67. rész

Halihó! :D
Visszatértem - elég hosszú idő után. De azt hiszem ezzel a résszel kárpótollak titeket. :)

Sok sok puszi!

Dühödten csaptam le a könyveimet az asztalra. Farkasszemet néztem Edwarddal, aki ugyanolyan mérges tekintettel meredt rám, mint én őrá. Nem hiszem el, hogy már megint ezen vitatkozunk.

– Mégis mióta mondod meg nekem, kit hívhatok meg hálaadásra és kit nem? – fakadtam ki.

– Ez roppant egyszerű, szívem. Hozzánk vagyunk hivatalosak, két hete mondtál igent anya meghívására – tárta szét a karját.

– Igen, de akkor még nem tudtam, hogy James itthon akar ünnepelni.

– Majd elmegy az anyjáékhoz, mit számít? – rántott vállat.

Olyan dühös lettem, hogy felvettem az egyik könyvemet és hozzávágtam.

– Mit számít?! A testvérem! Te mit szólnál hozzá, ha neked csak Alice lenne a rokonod és ő másokkal töltené az ünnepet?

– Csakhogy James–nek ott vannak az anyjáék, plusz fél La Push, akikkel ünnepelhet!

Karba fontam a kezemet és mély levegőt vettem. Nem tudom, miért nem jó az, ha meghívom Cullenéket és mindenki nálunk ünnepel. Ennyire nem utálják egymást James–szel, legalábbis tudtommal.

– Tudod mit, nem akarok erről vitatkozni. Oda mész hálaadásra, ahova akarsz – közölte és letette a könyvemet az asztalra.

– Azt hiszem, jobb lenne, ha egyelőre elvetnénk ezeket az együttünnepléseket – suttogtam. – Én itthon maradok James–szel, te pedig szintén a családoddal ünnepelsz. Ha úgy nem jó senkinek, hogy nálam tartsuk, és eljöjjön mindenki, akkor inkább ne csináljunk ilyet – vontam vállat.

Edward megbántott arccal nézett rám, de nem szólt semmit. Ezt pedig annak vettem, hogy egyetért velem.

A hűtőhöz léptem, kivettem a vacsorának szánt húst és elkezdtem kiklopfolni. Már a felénél jártam, amikor megéreztem a kezeit a derekamon, ahogy átölelt. Letettem a húsklopfolót, megfordultam és átöleltem.

– Ne haragudj! – suttogta a hajamba.

– Semmi baj. Eleve butaság volt ezt kitalálni – vontam vállat, majd visszafordultam a húshoz.

– Lili, kérlek, ne zárkózz be előlem!

– Én nem zárkózom be – közöltem vele, miközben már a húst sütöttem ki.

Nagyot sóhajtott, majd kivette a kezemből a serpenyőt, és elkezdte forgatni a húst. Hiába, ha az ember egy dolgozó férfira főz, nem is igazán a minőség, hanem a mennyiség a lényeg. Azért minden trükkömet bevetem, a köret párolt zöldség lesz.

– Én csak azt mondom, hogy így is képesek vagyunk egymás torkának esni James–szel, pedig csak néhányszor találkozunk. Gondolj bele, mi lenne, ha egy egész napot együtt töltenénk? – kérdezte, miközben áttette a megsült hússzeleteket a tepsibe, amit elé tettem, én pedig addig a tejszínes öntetet készítettem elő.

– Talán megkedvelnétek egymást, ez eszedbe sem jutott még?

Edward keze megdermedt, majd egy „ugyan kérlek!” pillantással meredt rám. Mélyet sóhajtottam, és vártam, hogy kisüsse az összes húst. Elég rossz érzés volt, hogy a bátyám és a szerelmem még csak egy légtérben sem képesek maradni.

Miután betettem a húst a sütőbe, észrevettem, hogy Edward minden mozdulatomat követi a tekintetével és szomorúan mosolyog.

– Na mi az? – kérdeztem, és odamentem hozzá, átöleltem a nyakát, ő pedig a derekamra kulcsolta a karját.

– Csak azon gondolkoztam, hogyan gondoskodsz James–ről… és hogy nagyon jó anya lenne belőled – motyogta halkan.

