71. rész

Sziasztok! :)
Meghoztam az új részt, jó olvasást! :)
Puszi

A lehető leghamarabb el akartam hagyni a kórházat. Miközben összepakoltam a ruháimat, mindvégig a mezőn történt beszélgetés járt a fejemben. Vérfarkasok, Jacob, Isabella… egyelőre nem szóltam James–nek, hogy ilyen őrültségek jutottak az eszembe. Minél hamarabb el kellett tűnnöm innen – akár még a városból is, ha sikerül.

James előtt úgy tettem, mintha rendben lennék, de korántsem voltam. Teljes mértékig ki voltam akadva, és ha lehet, még jobban. Nem akartam elhinni ezt az egészet. Nem akartam elhinni, hogy szörnyeteg vagyok.

Carlisle bejött hozzám, hogy megbizonyosodjon róla, minden rendben van velem. Hazudtam neki, ami pokolian fájt, de most minden kétséget el kellett oszlatnom, hogy elszabaduljak innen.

Mikor a Mercedesben ültünk nem voltam hajlandó megszólalni. Az egész életem egy hazugság volt… vagy legalábbis az új életem volt hazugság. Haza akartam érni, hogy elővehessem a mobilomat és felhívhassam Sebastian–t –, sürgősen beszélnem kellett vele, meg kellett tudnom az igazat. Ez nem éppen telefontéma volt, de nem kockáztathattam egy kiruccanást Chicago–ba. Annál azért több eszem volt.

Meg sem vártam, hogy James kinyissa az ajtót, csak simán belöktem a vállammal, ugyanis tudtam, hogy nem zárta kulcsra. Sosem tette, mintha nem lenne félnivalója. Vagy mintha tudná, hogy amitől félnie kell, azt egy zárt ajtó nem állítja meg.

Az első utam a szobámba vezetett – felkaptam a telefont és bevonultam a fürdőbe. Megengedtem a vizet, hogy valamennyire tompítsa a beszélgetést. Imádkoztam érte, hogy Sebastian hamar felvegye, mert éreztem, ahogy az idegeim egyre rosszabb állapotba kerültek. Minden egyes csörgéssel egyre közelebb kerültem az ájuláshoz.

– Igen, tessék! – hallatszott a vonal másik feléről.

– Tudsz beszélni? – suttogtam.

– Sajnálom, rossz számot hívott. – A kattanás, ami ezután hallatszott, olyan volt, mint egy hatalmas „vége” felirat a filmekben.

Legszívesebben a falhoz vágtam volna azt a rohadt telefont, csakhogy nem tehettem. Sebastian amint el tud szabadulni Josh–tól, vissza fog hívni, és ezen a számon keres majd.

Mély levegőt vettem és leállítottam a zuhanyt. Kimentem a szobámba, ahol James várt türelmesen. Rögtön ki is fordultam az ajtóból, de ő megragadta a kezem és visszahúzott.

– Muszáj megbeszélnünk! Hiába próbálsz elmenekülni, ezt meg kell beszélnünk.

A dühöm már a tetőfokára hágott, így elcsaptam magamról a kezét.

– Igen, valóban meg kell beszélnünk! – csattantam fel. – Például azt, hogy mi a francért hazudtál nekem fél éven keresztül!

James megdermedt, az arcáról tagadhatatlan pánikot olvastam le.

– Lil…

– Jacob az apám? – követeltem választ. Nem kerülgettem a forró kását, egyenesen a közepébe vágtam. James arcából kifutott a vér, úgy nézett ki, mint aki épp a legszörnyűbb rémálmát látta. Lehetséges, hogy pontosan így volt. De ha ez volt a rémálma, akkor el sem tudta képzelni, mi következik ezután. A dühöm nem ismert határokat, most különösen nem.

Még mindig dermedten állt előttem, nem válaszolt, csak pislogott.

– Igen vagy nem?! – csattantam fel ismét. A karom megremegett, éreztem, hogy elektromosság áramlik szét a testemben.

– Igen – suttogta alig hallhatóan.

Az energia, amit az előbb éreztem, elpárolgott a testemből. Úgy éreztem magam, mintha gyomorszájon rúgtak volna. Ha ez igaz, akkor… akkor az is igaz, hogy szörnyeteg vagyok. Egy istenverte szörnyeteg!

A lábamból kifutott az erő, úgy kellett megkapaszkodnom a szekrényben. Jacob tényleg az apám. Mindenki tudta, hogy az apám él, és mégsem mondták meg. Ő sem mondta meg, holott számtalanszor találkoztam vele.

És az anyám…

Összeszorítottam a kezem, próbáltam ezzel az egésszel megbirkózni. Én ehhez kevés vagyok. Nem tudok vele megbirkózni, egyedül nem fog menni. Mély levegőt vettem és felnéztem James arcába, ami riadtabb volt, mint eddig bármikor.

– Legalább tényleg a testvérem vagy – jegyeztem meg.

Bólintott és úgy láttam rajta, egy kicsit megkönnyebbült. Még mindig egymással szemben álltunk, mintha arra várnánk, hogy a másik elhamarkodott mozdulatot fog tenni. Jobban mondva, James ezt várta… én meg képtelen voltam leülni, amikor az ideg szinte felőrölt.

– Mióta tudsz Edwardról? – kérdeztem, csakhogy egy kevésbé kellemetlen témával kezdjek. Egy nappal korábban még magam sem gondoltam volna, hogy ez lesz a kevésbé kellemetlen.

James leült, várakozásteljesen rám pillantott, ezért követtem a példáját.

– Születésem óta.

Levegőért kaptam és megkapaszkodtam a szék ülésében. Talán mégis elég rizikós volt ezzel kezdeni.

– Valójában hány éves vagy? – Reménykedtem benne, hogy legalább abban igazat mondott, vagy legalábbis már kijárta a gimnáziumot.

– Tizennyolc. Tavasszal érettségiztem.

Hátradöntöttem a fejem és felnyögtem.

– Akarom tudni, én hány éves vagyok igazából? – néztem rá gyanakodva, mire lehunyta a szemét. – Mindjárt gondoltam – sóhajtottam.

– Igazából nem mondtad meg, hány éves vagy. Csak megsaccolni tudom.

– Ki ne mondd! – néztem rá összehúzott szemmel. – Még csak az hiányzik, hogy kiderüljön –kétszáz éves vagyok. Azt tényleg nem bírnám ki!

Halkan nevetett, közben megrázta a fejét.

– Szóóóval – nyújtotta el a szót –, tudod.

Ráemeltem a tekintetem és lassan bólintottam. Feltételezem arra gondolt, mi is ő. Vagyis… mik is vagyunk.

– Nem tudom, mi történt, és miért nem emlékszem – jobban mondva miért emlékszem másként –, de ezek szerint a megismerkedésünk kezdetén volt egy elég kínos beszélgetésem Edwarddal. Mit ne mondjak, nem volt odáig attól a ténytől, hogy Jacob az… – mély levegőt vettem, hogy kimondjam – apám.

– Néha meg tudom érteni – morogta halkan. Úgy szánta, hogy ne halljam, de nem jött össze, így kuncogtam.

– Téged is ismertelek… korábban – vetettem fel.

– Emlékszel? – csillogó tekintetét látva átgondoltam, hogy elmondjam–e az igazat, de végül úgy döntöttem, nem érdemes hazudnom neki.

– Nem. Csak abból kiindulva, hogy Edwardot ismertem, nyilván téged is.

Felhúzta az orrát és a szívére tette a kezét, mintha bántották volna a szavaim.

– Most meg kellene sértődnöm – jegyezte meg.

Felvontam az egyik szemöldököm és kitártam a karom. Nem érdekelt, ha megsértődött, ez lett volna a legkisebb bajom.

– Igen, mielőtt eltűntél, nem sokkal korábban ismerkedtünk meg.

Felemelkedtem és eltátottam a számat. Ez a beszélgetés egyre durvábbra sikeredett.

– Mielőtt eltűntem?

Elhúzta a száját, mintha túl sokat mondott volna, de kész voltam rá, hogy bármit megtegyek a válaszért. Szükségem volt azokra a kibaszott válaszokra!

– Mondjad James! – szóltam rá komolyan.

Mély levegőt vett, mielőtt belekezdett volna.

– Kevesebb, mint egy éve történt. Elmentünk ketten szórakozni, mert el akartál utazni egy időre. Nem akartad, hogy Josh ránk találjon – nézett fel rám. Nem tudtam, mi olyan érdekes a takarómon, de eddig végig azt bámulta. – Mint kiderült, már régóta keresett téged és szerencsétlenségünkre besétáltunk a bárjába, ahol pont ott volt.

Próbáltam magam elé képzelni, amiről mesélt, de az égvilágon semmi nem jutott az eszembe. Ezek szerint kényszer hatására nem megy az emlékezés.

– Egy csaj bedrogozott, így engem simán kiiktattak. Másnap, mikor rájöttem, hogy nem talállak, visszamentem, de addigra eltűntél. Találkoztam Josh–sal, de kivágott a bárból. Onnantól kezdve összefogtuk erőinket és megpróbáltunk megtalálni.

– Szóval Josh elrabolt. – Mindössze ennyi ragadt meg az egész mondanivalójából.

Bólintott.

– Miért nem emlékszem, miért emlékszem másra? Balesetet szenvedtem?

– Nem. Josh is… – kutatóan nézett a szemembe, mintha csak próbálná felmérni a reakciómat – vámpír. Az ő képessége, hogy képes átalakítani és elvenni az emlékeket.

Döbbenten meredtem rá. Mi a fene van ezzel a világgal? És hol élek én egyáltalán? A menekülési kényszerem egyre erősebben verte az agyamban a falat.

– Álljunk meg egy percre! – kértem felemelt kézzel. Lehunytam a szemem és próbáltam legalább egy kicsit lenyugodni. – Szóval Josh vámpír.

Bólintott.

– De milyen képességekről beszélsz? – értetlenkedtem.

James mély levegőt vett és szinte láttam, ahogy elmormogja, hogy ez hosszú lesz. Reméltem is, hogy nem szúrja ki a szemem egy háromszavas válasszal.

– Vannak olyan vámpírok, akiknek felerősödnek bizonyos érzékeik, miután vámpírrá változtak. Josh valószínűleg jól manipulálta az embereket – én legalábbis erre következtetek.

Megrázkódtam a szavai hallatán. Komolyan nem voltam képes elhinni ezeket a dolgokat, amiket elmondott nekem. Az agyam nagy része még mindig tiltakozott ez ellen, de akarattal kezdtem rávenni, hogy higgyen abban, amit a bátyám – vagyis az öcsém – mond. A bili már kiborult, semmi értelme nem lett volna, ha hazudik.

– Szóval Josh elvette az emlékeimet – foglaltam össze az eddigi beszélgetésünket.

Lassan bólintott és ettől úgy éreztem, hogy az az apró reményszikra is kihalt belőlem, ami még maradt.

– Nagyon gyűlölsz? – suttogta. Kipattant a szemem, rámeredtem, de ő nem nézett rám – az ölében fekvő kezét bámulta. Felálltam a székből, szembeültem vele és megfogtam a kezét, hogy felnézzen rám.

Amikor felemelte a fejét, még mindig nem volt hajlandó a szemembe nézni.

– Miért gyűlölnélek? Amiért kerestél? Mert befogadtál és szerettél? Rosszul esik, hogy nem szóltál ezekről a dolgokról, de egyáltalán nem gyűlöllek.

Megkönnyebbülten sóhajtott és megszorította a kezem. Nem volt szükséges kimondania, szavak nélkül is tudtam, mennyire sajnálja, ami történt. Én is sajnáltam, azt meg még jobban, hogy pont Josh volt az, aki ezt az egészet elintézte nekem. Tudta, mennyire utáltam, hogy egyedül voltam éveken keresztül, erre amikor megtaláltam a családom, azt is elvette tőlem. A francba is, a róla őrzött – vagyis alkotott – emlékeim nem akarják engedni, hogy utáljam. Pedig minden porcikám azt akarja.

A délután hátralévő részében leginkább én nyugtattam James–t, nem pedig fordítva. Az agyam folyamatosan kattogott, próbáltam előidézni minden emléket, amelyről mesélt nekem, de semmit sem sikerült, és úgy éreztem kudarcot vallottam.

Mire elkezdett sötétedni, már teljesen kimerültem. A fejem sajgott a sok próbálkozástól, de szívesen elviseltem volna, ha legalább lett volna eredménye.

Egy olyan szívességre kértem meg James–t, amit tudtam, nem szívesen teljesített, de mégis belement. A kedvemért.

Az autóban szinte milliószor elöntött a pánik és a riadalom, de mindannyiszor azt mondtam magamnak, hogy segítségre van szükségem, és éppen azért megyek. Mivel nem volt épp kedves az utolsó ott töltött emlékem, és most már tudom, mivel állok szemben, eszem ágában sem volt egyedül menni.

A bátyám bizonytalan tekintettel pillantott rám, amikor leállította az autót. Láttam rajta, hogy kifogásokat keres, miért ne menjünk be oda, de megráztam a fejem és kiszálltam. Már semmim nem maradt, ami miatt ne mernék kockáztatni. Mindent elvettek tőlem.

Az ajtóból már nem volt visszaút, ugyanis amint megálltunk előtte, rögtön kitárult. Nagyot nyeltem, amikor megláttam Esmét, épp oly meglepettnek, mint amilyen valószínűleg én is lehettem – annak ellenére, hogy én mentem oda.

– Gyertek be! – invitált minket kedves mosollyal.

Esküszöm, láttam, amint James elkámpicsorodott, de továbbra is szorosan jött mögöttem.

A nappaliba mentem, ahol hárman tartózkodtak – Edward, Alice és Carlisle. Mind a hárman felkapták a fejüket a jöttünkre, én pedig köszöntem nekik.

– Minek köszönhetjük a látogatásotokat? – kérdezte Carlisle, miközben intett, hogy üljünk le. Egy pillanatra Edwardra néztem, és elvesztem az aranybarna szemek láttán. A szívem felgyorsult, és amikor erre rájöttem, rögtön elkaptam a tekintetem. Valószínűleg a szobában mindenki hallotta, én pedig elpirultam. A fenébe már!

– Szeretnék tudni néhány dolgot – néztem Carlisle–ra. Megértően bólintott, megfogta Esme kezét és várta a kérdéseimet. De azok mintha csak nem akartak volna jönni. Mintha köddé váltak volna, pedig egész hosszú listát gondoltam át idefelé jövet.

– Szóval ti… – kezdtem, de túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy kimondjam. – Ti… vegetáriánusnak nevezitek magatokat, igaz? Legalábbis Emmett ezt mondta.

Edward előrehajolt, ugrásra készen támaszkodott meg a lábán.

– Emmett? – kérdezte hitetlenkedve. Mikor nem válaszoltam, az apjára nézett, aki mélyet sóhajtott. Nyilván nem avatta be abba, hogy nálam járt. – Szóval Emmett–tel beszélsz, de engem figyelembe sem veszel? Még csak rám se nézel? – szemrehányó hangjától kirázott a hideg, de igyekeztem továbbra is kizárni.

– Hé, állj le öreg! – állt fel James. – Talán jobb lenne, ha elhúznál, amíg itt vagyunk.

– Nekem te ne mondd meg, mit tegyek! – sziszegte a bátyám arcába mászva.

– James–nek igaza van, Edward. Alice, vigyétek el egy körre az Aston–t, amíg mi beszélgetünk! Egy jó nagy körre – tette hozzá, mire Alice bólintott.

Megragadta Edward karját, majd kiráncigálta a szobából. Nem sokkal később hallottam, amint egy autó motorja beindul, majd csikorogva elhajt a ház mellett.

– Sajnálom, nyilván megérted, hogy a fiamnak sem könnyű ez az egész.

– Igen, tudom – ismertem el, mire Esme úgy mosolygott, mintha csak azt mondtam volna, hogy megnyerte a lottót.

– Visszatérhetnénk arra, amiért itt vagyunk? – szólt közbe James.

– Hogyne – felelte Carlisle. – Bármilyen kérdésed is van, válaszolunk.

– Állatokkal táplálkoztok – jelentettem ki, mire bólintottak. – És ez… nem rosszabb?

Carlisle elmosolyodott, Esme pedig felállt, hogy főzzön egy kis teát.

– Nem akarunk gyilkosok lenni. Attól még, hogy a fajtánkat nem erre az életmódra teremtették, még megpróbáljuk kihozni belőle a legjobbat.

Egy pillanatra elfordítottam a tekintetem, elég kényelmetlenül éreztem magam ettől a beszélgetéstől. Mondhatni elég képtelenség volt ez az egész.

– Sokan vannak, akik vegetáriánusok? – Könnyebb volt így kifejeznem magam, mintha ki kellett volna mondanom, amit valójában akartam.

Carlisle kicsit feszengett, ebből már azelőtt is tudtam a választ, mielőtt kimondta volna.

– Vannak néhányan, de nem sokan képesek rá.

– Például az alaszkai rokonaitok?

– Igen, például ők.

Esme visszajött hozzánk, mindkettőnknek adott egy teásbögrét, és az asztalra tett egy tányért, amin különböző teafilterek sorakoztak. Kivettem egy málnás tasakot, amin cuki mackó szerepelt, és azt hiszem, még el is mosolyodtam ennek láttán.

James letette a poharát egy alátétre és mereven bámult maga elé. Eléggé kényelmetlenül érezte magát, és egyre frusztráltabb lett. Az állán rángatózó idegből könnyen tudtam olvasni.

Nem akartam sokáig húzni az időt, így sietve folytattam:

– Hogyan vagytok képesek ellenállni? Hogy vagy képes embereket menteni?

Esme megszorította férje kezét és büszkén rámosolygott.

– Hosszú évekbe telt, mire eljutottam idáig. Nem volt könnyű, de mindent megért.

– Mióta ismeritek a családomat? – böktem ki végre azt a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott.

Mind a ketten meglepődtek a kérdés hallatán, ahogyan James is. Az ő sztoriját már meghallgattam, most kíváncsi voltam a másik félre is. Tudnom kell az anyámról.

– Az őseitekre gondolsz?

– Nem – vágtam rá. – A közvetlen családomra.

James megmerevedett és hitetlenkedve nézett rám. Carlisle–t szintúgy zavarba hozta a kérdésem, de úgy döntöttem, nem tágítok. Akarom a válaszokat, amiket ő adhat nekem.

– Nyolcvan éve – fordult el tőlem Esme. Carlisle–ban még mindig elevenen élhettek az emlékek, ugyanis ő képtelen volt válaszolni. – Bella akkor volt középiskolás.

– Bella? Mármint az anyám, Isabella? – Sajnálatot láttam a szemében, és először eszembe sem jutott, hogy mindez azért, mert még csak azt sem tudtam, ki az anyám.

– Igen, ő. Edward megismerte és…

Feltartottam a kezem, hogy hagyja abba. Nem akartam tudni, mi is történt kettejük között. Lehet, hogy ez annak idején, amikor megismertem Edwardot, nem zavart, de most gyomorforgatónak találtam, hogy az anyámmal volt.

– Mi történt vele?

Esme vállat vont és James–re nézett, mintegy segítségkérésként. A bátyám felém fordult, elkezdett hadoválni valamiről, de nem érdekelt.

– Mi. Történt. Vele?

– Nem tudjuk. Volt egy incidens, amikor Edward úgy döntött, el kell költöznünk, mert nem akarta, hogy édesanyádnak baja essen. Túlságosan veszélyesek voltunk a számára.

Felpattantam a kanapéról, igyekeztem legyűrni magamban a dühöt, amit irántuk éreztem. Ezek szerint benne voltak abban, hogy meghalt.

– Lilian, talán ezeket a kérdéseket Jacob–nak kellene feltenned! – suttogta James megnyugtatóan.

– Nem. Ők is ismerték az anyámat, tudniuk kell, mi történt vele!

– Elköltöztünk és addig nem is hallottunk édesanyádról, amíg te ide nem költöztél. Edward akkor tudta meg, hogy Bella halott. Te mondtad el neki, hogy amikor kislány voltál, belehalt a depresszióba.

Hitetlenkedve álltam Carlisle előtt, aki talán most az egyszer lett igazán dühös.

– Miféle depresszióba?

– Amiben azután szenvedett, hogy Edward itt hagyta! – mordult fel James.

– Hagyjátok ki ebből a fiamat! Nem ő tehet Bella haláláról és éppen eléggé ostromolta magát miatta, amikor megtudta, mi történt. Egyedül miattad volt képes túllépni a fájdalmán.

Esme Carlisle vállára tette a kezét és próbálta őt megnyugtatni. Ez nagyon fájó pont volt Carlisle életében, ezt tisztán láttam.

Visszaültem a kanapéra és nagyot kortyoltam a teámból. Némiképp segített megnyugodnom, de még mindig nem voltam tökéletesen jól.

Mély levegőt vettem, de további kérdésekre már nem volt időm, ugyanis a bejárati ajtó kinyílt. Edward lépett be rajta, tekintete rögtön engem keresett, és amikor megtalált, kiengedte a levegőt. Alice ott kullogott mellette, bocsánatkérően nézett rám, majd Carlisle–hoz fordult.

– Sajnos nem kötötted ki, mihez képest tegyünk nagy kört. Egy egérhez képest nagy kört tettünk – nézett szúrós szemmel Edwardra, aki egyáltalán nem foglalkozott vele.

Felém fordult és kinyújtotta a kezét.

– Gyere velem – kért halkan, és amikor nem válaszoltam megismételte.

James felállt vele szemben és eltakart a testével.

– Sehova nem megy veled! Szállj le róla!

Még mielőtt nekieshetett volna Edwardnak, felálltam és kiléptem a háta mögül. Nem akartam vitát Cullenékkel, főleg nem most, mikor lehet, hogy a legnagyobb szükségem lesz rájuk. Edward kis híján örömtáncot járt, amikor odafordultam James–hez, és azt mondtam, nem lesz baj. A bátyám hitetlenkedve meredt rám, végül csak megrázta a fejét és zsebre vágta a kezét.

Edward az emelet felé irányított, egyenesen a szobájába. Ahogy szétnéztem a szobában, szinte belém nyilallt a fájdalom: a ruháim elvétve hevertek a kanapén és a szék karfáján, a parfümöm az asztalon volt, az egyik karkötőm pedig az éjjeliszekrényen. Minden pontosan ugyanott volt, mint amikor itt hagytam.

– Szóval visszaadod a cuccaimat? – néztem a gardrób szoba felé, ahol Edward pillanatokkal ezelőtt eltűnt.

– Nem épp azért hívtalak – tűnt fel előttem a semmiből. – Tessék – nyújtott felém egy bőrkötéses régi könyvet, amit az oldalán megkötöttek. Amikor nem vettem el, felvette a kezem és beletette. Kérdőn néztem fel rá, mire nagyot sóhajtott, majd elmondta, mit is tartok a kezemben: – Édesanyád naplója.

Rászorítottam a kezem a kis könyvre, majd hálásan néztem fel rá.

– Köszönöm.

Biccentett, majd ott hagyott és az ablakhoz sétált.

– Szóba fogsz még valaha állni velem? – kérdezte halkan.

– Most is beszélünk – tértem ki a konkrét válasz elől.

– De nem ugyanúgy! – fordult felém fájdalmas arccal. – Tudom, hogy félsz tőlem.

Kérdő tekintetem láttán hozzátette:

– Hallom a szívverésed.

A derekamhoz gyűrtem a naplót és felemeltem a kezem.

– Felhagynál ezekkel a bizarr dolgokkal?!

– Ha lehetne, megtenném. Érted megtenném.

Nem válaszoltam, le akartam menni a testvéremhez, de elállta az utam. Hátráltam két lépést, hogy ne legyek a közelében, és legalább valamennyire megúszhassam ezt az egészet.

– Adj még egy esélyt! Kérlek – suttogta, szinte már hangtalanul. Esküszöm, a szájáról kellett leolvasnom, mit mondott.

– Az anyámmal kavartál, ez azért elég meredek, nem gondolod?! – kérdeztem, majd kikerültem.

Megint elém állt, mire mélyet sóhajtottam és karba fontam a kezem. Komolyan kezdett elegem lenni ebből a cirkuszból. Amilyen hamar csak lehet, elmegyek innen, összetöröm a nyamvadt telefonom – ami még mindig nem csörgött –, és elhúzok innen. Mondjuk Fidzsire.

– Igen, együtt voltam annak idején Bellával. Elhiszem, hogy ettől ki vagy borulva, de az isten szerelmére, amikor összejöttünk ez egyáltalán nem jelentett számodra problémát! Több mint hetven éve szakítottam vele!

Mivel az egész házban síri csend volt, tudtam, hogy mindenki minket hallgat. Edward szentségelt egy sort, végül, amikor befejezte, ránéztem és felvontam a szemöldököm.

– Én meg tudod, mit hiszek? Az életem tegnap este összeomlott, és fogalmam sincs róla, ki is vagyok! Gőzöm sincs, hogy mi a valódi és mi a kreáció a fejemben! Eddig azt hittem a szüleim meghaltak, erre kiderül, hogy az apám nagyon is életben van, az anyám viszont tényleg halott. Egy rakás gondot okozok a bátyámnak, akinek a szemébe nézve rettegést látok, hogy mikor érkezik haza későn, és talál rám hullaként a nappaliban! A legjobb barátnőm valószínűleg csak nyugtatóval képes aludni egy darabig amiatt, ahogy tegnap rám találtak! Az egyetlen ember, aki valószínűleg megválaszolhatná a kérdéseimet, hogy mi a franc folyik itt, az cseszik visszahívni! Ja és emellé az már mellékes, hogy megtudtam, mind a két expasim vámpír, ami elméletileg lehetetlen. Szóval ne haragudj, de most a legkisebb gondom az, hogy te ki vagy akadva, baszd meg!

Észre sem vettem, hogy kiabálok vele, egészen addig, amíg abba nem hagytam és zihálni nem kezdtem. A kezeim megremegtek, iszonyatosan rosszul éreztem magam, ezért lerobogtam a lépcsőn, majd kirohantam a kocsiig. Áldottam az eget, amiért James nyitva hagyta. Mondjuk nem is lett volna értelme bezárni egy isten háta mögötti helyen, ahol annyi emberfeletti képességekkel rendelkező vámpír él. Vagyis lakik.

Bekapcsoltam a rádiót, és a biztonsági övet, amíg arra vártam, hogy a bátyám utánam jöjjön. Szerencsére nem tartott sokáig, James hamar beült az autóba és kérdőn nézett rám, mire csak intettem, hogy induljunk.

Sebességbe tette az autót és azonnal menetirányba fordult, majd rálépett a gázpedálra. Pár percig egyikünk sem szólt, csak a sztereó üvöltötte a Three Days Grace–től a Fallen Angel–t.

Amikor átléptük a városhatárt, megkértem James–t, hogy álljon meg a legközelebbi patikánál.

– Minek? – kérdezte értetlenül.

– Kiváltom a nyugtatót, amit a kórházban felírtak. Lehet nem ártana most egyet bevennem – tettem hozzá halkan.

Bekavarodott a gyógyszertár előtti parkolóba és kiövezte magát, de mondtam neki, hogy egyedül megyek. Semmi szükségem rá, hogy minden egyes lépésemet figyelje, és neki sem hiányzik az, hogy a testőrömet játssza.

Bementem, elvettem egy kosarat és elkezdtem járkálni a polcok között, hogy összeszedjem, amire szükségem van. Elég vicces, hogy miközben az életem darabjaira hullik, én olyan hétköznapi dolgokat teszek, mint a fürdőszobai szekrény megtöltése. Heccből mindig bejárom az összes polcot, hátha akadok valamire, amire még szükségem lehet. A ruhaboltokban tapasztaltam ki, hogy olykor a férfiosztályon is találok egy–két jó cuccot magamnak. Csakhogy most a legfőbb cél, hogy kissé úrrá legyek az indulataimon, mielőtt visszatérnék James–hez. Túlságosan kiborultam Cullen–éknél, és ez nem jellemző rám. Vagyis, a kreált emlékeimben nem. Az igaziakról halványlila gőzöm sincs.

Az egyes sorok között sétálva több dolgot is betettem a kosárba, mint amennyit terveztem, de úgy döntöttem, nem árthat, ha van otthon bizonyos dolgokból.

A kasszánál átadtam a patikusnak a receptet, amit a kórházban kaptam. Carlisle megjegyezte, hogy ez csak egy enyhe nyugtató, ha esetleg pánikroham közeli állapotba kerülnék. Bár mindennapos szedése nem javallott. Képzelem, mennyire lehet enyhe. Mint egy bivaly.

A patikus elkérte a személyimet, és egy pillanatig azt hittem, nem fogja kiadni a gyógyszert, de újra megnézte a receptet, majd a gyógyszeres flakon összetevőjének listáját és végül ideadta. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor a kis üveg a barna szatyorban hevert a többi cuccal együtt, amit vásároltam.

Miután James hazavitt, elment Kate–hez, hogy megnézze, mi van vele. Én is szerettem volna vele menni, de amikor megláttam a bátyám óvatos arcát, rájöttem, hogy nem valami jó ötlet. Csak eszébe juttatnám azt, amit el akar felejteni.

Amíg a barátnőjénél volt, rendeltem mexikói kaját, mert hirtelen ölni tudtam volna egy kis csípősért. Valószínűleg mert én is ilyen hangulatban voltam.

Szerencsére a futár hamar ideért, így még azelőtt megettem egy rakás kaját, mielőtt még a gyógyszert bevettem volna. Már közel sem éreztem magam olyan feszültnek, de ha csak eszembe jutott ez az egész… kezdtem kiborulni.

A legfőbb kérdés még hátravolt, még pedig az, hogy mi jár azzal, ha vérfarkas lennék. Ezt még nem hoztam szóba itthon, de esedékes lenne.

Kipakoltam a fürdőszobába a cuccokat, majd lezuhanyoztam. Kilépve a kádból a mosdó szélére néztem és meghűlt bennem a vér. A baj mindig csőstül jön.

– Lili! Megjöttem – kopogott be James az ajtón.

– Oké, van mexikói kaja a hűtőben.

– Kösz, megyek és megnézem.

Dübörgő léptei elhaltak, így tudtam, hogy már a konyhában van. Mély levegőt vettem, igyekeztem összeszedni magam, kizártam a gondolataimat. Átmentem a szobámba, felöltöztem, majd visszamentem a fürdőbe, hogy feltakarítsak.

– Minden rendben? – nézett fel rám, amikor beléptem a konyhába. Megint olyan tekintettel figyelt…

– Ne csináld ezt – kértem, miközben leültem a vele szemben lévő székre és felhúztam a lábam.

– Mit?

– Ne nézz rám így – mutattam rá, mire felvonta a szemöldökét.

– Oké, bár szerintem nem néztem rád furán, de jól van. Igyekszem uralni a tekintetem – vont vállat.

– Hogy van Kate? – váltottam témát.

– Neki is ez volt az első kérdése rólad. Jobban. Az éjjel azért nem értem el, mert altatót vett be, hogy jobban tudjon aludni.

– Hogy magyaráztad ki? Hogy hamar meggyógyultam?

Abbahagyta az evést, félretolta a tányérját és csak rám figyelt.

– Sehogy, megkértem, hogy bízzon bennem. És azt mondtam neki, hogy éjjel bevittelek a kórházba, hogy kivizsgáljanak.

Mélyet sóhajtottam. Tudtam, hogy ez csak rosszabb lesz.

– Beavatod valaha?

Az asztalon nyugvó kezére nézett, majd vissza rám.

– Ez nem olyasvalami, amit könnyen el lehet mondani. Nem mondhatom azt, hogy allergiás vagyok valamire és fogadd el, ez van. Ezt az emberek egy kicsit nehezebben értik meg. Főleg azok, akik nem egy törzs tagjai és még életükben nem hallották a legendákat.

Szóval annak idején a legendákra kellett volna odafigyelnem. Azokra utalt Sarah.

– Tehát nem fogod elmondani neki – vontam le a következtetést.

– Lili, még csak tizennyolc éves, nem akaszthatok egy ekkora dolgot a nyakába. Szerinted képes lenne ugyanúgy nézni rám, miután megtudja, hogy farkassá szoktam változni és vámpírokat ölök?

– Wow, lassíts! Vámpírölés?

Az asztalra csúsztatta a kezét, feltolta magát és a mosogatóba tette a tányérját. Egy pár percig nem fordult felém, csak lehajtott fejjel állt.

– Épp elég nekem egyvalaki, akit ki kell tanítanom. De ebben legalább nem leszek egyedül – mutatott rám.

Abban a pillanatban, hogy ezt kimondta, megszólalt az ajtócsengő, és az invitálást meg sem várva, Jacob és Seth beengedték magukat. Seth gyorsan megölelt, majd kezet fogott James–szel. Jacob ott állt előttem, elmosolyodott, de nem jött hozzám túl közel.

– Úgy hallottam szeretnél többet megtudni az alakváltásról.

– Gyorstalpaló likantrópiából? Király – motyogtam szarkasztikusan.

Jacob közvetlenül elém lépett és a szemembe nézett. Szó szerint farkasszemet néztünk, hát nem ironikus?

– Hunyd be a szemed és lélegezz mélyeket.

Azt tettem, amit mondott, de közben mindvégig figyeltem a körülöttem lévőkre.

– Érezd az illatokat! A kinti hidegét, az idebent lévő meleget. A parfümödet, ami bejárja a házat, James illatát.

Ki akartam nyitni a szemem és azt mondani, hogy ez egyáltalán nem működik, de rám szólt.

– Bízz az érzékeidben!

Hát, egyvalamit tisztán éreztem: körülöttem járkált, ezzel meg az agyamra ment.

Azután egyszer csak mindent éreztem. James illata bejárta a levegőt, Seth erdő illatát csoki tompította.

– Én is kérek – szólaltam meg.

– Mit? – kérdezte James.

– A csokiból, ami Seth–nél van. A belső kabátzsebében.

Kinyitottam a szemem és megláttam, ahogy Seth kérdőn nyúl a zsebébe és hitetlenkedve vesz ki egy negyed tábla csokoládét.

– Oké, kislány, az első próbálkozásodként nagyon durva.

Felém dobta a csokit, én pedig elkaptam és letörtem belőle két kockával.

– Nem rossz, de jobb lesz – jegyezte meg Jacob.

James–szel felhorkantunk, Seth pedig összehúzott szemmel nézett rá.

– Ez rohadt jó volt, te is tudod. Még én sem tudtam arról a csokoládéról.

– Hozzászoktál az illatához, a fiad állandóan édességet rejt a kabátodba.

– Befejeznétek? – néztem mindkettejükre. – És mi lenne, ha előbb elméleti oktatást tartanánk, majd utána gyakorlatit?

– Épp az elméletet tanulod. A gyakorlat az, amikor átváltozol.

Megremegtem a gondolatra, semmi kedvem nem volt szörnnyé változni. Láttam, amint James óvón néz rám, és Seth–nek sem tetszett az ötlet. Jacob azonban úgy nézett rám, mintha egy ritka példány lennék, ami kell neki.

– Meg kell tanulnod megvédened magad, még mielőtt megtaláljuk Josh–t.

– Ácsi! Mit akarsz Josh–sal?

– Levadásszuk.

Elszorult a torkom a gondolatra, hogy szembeszálljanak vele. Semmit nem tudtam Josh erejéről, annyi biztos, hogy nem kispályás. Sokkal erősebb lehet, mint ők bármikor, és valószínűleg nem egyedül dolgozik. Rettegtem a gondolatra, hogy a bátyám ott álljon vele szemtől szemben.

– Milyen szuperképességeitek vannak? – kérdeztem nyugodtan. Fel kellett mérnem a helyzetet, még mielőtt beszélek Sebastiannal. Te jó ég! Ő is… ő is vámpír.

– A legszuperebb képességünk az, hogy élünk – jelentette ki Jacob.

Megráztam a fejem és gúnyos mosolyra húztam a szám.

– Sajnos ez gyengeség. Josh vámpír, mégpedig elég erős vámpír, ha Carlisle még nem találta meg.

Jacob dühös pillantást vetett a fiára, aki azonban felemelte a kezét.

– Honnan tudod, hogy együttműködünk?

– Onnan, hogy nem vagyok hülye. Gőzötök nincs Josh–ról és felteszem nincsenek vámpírkapcsolataitok. Kellett valaki, akinek vannak. Tehát, a szuperképességeknél tartottunk!

– A hallásunk, látásunk és szaglásunk – mind erősebb, mint egy emberé, akár azt is mondhatnám, már állati – kezdte Seth.

– Oké, ez jó. Mi van még?

– Gyorsak vagyunk – tette hozzá James. Bólintottam, majd Jacobra néztem.

– Arra teremtettek, hogy vámpírokat öljünk. Elég erősek vagyunk még így is, nemhogy átalakulva.

– Mutasd meg! – szóltam neki, mire felvonta a szemöldökét.

Seth mellém lépett és a fülembe suttogott:

– Tudom, hogy a lánya vagy, meg minden, de én akkor sem utasítgatnám az alfát.

– De nem az én alfám.