70. rész

Sziasztok!
Meghoztam az új részt! :) Boldog születésnapot kívánok Eszternek! :) Jó olvasást, sok puszi! :*

A pánikot, ami elöntötte az egész testemet, legyőzhetetlennek éreztem. Mintha csak a részemmé akart volna válni, egyre jobban elborított és képtelen voltam szabadulni tőle. Levegő. Levegőre volt szükségem. Kapálóztam, hogy elérjem, de nem voltam rá képes. Túlságosan messze voltam ahhoz, hogy megszerezzem.

Ki akartam nyitni az ablakot, de mintha csak kilométerekre lettem volna tőle, pedig pontosan ott ültem a párkányon. Nem értem el a kilincset, ami meghozhatta volna a megváltó levegőt, holott karnyújtásnyira volt tőlem. A szoba hirtelen összezsugorodott, én pedig úgy éreztem, ha nem jutok ki onnan, engem is összenyomnak a falak.

A szívem olyan hevesen vert, mintha csak ki akart volna törni a helyéből és ott akart volna hagyni engem.

Levegőt akartam venni. De mintha csak betömték volna a számat és az orromat, képtelen voltam rá.

/James szemszöge/

Nem kellett volna rávezetnem. Soha nem kellett volna ezt tennem. Rosszul lett, én pedig rátettem még egy lapáttal. Most pedig csak várhatok arra, hogy mi fog történni vele.

Nem tudtam, hogy ilyen hatással lesz rá a hír. Ha tudtam volna, sohasem mondom meg neki.

Ha behunytam a szemem, láttam magam előtt, amint ismét rosszul lett.

Hirtelen sápadt el, és levegőért kezdett kapkodni. A szíve úgy dobogott, mintha berobbant volna, és én azt hittem, hogy át fog változni. Ám amikor a torkához kapott, tudtam, hogy nem ez történik. Kapálózni kezdett, próbált lerázni, ahogy le akartam fektetni az ágyra, hogy nyugodt helyzetben lehessen. Azután mintha csak elvágták volna az addigi dolgokat, összegörnyedt és eszméletét vesztette.

Annyira megrémültem, hogy mi lesz majd vele. Hívtam a mentőket, akik – számomra úgy tűnt –, egy örökkévalóság után értek csak ki. Amikor meglátták, az egyikőjük mély levegőt vett, a másik pedig próbálta Lilit felébreszteni. Aggódva figyeltem, amint a vérnyomását mérik, miközben próbálták élesztgetni.

– Uram, mióta eszméletlen? – fordult felém az egyik.

– Nem tudom, pár perce – suttogtam.

– Mégis mennyi ideje, ez nagyon fontos! – mordult rám, mire én bedühödtem.

– Nem épp az órával voltam elfoglalva, hanem, hogy a húgomat felébresszem!

Visszafordult és továbbra is próbálták felébreszteni.

– Bevett valamit? – nézett fel a másik.

– Nem! – vágtam rá azonnal.

– Allergia?

– Nincs.

– Gyógyszerérzékenység?

– Nem tudok róla.

– Mondja el még egyszer, mi történt!

– Egyik pillanatról a másikra nem kapott levegőt, azután a pulzusa az egekbe szaladt. Ekkor még eszméleténél volt, de már nem volt magánál. Mintha csak a falnak beszéltem volna.

Egymásra néztek, majd Lilire. Egy üvegcsét kapott ki az egyik, míg a másik a kezébe adott egy fecskendőt. Beadták az injekciót a karjába, majd infúziós tasakot kötöttek be neki.

– Amikor elájult érte valamilyen fejsérülés? Elesett?

– Nem, az ágyban ájult el.

A mentősnek sikerült felpofozgatnia Lilit, de amikor kinyitotta a szemét, rémesen nézett ki. Még mindig öntudatlan állapotban volt, hiába ébredt fel.

– Hölgyem! Doktor Percy vagyok. Hall engem?

Lili egy örökkévalóságig bámult rá, végül bólintott. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy végre teljesen magához tért.

– Jól van kislány! Alaposan megdolgoztatott minket – mosolygott rá az orvos. – Most bevisszük, és ha jobban lesz, már jöhet is haza, rendben?

A húgom azonnal bólintott, én meg úgy éreztem, elsírom magam megkönnyebbülésemben.

Doktor Percy felém fordult és távolabb vont, míg a kollégája ellenőrizte az infúziót.

– Pánikrohama volt. Előfordult ez már korábban is?

Megráztam a fejem.

– Nem tudok róla. De… akkor hogyhogy eszméletlen lett?

– Lelki trauma hatására képes a test furán viselkedni. A pánikrohamra sem húzhatunk semmilyen sablont, vannak általános jellemzői, de ez is mindenkinél más. Az eszméletvesztés valószínűleg az oxigénhiány miatt lépett fel.

Bólintottam, ő pedig visszafordult az ágy felé és átemelték Lilit egy hordágyra. A lélegzését segítő maszk ott volt az arcán, amíg be nem értünk az ügyeletre, sőt, talán még azután is. Külön autóval mentem utánuk, csak hogy azonnal haza tudjam hozni, amint kiengedik.

 /Lili szemszöge/

Újra kaptam levegőt. Képes voltam kinyitni a szemem, bólogattam az orvosnak, de fáradt voltam. Nem értettem, miért nem hagy aludni, amikor én annyira fáradt voltam. De erősködött, hogy most fent kell maradnom. Nem akartam fent maradni, aludni akartam. Amikor beértünk a kórházba, egy orvos azonnal átvett a mentősöktől és új infúziót kötött be. Azt mondta, ha az lecsepegett, hazamehetek. James kint állt a kórterem előtt és láttam, amint fel–alá járkált. Meg akartam nyugtatni, hogy nincsen semmi bajom, ám ezt az orvos nem jelentette ki. Egy nővért küldött hozzám, aki kikérdezte az adataimat és megigazított a párnámat.

– Éjszakára itt marad, hogy megfigyelhessük. A pánikroham nem lett volna annyira veszélyes, de mivel eszméletét vesztette, nem árt az óvatosság.

Bólintottam, de igazából már nem érdekelt az, amit mond. Csak aludni szerettem volna és kizárni az elmúlt pár órát.

/James szemszöge/

– Szia apa, bocs a késői zavarásért.

Nem akartam felhívni, de végül rávettem magam – elvégre az ő lánya.

– Történt valami? – kérdezte rögtön.

Mély levegőt vettem és tömören elmondtam, kihagyva azt a részt, mitől kapott pánikrohamot a húgom. Természetesen pontosan úgy reagált, ahogy azt vártam tőle. Azonnal autóba ült, és én már vártam, hogy mikor ér ide.

Fel kellett volna hívnom még valakit, de mivel a korábbi rosszullétét valószínűleg Emmett váltotta ki, így nem tettem. Bár Lili nem mondta meg, hogy nálunk járt, éreztem a szagát.

Bőven elég, ha a családja Lili mellett áll, nincs szükség arra, hogy olyanok is itt legyenek, akiket nem akar látni.

Megfordultam, hogy végre bemenjek Lilihez, és rögtön ekkor megláttam Carlisle–t. Gyorsan felmértem a helyzetet, hogy el tudok–e bújni valahová, de minden hiábavaló volt. Ő is azonnal észrevett, és amikor ráeszmélt, hogy én vagyok az, összehúzta a szemöldökét és felém indult.

Összeszedtem magam, próbáltam olyan nyugodt lenni, amennyire csak tőlem telt. Nem akartam elárulni neki, hogy Lili van a szobában.

– Hello, doki! – köszöntöttem olyan lazán, amennyire csak tőlem telt.

– James, mit csinálsz itt? Minden rendben van?

– Én öö… éves vizsgálatra jöttem. Tudja, látás meg ilyenek. Nem mintha szükségem lenne rá – próbáltam menteni a menthetőt.

– Éjszaka? – kérdezte mindentudó arccal.

Még mielőtt válaszolhattam volna, Jacob rontott be az ajtón anyával és azonnal felénk rohantak.

– Hogy van?

A kezembe temettem az arcom, ugyanis Carlisle azonnal levágta a helyzetet. A szoba felé fordult, amiben Lili volt és be is ment.

– Kösz apa! – morogtam.

Értetlenül nézett rám, majd amikor elmagyaráztam, csak vállat rántott. Nem érdekelte, hogy épp most árulta el az egészet az ellenségünknek. Lili ellenségének. Továbbra is választ várt a kérdésére, és amikor azt mondtam, hogy jobban van, kissé megnyugodott.

Carlisle még percekig volt bent a kórteremben, majd amikor kijött felém fordult.

– Miért nem hívtál fel? – kérdezte vádlón.

Felvontam a szemöldökömet és igyekeztem nem felhúzni magam. Senkinek nem tett volna jót, ha patáliát csapok az éjszaka kellős közepén.

– Amiért maga sem szólt nekem arról, hogy Emmett eljött hozzánk! Mind a ketten védjük a mieinket.

– Ez nem válasz. Orvosra van szüksége és én vagyok neki a megfelelő.

– Tökéletes ellátást kapott, már jobban van. Nem igaz?

Nem válaszolt, összepréselte a száját.

– Miért kapott pánikrohamot? – kérdezte. Erre már Jacob is felállt a váróból és odajött hozzánk.

– Mert… túl sok volt neki ez az egész. Az, hogy üldözi az a szemétláda, maguk vámpírok, újra rájött, hogy én itt vagyok neki… szerintem még maga is kiakadna, ha ilyen hirtelen szakadna minden a nyakába.

Nem árulhattam el, hogy Lili tudja az igazat. Mind a ketten versenyeznének érte, hogy ki legyen az első, aki megmagyarázza a történteket. A húgomnak most pihenésre volt szüksége, és arra, hogy békén hagyják.

Arrébb hívtam Carlisle–t, hogy beszéljek vele arról, hogyan találtam meg Lilit, miután Emmett otthagyta. Remélhetőleg nem a rohama közben hagyta ott, hanem még előtte. Elmeséltem neki, mire ő gondolkozva a padlót fixírozta.

– Újabb roham? – kérdezte végül.

Bólintottam, ő pedig felsóhajtott.

– Egyre rosszabbul van – mondta ki a nyilvánvalót. – James, tudom, hogy most a hátad közepére sem kívánsz minket, de muszáj megfigyelés alatt tartanunk. Gondolj bele, mi lett volna, ha nem érsz haza! Az agya nem bírja már tovább. Ez, hogy ilyen fizikai reakciókat vált ki pusztán egy emlék… ez már túlment egy határon, amit még én is elviseltem.

Nem akartam belegondolni, mi lett volna, ha. Soha nem akarok belegondolni. Épp elég rémisztő volt az a látvány, ami a hazaértemkor fogadott… a gondolataim pedig még rémisztőbbek voltak.

– Nem mehettek a közelébe – válaszoltam kimondatlan kérdésére.

– James…

– Azt mondtam, nem! – néztem rá keményen. – Ha Emmett nem jelenik meg az este, amikor tudta, hogy nem vagyok otthon és nem tudom kitenni onnan, akkor ez meg sem történik! Most maguk miatt van itt!

Felálltam a székből és visszamentem Jacobékhoz. Anya megölelt – és bár tudtam, hogy fenyegetve érezte magát Lili miatt –, mégis aggódva várt velünk. Benéztem a szobájába, de mivel aludt, nem akartam zavarni és kimentem. Anya még mindig ugyanott ült, apa a kezét szorongatta, mire anya halkan suttogta, hogy minden rendben lesz.

Elmentem a büfébe, hogy kávét szerezzek és felhívjam Kate–t. valószínűleg várnom kellett volna reggelig, hogy legalább ő aludhasson, de túlságosan önző voltam hozzá. Szükségem volt rá. Úgy döntöttem, kétszer megcsörgetem, azután befejezem a hívást. Ha ébren van, felveszi, ha pedig alszik, akkor csak aludjon tovább. Legalább egyikünknek legyen viszonylag nyugodt az éjszakája.

Vettem három kávét és visszasétáltam a váróhoz. Odaadtam anyáéknak azt, amit nekik szántam, majd leültem melléjük és csendben vártam.

Amikor egy nővér megindult a szoba felé, apa felpattant és utána ment. Az ajtón keresztül láttam, amint apa veszekszik vele, miközben Lili felé mutat. A nővért sem kellett azonban félteni. Gonoszan nézett apára, majd ráripakodott, mire Jacob csendben maradt. Elmosolyodtam, ami nem kerülte el anya figyelmét sem.

– Jól lesz, James.

Óvatosan megráztam a fejem, majd a szemébe nézve azt mondtam:

– Nem vagyok benne biztos.

A tekintete elkomorult, és hirtelen, mintha csak megértette volna, megszorította a kezem.

– Menj haza, James! Pihenésre van szükséged.

Megráztam a fejem és elhúztam tőle a kezem.

– Nem. Arra van szükségem, hogy itt legyek.

Anya vonásai megfeszültek, ivott egy kortyot a kávéból, majd az egyik magazint kezdte lapozgatni. Jellemző.

Apa nem jött vissza a váróba, ezért én is bementem a szobába.

– Mi volt ez a jelenet a nővérrel? – kérdeztem, miközben leültem az egyik székre.

Mély levegőt vett és láttam, hogy ökölbe szorítja a kezét.

– Közölte velem, hogy Dr. Cullen átvette a beteget.

Még a szám is tátva maradt, annyira ledöbbentem. A húgomra néztem, aki a nagyadag nyugtató miatt teljesen kiütve aludt, majd vissza rá. Na ne, ez már azért túlzás. Még Carlisle sem vetemedne ilyesmire a hátunk mögött. Hacsak…

– Lilinek egyre durvábban térnek vissza az emlékei – kezdtem. Apa rám nézett, meggyötört arca még sápadtabb lett a korábbinál. – Eléggé elfajultak a dolgok, így Carlisle azt mondta, huszonnégy órás megfigyelésre van szüksége.

Összevonta a szemöldökét, a száját egyetlen vonallá préselte, miközben hallgatott.

– És nem gondolja, hogy lebukhatunk, ha a kórházban történnek vele ilyen dolgok? Hogy az orvosok szanatóriumba küldik majd, mivel nem találják semmi baját?

Megráztam a fejem.

– Nem a kórházra gondolt.

Apa felhorkant, majd halk káromkodásba kezdett.

– Majd biztosan engedem, hogy a lányomat azon a vérszívótanyán tartsák!

Ránéztem és elmosolyodtam. Soha nem értettem, hogyan volt képes valaha is elengedni Liliant. Láttam rajta, mennyire szereti őt, és egyszerűen fel nem foghattam. Ha rólam lett volna szó, és olyan kicsi lettem volna, akárcsak Lili, engem biztosan nem engedett volna el. Addig kutatott volna utánam, amíg meg nem talál. Ehelyett Lilit nevelőszülők nevelték, az isten tudja, merre az egész világban. Én megértem, hogy nagyon kiakadt Bella halála után, de az ég szerelmére, a lányával akkor is törődött.

– Megkeresem Carlisle–t – suttogtam. Bólintott, de a tekintetét továbbra is a húgomon tartotta.

A nővérpulthoz mentem, hogy bármi információt kaphassak, hol találom. Szerencsére a mindössze huszonkét éves nővérke nagyon készségesnek bizonyult, mikor meglátott. Rögtön útbaigazított, én pedig azonnal a lépcső felé vettem az irányt, hogy minél előbb felérjek. Nem volt időm a lifttel szarozni.

Amint felértem az emeletre, ahol Carlisle irodája volt, futva tettem meg az utat. Egyet rávágtam az ajtóra kopogás gyanánt, azután választ sem várva feltéptem az ajtót. Nagy hiba volt, ugyanis Edward ott állt az apjával szemben és láthatóan ideges volt. Ráadásul Carlisle sem tűnt túlságosan nyugodtnak.

– Nem igazán érdekel, hogy zavarok – közöltem, mire mind a ketten felém fordultak. – Beszélnünk kell!

Edward dühödten meredt rám, mint aki képes lenne megölni. Mintha egyáltalán képes lenne rá! Figyelmen kívül hagytam a tekintetét és az apja felé sétáltam.

– Nem tudom, mégis hogy képzelte ezt, de nem fog beválni! Reggel elviszem innen a húgomat, bármit is tesz!

Carlisle felváltva nézett rám és Edwardra, aki megfeszítette a karját.

– Én csak segíteni szeretnék Lilinek. Úgy gondoltam, jót tenne neki, ha nem lenne idegen kezekben és őszintén szólva, szerintem ezzel könnyebben titokban tarthatnánk a kilétét is.

Felvontam a szemöldökömet, és felhorkantam.

– Kinek a seggét védi, doki? A magukét, vagy a miénket?

– Mindenkiét. Mi lett volna, ha vérvizsgálatot rendel el az ügyeletes? Ez a bevett szokás, ezzel kezdenek. Pusztán a szerencsén múlott, hogy a kollégám egy tízórás műtét után kénytelen volt ügyeletet vállalni és hibázott.

Ezen eddig még nem gondolkodtam el. Csak ránéztem és nem válaszoltam semmit.

– És felteszem, magának eszébe sem jutna megcsináltatni azt a tesztet, nem igaz?

Elmosolyodott és bólintott.

– Megbízom a kollégámban, ezt már órákkal ezelőtt elintézte.

 A pofám leszakad. Az erkölcsös, mindentudó, istenített Carlisle képes felrúgni a szabályokat, amiket oly nagyon becsült. Mindezt a húgomért.

– Ebből még baja lehet, doki.

Vállat vont, majd újra a fiára nézett.

– Az már az én gondom.

Most én vontam vállat, miszerint felőlem rendben van a dolog, de Edward felmordult. Rákaptam a tekintetem, és jobban megnéztem. Szarabbul festett, mint korábban. Utoljára akkor nézett ki így, amikor Lili eltűnt és semmit sem tudtunk róla.

– Neked meg mi bajod? – morogtam, mire a szeme villámokat szórt.

– Nekem éppenséggel az a bajom, hogy nem mehetek be a szerelmemhez, aki épp egy kórházi ágyon fekszik!

– Edward, higgadj le! – szólt neki Carlisle, de ő meg sem hallotta.

– Mi a fenéért nem hívtál fel?

– Mert abban a pillanatban, amikor megrémült tőled, elvesztetted ezt a jogot.

Úgy nézett ki, mintha gyomron rúgtam volna. Azt hittem, nekem ront, ehelyett fogta magát és levágódott a bőrfotelbe.

– Nem érdekel, mit mondotok. Be kell mennem hozzá, látnom kell őt!

– Meg a jó büdös… – kezdtem, de Carlisle leintett.

Pokolian fájt csendben maradnom, de tudtam, ha nem azt teszem, akkor még kevésbé uralom a helyzetet.

– Egyáltalán nem uralod – jegyezte meg Edward flegmán.

Már viszketett a tenyerem, hogy jól képen vágjam, és abban a pillanatban nagyon közel éreztem magam ahhoz, hogy elveszítsem az önuralmam. Csak egyszer vágom pofán. Ököllel.

Felugrott a kanapéról, és felvonta egyik szemöldökét. Direkt provokált, csakhogy kitölthesse rajtam a dühét, de engem ennél jobban kiképeztek. Nem ő az első vámpír, aki ezzel próbálkozott. Nem mozdultam meg, mire Edward elhúzta a száját. Azt akarta, hogy én kezdeményezzek, és őt ne vádolhassák. Micsoda gyáva féreg!

– Edward, azért nem mehetsz be Lilihez, mert ki van készülve. Ha meglát, idegösszeroppanást kaphat.

– Eddig mindig megnyugtattam – nézett az apjára makacsul.

Carlisle megrázta a fejét, mintha lezártnak tekintené a témát.

– Nem képes kezelni a helyzetet. Előbb–utóbb agyvérzése lesz, ha nem tudjuk valamilyen módon fájdalmak nélkül visszaadni az emlékeit.

– Erre csak egy mód létezik… ha Josh visszaadja neki – néztem mind a kettejükre.

/Lili szemszöge/

Hasogatott a fejem, és azt sem tudtam hol vagyok. Kinyitottam a szemem, és amikor megláttam a bátyámat félig az ágyra borulva, idegesen pillantottam körbe. Azután úgy csapott belém a felismerés, mint egy villám.

Ki akartam szabadulni innen és minél távolabb lenni mindentől. Amint megmoccantam, James már fel is ült és zavarodva nézett körbe, majd rám fókuszált.

– Szia – vigyorodott el, és megfogta a kezem.

– Szia!

– Hogy vagy? – kérdezte továbbra is mosolyogva.

– Jól. Csak ki kell mennem a mosdóba.

James bólintott, elengedte a kezem, de ismét utánakapott és segíteni akart felkelni. Ellöktem a kezét, miközben közöltem vele, hogy semmi bajom. A bátyám kelletlenül ugyan, de visszaült a székre, én pedig bevonultam a fürdőszobába. Szerencsére az infúziót már kikötötték – amit jó jelnek tekintettem –, így könnyebben tudtam mozogni.

Borzalmasan festettem, úgyhogy azonnal elhajoltam a tükör elől és megmostam az arcom. Gyorsan fogat mostam, majd visszamentem a szobába.

Még épp csak kiléptem, a kezem a kilincsen pihent, amikor megláttam Carlisle–t. Szinte éreztem, ahogy az ereimben megfagy a vér, de azután igyekeztem magam Emmett szavaival nyugtatni: Carlisle soha nem lenne képes ártani az embereknek.

– Jó reggelt – mosolygott rám. – Hogy érzed magad?

Először a bátyámra néztem, de ő elkapta a tekintetét rólam.

– Jól, köszönöm – válaszoltam.

– Ennek örülök. Nincs semmilyen panaszod?

– Hacsak a borzalmas ízű fogkrém nem számít annak, nincs.

Halkan nevetett, majd az ágy felé intett. Az egész testem megremegett, ami nem kerülte el Carlisle figyelmét. Türelmesen várt, továbbra is őszinte mosollyal az arcán. A pokolba is, most azt hiszi, ha odaülök, akkor elfogadom azt, mi is ő?

A fenébe. A fenébe, a fenébe.

Nem akartam, hogy ezt higgye. Szerintem egyáltalán nincs rendben, hogy a városunkban ilyen lények bujkálnak. Ugyanakkor ő mégiscsak Carlisle volt.

Leültem az ágy felém eső végébe és csendben várakoztam. Láthatóan Carlisle is bizonytalan volt, csak lassan jött közelebb hozzám, mintegy engedélyre várva.

Amikor elért hozzám, felemelte a kezét és megkérdezte:

– Megvizsgálhatlak?

Bólintottam, mire ő kiengedte az eddig benntartott levegőt. James–re néztem, aki a fejével az ajtó felé biccentett, miszerint kint fog várni.

Carlisle a pupillámat is megnézte, ami miatt majdnem megvakultam, mint ahogy minden mást is ellenőrzött.

– Ez azért elég bizarr – próbáltam csökkenteni a feszültségemet, miközben a vérnyomásomat mérte. Tudtam, ha nem kezdek el beszélni, akkor a vérnyomásmérő kiakad, annyira stresszes voltam abban a pillanatban.

– Micsoda? – kérdezte nyugodtan.

– A volt barátom apja vizsgál. Egyáltalán szabad ezt? Nem ütközik semmilyen szabállyal?

Carlisle arca megrándult, mintha megütöttem volna, de hamar rendezte a vonásait.

– Persze, hogy szabad. Csak vizitelek, nem műteni készülök, így a családtagjaimat is vizsgálhatom – mosolygott.

– Nem vagyok a családod tagja – suttogtam. A hajammal kezdtem játszani, próbáltam nem észrevenni az arcára kiülő csalódást és kétségbeesést. Még sosem láttám, hogy Carlisle kétségbe lenne esve. Elfordítottam a fejem, és inkább a némára állított tévét figyeltem, amíg a vizsgálat tartott. Néma csendben folytatta, én pedig igyekeztem a legközönyösebb arcomat mutatni.

Amikor végzett, mindent feljegyzett az ágy végében lévő kórlapra, majd az ajtó felé fordult:

– Tévedsz, Lili. Mindig is a családom tagja leszel, és ezen semmi sem változtat. Nem érdekel, hogy épp együtt vagytok–e Edwarddal vagy sem, te akkor is ugyanúgy a lányom vagy.

Elhagyta a szobát, én pedig összetörve ültem a kórházi ágyon. Bármennyire is próbáltam kizárni, amit mondott, legszívesebben elsírtam volna magam. Megdörzsöltem az arcomat és mély levegőt vettem, próbáltam lecsillapítani dübörgő szívemet.

James besétált a szobába, és újra elmosolyodott, de a szeméből csak úgy sütött a feszültség.

– Mehetek haza? – kérdeztem, akárcsak egy gyerek, holott tudtam, hogy Carlisle úgyis engem fog tájékoztatni előbb.

A bátyám vállat vont, és eltűnt az arcáról a mosoly. Leült velem szemben az ágyra és óvatosan vizslatott.

– Meg kellene beszélnünk valamit – kezdett bele. Türelmesen vártam, de már tudtam, hogy ez mindent, csak nem jót jelent. – A tegnap estével kapcsolatban.

Nem akartam erről beszélni. Hallani sem akartam róla, ugyanis ami az éjjel történt, több volt, mint esztelenség. Őrültség volt, mégpedig a legnagyobb, amit valaha is tapasztaltam. Még az is megfordult a fejemben, hogy megbolondultam, mert ilyesmi nem létezik.

– Már csak a feltételezés is őrültség volt – közöltem. Rövidre akartam zárni ezt a beszélgetést, egyáltalán nem volt kedvem hozzá.

James megrázta a fejét és reménykedve nézett rám.

– Nem volt az.

Hitetlenkedve meredtem rá, úgy éreztem, a levegő összesűrűsödött a szobában. Nagyot nyeltem, de a torkom száraz volt, akárcsak a sivatag.

– Igazad van, én kezdek megőrülni.

Hirtelen kapott a kezem után és megszorította azt, minta csak tudná, hogy el akarok szökni előle. A beszélgetés elől.

– Ez nem igaz, és ezt te is tudod. Nagyon is épelméjű vagy, azokban a pillanatokban még jobban, mint a többiben.

Döbbenten meredtem rá. Eszerint ő mindvégig tudott róla, mi van velem, mégsem mondott nekem semmit. Hirtelen harag gyulladt bennem, úgy éreztem, ha nem mondhatom ki, akkor megfulladok.

– Mi a franc, James?

Összeszűkült szemmel vártam a válaszát, de mintha észre sem vette volna. Ki akartam rántani a karomat az övéből, azonban elég erősen fogta ahhoz, hogy ne tehessem. Dühösen néztem rá, mire egy izom megrándult az állán.

– Láttál már amnéziás embert? – kérdezte hirtelen.

Bólintottam.

– Az orvos azt tanácsolja a családjának és az ismerőseinek, hogy ne erőltessék az emlékezést. Ha ő is vissza akarja azokat kapni, illetve ha készen áll rá, minden visszaáll a régi kerékvágásba. Most veled is ez történt, csak… csak az igazi emlékeidet eltemették, mélyen a tudatalattidba.

Néhány percig meg sem bírtam mozdulni, csak ültem vele szemben bamba tekintettel. El sem tudtam képzelni, miért hord össze ennyi zagyvaságot. Lehet, hogy ő ütötte be a fejét, nem is én?

– James, amit tegnap gondoltam, az hatalmas hülyeség volt. Ez… lehetetlen!

Felvonta a szemöldökét és elengedte a karom. Nem tudtam, melyikünk hitetlenkedik jobban a másikban – én vagy ő, de az biztos volt, hogy egyikünk sem tartotta épelméjűnek a másikat, különböző okokból.

– Vámpírok is léteznek, nem? – vágta rá egy kis idő múlva.

A vér kifutott az arcomból. Fogalmam sem volt róla, hogy tud róluk, nemhogy ilyen nyíltan nekem szegezze a kérdést. Újabb döbbenethullám szakadt rám a semmiből és megint tehetetlennek éreztem magam. Nem akartam, hogy tudjon róluk. Nem akartam, hogy bánthassák azért, mert tud róluk.

– Honnan veszed ezt? – adtam az ártatlant. A hangom még számomra is hamisan csengett, James pedig kurtán felnevetett és megrázta a fejét.

– A húgom vagy, és nem csak fél éve ismerjük egymást. Tudom, micsodák Cullenék – közölte velem olyan természetes hangnemben, mintha csak az időjárásról csevegnénk.

– Mégis hagytad, hogy…?

– Nem volt választásom, Lilian! – csattant fel. – Az istenért, hiszen szerelmes vagy belé! Hidd el, ha valaki, akkor én reménykedtem abban, hogy ez nem fog újra bekövetkezni. De a sors furcsa fintora, hogy hiába felejtetted el… mégis újra megtaláltad.

Eltátottam a számat, azt hittem, rosszul hallok. Már korábban is együtt voltam Edwarddal? És… és tudtam róla, mi is ő valójában. Hirtelen elöntöttek azok az emlékek, amik a réten tolultak az elmémbe: amikor ugyanott beszélgettünk, csak most már hallottam is, miről. Elmondtam neki, hogy tudom, nem ember. És… ő is elmondta, hogy én sem vagyok az.