, meg tudjuk oldani.

Könyörgő tekintetétől el kellett fordítanom a fejem, mert tudtam, hogy nem fogom kibírni. El kellett tőle búcsúznom, azt kellett mondanom neki, hogy felejtsen el – hogy mindenki jól legyen. Meg kellett tennem értük, az nem számított, én mit érzek.

Megcsókoltam, óvatosan és lassan. Eltartott egy ideig, mire reagált, mintha csak ezzel is az akaratát akarta volna kifejezni. Amikor véget vetettem a csóknak, újra megöleltem, és amilyen halkan csak tudtam, a fülébe súgtam:

– Szekrény.

Értetlenül nézett rám, de én csak bólintottam. Meg kellett magyaráznom neki a történteket, meg kellett tudnia, miért megyek el Josh–sal. Ha megtalálja, mindent meg fog érteni.

– Szeretlek – suttogtam.

– Akkor nem mész el! – ragadta meg a karom.

Megráztam a fejem és elfordítottam a tekintetem. Josh már türelmetlenül várta, hogy elkészüljek, így utoljára átöleltem Edwardot és ismét elsuttogtam neki, hogy szeretem, és a „szekrény” szót.

Kibontakoztam az öleléséből, és hátat fordítottam neki. Muszáj volt elmennem minél hamarabb, hogy ne sírjam el magam. El kellett mennem. A babámért.

Josh átkarolta a vállam, amikor melléértem, mire Edward állatias morgásban tört ki.

– Menjünk! – szóltam Josh–nak és olyan gyorsan indultam kifelé, amilyen gyorsan csak tudtam.

Hátranéztem, és amikor megláttam Edwardot, a szememet elöntötték a könnyek. Emmett minden erejével azon volt, hogy lefogja, miközben Edward próbált kiszabadulni a kezei közül. Visszafordítottam a fejem, de azonnal meghallottam, hogy a nevemet kiáltja. Megrázkódtam a sírástól, a számra csúsztattam a kezem, hogy ne hallja tisztán, mennyire fáj nekem is, amit teszek.

Josh a Mercedes felé terelt, kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót, segített beszállni, majd becsatolta a biztonsági övet.

Ő is beszállt és rögtön indított. Még azt is elfelejtettem, hogy a kocsiban hagytam a kulcsot.

– A belvárosban van az autóm, ezt ott hagyjuk. Írj egy SMS–t az öcsédnek, majd ő hazaviszi.

– Honnan tudsz James–ről? – hüppögtem.

Halványan elmosolyodott és rám emelte barna szemeit.

– Vannak segítőim, akik információkkal látnak el.

– A muníciód?

Óvatosan felnevetett és bólintott.

Pár perc múlva bekanyarodott egy parkolóba és kicsatolta az övemet. Egy fekete terepjáró méretű Audiba ültetett át, aminek sötétített üvegei voltak. Megkért, hogy várjak, ameddig ő bement a boltba. Megírtam az SMS–t James–nek, és a válaszából ítélve Edward még nem jutott odáig, hogy szóljon neki.

Josh gyorsan végzett a boltban, három hatalmas zacskóval a kezében jött ki.

– Gondoltam kívánós vagy – vont vállat és elővett egy nagy csomag gumicukrot. Megráztam a fejem, mire hátradobta a hátsó ülésre.

– És hányós – tettem hozzá, mire megrázkódott. – Terhes vagyok, mit vártál?

– Hányást annyira nem.

Kivettem a kesztyűtartóból egy zsebkendőt és kifújtam az orrom. Muszáj volt összeszednem magam, a pici kedvéért. Nem tesz jót neki a depresszió.

– Az hogy lehet, hogy te hallod a baba szívverését, Edward viszont nem? – kérdeztem, amikor már a főúton száguldott.

Egy darabig nem válaszolt, a keze megfeszült a kormányon.

– Más vagyok, mint ők.

– Ez mit jelent?

Mély levegőt vett, kibámult a sötétbe és felkapcsolta az országúti lámpát, amikor elhaladt mellettünk a szembejövő autó.

– Engem nem haraptak meg. Vámpírként születtem, egy ősi utóda vagyok.

Döbbenten meredtem rá, vártam, hogy megmagyarázza, ez mit is jelent. Amikor megértette, miért vagyok csendben, rákezdett:

– Az apám egyike azoknak, akiket a természet tett vámpírrá. Ők sokkal hatalmasabbak, mint bármelyikünk valaha is lehet.

– Szóval te is ilyen vagy?

Bólintott, majd megrázta a fejét. Összezavarodtam emiatt, elővettem egy üveg vizet és kibontottam.

– Nem teljesen, csak félig. Az anyám halandó volt.

– És kihordott? – döbbentem meg.

Amikor nem válaszolt, már rögtön meg is bántam a kérdést. De kíváncsi voltam és információt akartam szerezni, mi várhat rám a baba szülését illetően.

– Anyám szerette apámat, akit természetesen a legkevésbé sem érdekelt. Akkoriban még bűn volt egy „zabigyerek” – és lássuk be, még ma is megkérdezik, hol a kedves apuka –, így elmondta neki, hogy teherbe esett. Az apám már idős volt és unta magát. Túl sok mindent látott a világban, semmi nem okozott már neki örömet. De ez felkeltette a kíváncsiságát, ezért megszöktette anyámat. Azelőtt még nem tapasztalta, hogy egy vámpírnak lehet gyermeke.

Rám nézett és komoly tekintete miatt megfagyott bennem a vér. Ő volt az első vámpír, aki nemzés során lett természetfeletti?

Nem mesélte tovább történetet, ami miatt unszolni kezdtem.

– Eljöttem veled, hogy megvédjem a családomat. Válaszokat akarok kapni!

Mélyet sóhajtott és kérdőn nézett rám. Bólintottam, hogy biztosan ezt akarom.

– Apám foglalkozott velem, kiképzett minden téren. Nyomon követte a fejlődésemet és tanított. Tőle örököltem a művészetek szeretetét. Egyedül azt szerette az életben, semmi mást – köpte a szavakat.

– Még téged sem? – suttogtam.

Meglepődött a kérdésemen, rám pillantott, majd vissza az útra. Mikor megrázta a fejét, elszorult a szívem.

– Csak egy kísérlet voltam, az első kiadás. Kíváncsi volt, milyen erős leszek és tudok–e új vámpírokat teremteni.

Amikor megrázkódtam, felnevetett.

– Harapással, édesem. Szexre engem senki sem kényszeríthet.

Kissé megkönnyebbültem, de amikor folytatta a történetet, már értettem, miért is beszélt úgy az apjáról.

– Mikor elég idős lettem, apám úgy döntött, a kísérlet sikeres. Szóval újabb gyártásba kezdett. Tömegesen születtek ilyen gyerekek. Csakhogy voltak, akik elpusztultak, és akiket elpusztítottak.

– Meghaltak?

– Meg. De nem akarod tudni, hogyan.

Komoly tekintete miatt láttam, hogy jobb, ha nem kérdezősködöm. Már az is éppen elég fura volt, hogy ennyit beszélt. Eddig soha nem árult el a múltjáról semmit. Nyilván a baba miatt mondta el ezeket a dolgokat.

Hátrafordultam az ülésen és az egyik zacskóért nyúltam. Kifli volt benne és péksütemények, ezért megnyaltam az ajkam és kivettem belőle egy kakaós csigát. Imádtam, és örültem, hogy Josh ezt is megvette.

A telefonom hangosan játszotta a csengőhangom, mire Josh a zsebembe nyúlt és kivette. Felháborodva néztem rá, de nem érdekelte. Felvette a telefont és beleszólt:

– Ha bármelyikőtök is felhívja, olyan messzire viszem, amennyire csak tudom. Nem akarom bántani – tette hozzá nyomatékosan. – De ha a nyomunkba eredtek, megteszem.

Tátott szájjal bámultam rá, olyan messzire húzódtam tőle, amennyire csak lehetséges volt. Választ sem várva kikapcsolta a telefont és a kettőnk közötti térbe ejtette. Amikor nem vonta vissza a mondatot, éreztem, hogy felgyorsult a szívverésem és hányingerem lett. Tényleg képes lenne bántani? Jó ég, természetesen képes lenne rá. De akkor minek cipelt magával?

– Nem foglak elzárni a kommunikáció elől – sóhajtott. Ez éppenséggel a legkevésbé sem érdekelt. – De tisztáznunk kell valamit. Csak az öcséddel beszélhetsz és a barátnőddel, azt is a jelenlétemben. Cullen–ék kizárva.

– Nem parancsolhatsz nekem! – kiáltottam fel.

– Akarod, hogy életben maradjanak, vagy sem? – mordult fel.

– Természetesen akarom!

– Akkor elfogadod minden feltételemet.