Meglepett amit mondott, kellett pár másodperc, mire teljesen felfogtam.

– Egyszer az leszek – nyomtam csókot az ajkaira. – De korai erről beszélni, nem?

– De – sóhajtotta.

Próbáltam megérteni a tekintetét, de mivel nem sikerült, inkább feladtam. Rá akartam kérdezni, de megrázta a fejét és a mosogató felé fordult, hogy megmossa a kezét. Végül csak vállat vontam – ha akarja, úgyis elmondja, ha pedig nem, akkor harapófogóval sem fogom tudni kiszedni belőle.

– Arra gondoltam – szólalt meg kis idő múlva –, hogy a téli szünetet tölthetnénk kettesben. Akkor nem veszekednénk azon, hogy kinél legyünk, csak egymásra figyelnénk.

Óvatos tekintettel vizslatta az arcom, de azon meglepettségen kívül semmit sem láthatott.

– Az előbb egyeztünk meg abban, hogy külön ünneplünk mindent – emlékeztettem.

– Igen, tudom, de…

– Nincs de, Edward. Megegyeztünk, nem fogok elmenni sehová. Ez az első karácsonyom a testvéremmel – suttogtam. – Régóta nem volt már részem olyan ünnepben, amit a családommal tölthettem. Szeretném kihasználni az alkalmat, amíg még lehetséges.

Megértően bólintott és elmosolyodott.

– Nem gondoltam, hogy valaha lesz arra lehetőségem, hogy egy ilyen csodálatos lányt nevezhetek a barátnőmnek – mosolygott.

Felnyögtem és a kezeimbe temettem az arcomat.

– Azért ne túlozz – néztem rá szúrós szemmel.

– Sosem túlzok.

Válasz helyett csak az égre emeltem a tekintetem. Nem akartam újabb vitát kirobbantani közöttünk, épp elég volt már a mai napra.

Leültünk az asztalhoz, én teát kortyolgattam, Edward pedig egy vizesüveg kupakjával játszott. A gondolataimba merültem, próbáltam kitalálni, mit is főzzek a pulyka mellé hálaadásra, amikor Edward megfogta a bögrén lévő kezemet. Felnéztem rá, és elmosolyodtam, miközben ő összefűzte az ujjainkat.

– Holnap dolgozol?

– Délutános vagyok – sóhajtottam.

Carl előszeretettel írt be minden délutánra. Ami nem is volt baj, de most az egyszer jobban szerettem volna délelőtt dolgozni, hogy a délutánomat kötöttségek nélkül tölthessem. Most például a hálaadásra akartam készülni.

Edward is felsóhajtott, szerintem ő is legalább annyira bánta a dolgot, mint én.

– Halihó! Megjöttünk! – James hangja vidáman csengett az előszoba felől, maga előtt terelte Kate–t, miközben bejöttek a konyhába.

– Sziasztok – vigyorogtam rájuk.

– Mi lesz a vacsi?

Kate rögtön ráütött James hasára és lemondóan megrázta a fejét. Én felnevettem, miközben James azt kérdezgette, hogy most mi rosszat tett.

– Éhes vagyok – vont vállat.

– Legalább megkérdezhetted volna, hogy van – háborgott Kate. – Néha rosszabb vagy, mint egy gyerek!

– És nem is fog megváltozni – nevettem. – A tejszínes csirke a sütőben sül, de a zöldséget megpárolhatnád hozzá – vetettem fel.

James összehúzta a szemét, majd Kate–re pillantott, aki a tekintetével azt üzente neki, hogy jobb, ha cselekszik. A bátyám felsóhajtott, megmosta a kezét és elkezdte előkészíteni a zöldségeket.

– Ez nem fair. Mit csinálnátok, ha nem tudnék főzni? – zsörtölődött.

– Akkor kapnál valami más feladatot, hogy segíteni tudj – biztosítottam róla, majd megcsókoltam Edwardot és elővettem négy tányért.

– Nekem ne teríts, szívem!

Megállította a kezem, hogy ne tudjam letenni a tányért elé.

– Emmett–ék hazajöttek hálaadásra, megígértem, hogy ma együtt vacsorázunk. – Elkomorodó arcomat látva felsóhajtott. – Sajnálom, kicsim. Tudom, hogy szólhattam volna korábban is.

