63. rész

Sziasztok! Meghoztam az új részt :) Jó olvasást kívánok mindenkinek, puszi! :*




A telefonom zenelejátszójára ébredtem. Ott búgott az ágyban, mellettem, én pedig tapogatva próbáltam kikapcsolni. Amikor sikerrel jártam, kinyitottam a szemem, de rögtön behunytam az éles fény miatt. Kinyújtóztam a puha ágyon, majd lassan mégis kinyitottam a szemem. Hirtelen nem tudtam, hol vagyok, azután derengeni kezdett a tegnap este és vele együtt megérkezett a csalódás is a szívembe.
Oldalra fordultam és meglepődve tapasztaltam, hogy az ágy üres mellettem. Edwardot kerestem a szobában, de akárhová is néztem, nem volt ott. Bementem a gardróbba, hoztam ki ruhát és átvonultam a fürdőbe. Senki nem volt bent, ezért gyorsan magamra zártam az ajtót és letussoltam.
Miután sikerült rendbe szednem magam, lementem a konyhába, ahol Esme vidáman főzött.
– Jó reggelt! – köszöntem neki mosolyogva.
– Neked is, drágám! Mit szeretnél reggelire?
Vállat vontam és megnéztem, mit csinál most.
– Palacsinta – mosolygott.
– Tökéletes lesz, köszönöm. – Beálltam mellé, hogy segíthessek, de azonnal kiküldött, ezért leültem az egyik bárszékre a pult mellett.
– Köszönöm, hogy maradhattam – hálálkodtam. – Amint lehet, azonnal hazamegyek, nem szeretnék zavarni.
Megfordította a serpenyőben a palacsintát és szigorúan nézett felém.
– Lilian, addig maradsz, ameddig szeretnél! Családtag vagy – enyhült meg az arca. Elpirultam és mélyet sóhajtottam.
Lassan futottak be a többiek: Jasper és Emmett már korán reggel elmentek futni, Alice és Rosalie pedig átmentek a „játszóházba”. Carlisle éjszakai műszakról esett be az ajtón, amikor már elkészült a palacsinta.
– Jó reggelt mindenkinek! – Edward frissen, magabiztosan sétált le a lépcsőn. Felé fordultam és elakadt a lélegzetem. Szürke inget viselt, farmerral és elegáns cipővel. Lazán mellém lépdelt a reggeliző pulthoz és átölelte a derekam.
– Jó reggelt! – mosolygott. Lehajolt, gyors csókot lehelt ajkaimra, majd visszafordult Esmehez.
– Neked is – suttogtam vérvörösen.
Meg fogom szokni valaha is, hogy ennyire lélegzetelállító? Nem, szerintem soha. Istenem, már csak a mosolyától eláll a szívverésem! Hogy lehet ennyire tökéletes?
Esme mellett megállt, felém fordult és egy pohárba narancslevet töltött. A pultra támaszkodott és elővette csibészes mosolyát.
– Igyál! – bökött az előttem lévő pohárra. Meglepetten emeltem fel a poharat, kortyoltam párat, majd visszaraktam a poharat a pultra.
Edward arca olyan volt, mintha magában mulatna rajtam, ezért bosszús képet vágtam. Elém tette a tányért és várakozásteljesen nézett rám. Felvontam a szemöldököm. Ketten is játszhatjuk ezt a játékot, Mr. Cullen!
Egy kis idő után elfordult és bájosan cseverészni kezdett az anyjával. Fellélegezve láttam neki az isteni palacsintámnak, és nagyon hamar fel is faltam azt. Nem gondoltam, hogy ilyen éhes vagyok, meglepett a dolog.
– Mit szeretnél ebédre? – kérdezte tőlem kedvesen Esme. Elgondolkodtam, majd vállat vontam. Rég volt, hogy utoljára főztek nekem, nagyon rég. Furán érzem magam, hogy nem én tevékenykedem a konyhában, hanem valaki más.
– Lepj meg minket, anya! – puszilta meg az arcát Edward.
