69. rész

Halihó!
Kitört a nyár, tombol a jó idő! :) És itt az új rész :)
Sok puszi

La Push annyival nyugodtabb, mint Forks. Na jó, talán ez enyhe túlzás, mivel maga a város is épp ilyen, de ez mégis más volt. Amikor kimentem a tornácra, csend fogadott. Furcsa volt, hogy nem hallottam az autók zaját, az embereket, amint munkába mentek. Itt minden annyira békés volt.

Kakaót főztem és kabátban kiültem a hintaszékbe. Megnyugtató érzés volt, és bármennyire is fájtak az előző napok, kicsit megkönnyebbültem. Persze valószínűleg csak a kettőnk közötti távolság miatt.

Az előző esti beszélgetés eléggé kimerített Seth–tel. Segíteni egyáltalán nem segített, de ebben a helyzetben senki sem tud. Bárcsak tudna bárki is!

A kakaót kortyolgattam, miközben előre–hátradőltem a székben. Furcsamód otthon éreztem magam és ez egy kicsit megrémített. Könnyű volt eltűnni a gondok elől, hátat fordítani azoknak. Talán gyáva vagyok, amiért nem akarok szembenézni vele. Talán csak így védem magam a további fájdalmaktól.

Ma este vissza kell mennem Forksba és ennek egyáltalán nem örülök. Már csak a gondolatra is begörcsölt a hasam.

Letettem a bögrét a kis asztalra és magam alá húztam a lábam.

Valószínűleg még azelőtt haza kellene érnem, mielőtt Sarah–ék megérkeznek, de semmi kedvem nem volt még bekapcsolni a telefont. Visszamentem a házba, elmostam a bögrét és szétnéztem a nappaliban. Családi fotókat kerestem, hogy jobban megismerjem a bátyámat.

A könyvespolcon megtaláltam az albumokat, amint bizonyos időközökre felbontva egymás mellett hevertek.

Az első albumban James még kisbaba volt. Édesen feküdt a kiságyban, fürdették, Sarah a kezében tartotta, egy másik nő ölelte, vagy éppen tipegett. James hihetetlenül édes gyerek volt! A következő albumban fogakkal, fog nélkül, baseball mezben és kesztyűben, szülinapi tortákkal, biciklivel, görkorcsolyával, gördeszkával szerepelt.

Szinte az egész eddigi életét végignézhettem. Egy valami azonban szöget ütött a fejemben: egyik képen sem láttam apát, Jacobot viszont majdnem az összesen. James öt évvel idősebb nálam, és Sarah azt mondta, látott rólam fotót. Apa mutatott neki képet rólam, ami azt jelenti, hogy itt volt velük. Akkor miért nincs rajta egy képen sem? Nem emlékeztem, mikor is szakítottak, de az biztos, hogy a bátyám már nem volt csecsemő. Jacob viszont olyan képeken is rajtavan, amin apának kellene lennie. Például az egyéves szülinapi képeken.

Mindegyik albumba belelapoztam és döbbenten figyeltem, hogy Jacob a kezdetektől fogva ott volt James mellett. Apa pedig nem.

Összerezzentem, ahogy a bejárati ajtó felől kopogás hallatszott, majd az ajtó nyikorogva kinyílt.

– Szia! – Chrissiana mosolygott rám, amint lehajtotta a fejéről a kapucnit. – Csajszikám, nem is szóltál, hogy itt vagy! Ha tudtam volna, már tegnap este jövök és bulizunk egyet!

Becsuktam az albumot és visszatettem a helyére.

– Szia! – megöleltük egymást, majd leült mellém a kanapéra. – Ahhoz képest elég hamar elterjedt az ittlétem híre.

– Na ja. La Pushban sok a pletykáló hapsi. Mindent kikotyognak.

– Szóval Seth mondta el.

Chrissiana bólintott. Láttam rajta, hogy van valami, amit nem mond el nekem, de inkább nem firtattam a dolgot. Vagy inkább kérdezni akart valamit, mintsem mondani.

– Hozzak valamit inni? – kérdeztem tőle és már álltam is fel, hogy menjek a konyhába, de megállított.

– Nyugi, ha bármi kell, érte megyek. Eléggé kiismerem itt magam, hisz a bratyóddal együtt nőttünk fel.

Felvontam a szemöldököm, de utána rájöttem, hogyan is értette. Az itt élők egy közösséget alkottak, így ez természetes volt.

– Na szóval… Seth megsúgta, hogy valami nyomja a lelked. Akarsz róla beszélni?

Chrissie nagyon laza lány volt. Talán egy picit túlságosan is. Nem tudom, Seth mit mondott neki, de nem vagyok biztos benne, hogy örülök, amiért beszéltek rólam. Chrissie a barátnőm, de bizalmas beszélgetést folytattam tegnap Seth–tel.

– És mit mondott, mi nyomja a lelkem?

Vállat vont és kitartóan nézett a szemembe.

– Csak azt mondta, hogy itt vagy, de mivel így reagáltál, valószínűleg tényleg van valami baj.

Egy ilyen átlátszó trükknek is bedőltem – nyilvánvalóan nem vagyok formában.

– Nem számít, Chrissie.

– De igen, számít. Rosszul nézel ki, sápadt vagy, és szerintem sokat fogytál a múlt hónap óta.

Forgattam a szemem, ugyanis ez nem volt igaz. Chrissie túldramatizálta a dolgokat, még ha nem is látta be.

– Semmi baj nincs, oké? Minden rendben van. Csak eljöttem egy kicsit kikapcsolódni, ugyanis nagy a hajtás nálunk. Nyugalomra vágytam.

– Hát persze – mormolta. Tudtam, hogy nem hitt nekem, ő viszont azt tudta, hogy úgysem mondom el, mi a baj.

– Miért vagy fent ilyen korán? Tegnap este buliznod kellett volna, péntek volt.

Chrissie megrántotta a vállát. Kiszúrt egy könyvet a polcon és annak a gerincét bámulta meredten.

– Nem volt valami jó buli. Beültünk a kocsmába, de egyesekkel nagyon elszaladt a ló – vagyis a pohár –, így nem igazán akartam maradni. Balhé volt, így mindenki lelépett.

– Sajnálom.

– Nem gáz. Tudhattam volna, hogy úgyis ki fog akadni az a barom.

– Mi történt?

Chrissiana–n látszott, hogy túl sokat mondott és legszívesebben visszaszívná az egészet, de már nem tehette. Muszáj volt válaszolnia a kérdésemre, bárhogy is visszakozott volna.

– Megtudta, hogy a lány, akibe szerelmes volt annak idején, itt van a városban. Természetesen rögtön oda akart menni, mi meg nem hagytuk, mivel már eleve részeg volt. Ezért összeverekedett néhány sráccal, a barátnője meg végignézte az egészet.

Döbbenten meredtem Chrissie–re.

– Ez komoly?

Bólintott, majd a fejét hátrahajtotta a kanapé támlájára.

– Atya ég! – sóhajtottam. – Szegény lány.

– Ja. Na de mesélj, mi van veled mostanában?

– Nem sok minden változott – vontam vállat. Nem akartam senkit beavatni az Edwarddal történt dolgokba, ugyanis ez tényleg személyes dolog volt.

– Rendben.

Áttértünk az ő életére, amitől olyan szintű megkönnyebbülés járt át, hogy azt elmondani sem tudnám. Elmesélte, hogy egy végzős srác meghívta a karácsonyi bálba, de ő még nem tudja, mit mondjon neki, bár kedveli a srácot.

Imádom Chrissie–t, de most ez a tinédzser dráma nagyon nem kedvezett nekem. Leginkább csak fogtam volna a cuccaimat és elmentem volna egy csendes helyre.

Fáradt voltam most mindehhez.

Nem sokáig maradt ugyan velem, és jól is esett, hogy érdeklődik irántam, de most túlságosan fáradtnak éreztem magam. Chrissie láthatta rajtam, hogy nem vagyok formában, így hamar elbúcsúzott tőlem és elment.

Összepakoltam a holmimat és a nappaliba vittem azokat, hogy amikor indulnom kell, már készen álljak. De egyszerűen nem volt szívem felhívni James–t… túlságosan is jól éreztem magam ezen a helyen. De nem is igazán a hely volt a lényeg, hanem inkább a problémás életemtől való távolság.

Ott álltam a verandán, és az erdőt bámultam, mintha az megmondaná, mit is kellene tennem. Bárcsak így lenne…

Csakhogy ezt a döntést nekem kellett meghoznom.

– Kate–tel elmegyünk Port Angeles–be, van kedved jönni? – huppant le mellém James a kanapéra.

– Megírod a házimat? – néztem fel a füzetemből. Belekukkantott, és amikor meglátta, hogy a biológia projektemen dolgozom, inkább visszadőlt.

– Inkább kihagyom – húzta el a száját.

– Én is ezt tenném, ha lehetne – sóhajtottam.

Mióta hazajöttem, a tanulásba temetkeztem. Tudtam, hogy felesleges stresszelnem a félév miatt, de még mindig jobb volt ezzel elfoglalnom magam, mintha a magánéletemen agyaltam volna.

A baj csak annyi volt, hogy egy idő után a tanulnivaló is elfogyott, így már nem tudtam mit csinálni. A bátyámék elmentek moziba, én pedig egyedül voltam otthon. Vacsorát melegítettem, felvettem a melegítőmet és bevackoltam magam a tévé elé. Talán egy évadnyi Gossip Girl elég lesz ahhoz, hogy eltereljem a figyelmemet.

Megnéztem a teljes évadot, mégsem éreztem jobban magam. Főleg akkor nem, amikor Blair megbocsátott Chuck–nak…

Lezuhanyoztam, és amikor épp eldöntöttem, hogy ennek az egész napnak véget vetek egy kiadós alvással, megszólalt a telefonom. Ismeretlen szám volt, de mégis felvettem.

– Halló? – szóltam bele.

Nem érkezett válasz, a hívás másik végén csend honolt.

– Halló, van ott valaki?

Még mindig semmi.

– Tudod mit? Ne velem szórakozz, barom! – kinyomtam a hívást.

Bekapcsoltam egy altatódalt, hátha könnyebben el tudok aludni, de újra megzavart a telefon. Csakhogy ezúttal nem volt ismeretlen a hívó. A gyomrom görcsbe rándult, amikor megláttam a nevet, és nem akartam felvenni. Hagytam, hadd csörögjön a készülék és megpróbáltam aludni.

A bejárati ajtón dörömböltek. Tudtam, hogy ugyanaz állhat előtte, aki az előbb hívott, így dühösen mentem le, kezembe fogva egy baseballütőt, amit mindig az ágyam alatt tartottam. A vállamra lendítettem az ütőt, miközben kinyitottam az ajtót.

– Szia! – köszöntött, én azonban nem tudtam eldönteni, hogy legelőször vágjam pofán az ütővel, vagy csapjam rá az ajtót.

– Mi a francot keresel itt, Emmett?

– A telefont nem vetted fel, így nem tudtam szólni, hogy jövök.

– Gondoltam egyértelmű jelzés lesz számodra, hogy nem akarok veled beszélni.

– Szerintem meg igen, szóval beengedhetnél – vigyorodott el.

Minden erőmet beleadva meglendítettem az ütőt és gyomron vágtam vele. Pár lépést hátrált az ütésem erejétől és próbálta visszaszerezni az egyensúlyát.

– Bocs, de nem hívlak be, így kénytelen vagy kint maradni! – kiáltottam és bevágtam az ajtót.

Hangosan nevetett odakint, én meg elindultam a szobám felé. Mélyet sóhajtottam, mert megkönnyebbültem, hogy nem rettentem meg tőle.

A bejárati ajtó nyikorgott, mire megdermedtem a lépcsőn.

– Sajnálom kislány, de ez a behívósdi elég elcsépelt. Nincs rá szükségem – tárta szét a karját.

Döbbenten meredtem rá, ahogy ott állt az előszobában, kiélvezve a helyzet minden egyes pillanatát. Ismét a vállamra lendítettem az ütőt, hogy készen álljak, bármire is készült.

– Megkínálnálak valamivel, de egyelőre még nem sikerült elintéznem, hogy vérbankot tarthassak itthon.

A szívéhez emelte a kezét és fancsali képet vágott.

– Aú! Ez fájt. Egyébként épp itt van egy előttem – mutatott rám vigyorogva.

Kirázott a hideg és szorosabban fogtam az ütőt.

– Fokhagymát találsz a fűszeres sarokban!

Felnevetett és úgy tett, mintha a könnyeit törölgetné.

– Komolyan, Lili? Tényleg bedőltél ennek a sok baromságnak?

– Tűnj a házamból, Emmett!

Megindult felém, mire én feljebb léptem a lépcsőfordulóba. Emmett megállt, döbbenten meredt rám.

– Félsz tőlem – suttogta. – Én… én azt hittem, csak az adrenalin miatt dobog úgy a szíved… – kezdett mutogatva magyarázni.

– Várj! Te hallod a szívverésem? – szakítottam félbe.

Bólintott, mire bosszúsan kifújtam a levegőt.

– Lili, tettem valaha bármi olyat, ami miatt félned kellene?

– Vámpír vagy. Ez szerintem elég jó ok.

Összefonta a karját és ugyanolyan szenvtelen maszkba borult az arca, akárcsak az öccsének.

– Nem gondoltam volna, hogy felszínes vagy.

Felhorkantam.

– Ezt én pont, hogy belsőnek hívnám, nem gondolod?

– Nem – vágta rá azonnal. – Úgy gondolom, hogy ismersz annyira, hogy tudd, sohasem bántanálak.

– Tényleg azt hittem, hogy ismerlek. Azután kiderült, hogy tévedtem.

– Attól még, hogy a családommal nem úgy vagyunk emberek, mint mások, nem jelenti azt, hogy ne lennénk azok. Lehet, hogy nem azt eszem, amit te, de ebben a pillanatban meg merem kockáztatni, hogy jobb ember vagyok nálad. Én nem ítélkezem. Elfogadlak olyannak, amilyen, és ami vagy.

Mély levegőt vettem és leültem a lépcsőre. Abban igaza volt, hogy ítélkeztem. De ki ne tenné ezt a helyemben?

– Emmett, ez nem arról szól, hogy ne fogadnálak el… – jelentőségteljes pillantással nézett rám. – Jó, talán arról is. De… ti embereket öltök.

Már a gondolattól is kirázott a hideg, és nyál tolult a számba. Alig tudtam visszanyelni a feltörő rosszullétem.

Láttam magam előtt azokat a szegény embereket, akik mit sem sejtve egyik pillanatról a másikra veszítették el életüket.

Emmett nagyot nyelt, mintha csak olvasott volna a gondolataimban, és összeráncolta a szemöldökét.

– Nem gyilkolunk – suttogta.

Hitetlenkedve néztem rá és megráztam a fejem.

– Nincs értelme hazudnod, Em.

– Tényleg nem vagyunk gyilkosok. Mi… ez most elég érdekesen fog hangzani, de… mi csak állati vért fogyasztunk.

Hirtelen nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Esetleg a kettőt egyszerre. Ott ültem a lépcsőn, kezemben egy baseball ütővel és Emmett a világ leghihetetlenebb dolgát mondta nekem. Vártam, hogy mikor mondja, hogy ez csak vicc volt, de nem tette. Komoly arccal állt három méterre tőlem és a reakciómat várta.

– Szerinted képes lennék egy helyiségben lenni annyi emberrel, miközben meg akarom őket ölni? Nem mondom, hogy amikor szomjas vagyok, nem fáj, mert akkor rohadtul fáj, de tűrhető.

– Miért tennétek ezt magatokkal? Miért szenvednétek, amikor egy karnyújtásra van tőletek az, amit akartok?

Keserű mosolyra húzta a száját, és megvonta a vállát.

– Nem vagyunk gyilkosok.

– Nem kényszerítesz embereket arra, hogy neked adják a vérüket?

Kuncogott és megrázta a fejét.

– Gondolj csak bele, Lili! Carlisle hogy lenne képes emberek életét megmenteni, ha folyamatosan belőlük táplálkozna? A kettő nem épp összeegyeztethető.

Igaza volt. Carlisle sohasem ölne embereket. De ez akkor sem mentség arra, miért így kellett megtudnom, mik is ők.

– Menj el, Emmett! – kértem suttogva.

– Ne büntess minket azért, amit nem mi választottunk! Szereted az öcsémet, akkor miért nem tudsz neki megbocsátani?

Felkaptam a fejem és lendületből hozzávágtam az ütőt. Reflexből elkapta és letette a kanapé mellé.

– Azért, mert kihasznált!

Emmett közelebb jött, mire feltartottam a kezem.

– Ha még egy lépéssel közelebb jössz…

– Nem használt ki Lili. Szeret téged, ahogy te is szereted őt!

– Menj el Emmett, kérlek!

Összeszorította a száját és dühösen meredt rám.

– Tudod Lili, eddig azt hittem, hogy jó vagy a bátyámnak. Hogy megértő vagy. Nyilvánvalóan tévedtem.

Hátat fordított nekem és kisétált az ajtón, erősen becsapva azt. Csak ültem a lépcsőn, percekig, talán órákon át, de végül úgy döntöttem, ideje felkelnem. Emmett szemétségeket mondott nekem, de folytatnom kell ott, ahol ő közbeszólt. Lementem a baseball ütőért, és amikor megfogtam, hirtelen úgy éreztem, mintha be akarna szippantani.

– Jó lesz? – kérdeztem, miközben hozzásimultam.

– Tartsd feljebb a könyököd!

Azt tettem, amit mondott, és amikor hirtelen eltűnt mögülem, mély levegőt vettem. Körülbelül húsz méterre állt előttem, és egy labdát fogott a kezében.

– Szóval, készen állsz? – vigyorgott.

– Fogd be, Cullen és dobd már azt a labdát! Nem érek rá napestig itt ácsorogni! – szóltam oda neki játékosan, mire csak nevetett.

A labda gyorsan száguldott felém és én vártam a tökéletes pillanatot, hogy elüthessem. Amint tudtam, hogy elérkezett, meglendítettem az ütőt, ami hangos csattanással érintette a labdát. Sikerült jó messzire elütnöm, így Edward kénytelen volt futni érte, de két másodperc múlva már ott állt előttem és átölelte a derekam.

– Csodás volt, szívem! Még a végén kiderül, hogy baseball tehetség vagy!

– Csak figyelj! – feleltem, mire elvigyorodott és odahajolt, hogy megcsókoljon.

– Lili! Lili, az Isten szerelmére, kelj fel!

– Úristen, hívom a mentőket!

– Ne! Nem lesz baja. Lili, nyisd ki a szemed, kérlek!

Lassan azt tettem, amit a hangok súgtak. Kinyitottam a szemem és a bátyám rettegő arcát láttam meg, amint fölém hajol. Kate jelent meg mellette, és úgy nézett ki, mint aki szellemet látott.

– Jól vagy? – kérdezte James.

– Azt hiszem…

– James, hívom a mentőket, lehet, hogy agyrázkódása van! – Kate a házi telefonért nyúlt, de a bátyám rászólt.

– Kathleen, hagyd azt a kurva telefont! Hozz valami rongyot és jeget az orrára!

Az orromhoz nyúltam és ekkor megéreztem a folyadékot. Felemeltem a kezem, az ujjaimat vér borította.

– James – suttogtam rémültem.

– Minden rendben, nyugodj meg! – A hajamat simogatta, miközben én a karjába kapaszkodtam. – Minden rendben.

Kate egy törölközővel és egy zacskó jéggel a kezében jött vissza hozzánk, azonnal letérdelt mellénk. A bátyám elvette tőle a törölközőt és az arcomat kezdte vele tisztítani. Kivettem a kezéből, és odanyomtam a még vérző orromhoz.

Kate velem szemben ült, tehetetlenül szorongatta a jeget a kezében. James azzal a kezével, amelyik nem volt véres, megfogta a kezét és közelebb húzta magához.

– Beviszlek a kórházba – ajánlotta Kate, de megráztam a fejem.

– Csak vérzik az orrom, ezért még nem kell kórházba mennem.

Kate összeszorította a száját és felállt mellőlünk.

– Keresek egy felmosót – motyogta, és elindult a tisztítószeres raktárunk felé. James megvárta, amíg hallótávolságon kívül ért, majd felém fordult.

– Mi történt? – sziszegte.

– Nem emlékszem – hajtottam le a fejem.

– A francba, Lilian! Amikor bejöttünk ájultan hevertél egy vértócsában!

Összerezzentem éles hangjától, és igyekeztem mozdulatlanná válni, hogy ne dühítsem még tovább. Tudtam, hogy nem nekem szólt a haragja, hanem a helyzetnek, de nem tehettem róla, akkor is úgy éreztem, mintha én tettem volna rosszat.

– Ne haragudj – suttogtam. – Nem tudom, mi történhetett.

Mély levegőt vett és lassan fújta ki azt, mintha csak le akarná nyugtatni magát. Kivette a kezemből a törölközőt, hajtott egyet rajta, hogy a tiszta rész legyen felül, majd visszaadta. Kate visszajött a felmosóval, és amikor körülöttem kezdett el a domestosos vízzel keringeni, akkor vettem észre, hogy tényleg vérben ülök. Mégpedig sok vérben. Megérintettem a hajam, ami szintén nedves volt, így csak nehezen sikerült lenyelnem a torkomba gyűlő epét.

– Segítenél neki lezuhanyozni? Ezt majd én befejezem – szólt a bátyám Kate–nek.

– Persze.

James felsegített a padlóról, felkísért egészen a fürdőszoba ajtóig. Onnantól kezdve Kate volt a segítőtársam, aki minden mozdulatomat aggódva figyelte.

– Kate, nincs semmi bajom. Egyszerűen csak eleredt az orrom vére – sóhajtottam. Lelöktem magamról a véres pizsamát és rögtön beletettem volna a mosógépbe, ha Kate hagyta volna.

– Egy hatalmas vértócsa volt körülötted. Nagyon sok… – rázkódott meg. – A ruháidat add ide! – kérte, és egy kukazsákot tartott a kezében.

– Mi? Nehogy már kidobjam! Ez a kedvenc pizsamám! – háborodtam fel, de ő csak kikapta a kezemből és már össze is húzta a zsák száját.

– Majd veszel másikat, de ezt többé nem fogod viselni!

– Néha elég morcos vagy, ugye tudod? – morogtam és beállítottam a tus hőmérsékletét.

– Bocsáss meg, ha kiakadok, amiért azt hittem, hogy a legjobb barátnőm meghalt, mert egy vértócsában feküdt eszméletlenül, ki tudja mióta!

Összerezzentem, ahogy ezt kimondta. Mély levegőt vett, azután kiment a fürdőből magamra hagyva. Beálltam a forró víz alá és becsukott szemmel zuhanyoztam, hogy ne lássam, amint a vér, ami beborított, a lefolyóba folyik.

Nem tudom mi történhetett. Arra még emlékszem, hogy Emmett–tel beszélgettünk, azután filmszakadás. Kilépett az ajtón, én pedig a lépcsőn ültem, de… utána? Hogy kerültem a nappaliba? Egy idő után felálltam és lementem, igen, ez történt. De miért nem mentem fel a szobámba? Hisz lefeküdni készültem előtte. Az ütő… azért mentem le, és amikor megfogtam…

Elzártam a vizet, magam köré tekertem egy törölközőt és lementem, ahol James és Kate voltak. Azt hiszem Kate valamilyen sokkot kaphatott, mivel elborzadt arccal meredt a padlóra. James ott ült mellette, ölelte, csókolgatta, de Kate csak nehezen reagált.

Beléptem hozzájuk, mire felkapták a fejüket.

– Én csak… szeretnék bocsánatot kérni, amiért megijesztettelek titeket.

– Ez nem a te hibád. De ki kell derítenünk, mi történt.

Vonakodva bólintottam, majd megfordultam, hogy felmenjek a szobámba és átöltözzek. A szemem megakadt a baseball ütőn, de nem szóltam róla semmit.

Tudtam, hogy amint James megnyugtatta és hazavitte Kate–t, rögtön kikérdez majd arról, mi is történt, így csendben vártam a szobámban. Az ablakban ültem és vártam, hogy mikor nyílik majd az ajtó. Körülbelül negyedóra múlva kattant a kilincs, én pedig hátrafordultam. James belépett és leült az ágyamra.

– Hazavitted Kate–t? – Bólintott.

– Mi történt? – kérdezte halkan.

Mély levegőt vettem, felé fordultam és elkezdtem mesélni.

– Megfogtam a baseball ütőt, és képek villantak be.

Többé nem titkolhattam a víziókat, amik néha előtörtek a semmiből. Soha nem akartam ebbe belekeverni őt, de muszáj volt elmagyaráznom. Emmett-ről direkt nem szóltam neki, nehogy azt higgye, hogy ő tett valamit.

– Milyen képek?

Vállat vontam és a pólóm szegélyével kezdtem játszani.

– Mindenfélék.

– De mégis milyenek? – firtatta továbbra is.

– Nem tudom! Most épp baseball–oztam a réten Edwarddal. És ő… nagyon… gyors volt.

James lehajtotta a fejét és ökölbe szorította a kezét.

– Gyakran előfordul az, hogy ilyeneket látsz?

A hajamba túrtam és azzal kezdtem játszani.

– Néha.

Bólintott, közben kiegyenesítette ujjait, de mivel azok remegtek, ezért újra összezárta.

– Mit gondolsz, mik lehetnek ezek?

Megráztam a fejem, miszerint nem tudom. Valójában már sokszor elgondolkoztam ezen. Elég sűrűn láttam ilyen képeket, de mindig újak. Olyanok, mint egy–egy látomás, vagy kisfilmket, amiket az életem egy bizonyos szakaszából vettek volna fel.

– Lili, amikor ma hazaértünk… – kétségbeesést láttam az arcán, hiába próbált uralkodni magán. – Nagyon megrémültem. Egy hatalmas vértócsában feküdtél… és bárhogy szólongattalak, nem ébredtél fel. Tudom, hogy gyorsan gyógyulsz és kész csoda, hogy ennyi vérveszteség után most ilyen nyugodtan ülsz ott – mutatott felém –, de nem fogom kockáztatni, hogy elveszítselek.

Összezavarodtam. Miért veszítene el? Mégis mire készül?

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem feszülten.

– Milyenek ezek a képek, Lili? – tért ki a válaszadás elől.

– Nem tudom! – vágtam rá talán kicsit indulatosabban a kelleténél. – Mintha egy filmet néznék saját magamról, amint egy másik életet élek!

Összeszorított szájjal nézett fel rám, és én egyszeriben megsemmisítve éreztem magam. Nem egy filmet néztem minden alkalommal, hanem a saját életemet. Egy olyan életet, amiben boldogabb voltam, mint jelenleg. Fájdalmas volt a felismerés, ahogy rádöbbentem a valóságra.

Ezek a víziók emlékek.