Felállt az asztaltól, kivette a kezemből a tányérokat és letette őket, majd kihúzott a nappaliba.

– Tényleg szólhattál volna. Azt hittem, ma éjjel itt maradsz.

– Majd legközelebb – ígérte.

Gyorsan megcsókolt, elköszönt, majd elment.

Zavartan néztem utána, ugyanis régen volt ilyen gyors búcsúzásunk. Kate kijött hozzám, megkérdezte minden rendben van–e.

– Persze – füllentettem, majd követtem a konyhába, hogy megvacsorázhassunk.

James istenien főzött, csak úgy tett, mintha nem tudna, hogy ne őt zargassuk állandóan.

– Kate, itt maradsz ma éjjel? – kérdeztem a barátnőmet, csakhogy tudjam, mire számítsak. Zavarba jött, nem válaszolt azonnal, helyette inkább bekapott egy falat brokkolit.

– Még nem tudom…

Igyekeztem nem elvigyorodni, bár valószínűleg kevés sikerrel, mivel Kate belerúgott a lábamba az asztal alatt, mintegy némán jelezve, hogy én csak fogjam be a szám.

Vacsora után felmentem a szobámba, hogy egyedül hagyjam a szerelmeseket. Nem akartam zavarni, én is tudtam, milyen rossz, amikor valaki állandóan körülöttünk lebzselt, mikor mi kettesben akartunk maradni.

Sokáig csak forgolódtam az ágyamban, nem találtam a helyem most, hogy Edward nem volt mellettem. Az utóbbi időben túlságosan hozzászoktam, hogy velem alszik. Szinte már függtem tőle.

Hosszú ideje próbáltam elaludni, amikor végül feladtam és halkan kisurrantam a szobámból. Lementem a konyhába, kivettem egy üveg vizet, hátha csak az a baj, hogy szomjas voltam.

– Nem tudsz aludni? – hallottam meg a hátam mögül James hangját.

Megfordultam és keserű mosolyra húztam a számat.

– Nem igazán – vallottam be.

Ő is elmosolyodott, mellém sétált és a vállamnál fogva átölelt az egyik karjával.

– Bármennyire is gyűlölöm ezt kimondani, de holnap úgyis itt fog aludni.

– Hazajöttek a testvérei, szóval nem fog.

– Mindig ezt mondja, aztán mégsem lehet innen kitenni.

Felnevettem, majd halkabbra fogtam.

– Kate?

A bátyám szemében vidám csillogást láttam, ami nagyon felkeltette a figyelmemet.

– Hazavittem.

Kérdőn néztem rá, jelezve, hogy jó lenne, ha bővebben is kifejtené, de csak legyintett.

A konyhapult feletti szekrényhez nyúlt, kivett egy csomag kekszet és a tejes dobozt a hűtőből. Elmosolyodtam, mikor rájöttem, mit is akar, és kivettem két poharat. James is vigyorgott, leült az asztalhoz, letette kettőnk közé a kekszet.

– Nem hittem volna, hogy ilyen sokáig bírod – jegyeztem meg. Kivettem egy kekszet, kettészedtem és kiharaptam belőle a krémet.

– Nem hiszem, hogy ezt a húgommal kellene megbeszélnem – villant rám a tekintete.

– Csak mondom. Hisz már elég régóta jártok.

– Öt hónapja, az még nem olyan sok idő. És jobban aludnék, ha azt mondanád, hogy te sem feküdtél le Edwarddal.

Nem válaszoltam, inkább ittam egy kis tejet. James némán fürkészte az arcomat, végül összeszorította a száját, és megrázta a fejét.

– Miért érzem azt, hogy inkább nem akarom tudni a választ? – kérdezte lemondóan.

– Nem tudom – vontam vállat. – De azt igen, hogy ez az én dolgom.

– Okosabb is lehetnél, ugye tudod?

Féltett engem, láttam a szemében.

– Okos vagyok.

– Nem eléggé – mormolta, leginkább csak magának.