Annyira felhőtlenül boldog, hogy azt elmondani nem lehet. Nem tudom, mi történt vele az éjjel, de mintha teljesen kicserélték volna, mintha egy új Edward állna előttem. Apropó éjjel… még meg kell kérdeznem, hová tűnt mellőlem.
Mellém lépett, megfogta a kezem és kivezetett a házból.
– Beviszlek dolgozni – nyugtatott meg, amikor már épp meg akartam kérdezni, hová cipel.
– Ó. Oké – vontam vállat. A garázsban beültetett az autójába, egy távirányítóval kinyitotta az ajtót és kihajtott.
– James keresett – pillantott rám a szeme sarkából, amikor már a főúton száguldott.
– Nem érdekel – morogtam.
– De igen, érdekel. Hívd vissza! – szorította meg a kezem. Felsóhajtottam és az ablaküvegnek döntöttem a fejem. Hideg volt, nem a szokásos nyári meleg érződött rajta.
– Mikor mentél ki tegnap este? – kérdeztem, csak hogy témát válthassak. Csúnyán nézett rám, mert tudta, mit csinálok, én pedig vállat rántottam. Végül megadta magát és válaszolt.
– Sokáig néztem, ahogy alszol.
Megdöbbenve pislogtam felé, mert azt hittem, amint elaludtam kiment a szobából. Nem hittem volna, hogy tényleg mellettem maradt. Kedves tekintetétől én is ellágyultam és a piros lámpánál gyors csókot leheltem ajkaira. Önelégült vigyor terült szét az arcán, amit nem egészen értettem, de csak vállat vontam.
– El kell intéznem pár dolgot, de kettőkor érted jövök.
– Oké – suttogtam.
Kiszálltam az autóból, ő pedig vigyorogva jött mellém. Bekísért a kávézóba, ahol Carl derűs arccal köszöntött minket. Gyors csókot adott, mielőtt még a fejemet csóválva a pult mögé léptem.

– Ne már! – visította Alice, amikor Edward bejelentette a holnapi programunkat. Dühödten csapkodta a könyvével az asztalt, miközben toporzékolt. Nevetve néztem, ahogy hisztizik, rajta kívül mindenki jól mulatott a szobában.
– Alice, szeretném megmutatni Lilinek, milyen gyönyörű Alaszka ilyenkor – magyarázta Edward. Ott ült mellettem az ágyon és igyekezett visszafogni a nevetését.
– Nem érdekel, majd megnézitek a téli szünetben! – duzzogott a kis manó.
– Szívem, vásárolni bármikor mehettek – szólt közbe Jasper. Hálásan néztem rá, ő pedig biccentett.
– Ez igenis fontos vásárlás! Az iskolára készülünk, nem járhatunk ódivatú ruhákban! – siránkozott. Felhorkantam, de nem válaszoltam csúnya pillantása miatt. Mély levegőt véve nekidőltem Edward vállának, ő pedig megszorította a kezem.
– Alice, nem érdekel, mit mondasz. Megyünk és kész. Már csak ez a három napunk van, ebből kettőt szeretnék a barátnőmmel tölteni.
– Itt is tölthetsz vele időt! – A kis manó szeme szikrákat szórt. Miért kell ezt ennyire felfújni? Elmegyünk a rokonaikhoz, a sulikezdés előtti napon pedig hazajövünk. Nem értem…
– Alice! – szólt rá szigorúan Jasper. – Túllépsz egy határt…
– Ebbe ne szólj bele! Eltervezett programunk volt, amit a drága bátyám megint meg akar másítani! Nem! – kiáltott fel.
Tágra nyílt szemmel meredtem rá, és igyekeztem kicsire összehúzni magam. Ahhoz képest, Alice milyen apró, temérdek energia teng benne. Nem kell félteni, de Edward állta a pillantását.
Végül barátnőm volt az, aki csúfondáros mosolyra húzta a száját és felvonta a szemöldökét.
– Azt hiszem mesélnem kell Lilinek egy–két dolgot…
Edward hitetlenkedve nézett a húgára.
– Ne merd megpróbálni! – mondta halkan, de legalább olyan fenyegetően. Alice hanyagul vállat vont és kézen fogta Jaspert. A csúfos mosoly még mindig ott volt az arcán, amikor kimentek a szobából.
