72. rész

Sziasztok!

Örömmel jelentem, hogy elkészült az oldal új design-ja, bár itt-ott még szükséges a változtatás :$

Köszönöm az előző rész visszajelzéseit és Eszternek a kommentet is:) Nagyon örülök, hogy olvastok, és remélem, ez a jövőben is így lesz. Csatlakozzatok hozzánk facebook-on (a linket a menüben találjátok), ahol rá fogok szokni, hogy folyamatos életjelet adjak magamról és tájékoztassalak titeket a részekkel kapcsolatban. Most pedig nem maradt más hátra, mint hogy szép hétvégét és jó olvasást kívánjak!

xoxo Lill

Pár nap telt el azóta, hogy a farkasok megkezdték a tréningezést. Szinte le sem tudom őket vakarni, ami James szerint egyáltalán nem baj, mert amíg nem tudom megvédeni magam, addig vigyáznak rám.

Még most is tisztán emlékszem, hogyan folytatódott a beszélgetésünk, miután közöltem, hogy nem vagyok Jacob falkájának a tagja.

– Valójában, de igen, az alfád vagyok. Sajnálatos módon nem volt alkalmam beavatni téged, mivel azelőtt eltűntél, hogy megtudtam, te is farkas vagy. Nagyon ritka és különleges, hogy egy nőből farkas válik. A bölcsek arra következtetnek, igen erős akaratú, harcosnak kell ahhoz lenniük, hogy alakot váltsanak.

– És Chrissiana?

– Chrissiana nem farkasként született – suttogta a bátyám. Jacob sokatmondó pillantást vetett rá és Seth is legalább annyira komolyan vette a „pofa be” arcot.

– Akkor hogy lett az? – tudakoltam.

A több percnyi síri csend után Jacob intett Seth–nek, hogy elmondhatja.

– Chrissie apja a törzs tagja volt, de egy évvel ezelőtt meghalt harc közben.

– Ennek mi köze ahhoz, hogy Chrissiana farkas? Kikkel harcoltatok?

– Nomád vámpírokkal. Túl sokan voltak és túl fiatalok. Erősek.

– Tehát Chrissie apja meghalt?

Bólintott, én pedig mélyet sóhajtottam.

– Mielőtt meghalt volna, volt ereje hazavánszorogni. Átadta az erejét Chrissie–nek.

– De… ez egyáltalán lehetséges? – néztem Jacob szemébe.

– Sam azt mondta nem hallott még róla, de Marc valahogy elérte, hogy az ereje öröklődjön Chrissianaban.

Hátradőltem az ágyamon és megpróbáltam kizárni ezt az egészet. Ránéztem a telefonomra, de legnagyobb bosszúságomra nem volt rajta sem üzenet, sem hívás. Akkor mire találtuk fel a telekommunikációt? Sebastian lehet, hogy több száz éves, de attól még nyilván ért egy rohadt telefonhoz.

Becsuktam Bella naplóját és a gardróbom mélyére rejtettem.

Annyira idegen volt számomra ez a nő. Hiába olvasok itt–ott magamról is a könyvben, egyszerűen nem érzem úgy, mintha valóban én lennék az. Olyan… hétköznapiasan írt. Egyáltalán nem írt a farkasokról – vagy arról, hogy én is az lennék –, semmit az égvilágon a falkáról. Egy szó sem esik arról, hogy depressziós lenne, nekem nagyon is boldognak és vidámnak tűnik az írása. Egy napló nem feltétlenül csupa öröm és boldogság, de ez ilyen. Jó, Edwardról van pár durva dolog, a szakításukról, de a többi csak és kizárólag pozitív.

Mintha nem is a naplója lenne.

Lementem a nappaliba, mert Seth már várt rám, hogy elmehessünk futni – állítása szerint le kell adnom a fölös energiáimat. Kár, hogy én ezt az energiát nem éreztem.

Mikor azonban megálltam a lépcsőfordulóban, legnagyobb döbbenetemre Seth sehol nem volt, Jacob pedig ott állt melegítőben pont előttem.

– Ööö… szia – motyogtam zavartan.

– Szia – vigyorodott el, a fejével az ajtó felé biccentett. – Készen állsz?

– Hol van Seth? – tudakoltam.

– Dolgozni ment, én vagyok helyette.

– Te sosem dolgozol? – motyogtam leginkább csak magamnak, de nyilván meghallotta, mert elmosolyodott.

– Ami azt illeti de, de mivel vasárnap van, most pihenőt kaptam.

– Milyen jó fej a főnököd!

Letrappoltam a lépcsőről és felhúztam az edzőcipőmet. Már csak ő hiányzott az idegeimnek. Az apám, akivel még ki sem mondtuk, hogy az apám, bár ott lebegett a fejünk felett ez a kis szó.

A mai napra eredetileg három kilométer volt felírva, de már javában az ötödiket futottuk, amikor végre megszólalt.

– Mire emlékszel rólam?

Mintha csak mindvégig ez járt volna a fejében, olyan vonakodva kérdezte meg.

– Semmire – vágtam rá kapásból, ami rosszul esett neki. Mélyet sóhajtottam és belekezdtem: – A gyerekkoromból nincs meg semmi, ami hozzád kötne. Egyetlen emlékem van rólad, még pedig az, hogy valakinek elmondtam, hogy az…

– Apád vagyok – fejezte be a mondatot helyettem.

Ránéztem, lelassítottam a lépteimet, végül megálltam. Talán még sem volt rossz ötlet vele futni; legalább kiderült, kettőnk közül ki fél kimondani ezt a dolgot.

– Téged ez egyáltalán nem frusztrál? – nyögtem ki, miközben nyújtottam. – Mert engem baromira, hogy alig tűnsz idősebbnek nálam.

Felnevetett és körzött a nyakával. A francba, majdnem hat kilométer volt a hátunk mögött, ő pedig még csak nem is zihált. Elég felháborító.

– Nem zavar. És javában kinézek harmincnégynek.

– Aha, ha úgy érted huszonkilenc – a karomat is lenyújtottam, majd elvettem egy palack ásványvizet tőle.

– Nem számít, hány évesnek látszom. Az csak a külsőm, és most azért nem öregszem, mert kénytelen voltam átváltozni.

Felvontam a szemöldököm.

– Nem öregszel, ha néha farkast játszol? – Újra kortyoltam a vízből, majd kidobtam az üres palackot.

– Ez nem egy játék. Védelmezzük az embereket a vámpíroktól.

– Akkor én miért kapok huszonnégy órás felügyeletet?

Megilletődötten nézett rám, én pedig megráztam a fejem.

– Komolyan azt hittétek, nem tűnik fel, hogy mindig van mellettem valaki? Lassan aludni sem tudok, mert szinte hallom, hogy ott vagytok!

– A biztonságod a cél, és ezért vigyázunk rád. Egyelőre nem tudjuk, mivel állunk szemben.

– Arról nekem sincs fogalmam. Azt viszont biztosra kijelenthetem, hogy Josh nem egyedül dolgozik. Ha tényleg olyan erős, mint mondjátok – vállat vontam –, akkor vannak emberei.

Bólintott, de egy vonallá préselte a száját. Nem tetszett neki az ötlet, ahogy nekem sem. Bár próbáltam magabiztosnak tűnni, rettegtem, hogy Josh tényleg felbukkan most. A hideg futkosott a hátamon és megrázkódtam.

 – Menjünk vissza – nézett rám Jacob.

Bólintottam, elindultunk visszafelé, én pedig szorosabbra húztam magamon a kabátot, a kezemet pedig jó mélyen a zsebembe süllyesztettem.

– Fázol? – kérdezte hitetlenkedve.

Megvontam a vállam, és a fejemre húztam a kapucnit. Naná, hogy fázok, hisz december van! Nincs olyan épeszű ember, aki ne fagyna meg Forks–ban december elején.

– Most miért nézel rám így? – fordultam felé, amikor megláttam a tekintetében lévő hitetlenséget.

– Csak… mi nem fázunk – suttogta, miközben elhaladt mellettünk egy házaspár.

– Én igen.

Aggódó tekintete elmélyült és mélyet sóhajtott. Nem mondott többet, csupán megrázta a fejét és dörzsölni kezdte a kezem, hogy ne fázzak annyira.

Mikorra visszaértünk, már teljesen átfagytam, ezért feljebb tekertem a fűtést. Jacob levette a kabátját, ami alatt csak egy póló volt, és felakasztotta a fogasra.

Forró csokit készítettem, neki is öntöttem egy bögrével. Hálásan nézett rám, én meg félig megittam az italt, hogy átmelegedjek.

– Szóval akkor várható, hogy Teddy is… – kezdtem, de nem kellett befejeznem, ugyanis tudta, mire gondolok.

– Úgy tíz év múlva lehetséges. Hacsak Seth nem viszi el őket jó messzire ettől a vámpírtanyától.

Csúnyán néztem rá, mire megrántotta a vállát.

– Mióta tudod, hogy én is… – ezúttal nem fejezte be helyettem, várakozásteljesen nézett rám, amiből arra következtettem, most muszáj leszek kimondani – farkas vagyok?

– Amikor először találkoztam veled a visszatérésed után. Meg akartuk ölni a kedvenc vérszopódat, mert átlépte a határunkat, te pedig átváltozva védted őt.

– Már akkor is vagány voltam – mondtam büszkén. Elnevette magát és letette az üres bögréjét a dohányzóasztalra, majd komoly arccal újra felém fordult.

– Aggódom érted, Lilian.

Lehajtottam a fejem és a bögre fülét kezdtem kapargatni.

– Jól vagyok – motyogtam.

– Muszáj beszélned valakivel mindarról, amin keresztül mész. Ott van Chrissiana, ő veled egykorú. Vagy akár Tory is szívesen beszél veled – ajánlotta.

– Megoldom egyedül is – közöltem vele ellentmondást nem tűrő hangon. Felvettem a két bögrét és kimentem a konyhába, hogy ne lássa rajtam a feszültséget.

Tényleg nem akartam erről senkivel sem beszélni, különösen a mostani állapotomra való tekintettel.

Egyedül Sebastian hívását vártam, de az viszont nem akart érkezni. Írtam neki egy sms–t, de még csak arra sem válaszolt.

– Ööö… azt hiszem mennem kéne. Sarah már biztos úton van hazafelé és nincs odáig érte, ha kések.

– Vagy inkább azért nincs odáig, hogy velem vagy – morogtam.

Úgy tett, mint aki nem hallotta, és felvette a kabátját.

– James hamarosan hazaér, ugye? Addig megleszel?

– Persze – hazudtam.

James az esti mozira vitte el Kate–t, szóval nem valószínű, hogy hamar visszaérne. Ha jól kalkulálok, éjfél előtt semmiképp sem várható, de épp ideje, hogy egy kis időt egyedül töltsek.

Jacob tétovázva állt az ajtónál, majd gyorsan visszalépett, és mielőtt esélyem lett volna megmozdulni, megölelt.

Hosszú ideig álltunk így – számomra hosszú volt –, mielőtt elengedett volna és kilépett az ajtón.

Mélyet sóhajtottam megkönnyebbülésemben, hogy egyedül hagyott. Nagyon rég fordult már elő ilyen, hogy legalább egy órára magam legyek az egész házban. Felrobogtam a szobámba és bekapcsoltam a kedvenc számomat, hogy ellazulhassak.

Másnap arra ébredtem, hogy a kezemben rezeg a telefon. Felnyögtem, amikor ránéztem az órára, ami negyed hatot mutatott, de az álmosságom azonnal alábbhagyott, amikor megláttam az üzenet feladóját.

Úton van hozzád.

Sebastian

Felhívtam volna, ám nem vette fel a telefont, a hívásomat elutasította. Nem tudtam, mit is tegyek, pár percig fel–alá járkáltam a szobámban, végül kinyitottam az ajtót és a másik oldalon lévő szoba ajtaján dörömböltem. Mivel nem érkezett válasz, ezért benyitottam – azt gondolván, hogy a bátyám nyilván nincs itthon.

Mint oly sokszor, most is tévedtem.

– Úristen! – sikítottam fel, rögtön kifordultam a szobából, amint megláttam a bátyámat és Kate–t.

Szerencsére már nem voltak úgy egymásba gabalyodva, de akkor is sokkolt a látvány. Komolyan el kell beszélgetnünk arról, hogyan kezeljük a magánéletünket, ha túl leszünk ezen a rakás szaron, amiben jelenleg benne voltunk.

Mi lett volna, ha akció közben nyitok rájuk? Még szerencse, hogy már volt rajtuk takaró, különben maradandó lelki sérüléseket szenvedtem volna.

– Beszélnünk kéne. Élet halál kérdése – tettem hozzá, hátha azonnal megérti.

– Egy perc! – szólt vissza, majd hallottam, hogy mormog Kate–nek.

– Konyha – löktem oda neki és rögtön elindultam a földszintre. Jézusom. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ez történik velem.

Mikor már vizet töltöttem magamnak, nevettem az egészen. Végül is, egyszer meg kellett történnie, már csak idők kérdése volt és az volt még tisztázatlan, ki fogja kapni a kínosabb szituációs szerepet.

James lebattyogott hozzám – végre felöltözve –, a karja mindvégig a nyakán volt. Nem nézett a szemembe, ami azt jelentette, hogy eléggé zavarban volt, pedig ő sosem szokott.

– Hé, ööö… – kezdte, de nem tudta befejezni.

– Sajnálom, hogy rátok törtem. – Próbáltam nem nevetni, de hallhatta a hangomon, hogy alig bírtam megállni.

– Minden oké. Kat kicsit most kivan, szégyelli magát előtted, de jól lesz.

– Majd megbeszélem vele, de most sajnos fontosabb dolgunk van – fordítottam komolyra a szót.

Megmutattam neki az sms–t, amit Sebastian küldött, ő pedig felsóhajtott.

– Idők kérdése volt – suttogta gondterhelt arccal.

Rám nézett, és tudtam, hogy félelmet látott rajtam. Tényleg féltem, hogy mi fog történni, rettegtem tőle, hogy ha Josh felbukkan, itt életek fognak kihunyni – mégpedig miattam.

James átölelt, szorosan tartott és azt mondta, nem lesz semmi baj. Tiszta szívemből kívántam, hogy igaza legyen.

– Hívd fel Edwardot – nézett rám komolyan. – Jöjjön el érted, pár óra múlva én is megyek, csak Kate–t ki akarom hagyni ebből egyelőre.

Bólintottam, ő meg felment az emeletre.

Csak álltam ott és próbáltam összeszedni a bátorságom ahhoz, hogy felhívjam Edwardot. Végül mélyet sóhajtottam. Elkerülhetetlen volt, és már amúgy is beszélnem kellett volna vele. Nem hagyhattam ki az életemből, bármennyire is próbálkoztam.

Mikor felvette, még csak nem is hagyott köszönni.

– Nemsokára ott vagyok.

Honnan a francból tudta, mit akarok kérni tőle? Inkább nem is akarom tudni. Felmentem a szobámba, magamra rángattam egy pulcsit és egy farmert, majd a nappaliban vártam rá. Tényleg hamar megérkezett, halkan kopogott a bejárati ajtón.

– Szia – nyitottam ki neki, ám ő rögtön az autó felé biccentett.

– Menjünk.

Bólintottam, elindultam utána és beszálltam a kocsiba. Beöveztem magam, ő meg rögtön indított. Nem épp így képzeltem azt, amikor beszélni fogok vele, ezért úgy döntöttem, nem is ez lesz a megfelelő alkalom. Helyette másik témát választottam.

– Honnan tudtad, hogy fel foglak hívni?

Az ujjai megfeszültek a kormányon, tekintetét egyenesen az útra függesztette.

– Alice látja a jövőt – bökte ki egy idő után, mire döbbenetemben eltátottam a számat. – Ne akadj ki, légy szíves, most nem ez a megfelelő alkalom. Fogadd el, kérlek! – pillantott rám.

– Oké… – sóhajtottam, még mindig letaglózva. – Van még valami, amiről tudnom kéne?

Mocorgott az ülésen, amiből azt vettem le, hogy igen, van. Még pedig nem is kis dolog lehetett.

– Gondolatolvasó vagyok.

Elsápadtam és elpirultam – mindezt egyszerre. A tekintetemet elkaptam róla, én is az utat bámultam. Mivel autóban voltunk, nem tudtam hova bújni a szégyenem elől. Belegondoltam, milyen gondolataim is voltak a közelében amikor először találkoztunk. És amikor utoljára. És szex előtt, közben és után. Éreztem, amint a pír lekúszik a nyakamra, elfordítottam az arcomat az oldalsó ablakhoz, hogy Edward ne láthassa annyira, milyen piros is voltam. A sok perverz gondolat, amik a közelében jártak a fejemben… basszus!

– Ne aggódj, a te fejedben nem tudok olvasni – nyugtatott meg. Apró mosoly játszott az ajkán, ami miatt legszívesebben megütöttem volna. Lehet, hogy nem tudott olvasni a gondolataimban, de határozottan jól ismert, így magától is rájött, mi járt a fejemben.

– Megnyugtató – motyogtam, de inkább az utat néztem.

– Ennyi szörnyűséget gondolsz rólam? – kérdezte komolyan.

Kénytelen voltam ránézni, és akaratlanul is elindult felé a kezem, de gyorsan az ölembe ejtettem.

– Nem éppen.

Kaján vigyorra húzódott a szája, én pedig megráztam a fejem. Sosem fog megváltozni, de talán ez épp így volt jól.

– A fenébe, ha nem mondtam volna el, hogy nem hallom a gondolataidat, akkor színt vallottál volna – sóhajtott drámaian.

– Nem éppen. Akkor próbára tettelek volna, hogy nem csak poénkodsz.

Felnevetett, a hangja csengőszóként visszhangzott az autóban. Én is elmosolyodtam, de az örömömet beárnyékolta a tudat, hogy titkolóznom kell előtte.

Hamar odaértünk a Cullen házba és döbbenten láttam, hogy nem mi voltunk az elsők. Emmett és Rosalie akkor szálltak ki az előttünk álló Hummerből, amikor mi is megálltunk a feljárón.

– Azt hittem ők egyetemen vannak – néztem Edwardra, miközben Emmett odaintett neki.

– Nos, igen… de mint a múltkor is tapasztalhattad, számukra ez nem igazán akadály.

– Pompás – morogtam és kicsatoltam a biztonsági övet.

Edward szintén kiszállt, kinyitotta a bejárati ajtót, én meg döbbenten néztem szembe az egész Cullen családdal. A kényelmetlen szó enyhe kifejezés arra, amit most éreztem, főleg a legutóbbi kirohanásom után. Ami miatt még nem is kértem bocsánatot.

– Gyere – fogta meg a kezem Edward, és behúzott a nappaliba. Amint keze az enyémhez ért, elektromos szikrák pattogtak végig a karomon, és jóleső borzongás járt át.

Az eszem azt diktálta, tépjem ki a karomat Edwardéból, ám a szívem most is másként döntött. Ez egyszer hagytam, hogy a szívemé legyen az irányítás, és kiélveztem a pillanatot. Belesimítottam Edward tenyerébe a sajátomat, mire kérdőn nézett rám, de úgy tettem, mint aki észre sem vette.

– Két napunk van – jelentette ki Alice, amikor mi is leültünk a kanapéra. – Holnap után itt lesz.

– Foglalok egy repülőt, ami elviszi Lilit és Edwardot Rio–ba – közölte Carlisle és már nyúlt is a telefonért.

Olyan gyorsan történt minden. Mindannyian szervezkedni kezdtek, Rosalie odament egy festményhez, leemelte és beütötte a széf kódját, majd egy köteg pénzt tett le elénk és egy nagy borítékot. Edward felemelte, kivett belőle két útlevelet és személyi igazolványt, valamint fekete Amex kártyákat. Az egyik útlevelet felém nyújtotta, én pedig kinyitottam, hogy megnézhessem.

Charlotte Humphry Bennett névre szólt, aki huszonnégy éves és Manhattanből származik, az én igazolványképemmel. Kivettem Edward kezéből az övét, majd megnéztem. Anthony Bennett, huszonhat éves, Chicago.

– Meg akarsz szöktetni? – néztem rá és kis híján elnevettem magam.

– Igen – vágta rá gondolkodás nélkül.

Én csak vicceltem, de hirtelen minden értelmet nyert.

– Nem mehetek el! Carlisle! – szóltam neki, mivel még mindig telefonált. – Tedd le, kérlek. Nincs szükség repülőre.

Carlisle értetlenül nézett rám, de azért letette a telefont. Tudtam, hogy a gépet már megrendelte, csak a részleteket egyeztették.

– Nem mehetek el innen – szóltam, amikor mindannyian visszatértek.

– Dehogynem – vágta rá Alice és Jasper egyszerre.

Megráztam a fejem, igyekeztem olyan nyugodt maradni, amennyire ennem kellett volna.

– Nem lehet. Ha elmegyek, Josh megtudja, hogy valaki súgott az ő köreiből. Aki segít nekem onnan, nagyon sokat kockáztat ezzel. Nem sodorhatom veszélybe – magyaráztam.

A többiek értetlenül néztek rám. Csak ekkor esett le, hogy ők nem tudtak Sebastianról, egészen mostanáig.

– De hát mi Alice látomásából tudjuk, hogy jön – szólalt meg Emmett.

– De Josh nem tudja, hogy Alice a jövőbe lát. Sajnálom, de a barátomat meg kell védenem – néztem rájuk. Mindannyian úgy néztek rám vissza, mintha őrült lennék, de akkor hozzátettem a legutolsó részletet. – Van egy ötéves lánya.

Tudtam, hogy ezzel Esme és Rosalie azonnal a pártomra áll, de még talán Carlisle is, akié a végső döntés.

– Találkoztam a kislánnyal. Sebastian mindent megtett azért, hogy Josh még csak véletlenül se tudjon róla.

– És akkor mégis mit akarsz, mit tegyünk? – csattant fel Edward. Tudtam, hogy őt lesz a legnehezebb meggyőzni mindközül.

– Nem teszünk semmit – suttogtam. – Megvárjuk, mit akar tenni Josh.

– El akar vinni téged! A kurva életbe is, azt nem fogom hagyni! – pattant fel mellőlem.

Carlisle rám nézett, én pedig bólintottam.

– Lilian, gondold át kérlek! Holnap reggel indul a repülő Seattle–ből, addig gondold meg magad, kérlek.

Bólintottam, és úgy döntöttem, még átgondolom. Alice–re néztem, aki összehúzott szemmel figyelt, de egy szót sem szólt.

– Drágám, talán tudunk segíteni a barátodnak – vetette fel Esme. – Vigyázunk a kislányára…

– Nem lehet Esme. Ha Josh idejön, tudni fog róla, és azt nem akarom.

Edward továbbra is dühöngött, fel–alá járkált előttem és belerúgott az asztalba. Egy idő után megállt, rám nézett, csalódottság ült ki az arcára.

– Nem teheted ezt velem – suttogta. – Kérlek, Lilian, ne tedd ezt velem!

Felálltam és bár a józan eszem azt diktálta, hogy ne tegyem, mégis megérintettem az arcát. Lehunyta a szemét, mintha csak próbálta volna megőrizni a pillanatot és belesimította arcát a tenyerembe.

– Bízz bennem! – kértem. – Minden rendben lesz – biztosítottam. Felemelte a fejét, kétkedő pillantása belém mart.

Tudtam, hogy ez a helyes, hogy ezt kell mondanom ahhoz, hogy elfogadja a döntésemet. Igyekeztem minden erőmmel biztosítani magamat is, hogy helyesen cselekedtem.

Jasper felém fordult, felvonta a szemöldökét, de nem szólt egy szót sem, amiért magamban hálát rebegtem.

Megkérdeztem Alice–t, hogy lepihenhetnék–e a szobájában, ugyanis nagyon elfáradtam. Edward nemet intett a húgának, azután felkísért a saját szobájába. Kényelmetlenül éreztem magam, az egyik karommal fogtam a másikat a szoba közepén állva.

– Miért vagy ennyire befeszülve? – kérdezte.

– Nem hinném, hogy nekem itt kellene lennem – suttogtam. – Már csak azért sem, mert Josh akkor ide fog jönni.

Edward közvetlenül elém lépett, megfogta az arcom és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

– Pontosan ott vagy most, ahol lenned kell – jelentette ki.

Kiszabadítottam magam a kezei közül és leültem a kanapéra.

Nem értette. Nem akartam bántani, és el szerettem volna mondani neki mindent, de nem tehettem. Most, hogy Josh úton volt, egyszerűen nem tehettem meg.

– Azóta szeretnék veled beszélni, mióta megmondtam, mi vagyok – nézett rám félve. – Nem kellett volna így megtudnod. Sajnálom.

Váratlanul ért a témaváltása, így leginkább csak hallgatni tudtam.

– Mit… mit gondolsz most?

– Jelenleg elég sok minden jár a fejemben – vallottam be.

Bólintott, mély levegőt vett és megrázta a fejét.

– És mit gondolsz arról, hogy nem vagyok ember? – suttogta.

Az ölemben lévő kezemre néztem és nem is voltam hajlandó rápillantani. Előbb–utóbb eljött volna ez a beszélgetés, és ha Josh nem lenne útban, akkor is eljött volna.

– Próbálom elfogadni.

Felcsillant a szeme, én pedig borzalmasan éreztem magam legbelül. Nem kellett volna reményt adnom neki. Nem lett volna szabad, de a szívem eléggé álnok volt ahhoz, hogy azt higgye, kettőnknek még van esélye.

– Nagyon szeretlek Lili.

Mélyet sóhajtottam és kinéztem az üvegen. Próbáltam lecsillapítani kalapáló szívverésem, de óvatos mosolyából tudtam, hogy már késő, meghallotta.

Elpirultam, mert a gyomrom pont abban a pillanatban kezdett korogni.

– Hozok fel valami ételt. Mit kívánsz? – nézett rám elbűvölő mosolyával.

– Mindegy, csak ne legyen benne majonéz. Vagy uborka – húztam fel az orrom.

Kuncogott, kiment a szobából, én pedig fellélegeztem. Az ajtó még be sem csukódott, Alice már be is surrant rajta.

– Mit tervezel?

Nem köntörfalazott, az egyszer biztos. Aprócska termetével olyan magabiztosságot sugárzott, amitől összébb húztam magam. Fenyegetően nézett rám, mint aki bármelyik pillanatban képes lenne nekem rontani.

– Beszélek Josh–sal – suttogtam. – Nem hagyom, hogy bárkinek is baja essen. Elmagyarázom neki, hogy nem véletlenül hagytam el és kérdőre vonom az emlékeim miatt.

– Rossz ötlet.

– Neked van jobb? – csattantam fel.

– Hogyne lenne – utazzatok el Edwarddal! – közölte, mintha csak természetes lenne, amit mond.

– Ez nem ilyen egyszerű, Alice. Nem menekülhetek egész életemben előle.

– És mi van, ha Josh nem épp békés szándékkal érkezik? Ha vissza akar vinni téged Chicagoba? Ha megint elfeledteti veled, hogy van már családod?

Összerezzentem dühös hangjától és feszülten pillantottam rá.

– Az a lényeg, hogy mindenki biztonságban legyen.

– És meddig vagy hajlandó elmenni ezért? – kérdezte dühösen.

Edward kinyitotta az ajtót, letette a kezében lévő tálcát az íróasztalra és a húga felé fordult.

– Menj ki, Alice!

– Edward, bármit is akar csinálni, nagyon rossz vége lesz – figyelmeztette a húga.

– Tudja, mit csinál. És amikor Josh megérkezik, mi már várni fogjuk, hogy lecsaphassunk rá.

Alice tehetetlenül nézett ránk, széttárta a kezét és visítás szerű hang tört ki a torkából.

– Te vakon beleugrasz bármibe, amiről azt hiszed, hogy jó, pedig még csak nem is láttad az érem másik oldalát – mutatott rám, azután Edwardhoz fordult. – Te meg amilyen szerelmes idióta vagy, támogatod ebben.

Kiviharzott a szobából, mi pedig döbbenten meredtünk egymásra a csendben. Tudtam, hogy Alice jót akart és kétségbeesésében már csak ez az egy út volt, amivel megpróbálhatott minket meggyőzni. De ő azt tudta, hogy hajthatatlan vagyok és megvédek mindenkit Josh–tól, kerül amibe kerül.