Úgy döntöttem, elengedem a fülem mellett, mert nem volt kedvem veszekedni vele. Edwarddal mind a ketten védekeztünk – arról nem kellett tudnia, hogy immár én is kiveszem ebből a részem a biztonság kedvéért –, úgyhogy elég elővigyázatosak voltunk. Az meg, hogy élvezzük az életet, nem hiszem, hogy bűn lenne.

– Te miért nem alszol? – néztem rá kérdő tekintettel. Megvonta a vállát és tovább ette a kekszet.

– Hallottam, hogy lejöttél. Gondoltam ne egyedül virrassz, ha én is fent vagyok.

– Aha.

Természetesen egy szavát sem hittem el. Túl jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam, nem ez volt az egyedüli oka annak, hogy itt ült velem.

– Szóval… holnap délután dolgozom, de este nem megyünk el valahová?

– Mire gondoltál?

Vállat vontam.

– Mivel hálaadás lesz, nem hiszem, hogy túl sok hely lenne nyitva, de azért megéri megpróbálni.

– Á, értem – vigyorodott el. – Félsz, hogy nem sikerül a kaja, ezért inkább készítesz egy „b” tervet, hogy ne menjen tönkre az egész hálaadás.

– Nagy vagy, Humor Herold – közöltem vele epésen. – Egyébként még sosem csináltam ilyet, úgyhogy jobb is, ha holnap veszel mirelit pizzát, mert a végén lehet, hogy azt eszünk.

Felnevetett, majd megrázta a fejét.

– Ha délután dolgozol, mikor készítjük el a pulykát?

– Úristen! Azt ma kellett volna bepácolni!

***

A hálaadás olyan gyorsan eltelt, hogy azt elmondani sem tudnám. Próbáltuk a legjobbat kihozni az egészből, és Jamesszel egész jó kis menüt készítettünk. Még a pulykát sem égettük oda. Annyira.

Edwarddal párszor beszéltem telefonon, de mindvégig fura volt a hangja, amire ha rákérdeztem, egyszerűen csak azt mondta, hogy minden rendben.

Nehezen ébredtem fel, ugyanis az utóbbi napokban Edward nélkül nem aludtam valami jól. Sőt, szinte alig aludtam pár órát.

– Lil, kész vagy? – kopogott be James a félig nyitva hagyott ajtón.

– Persze – mosolyogtam rá. – Indulhatunk.

Felvettem a hátizsákom és beletettem az utolsó jegyzetet, amit még az előbb átnéztem.

Kate–t is felvettük az iskolába menet, hogy legalább egy kis időt reggel is eltölthessenek Jamesszel.

Amint beértünk, én rögtön keresni kezdtem a szokásos parkolóhelyen az ezüstszínű Volvo–t. Kate nevetett, mikor meglátta, mit csinálok, én pedig rácsaptam a karjára.

– Ne tegyél úgy, mintha te nem ugyanezt csinálnád.

– Akkor is vicces vagy, ahogy pipiskedsz, csakhogy észrevedd – nevetett.

Akármit is mondott, megérte, ugyanis megláttam Edwardot és a húgát az autó mellett ácsorogni. Rögtön feléjük indultam, már éreztem a pillangókat a hasamban, ahogy életre keltek Edward puszta látványától is. Mikor észrevett, elmosolyodott és ő is elindult felém. Félúton találkoztunk, én a nyakába vetettem magam, ő szorosan körém fonta a karját. Szent ég, csak pár napig nem láttam, de annyira hiányzott! Mihelyst megölelt, rögtön megnyugodtam és olyan érzések töltöttek el, mintha csak hazaértem volna. Végre békét éreztem.

– Hiányoztál – suttogta a hajamba. Szorosabbra fonta körülöttem a karját és lágyan megcsókolt.

– Te is nekem – mormoltam ajkainak.

– Jól van srácok, legyetek egy kicsit tekintettel rám, ugyanis a barátom tegnap este elutazott – jelentette ki Alice.

Szomorúan néztem rá, de nem voltam hajlandó elengedni Edward kezét, miközben hátulról átölelt.

– Azt hiszem, nem értettétek – sóhajtott Alice.

– De igen, csak mi négy napja nem láttuk egymást. Egyébként meg akkor mész Jasperhez, amikor csak szeretnél, és ezt te is tudod.

Alice kiöltötte a nyelvét a bátyjára, mire ő felnevetett.

– Alice, egyre gyerekesebb vagy.

– Te meg úgy viselkedsz, mint egy megszállott.

Edward megmerevedett, a karjai megfeszültek a derekam körül. Mivel nem tudtam megfordulni, hogy lássam, mi is történt, ezért Alice arcáról próbáltam olvasni. Összeszorította a száját, egy pillanatra lehunyta a szemét, majd mintha mi sem történt volna, azonnal arról kezdett beszélni, hogy mennyire jól érezte magát a hétvégén, hogy ismét együtt voltak.

Edward elkísért a teremig, ahol az angol órám kezdődött, és közben elmesélte, hogy haladnak Carlisle–jal az orvosira való felkészüléssel.

– Minden rendben, Edward? – kérdeztem, mikor a teremhez értünk.

Nem tehettem róla, de muszáj volt megkérdeznem azok után, ami a parkolóban történt.

– Persze. Miért ne lenne?

Haboztam, a sarkamon kezdtem hintázni, miközben a termet fürkésztem, hogy kik vannak már bent.

– Csak amiatt, amit Alice mondott – motyogtam.

– Mit mondott Alice? – Felnéztem az arcába, és láttam, hogy próbált értetlen arcot vágni, de a szeme szinte szikrákat szórt a feszültségtől.

– Valamit a megszállottságról.

Az arca megváltozott, egy pillanatig összevonta a szemöldökét, majd kényszerű mosolyra húzta a száját.

– Ja, hogy az. Ne is törődj vele, csak ugrattuk egymást – vont vállat.

Felvontam a szemöldököm, de inkább megtartottam magamnak a gondolataimat. Biztos vagyok benne, hogy ez nem a szokásos testvéri harc volt, ahhoz túlságosan feszült lett.

Elbúcsúzott, megígérte, hogy óra után ott fog várni az ajtóban, majd elment a saját órájára.

Az ebédszünetben mindannyian egy asztalnál ültünk, és amíg én Edwardot faggattam, hogyan verte meg Emmett–et videojátékban, addig Alice Kate–tel megbeszélte, milyen dolgokat vigyünk a hétvégén az árvaházba. Mivel James szombaton dolgozni fog, ezért Edward felajánlotta, hogy elvisz minket.

Összeírtam, miket tudnánk elvinni a gyerekeknek, ami nem csak, hogy játékos, de hasznos is számukra. Szép hosszú lista volt a kezemben, de úgy éreztem, még mindig nem teljes. Segíteni akartam azoknak a gyerekeknek, akik önhibájukon kívül kerültek ilyen helyzetbe. A legnagyobb motivációm viszont az volt, hogy tudtam, milyen szülők nélkül élni.

Délután, a műszakom előtt elmentünk Edwarddal a játékboltba.

– Ehhez mit szólsz? – kérdeztem, miközben egy kutyás könyvet mutattam fel neki. Kivette a kezemből, átlapozta, majd beletette a kosárba.

– Tetszeni fog nekik, mint minden, amit kiválasztasz.

– Nem tudhatod. Lehet, hogy valamelyikük fél a kutyáktól.

– Lili! – megfogta a kezem, az ajkaihoz emelte és lágy csókot lehelt rá. – A gyerekek imádni fognak téged, és már azért is hálásak lesznek, hogy meglátogatod őket.

Felsóhajtottam, próbáltam átvenni a pozitív hozzáállását.

– Túlaggódom?

Elmosolyodott, amiből egyből tudtam a választ.

– Oké, oké. Megpróbálom visszafogni magam.

Miután mindent megvettünk, és lejárt a műszakom, hazavittük a játékokat hozzájuk, ugyanis Esme is szeretett volna segíteni nekünk.

– Gyerekek, egyetek valamit, azután lássunk hozzá! Már alig várom, mit fognak szólni a kicsik! – Esme izgatottam nézte a csomagokat, amiket a garázsban pakoltunk ki.

Én is izgatott voltam, bár sajnos még öt napig kellett várnom, hogy meglássam a gyerekek arcán az angyali mosolyt.

– Rendeltem a helyi étteremből vacsorát, ott van a hűtőben a részetek – intett a konyha felé.

– De jó, már farkaséhes vagyok. Akkora forgalmunk volt ma, hogy nem tudtam szünetet tartani.

– Akkor épp ideje, hogy egyél, kicsikém!

– Csak elszaladok a mosdóba.

Megmostam a kezem, igazítottam egy kicsit a hajamon, majd kiléptem az ajtón.

– … szerint elég rossz a helyzet. Megpróbáltam megtalálni a szám tulajdonosát, de mintha soha nem is létezett volna. Nyilván ezzel akarja leszűkíteni azoknak a számát, akik tudják, hol van most.

Edward halk hangja szinte csak mormogás volt, mégis sikerült kivennem a szavakat.

– Azt mondod, ő tudna segíteni nekünk?

– Biztos vagyok benne. Már csak azt kellene tudnunk, mennyire ismeri azt a vadállatot, és hogy hajlandó–e a mi oldalunkra állni.

– Légy óvatos, kérlek! Inkább ne bolygasd a dolgokat, jó ez így – győzködte Esme.

– Addig nem, amíg nem tudom biztonságban Lilit.

Döbbenten álltam a fürdőszoba ajtajában. Miért ne lennék biztonságban és Edward mitől akar engem megvédeni? Mi ez az egész?

Cipősarkak kopogását hallottam, amiből arra következtettem, hogy Alice is csatlakozott hozzájuk.

– Esmének igaza van. Jobban tennéd, ha nem kutakodnál, mert a végén még ezzel hozol bajt a fejünkre.

– Alice, az a vadállat bármikor megjelenhet itt, és jelen pillanatban semmit sem tudunk arról, hogyan lehetne legyőzni!

– Gondolod, hogy ha hatvan évig megvolt Lili nélkül, most annyira a keresésén van?

Belém szorult a levegő. Hirtelen légszomjjal küzdöttem, próbáltam megemészteni, mit is mondott Alice. Hatvan év? Te jó ég, ez a lány nyilvánvalóan szívott valamit!

– Alice, befognád?! – szűrte ki a fogai között Edward.

– A mosdóban van, és minden szoba hangszigetelt.

Edward hangosan felsóhajtott, majd folytatta:

– Nézd, tudom, hogy féltetek, és esküszöm, ha bármi probléma merül fel, azonnal elmegyünk innen Lilivel, hogy még csak azt se tudják, hogy valaha közöm volt hozzátok. Biztonságban lesztek.

– Nem erről van szó, Edward. Egy család vagyunk, közösen oldjuk meg ezt a dolgot, mint eddig mindent – szólalt meg ismét Esme. – Alice arról beszél, hogy most viszonylag nyugalom van, mindenki boldog. Viszont te elkezdtél nyomozni Josh után, ami felkavarhatja az állóvizet.

Josh?! Hogy jön ide Josh? Miről beszélnek ezek? Egyáltalán honnan tudnak Joshról? Edwardnak csak nagyon keveset meséltem róla, épp csak ami szükséges volt, de nem többet. Nyomoz utána? Miért nem engem kérdezett meg, ha tudni akar róla valamit?

– Elég óvatos vagyok.

– Nem fogom elveszíteni a fiamat – jelentette ki Esme határozottan.

– Anya, tudod, hogy képes vagyok megvédeni a szerelmemet.

Rövid csend következett, végül Esme újra megszólalt.

– Ebben nem kételkedem. De magadat meg tudod majd védeni? Még egyszer nem nézem végig, hogy tönkremész. Nem, Edward.

– Carlisle támogat – vetette be a fő aduászt Edward.

Semmit nem értettem, hogy miről hadoválnak ők hárman, de nagyon kíváncsivá tettek. Mély levegőt vettem, előbújtam a fürdőszobából és bár Edward háttal állt nekem, Alice és Esme hirtelen elkezdtek mosolyogni, mintha mi sem történt volna.

– Miben támogat téged Carlisle?

Edward hirtelen megperdült, felém fordult és láttam rajta, hogy próbálja kitalálni, mennyit hallottam. Összefontam a karom a mellem előtt, dacosan néztem a szemébe.

– A tanulmányaimban, szívem. Anyáék nem szeretnék, ha az ország másik felében járnék egyetemre – húzta kényszeredett mosolyra ajkait.

Tényleg ennyire hülyének néz? Azt hiszi, bármikor bevenném ezt a maszlagot? Ha semmit sem hallottam volna, akkor is tudnám, hogy hazudik.

Gúnyos mosolyra húztam a szám, és megráztam a fejem.

– Te sem gondolhatod komolyan, hogy ezt elhiszem.

Edward kétségbeesetten nézett az anyjára és húgára, akik ugyanolyan dermedten álltak, akárcsak ő.

– Miért gondolod azt, hogy nem mondok igazat? – kérdezte, miközben felnevetett.

– Talán ha elmondanád az igazat, megtudnád a választ – vágtam vissza neki.

Edward arcáról lefagyott a mosoly. Tudta, hogy többet hallottam, mint amennyit ki tudna magyarázni egy ilyen hazugsággal. Egy ideig csendben méregetett, valószínűleg felmérte a kárt, amit okozott.

– Esme, Alice… magunkra hagynátok minket? – suttogta nekik.

Mind a ketten a konyha felé vették az irányt, ahol hallottam, hogy az üvegajtó kinyílik, majd bezárul. Egy szót sem szóltak távozás közben, valószínűleg tudták, hogy most nem venném szívesen az újabb hazugságokat.

Edwardra meredtem, aki még mindig a konyhát nézte, mintha onnan jönne a megváltás. Végül nem bírtam tovább, kibukott belőlem:

– Mióta hazudsz nekem? Ez az első alkalom, vagy a kezdetektől fogva ezt teszed? – kérdeztem hisztérikusan.

– Lili… – próbált lecsillapítani, de nem hagytam magam.

– Miért kutatsz Josh után? – követeltem választ.

A szeme tágra nyílt, láttam rajta, hogy abban bízott, hogy ezt nem hallottam. Tehetetlenül nézett rám, kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de hang nem jött ki a torkán.

– Lili, félreérted a helyzetet.

– Ó, igen? – meredtem rá. – Akkor elmagyaráznád, miről csevegtetek?

Nem válaszolt, elfordult tőlem és az ablakhoz sétált. Mintha friss levegőre lenne szüksége – miattam.

– Nem így kellene megtudnod. Megbeszéltük, hogy csak akkor fogod megtudni, amikor már készen állsz rá. Ez az idő még korántsem jött el.

Tehát mégis elhallgatott valamit előlem.

– Remélem egyszer majd megérted, miért tettük azt, amit tettünk. Rá fogsz jönni, hogy csak meg akartunk védeni téged és mindenki mást is.

– El kellene magyaráznod, hogy mitől is akarsz megvédeni – mutattam rá a tényre.

Mély levegőt vett, megfordult és bűntudatos arccal meredt rám.

– Josh–tól.

Felvontam a szemöldököm, ő odasétált a kanapéhoz és intett, hogy üljek le. Mikor nem tettem, felnyögött és a homlokát kezdte dörzsölni.

– Lili, ne tedd még nehezebbé, kérlek! – könyörgő tekintetét látva megsajnáltam.

Leültem a kanapéra és vártam. Hosszú percekig némán ült mellettem, az arcát gondterhelt ráncok tarkították.

– Nyögd már ki! – kiáltottam rá.

Felnézett, a szemeiből meglepettség áramlott. Mintha megzavartam volna a gondolatmenetét. A türelmem egyre jobban fogyott, és égető szükségem volt a válaszokra.

– Lili, szeretném, ha végighallgatnál. Tudnod kell, hogy amit most mondani fogok, az a színtiszta igazság. Nem akartam, hogy így tudd meg. Bármi jobb lenne, mint ez, de már így alakult.

Nem nézett rám, csupán a szőnyeget bámulta, mintha csak azt várná, hogy majd az válaszol neki.

– Tudom, hogy keres téged. És őszintén szólva, meg is értem. Ha tőlem mentél volna el, én is keresnélek.

– És akkor mi van? Majd elfogadja, hogy otthagytam – vontam vállat.

Edward fájdalmasan felnevetett és úgy nézett rám, mintha őrült lennék.

– Josh soha nem fogja elfogadni, hogy elhagytad. Nem tudom, hogy érez–e irántad valamit, vagy csak a tulajdonának tekint, de… ő nem az a fajta, aki csak úgy elfogadná az ilyen dolgokat.

– Akkor sem értem. Joshnak fogalma sincs róla, hogy itt vagyok.

– Megvannak az eszközei arra, hogy megtudja – magyarázta. – Fogalmad sincs róla, hányan küzdünk azért, hogy titokban maradjon az ittléted.

– Miért kellene titokban tartani? Josh hónapokig felém sem nézett, mielőtt eljöttem a kórházból.

– Kórház?! – Edward tekintete szinte sütött, amikor felém fordította a fejét.

Zavartan a hajammal kezdtem babrálni, és vállat vontam.

– Elkaptam valamilyen vírust. Emiatt elutaztam és egy kis időt egy magánklinikán töltöttem.

– Hová mentél? És ezt eddig miért nem mondtad nekem?

Dühös arccal meredtem rá, legszívesebben belemásztam volna az arcába és leordítottam volna a fejét.

– Mintha csak én nem árulnék el dolgokat – szűrtem ki a fogaim között. – Titkolsz valamit, és ezt mindketten tudjuk.

Edward láthatóan visszavett a stílusából, és várta, hogy válaszoljak.

– Svájcban voltam, ha nagyon tudni akarod.

Döbbenetében eltátotta a száját.

– Annyira rémes volt az állapotod, hogy egy másik földrészre kellett utaznod? És neked még ebből sem tűnt fel, hogy Josh nem éppen megfelelő számodra?

– Állj le! – szóltam rá hangosan. – Semmit sem tudsz rólam, szóval ne becsméreld a döntéseimet!

– Eleget tudok ahhoz, hogy azt tudjam, Josh miatt betegedtél meg.

– Nem vagy normális – ráztam a fejem. – Én ezt nem hallgatom tovább.

Felálltam mellőle, az ajtó felé indultam, de ő egy pillanat alatt előttem termett. Megtorpantam, hátrálnom kellett tőle pár lépést, hogy levegőhöz jussak.

– Ha már annyira véded azt a vadállatot, válaszolj nekem egy kérdésre! Elmondta neked, hogy mi is ő? Elmondta, hogy vámpír?

Egy pillanatig kábultan meredtem rá, majd kitört belőlem a röhögés.

– Ennél szánalmasabb dolgot még életemben nem hallottam! A féltékenységedet kezeltetned kellene.

Felkaptam a táskámat és ismét elindultam az ajtóhoz, miközben Jamest tárcsáztam.

Edward komolyan megbolondult, még hogy Josh vámpír! Jézusom, legközelebb mit fog kitalálni? Tündérek, boszorkányok, a Mikulás?

Szólni fogok Carlisle–nak, hogy vigye el egy pszichiáterhez.

James nem vette fel a telefont. A bátyám mindig csak akkor nem elérhető, amikor szükségem lenne rá.

Edward utánam kiáltott, de én nem voltam hajlandó megállni. Sétáltam előre, végül egyre közelebb hallottam a hangját.

Megragadta a kezem és szembefordított magával.

– Téged akarlak megvédeni.

– Mitől? – csattantam fel. – A „vámpír” exemtől? Ugyan, Edward, komolyan elgondolkozhatnál rajta, mennyire szánalmas, amit csinálsz!

Elengedte a karom, hátrébb sétált és kivette a zsebéből a mobilját. Pillanatok alatt szétszedte, kivette belőle a sim–kártyát és a memóriát és a kezembe nyomta.

– Fogd meg, kérlek! Nem akarom elveszíteni a képeket.

Miután megfogtam a pici kártyákat, felmutatta előttem a telefont, majd félig ráhajtotta az ujjait. Amikor legközelebb kinyitotta, a mobilon pontosan olyan bemélyedések voltak, mint az ujjai. Visszahajtotta rá, és tökéletesen illeszkedtek a mélyedésekbe. Azután még egyszer megismételte az előbbi mutatványát, ekkor viszont a kezében nem maradt semmi. Semmi, kivéve egy kis halom port.

Döbbenten meredtem a tenyerére, egészen addig, amíg a port a földre nem szórta.

– Most már hiszel nekem?