Kettesben maradtunk, én pedig fellélegeztem.
– Akarom tudni, mit akar Alice elmesélni nekem? – kérdeztem gyanakodva. Edward arca hirtelen zavart lett, majd kurtán legyintett.
– Nem.
Felvontam a szemöldököm, de annyiban hagytam a dolgot.
– Tehát maradunk Forks–ban – vontam le a következtetést. Bólintott, mire kénytelen voltam felsóhajtani. Ezt komolyan nem hiszem el. Amikor Edward ma délután értem jött és elmesélte, hogy szeretne elvinni Alaszkába, nagyon megörültem. Nem is az utazás miatt, hanem magáért a tudatért, hogy elvisz innen. Távol lenni ettől a fullasztó helytől most maga lenne a megtestesült álom.
– Sajnálom – suttogta. Visszaült mellém és az ölébe húzott, így épp szemmagasságban voltunk egymással. Vállat vontam, bánatos mosolyra húztam a szám.
– Nem hívtam fel James–t – ismertem be bűnbánóan. Amíg dolgoztam, rengetegszer keresett. Üzeneteket hagyott a hangpostámon, SMS–t írt, az otthoni telefonunkról is hívott. Egyszer sem hívtam vissza. Az utolsó üzenetet megnyitottam, amiben ennyi állt: Anya este nálunk lesz, beszélni szeretne veled.
Nem reagáltam, és azóta is csak az órát figyelem. Nehéz ez az egész. Az egyik részem kíváncsi arra, miért gyűlöl ez a nő, a másik részem pedig látni sem bírja. Nem tudok dönteni.
– Elviszel hozzánk? – suttogtam. Az órára pillantva megkönnyebbültem, hogy még csak fél hetet mutat.
Edward arca nyugtalanságot tükrözött, mély levegőt vett, majd szorosabban ölelte a derekam. Neki sem könnyű ez az egész, tudom. Mégis itt van mellettem.
– Biztosan ezt akarod?
– Nem tudom. Válaszokat akarok, és ez az egyetlen mód arra, hogy megkapjam őket.
Bólintott, én pedig felálltam. Ő is így tett, felkapta a kocsi kulcsot az asztalról és pár percen belül már a Volvoban ültünk, Forks felé hajtva.

Az úton egyáltalán nem szólaltunk meg, érezni lehetett a feszültséget az autóban. Fészkelődtem a helyemen, amikor bekanyarodtunk az utcánkba. Nem igazán voltam még kész erre a lépésre, de meg kellett tennem. Mikor megláttam a kocsibejárón az Audi A8–ast, rögtön a helyére került minden. Hát persze! Sarah ült annak idején az autóban, ezért kellett minél hamarabb eltűnnöm onnan. De ha ő sem tudott rólam, akkor mit mondott James neki aznap, ki vagyok?
Edward kinyitotta nekem az ajtót, én pedig bizonytalanul megfogtam a kezét. Nem tudtam eldönteni, tényleg akarom–e azokat a válaszokat. James és az anyja a konyhában voltak, Sarah az asztalnál ült, a bátyám a mosogatónak támaszkodott és az órát figyelte. Nem beszéltek egymással, mind a ketten feszültek voltak. Amikor beléptünk a szobába, James azonnal rám kapta a tekintetét. Engedett válla merevségén, láthatóan megnyugodott.
– Sziasztok! – köszöntött minket. Sarah felénk fordult, arca ezernyi érzelmet tükrözött, de csak párat tudtam leolvasni róla – pánik, félelem, elszántság, bizonytalanság.
– Jó estét, szia! – A hangom alig volt több suttogásnál. Edward szorosabban fogta a derekam, én pedig mély levegőt vettem.
– Jó estét! – Nyugodtnak hangzott, de éreztem, milyen feszült a tartása. Belebújtam az ölelésébe, vártam, hogy mi lesz a következő lépés. Végül Sarah felállt, elém lépett és felém nyújtotta a kezét.
– Sarah vagyok, James édesanyja – mutatkozott be.
– Lilian – fogtam meg a kezét.
Kínos csend borult ránk, miután mindannyian leültünk az asztalhoz. Edward hüvelykujjával cirógatta a kézfejem, hogy oldja a feszültségem. James végig rám meredt, mint aki el sem tudja képzelni, hogy itt vagyok. Sarah csak néha pillantott rám, de többnyire az asztalra meredt.
– Sajnálom a múltkorit – kezdte. – De nyilván te is belátod, hogy nem könnyű megemésztenem azt, hogy itt vagy.
– Nyilván – feleltem szárazon.
– Nem tudtam rólad. Ahogyan te sem rólam. – Mind a ketten bosszúsan pillantottunk James–re. – Megígértem James–nek, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy ne legyen közöttünk konfliktus.
Mérlegeltem a szavait és azon gondolkodtam, mi lehet a hivatása. Valószínűleg ügyvéd. Végignéztem makulátlan kinézetén, gondosan manikűrözött körmein, ahogy összefonta ujjait az asztalon. James örökölte a szemét és a száját.
– Lilian, nem akarok rosszban lenni veled. Mind a kettőnknek szüksége van arra, hogy feldolgozza a történteket. De szeretném, ha ezt együtt tennénk meg.
Felkaptam a fejem, hitetlenkedve meredtem rá. Tényleg azt mondta volna, hogy együtt? Becsuktam a számat és zavartan túrtam a hajamba.
– Nagyon kedves öntől…
– Szólíts Sarah–nak! – óvatos mosollyal nézett rám, amit igyekeztem viszonozni.
– Nem tudom, mit mondjak, Sarah. Ez az egész számomra váratlan volt, sosem merült fel bennem még csak a gondolat sem, hogy te itt vagy James–nek. Magamból indultam ki, hogy elveszítettem a szüleimet és… sosem beszéltünk rólad. Ebből arra következtettem, hogy… – elhalt a hangom és lehunytam a szemem. Edward megszorította a kezem és a hajamba puszilt. Tudtam, hogy ő teljesen érti, miről is beszélek.
James idegesen pillantott kettőnkre, hangosan fújta ki a levegőt, miközben hátradőlt a széken.
– Sejtem, mit érzel, Lilian. De mint mondtam, együtt megbirkózunk ezzel. Most már te is a családunk része vagy.
Most már tényleg nem tudtam mit mondani. Egyáltalán nem erre számítottam az első találkozásunk után. Azt hittem dühöngeni fog, vallatni, és elutasítóan viselkedik majd. Ehelyett pontosan az ellenkezőjét tette.
Felpillantottam rá, és megbizonyosodtam arról, amit gondoltam; eltűnt az érzelmek sokasága, pusztán együttérzés maradt és talán egy pici félelem is.
– Köszönöm, Sarah.
A pici konyhában érezhetően enyhült a feszültség. Mindannyian fellélegeztünk, James pedig óvatos mosolyra húzta a száját.
– Mi lenne, ha mi kimennénk, hogy nyugodtan beszélhessenek? – kérdezte Edward Sarah–tól. A barátom felé kaptam a fejem és idegesen összevontam a szemöldököm. Nem akartam, hogy itt hagyjon, még nem állok készen rá. Tudtam, miben mesterkedik: belelök a mély vízbe, hogy megtanuljak úszni.
– Jó ötlet – felelte Sarah anélkül, hogy ránézett volna.
James krákogott, megszorította az anyja vállát, majd kimentek a konyhából. Fészkelődni kezdtem a széken, azonnal éreztem Edward nyugtató jelenlétének hiányát. Sarah mély levegőt vett, majd beszélni kezdett.
– Azt hittem, jobban fogsz hasonlítani rá.
– Kire? – kérdeztem döbbenten.
– Az anyádra.
Tátott szájjal néztem rá. Ez igen! Ő aztán nem köntörfalazik!
– Nem tudom, honnan ismeri az anyámat, de nem szeretném, ha emlegetné! – A hangom ellentmondást nem tűrően csengett, ostorként csattant a csendben.
– Az apád mutatott róla képet – vont vállat, mintegy magyarázatképpen. Összehúztam a szemöldököm, mert még mindig nem értettem.
– Maga találkozott az apámmal, miután én megszülettem?
Egy ideig nem válaszolt, csak bámult rám, végül lustán megrázta a fejét.
– Előtted. Amikor James még kicsi volt, már anyáddal házasok voltak, annak idején látogatta a fiát. Mikor megszülettél, megszűnt ez a késztetése.
Egyáltalán nem volt keserű a hangja, pedig amit mondott, erről árulkodott. Némán vizslattam a tekintetét, próbáltam megfejteni, mire akar kilyukadni.
– Nem akarok a szüleimről beszélni. Sokkal jobban érdekel, miért mondta, hogy a családjához tartozom.
Most ő lepődött meg, elgondolkodva meredt ki a mosogató fölötti ablakon az udvarra.
– Azt hiszem azért, mert így találom helyesnek. Nagyon okos lány vagy, Lilian. Nem kerülgeted a forró kását, ez tetszik – nézett rám elismerően.
– Nyilván nem apámtól örököltem – morogtam. Azután eszembe jutott, honnan is vettem át ezt a bizonyos irányítást. Josh pontosan ezt művelte mindenkivel, akit csak ismert. Még a hangszínem is ugyanaz, mint az övé.
Elborzadva fordítottam el a tekintetem Sarahétól. Megráztam a fejem, hogy kitisztulhassanak a gondolataim, de ez sem sokat segített.
Sarah várakozásteljesen nézett rám.
– Magáé az A8–as – váltottam témát. Bólintott, meglepődve pislogott a hirtelen váltástól. – Már akkor is látott, amikor a futásból jöttünk haza. Eszerint maga már tudott rólam.
Sarah ráncolni kezdte a homlokát, elgondolkodott, majd a felismeréstől tágra nyílt a szeme.
– Az te voltál… én azt hittem, hogy… azt mondta… James azt mondta, a barátnője az! – Hitetlenkedve megemelkedett a szemöldöke. – Onnan voltál olyan ismerős, azért lepődtem meg annyira, amikor Cullennel jöttél le a lépcsőn.
Most én lepődtem meg, nem is tudtam leplezni a kérdéseimet. Honnan ismeri ő Edwardot? És miért a vezetéknevén szólítja? Sarah láthatólag még mindig azt az információt dolgozta fel, hogy a fia hazudott neki, én meg már a következő témánál jártam.
– Mesélne magáról? – kérdeztem suttogva. Sarah ismét rám figyelt, óvatosan bólintott.
– De már mondtam, hogy tegeződjünk. Nem szeretem, ha magáznak.
Kurtán bólintottam, mert ez most nem számított. Sarah nem igazán lazult el, sőt, ha lehet, akkor még idegesebb lett, mint eddig volt. Vártam, hogy elkezdjen beszélni, csak hogy eltereljem a saját figyelmem.
– Ügyvédként dolgozom Seattle–ben, lassan húsz éve élek Forks–ban. Mit akarsz tudni?
– James kiskorában… milyen volt?
Elmosolyodott, ahogy csak egy anya tud. A ráncain látszott az évek múlása, de büszkén viselte őket, ez látszott rajta. Szeméből sütött a büszkeség és az öröm.
– Csodálatos gyerek. Bár be kell vallanom, volt olyan idő, amikor a poklok poklát éltem át miatta, de már nem olyan. Felnőtt, és jó úton halad ahhoz, hogy boldog legyen még nagyon sokáig.
– Rossz gyerek volt? – kérdeztem.
Megrázta a fejét és az asztalra könyökölt.
– Nincs olyan, hogy rossz gyerek, Lilian. Majd megtapasztalod, amikor te is anya leszel. Eleven volt, amilyen a többi kisfiú. Szeretett bújócskázni, ami a tengerpart környékén nem mondanám, hogy túl biztonságos.
– Most se nagyon ügyel a biztonságára – morogtam.
Sarah keserű mosolyra húzta a száját, tudta, hogy miről beszélek. James szeretett belekeveredni kétes ügyletekbe, főleg, ha bunyóról volt szó. Abban bármikor részt vett.
– Miért most jöttél ide? – kérdezte összehúzott szemekkel, kizökkentve engem a gondolkodásomból.
Megvontam a vállam, erről nem akartam vele beszélni. James tudta a történet legtöbb részét, még Edward is csak apró morzsákat tud a korábbi éveimről.
– Megtudtam, hogy van egy testvérem. Azt hiszem, ez elég jó indok.
– Igen az. Honnan tudtál róla?
Mély levegőt vettem, és csak annyit válaszoltam, hogy közös ismerőstől. Nem akarom beavatni ezt a nőt a részletekbe, ahhoz túlságosan gyanakvó. Pontosan olyan, mint egy tárgyaláson, szinte már vallat.
– Ha tudott rólam, miért nem mondta meg James–nek, hogy létezem? Akkor valószínűleg hamarabb megtaláltuk volna egymást, nem kellett volna tizennyolc évet várnunk arra, hogy egyáltalán tudomást szerezzünk a másikról.
Sarah arca egyszeriben zárkózott lett, zavar és sajnálat keveredett a szemébe.
– Eltűntél. Semmi értelme nem lett volna felzaklatni a gyerekemet, főleg így nem, hogy azt sem tudtam, élsz–e.
– Megkereshetett volna – erősködtem.
– Igen, megtehettem volna, de nem tettem. Azt akartam, hogy a fiam nyugalomban és szeretetben nőjön fel, ne tudjon az apja kilengéséről.
Kilengés? Azt hiszi kilengés vagyok az apám életében? Az anyámat feleségül vette, az ég szerelmére!
– Az apám szerelme az anyámmal nem kilengés volt! – csattantam fel. – Összeházasodtak, utána jöttem én és boldogok voltunk egészen addig, amíg egy vadállat nem jött belénk!
– Nagyon sok mindent nem tudsz, Lilian. De ez így van jól, majd amikor itt az ideje megtudod – válaszolta higgadtan.
Dühösen pattantam fel, kiszáguldottam a konyhából és kifelé vettem az irányt. Mégis hogy mondhatta ezt? A könnyeimmel küszködve futottam a Volvóhoz, ahol a testvérem és Edward álltak. Edward aggodalmasan kitárta a kezét, én pedig a nyakába vetettem magam. Nem tudtam tovább megálljt parancsolni a könnyeimnek, eláztattam Edward pólóját.
– Lili… ne sírj, kérlek! Sssh – csitított. – Kérlek, kicsim, ne sírj!
– Nem… nem… – Csak ennyire telt tőlem, de továbbra is csak zokogtam.
– Bocsássatok meg – mormogta James és hallottam a távolodó lépteinek zaját, majd az ajtó becsapódását.
Edward szorosan tartott, olyan erősen, hogy egy kicsit megnyugodtam.
– Lili, kérlek! Kicsim, ne sírj! – markolta erősen a kezemet. Elhúzódtam és féltő szemeibe néztem. Mély levegőt vettem, lenyeltem a könnyeimet és behunytam a szemem.
– Mi történt? – ölelte át a derekam.
– Ez az egész nehezebben fog menni, mint gondoltam. De megbirkózom vele, csak nem ma este.
Mosolyra húztam a számat, csakhogy Edwardot nem tévesztettem meg. Összehúzta a szemöldökét, de nem szólt egy szót sem. Néha az agyamra megy, amikor ezt csinálja. Az autónak dőltem, hogy egy picit kikerüljek aggódó tekintetéből.
James hamarosan kijött hozzánk, zaklatottnak és tehetetlennek tűnt, ahogy mellénk ért.
– Ne haragudj rá, kérlek – nézett rám szomorúan.
Vállat vontam és hozzábújtam Edwardhoz. Jelenleg ő volt az egyedüli biztos pont az életemben, most különösen megnyugtatott a jelenléte.
– Próbálkozom – suttogtam.
– Mikor jössz haza? – Félve nézett rám. Haboztam, nem akartam neki reményt adni, különösen így nem, hogy elég felkavart állapotban voltam. Edward karja megfeszült körülöttem, ideges pillantással várta, mit fogok mondani.
– Még haragszom, James.
Edward kifújta az eddig benntartott levegőt és enyhített a szorításán. Láthatóan megkönnyebbült a válaszomtól, tetteire pirulással reagált a testem.
– Meddig haragszol még? – firtatta a bátyám kitartóan.
Mély levegőt vettem és a szemébe néztem.
– Az, hogy nem szólsz arról, hogy él az anyád, elég sok időt vesz igénybe, mire megemésztem.
Nyers volt a válaszom, meg is leptem vele. Számomra lezárult a beszélgetés, akkor meg főleg, amikor megláttam Sarah–t az ajtóban, amint felveszi a kabátját.
– Menjünk – súgtam oda Edwardnak.
Bólintott és pár percen belül már visszafelé tartottunk hozzájuk. Útközben újrajátszottam a találkozót Sarahval, és bármennyire is próbálkozom – mert igenis próbálom – elfogadni ezt az egész helyzetet, nehezemre esik lenyelni a dolgokat. Tudott rólam. Tudta, hogy létezem és nem akarta, hogy James–nek köze legyen hozzám. Nem akarta, hogy ismerjük egymást, pontosan, ahogy James sem akarta, hogy mi tudjunk a másikról. Ironikus, nem? Az alma nem esett messze a fájától…
A garázson keresztül mentünk be a házba, de sehol sem égett a villany.
– Hol vannak a többiek? – kérdeztem meglepődve.
– Úgy gondolták jót tenne nekünk, ha kettesben lennénk. – Szégyenlős, kisfiús mosoly jelent meg az arcán, amit annyira szerettem. Én is elmosolyodtam, megfogtam a kezét és közelebb húztam magamhoz. Lágy csókot leheltem az ajkaira, amitől még csintalanabb vigyora lett.
– Köszönöm, hogy mellettem vagy – suttogtam ajkainak.
– Mindig számíthatsz rám.
Hirtelen felkapott az ölébe, mire nevetve felvisítottam.
– Mit csinálsz? – Összefontam a karomat a nyakán, ő pedig még jobban magához szorított.
– Késő van, elviszlek fürdeni. Utána pedig vacsorát adok neked.
– Azt hiszem, ezek egyedül is menni fognak – feleltem félénken.
Angyali mosolyt villantott rám, de nem vitatkozott velem. Felvitt a szobájába, lefektetett az ágytakaróra és hirtelen, ahogy lenézett rám, elsötétült a tekintete. Gyorsan felegyenesedett és ismét megjelent arcán az a bizonyos kisfiús mosoly.
– Itt várj!
Legalább tíz percre magamra hagyott, de igyekeztem türelmesen várni, hogy mikor jön vissza. Addig is felvettem az íróasztalára tett könyvet, azt a bizonyos biológiát, ami a DNS–ről szól. Belelapoztam, egyes képek mellett Edward lágy írása jelent meg, különféle orvosi szakkifejezésekkel tarkítva azokat. Voltak ábrák, amiket újra rajzolt külön lapokra, összehasonlított, lehúzott, átírta azokat. Visszatettem a könyvet az éjjeliszekrényre, mert úgysem értettem belőle semmit. Sosem voltam odáig a biológiáért.
Amikor Edward visszatért, újra felnyalábolt az ágyról és bevitt a tágas fürdőszobába. Jó meleg érződött, ahogy beléptünk. A tükör bepárásodott, ahogy pedig földet értem, láttam, hogy hatalmas habok borítják a fürdőkádat.
– Nyugtató fürdő? – kérdeztem mosolyogva.
– Nagyon kikészültél, gondoltam jót tenne – vont vállat, mintha semmiség lenne, pedig egyáltalán nem volt az.
– Levendula?
– Igen.
Mellém lépett, megcsókolta a homlokom, majd az arcom. Ajkai végül megtalálták az enyémeket, amitől a lepkéim feléledtek a hasamban. Kezeit a derekamra helyezte, így húzott közelebb magához. Tejesen hozzápréselődtem, azonban pár másodperc múlva elhúzódott.
– Amíg megfürdesz előkészítem a vacsorát – mosolygott.
– Nem maradsz? – vontam fel a szemöldököm.
Igyekezett elfojtani a vigyorát, de nem igazán sikerült neki.
– Nem vagy olyan hangulatban – válaszolta, mire felnevettem. Ó, dehogynem. Ha mellette vagyok, elkerülhetetlen az a bizonyos hangulat.
Az egyik mosdónál lévő iPod dokkolóhoz lépett, elindított egy lágy dallamot és kiment, becsukta maga után az ajtót. Gyorsan levetkőztem és elmerültem a habokban, élvezve a lágy zenét. Megpróbáltam kikapcsolni az agyam és csakis a zongoraszót hallgatni, és bár ha nem is teljesen, de valamennyire sikerrel jártam.
Amikor kiszálltam, sokkal pozitívabban láttam a dolgokat, mint a lazító fürdő előtt. Belebújtam azokba a ruhákba, amiket Edward hagyott itt nekem – bár azért kíváncsi lennék, honnan tudta a bugyi méretem –, és felvettem a puha köntöst, aminek annyira jó illata volt. Hűvös este volt, még a házban is hideg lett volna egy pólóhoz és jogging nadrághoz.
A konyhában már minden arra várt, hogy belépjek. Mosolyognom kellett azon, ahogy Edward összeráncolt homlokkal rakosgatta a nagy tálból egy kisebb tányérra az ételt. Amikor ránéztem az adagra, elkerekedett a szemem. Szent ég, nem egy hadsereget kell jóllakatnia!
– Kicsit sok lesz, nem gondolod? – kérdeztem és helyet foglaltam az ebédlőasztalnál. Elém tette a tányért és megrázta a fejét.
– Fogytál, én pedig nem örülök neki. Egyél! – utasított. Forgattam a szemem, de azért nekiláttam az isteni illatú csirkének és salátának. Ha a mennyet le lehetne hozni a Földre, akkor ez a fogás biztosan az lenne! Felnyögtem az édes és sós ízek keverékétől a számban, Edward pedig felnevetett.
– Ez mennyei – suttogtam két falat között.
– Tudtam én, hogy megéri megetetni téged – közölte diadalmas csillogással a szemében.
– Ha–ha – fintorogtam, de újabb falatot vettem be a számba, majd kortyoltam egyet a narancsléből. – Majd megköszönöm Esme–nek. Tényleg, mikor jönnek haza?
Edward vállat vont, láthatóan nem érdekelte a dolog, élvezte, hogy kettesben vagyunk.
– Te miért nem eszel velem? – kérdeztem, amikor már a tányéromon lévő étel háromnegyedét megettem.
– Amíg fürödtél ettem. Nem bírtam volna ki még fél óráig – vigyorgott ravaszul.
Lebiggyesztettem az ajkamat, mert még sosem ettünk együtt. Szerettem volna vele romantikus vacsorát, amin mind a ketten addig eszünk, hogy már megmozdulni sem bírunk utána.
– Ne duzzogj, egyél! – szólt rám, mire engedelmesen a számhoz emeltem egy újabb falat csirkét.
Vacsora után segített elmosogatni, ami kis híján kudarcba fulladt, mivel folyamatosan le akart locsolni a vízzel.
A nappaliba mentünk, kihúztuk a kanapét és bekapcsoltuk a tévét. Igazából nem nagyon figyeltem, mert Edward ölében feküdtem, a hajamat simogatta. Annyira normális volt ez a helyzet, mintha minden rendben lenne. De abban a percben az is volt, minden tökéletes.
– Olyan puha vagy – szorongatott meg mosolyogva.
– Csak a köntös, hidd el.
– Nem, ez te vagy.
A hajamba csókolt, még szorosabban ölelt, én pedig lehunytam a szemem és élveztem az ölelő karjait.
– Edward… – suttogtam kis idő után.
– Hm?
Előrébb csúsztam, hogy láthassam az arcát, de annyira nem, hogy kicsússzak karjai közül. Mély levegőt vettem, a szemébe néztem, és hosszú idő után újra elhagyta ajkaimat a szó:
– Szeretlek.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése