Sziasztok! Meghoztam az új fejezetet :) Sajnos a nyáron az utolsót, de ősszel is itt leszek, ha minden jól megy :D Jó olvasást, remélem mindenkinek tetszeni fog! Jól esne néhány visszajelzés! :)
Sok puszi!
Edward szemszöge
Carlisle már várt rám a házban, de ahhoz, hogy eljussak
hozzá, át kellett jutnom az Alice–féle gáton. A tornácon ült a padon és a lábát
lógatta, miközben a jövőre fókuszált. Kusza gondolatai nem sokat árultak el
nekem, de ahhoz, hogy minél hamarabb beszélhessek Carlisle–jal, nem szabad
semmit sem kérdeznem.
Csakhogy Alice nem épp ezt tervezte. Amikor felértem a
lépcsőn, felpattant és még mielőtt megfoghattam volna a kilincset, elém állt.
– Beszélnünk kell! Liliről van szó…
Bármennyire is a házban akartam már lenni, tudta, hogy ez az
egyetlen módja annak, hogy megállítson.
– Mondd! – Nekidőltem a korlátnak és vártam.
Alice gondolatai kavarogtak, ide–oda csapongtak a témák
között. Végül mély levegőt vett és nekikezdett:
– Lilian eldöntötte, hogy nem akar emlékezni.
Összevontam a szemöldököm.
– Az sem biztos, hogy emlékezett valamire. És ha emlékezett
is, nem tudja, hogy az emlék volt.
Alice türelmetlenül felsóhajtott, mire széttártam a kezem,
hogy legyen érthetőbb.
– Eldöntötte, hogy nem is akarja tudni, mi volt az, amit
látott… többet pedig egyáltalán nem kér belőle. Carlisle szerint ez hátráltatni
fogja abban, hogy újra önmaga legyen.
– Most is önmaga! – keltem ki magamból. – Ugyanolyan, mint
ezelőtt, ezt te is tudod! Csak éppen nem tudja, milyen elcseszett világ veszi
körül.
A húgom két képet vetített elém gondolatban: mindkettőn Lili
szerepelt. Az első, amikor majdnem egy éve együtt voltunk, és a másikon a múlt
heti találkozójuk. Szembesített a legszembetűnőbb ténnyel, amit én már régen
láttam.
– Edward, el kellene mondanunk neki. Akkor könnyebben
fogadná el az emlékeit is – győzködött.
Nem mondhatjuk el neki, mik vagyunk. Csak még jobban
összezavarnánk, mint eddig, és a mai nap után, minden kétségemet kivetettem afelől,
hogy jól döntöttem, amikor magamon kívül mindent távol tartottam tőle.
– Tehát döntöttél.
– Igen.
Elállt az utamból, így végre bemehettem a házba. Mindenki a
nappaliban ült, kivéve Carlisle–t, Alice–t és engem. Reményvesztett arccal
néztek rám, ami nagyon frusztrálttá tett. Ott hagytam őket és elindultam
Carlisle dolgozószobájába, hogy többet tudhassak.
Apám az asztalnál ült, egy halom papírt vizsgálgatott, amik
szanaszét hevertek előtte.
– Rájöttél valamire? – kérdeztem halkan.
Mélyet sóhajtott, és intett, hogy üljek le. Ezek szerint
tudott valamit, mert máskor sosem tenne ilyet – túlságosan emberi szokás.
– Lilian értékei rendben vannak. Ami azt illeti, túlságosan
is. – Felpillantott és a monitorra nézett. Megcsóválta a fejét, majd egy
kupacba helyezte a papírokat.
– Mit akarsz ezzel mondani? Mikor lesz kész a vérkép?
– Edward, nem vehetem fel Liliant betegként. Ha megteszem,
az a világ összes egészségügyi adatbázisában megjelenik, és gyanítom, hogy
Joshnak mindenütt vannak emberei. Nem küldtem semmit a laborba.
Bólintottam, mert tudtam, hogy igaza van.
– Akkor mit tudtál meg a véréből?
Carlisle sóhajtott, majd ismét a monitorra nézett. Pár
pillanat múlva felém fordította.
– Mit látsz rajta?
– Két DNS–t – vágtam rá rögtön. Többször elvégeztem már az
orvosi egyetemet, a DNS felismerése a legegyszerűbb feladat számomra. Két
gombnyomás után a két kép egybeolvadt, és majdnem fedte egymást.
– Az első kép Lilian DNS–e, amikor rendszeresen átváltozott
farkassá. Ez pedig a mostani – mutatott az eltérő szerkezetre.
Értetlenül bámultam a monitorra, mert nem tudtam, ez hogyan
lehetséges. A DNS megváltozása elég ritka, bár nem lehetetlen dolog.
– Egy év a különbség a két minta között. Amikor tavaly vért
vettem tőle, mindent leteszteltem, ez még onnan van. Aggódom, Edward – nézett
rám. Arcán gondterheltség látszott, és nyúzott volt. – Amikor megláttam tegnap
Liliant a kórházban… sokat változott. Érettebbnek látszik, mint amikor legutóbb
láttam.
Megdörzsöltem az arcomat, majd az ölembe ejtettem a kezem.
Igaza volt, akárcsak Alice–nek: Lili változik, ami nem jó jel. Vagyis, számomra
nem jó jel, neki ez azt jelenti, hogy emberi élete lehet.
– Megnéztem mindent, amit csak meg tudtam. A kromoszómaszáma
huszonöt pár.
– Majdnem annyi, mint a miénk – lepődtem meg.
Carlisle bólintott, előkereste a nyomtatott papírok között
az egyiket és felém nyújtotta. A mikroszkópos képet átvitte a gépre, hogy
nagyobb felbontásban megnézhesse, majd kinyomtatta.
– Nem tudom, hogy minden farkasnak, vagy csak neki van–e
ennyi. Azért gondolom, hogy csak neki, mivel ő képes vámpírrá változni. Meg
kellene vizsgálnom egy másik farkast, hogy megtudjam.
Bólintottam, de még mindig a képernyőt néztem, rajta az
egymásra helyezett, eltérő DNS–eket. Megoldás után kutattam, hogy mi okozhatta
ezt az egészet. Huszonöt pár kromoszómája van – amit ha orvostanilag nézünk,
jóval több, mint az emberé –, és csak egy pár választja el a miénktől.
– Tehát azt mondod, hogyha újra átváltozna, megállna az
öregedésben, ugye? – raktam össze a képet.
Tétován bólintott.
– De… amikor együtt voltunk sem változott át, maximum
háromszor.
– Igen, tehát körülbelül másfél éve annak, hogy utoljára
alakot váltott. Egy év alatt ennyit változott a szerkezet… nem tudom, meddig
tartható fent ez az állapot.
Rémülten kaptam felé a fejem. Ha lett volna csörgedező vér
az ereimben, még az is megfagy ettől a kijelentéstől. Nem akartam megérteni,
mire céloz. Egyszerűen nem voltam képes arra, hogy ép ésszel felfogjam, mégis
ki kellett mondanom.
– Nem vagy biztos abban, hogy Lili milyen tempóban öregszik
úgy, hogy hosszú ideig tartott fenn egy bizonyos életkort az átváltozással.
Carlisle az ölében fekvő kezére meredt. Düh áramlott
keresztül rajtam, amíg meg nem éreztem a nyugalom lassú hullámát, ami
megpróbált belém férkőzni, csakhogy nem hagytam. Idegesen pattantam fel az
asztaltól, valami után kutatva, amin levezethetem a feszültségem.
– Edward, nyugodj meg, fiam! – tette a vállamra mindkét
kezét Carlisle. – Ez csak feltételezés, aminek valószínűleg semmi értelme. Alig
változott a DNS–e egy év alatt, ami azt jelenti, hogy csak emberibb lett. Ha
gyorsabban öregedne, az már eléggé látható lenne mostanra. Ugyanúgy változik,
mint egy átlagember.
Ziháltam az idegességtől, de végül engedtem a
nyugalomérzetnek – bár csak alig csillapította a zaklatottságom.
– Próbáld meg rávenni James–t, hogy jöjjön el ide. Csak vele
van olyan viszonyunk a farkasok közül, hogy segítsen. És ő is meg akarja
menteni Liliant.
Ránéztem, próbáltam visszanyerni az önkontrollomat, még
mielőtt hülyeséget csinálnék. Nem veszíthetem el Lilit még egyszer. Abba
beleőrülnék.
Lementem a családomhoz, akik nyilvánvalóan mindent tudtak
már. Jasper erősen koncentrált rám, hogy fenntartsa a nyugalomhullámot. Esme
aggódott miattam, nehogy hülyeséget csináljak, ahogyan Alice is. Emmett
gyanúsan méregetett, miközben ugrásra készen állt, ha netalán bekattanok.
Egyedül Rosalie volt az, akit teljesen hidegen hagyott az egész. Arra már
valószínűleg nem emlékszik, hogy ha Lilian nem jön értem egy éve Riminibe,
akkor végleg elhagyom a családom.
Ebben a pillanatban undorodtam Rosalie–tól, és nem voltam
hajlandó vele sokáig egy szobában lenni.
– Megpróbálom minél hamarabb elhozni Lilit. Akkor
megfigyelheted – fordultam az apám felé. Hálásan néztem rá, ő pedig csak
bólintott és hátba veregetett.
Megfordultam és a konyhában lévő tolóajtó felé indultam,
hogy itt hagyhassam őket, s visszamehessek Lilihez.
– Hová mész? – hallottam meg a hátam mögül Esme aggódó
hangját.
– Lilihez – közöltem szenvtelen hangon.
– Javasolnám, hogy előtte öltözz át! – kurjantotta Alice. –
Az mégiscsak szemet szúr, ha ugyanabban a cuccban jelensz meg, mint amiben
eljöttél.
Igaza volt. Másodpercek alatt felmentem a szobámba, ruhát
cseréltem és már lent is voltam.
– Mindjárt jobb – jegyezte meg szomorú mosollyal.
– Alice… – A fejemmel intettem, hogy jöjjön ki velem, mire
csak bólintott. Jók voltunk a némajátékokban, tekintve a képességeinket.
Amikor végre kiértünk, és mindketten beültünk az autóba,
beszélni kezdtünk. A város felé hajtottam, de elég lassan ahhoz, hogy mindent
kitárgyaljunk.
– Mihez kezdesz most? – kérdezte csendesen.
Vállat vontam, miközben egy újabb kanyart vettem be a
főúton.
– Edward, meg kell mondanunk neki. Elég erős, elbírja!
– Nem! – közöltem ellentmondást nem tűrő hangon.
Alice hangosan kifújta a levegőt, azután a távolba révedt. A
jövőben kutatott, de egyelőre semmit sem látott, ami minket érdekelne.
– Ha elmondjuk neki, akkor rosszabb lesz.
– Lili nagyon kemény lány. Te vagy a mindene, mégis szó
nélkül tűrte, hogy elhagytad. Nem panaszkodott hangosan, bár magában
szenvedett. Kiderült, hogy van egy bátyja, mégis elfogadta a srácot, sőt, még
otthont is adott neki, amikor el akart La Push–ról szabadulni. Kibírta, hogy az
anyjába voltál szerelmes több évtizedig. Ha ő képes volt ezeket az áldozatokat
meghozni, te miért nem mondod el neki az igazat? Tudom, hogy félsz attól, hogy
megijed, de…
– Alice, nem azért hoztalak magammal, hogy kioktass! Minden
marad úgy, ahogy van! Carlisle azt mondta a múltkor, hogy hagynunk kell, hogy
Lilinek magától térjenek vissza az emlékei.
A húgom nem beszélt többet, én pedig leállítottam a motort.
Kiszálltam, hogy megtankoljak, amikor megláttam az ismerős autót a másik
kútnál. Kate pár perc múlva kisétált az épületből, a kezében újságot és
nassolnivalót tartott.
– Szia! – köszöntem neki.
– Hali! – mosolygott rám.
– James–hez mész?
Megrázta a fejét és bedobta a kezében lévő dolgokat az
anyósülésre.
– Az unokanővérem ma jön haza az egész nyáron át tartó
nyaralásából. Hozzá megyek át délután. A mai napom James–mentes – nevetett fel.
– De úgy sejtem, te Lilihez készülsz.
– Igen – húztam halvány mosolyra a számat.
– Hát… – kezdett fészkelődni – akkor nem hívom át. Be
akartam mutatni őket egymásnak – vont vállat. – Edward… ez az amnézia meddig
tarthat még nála?
Mély levegőt vettem, majd az ablakon keresztül Alice–re
néztem, aki feszülten hallgatta a beszélgetést.
– Nem tudom, Kate. Komoly balesetet szenvedett, és hosszú
ideig volt kómában. Az is lehet, hogy talán sohasem fogja tudni, mi volt régen.
– De… olyasmit mondott, hogy volt egy barátja, aki bántotta –
suttogta félénken.
– Lili nem felejtett el mindent magáról. Egy bizonyos
időszakra nem emlékszik, amit úgy másfél évre tippelnek az orvosok.
Szomorúan felsóhajtott, és a sarkán kezdett billegni.
– James ki akarja engesztelni – mosolyodott el.
Bólintottam, mert ennek épp itt volt az ideje. Lilinek
minden támogatásra szüksége van most, a bátyjára pedig különösen.
– Szeretné elvinni valahová, legalábbis ezt mondta, amikor
reggel felhívott. Lehet, hogy már nincsenek otthon – vetette fel.
Bólintottam és előkerestem a telefonom. Nem érkezett üzenet,
nem volt nem fogadott hívásom. Lili felhívott volna, ha nem lenne ma otthon.
– Kösz, hogy szóltál, azért én megpróbálom.
– Oké.
Beült az autójába és már el is hajtott. Megkértem Alice–t,
hogy menjen be, és fizesse ki a tankolást, amíg telefonálok.
Pár csörgés után James végre fogadta a hívást.
– Ugye nem arra készülsz, hogy elviszed La Push–ra? –
kérdeztem ingerülten.
A vonal végéről hangos zaj hallatszott, majd káromkodások
sorozata.
– Nem mondták még neked, hogy ne zavarj másokat, ha főznek?
Elvágtam a kezem, basszus – morgolódott.
– Honnan kellett volna tudnom, hogy főzöl? Hogy egyáltalán
tudsz főzni?
– Tökmindegy – morgott tovább.
– Válaszolj a kérdésre! Ugye nem viszed el La Push–ra?
Mély levegőt vett, csakhogy húzhassa az idegeimet.
– Nem viszem oda. Boldog vagy?
– Igen – válaszoltam megkönnyebbülten. – Felébredt?
– Ja. Ami azt jelenti, hogy végre aludt is, nem csak
forgolódott – motyogta.
– Nem tud aludni?
– Sosem gondoltam volna, hogy ezt kimondom, de… nélküled
nem. Legalábbis nem aludja végig az éjszakát. Rémálmai vannak amiatt a faszfej
miatt, és egyedül te vagy képes megnyugtatni.
Halványan elmosolyodtam. Tehát tényleg szüksége van rám.
– Odamegyek.
– Nem, most én töltök el vele egy kis időt. Egy egész
hónapod volt vele és a tegnap éjszakád. Most maradj a seggeden egy darabig!
Bosszúsan fújtam ki a levegőt, majd kinyomtam a hívást.
Alice már ott topogott előttem, várva, mi lesz a következő lépésem. Teret
akartam adni James–nek, hadd béküljenek ki, de közben meg azt akartam, hogy Lili
velem lehessen. Most nem veszhetek össze James–szel, hogy szívességet készülök
kérni tőle.
Alice elmosolyodott, és félig az ölelésébe vont.
Jól döntöttél.
Vállat vontam, majd beültem a volánhoz, hogy visszavigyem őt
a házunkhoz. Nem mintha fuvarra lett volna szüksége. Inkább nekem volt
szükségem arra, hogy mellettem legyen.
– Mikor hozod el hozzánk? – kérdezte izgatottan.
Újabb kérdés, amiben Lilivel együtt kellene döntenünk,
csakhogy megint én kényszerülök döntésre, de ismét ketten isszuk meg a levét,
ha rosszul döntök.
– Nem tudom. Addig biztos nem, amíg Rosalie–t ennyire
hidegen hagyja, hogy él–e vagy nem. Nem akarom, hogy szándékosan elmondjon neki
valamit, vagy azt éreztesse vele, hogy felesleges. Tudod milyen Rosalie.
– Igen, ismerem.
Alice óvatosan pillantott felém, majd inkább kibámult az
ablakon. Próbáltam kizárni a gondolatait, de elég nehezen ment.
– Mi az?
Vállat vont, amivel még jobban felhergelt, és látta is, hogy
készülök rákiabálni.
– Oké! Szerintem csak indokot keresel, miért ne hozd el hozzánk.
Most Rose, aztán meg a suli lesz, utána az, hogy csak kettesben akarsz vele
lenni.
– Féltem őt, ez olyan nagy probléma?
– Nem, persze. Csak… rosszul esik, hogy nem tölthetek vele
sok időt. Esme is nagyon hiányolja.
– A vámpírok miatt változik át farkassá. Mi van, ha
beindítjuk nála ezt az egészet? Már amiatt is aggódom, Alice, hogy én a közelében vagyok – sóhajtottam.
Féltem. Tényleg. Bella óta először volt fontos nekem valaki,
akit meg kellett védenem. Az, hogy ez a valaki, pont annak a lánya, akit
szerettem annak idején… mindez nem számít. Nekem nem. Mindentől meg akarom
védeni ezt a lányt, még magamtól is. Ha kell, akkor távol maradok tőle, de nem
akarom, hogy olyan életet kelljen élnie, amilyet nem akar.
– Mindannyian elveszítettük őt, Edward, nem csak te. Mi is
szeretjük őt.
Én is tudom. De nehéz számomra, hogy Lili nem csak az enyém.
Szeretném, ha az enyém lenne, de ez nem lehetséges. Legalábbis amíg nem szerzi
vissza az emlékeit. És ha úgy vesszük, még akkor sem.
– Vidd haza az autót, kérlek. El kell mennem vadászni.
– Bármit, csak ne ismerd be az igazságot, nemde? –
trillázta.
Kiszálltam az autóból, és futásnak eredtem, nem törődve
azzal, hogy Alice tényleg a Volvo–val megy–e haza. Egyedül akartam lenni, a
saját gondolataimmal.
Az erdő mélyére futottam, hogy minél távolabb legyek
mindenkitől. Átengedtem magam az ösztöneimnek, hogy megtaláljam a legközelebbi
vadállományt, ami a környéken van. Csillapítanom kellett az égő érzést a
torkomban, és el kellett terelnem a gondolataimat. Bármi mással akartam
foglalkozni, mint ezzel az egész mizériával.
Egy medve és pár szarvas után letöröltem a friss vért az
államról. Nekidőltem egy öreg, kidőlt fatörzsnek, várva, hátha beugrik valami,
ami megoldást ad. Felnéztem az égre, és megnyugodtam, hogy nem töltöttem a mai
napot Lilivel. A szikrázó napsütés ellenére nem volt túl meleg, így a tengerpartra
készülők biztosan fáztak.
Az ágak recsegni kezdtek mögöttem, így gyorsan felpattantam
és védekező állásba helyezkedtem. Pár másodperc múlva Emmett jelent meg előttem.
– Csak én vagyok – tartotta fel a kezét.
Lehuppant a földre és megtámasztotta a hátát a fának.
Mellételepedtem és mély levegőt véve fordultam felé.
– Akkor most tisztázzuk: Carlisle, Esme vagy Alice küldött? –
kérdeztem ingerülten.
– Egyikőjük sem küldött. Ami azt illeti… valójában mindenki
ellenezte, hogy megkeresselek.
Keserűen felnevettem.
– Keményfejű vagy, de azért Carlisle–ra hallgatni szoktál.
– Most úgy látom az a jó, ha itt vagyok veled. Nem akarom,
hogy hülyeséget csinálj.
– Mintha esélyem lenne rá.
Felnevetett. Mind a ketten tudtuk, hogy Alice a jövőt
illetően rám van tapadva, ő meg Jasper pedig testőri munkát végeznek. Esme
mindenkit megkért, hogy legyen a közelemben vagy így, vagy úgy.
– Tudod öcskös, sohasem könnyű. Akkor sem volt az, amikor
Lili tudta, miben van benne és most sem az. Nézz meg engem Rose–zal: állandóan
balházunk, mégis megvagyunk – vigyorgott. – Minden helyrejön. Mondd el Lilinek
az igazat… kicsit ferdítve.
Megráztam a fejem és felálltam. Egyikük sem érti, miért nem
mondom el neki.
– Emmett, engem nem érdekel az, hogyha elhagy! – ordítottam.
– Kibaszottul fájna, de ha ő ezt akarja, én abba is belemegyek. Ha ez boldoggá
teszi, akkor fogom magam és elköltözök innen! Azért nem mondom el neki, hogy
mik is vagyunk valójában, mert most esélye van arra, hogy emberként éljen!
Mindig ezt akarta, érted? – suttogtam kínomban.
Felállt, mellém sétált és a vállamra tette a kezét.
– Carlisle vizsgálatai szerint Lili most sokkal inkább
ember, mint amikor megismertem. Ami azt jelenti, hogy lehet családja. Szeretett
volna családot és szenvedett, amiért nem lehetett neki.
– Ha Lili családot akart volna, akkor abbahagyja az
átváltozást, Edward. Akkor összejön egy hitetlen kis seggfejjel, aki az orra
hegyéig sem lát. Aki nem hisz a természetfeletti dolgokban, és akinek soha nem
mondhatja el, mi ő. Nem akar családot, csak veled akar lenni.
Hihetetlennek hangzott számomra, hogy ez igaz lehet. Mégis,
amikor kimondta, rádöbbentem, hogy igaza van. Ha Lili családot szeretett volna,
ha ismert volna olyan embert, aki érdemes arra, hogy belészeressen, akkor
megtette volna. De talán azért nem ismert meg egyet sem, mert minden idejét
lekötötte, hogy megtaláljon, és bosszút álljon rajtam.
– Ne keress kifogást, Edward! Ez a lány szeret téged. Csak
legyél vele, amikor megtudja, mi ő és mik vagyunk mi. Magyarázd el neki, hogy
az expasija elvette az emlékeit. Te jó vagy a magyarázásban. Nekem a
pszichológia jobban fekszik, tudod – vigyorgott.
Persze, hogy tudom. Emmett pszichológia szakon végzett pár
évvel ezelőtt – immár harmadszorra. Csakhogy én gondolatokat olvasok. Kivéve a
Liliét.
A vállamra lökte a kezét és elindult az erdőben, erősen
húzva engem magával. Tudtam, merre sétálunk, bár még sok mérföldnyire voltunk a
kitűzött céltól. Minden nap megtettem ezt az utat, csak futva. A folyó felé
mentünk, emberi tempóban sétáltunk.
– Az emlék, amit látott… talán a legfontosabb az összes
közül – fordultam felé. Emmett összevonta a szemöldökét, nem értett semmit, de
csendben várta, hogy elmagyarázzam. – A réten voltunk, akkor tudtam meg, hogy
vérfarkas. Akkor mondta el, hogy vámpír is, és elég erősen utalt rá, hogy én is
az vagyok. Ha az egészre emlékezne, akkor tudna mindent.
– De nem emlékszik mindenre – vonta le a következtetést.
Bólintottam.
– Még nem – sóhajtottam. De ha azt az egy emléket sikerül
teljesen felidéznie, komoly bajban leszünk.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése