57. rész

Sziasztok! Meghoztam az 57. részt! :) Jó olvasást kívánok nektek! Sok puszi!

A halántékomra szorítottam a tenyeremet, hátha ezzel csillapítani tudom a fájdalmat, de az sehogy sem akart elmúlni. Összeszorítottam a fogam, nehogy sikítani kezdjek, mert ez a kín őrjítő volt. Az elviselhetetlen fájdalom továbbra is gyötört, az elmémet ostromló képek villódzva váltakoztak. Olyan gyorsan pörögtek, hogy szinte alig vettem ki a két alakot a jelenetekről, amikor azonban a kép kitisztult, döbbenetemben még a kínokról is elfelejtkeztem. Edward és én voltunk ugyanitt, de ő cseppet sem volt velem kedves. Dühösen meredt rám, én pedig sokkal fiatalabbnak és törékenyebbnek tűntem, mint most vagyok.

– Lili! Lili, nézz rám!

Szinte el is felejtettem, hogy Edward ott van velem, és mivel még mindig iszonyúan fájt a fejem, nem is tudtam rá figyelni.

– Lilian! – Hangja rémülten csengett a fülemben, mégis olyan távolinak tűnt.

A képek halványulni kezdtek, de örökké beleégtek az elmémbe. A migrénem csillapult, így elvettem a remegő kezemet a fejemtől.

Felnéztem Edward aranyszínű szemébe, ami talán még rémültebb volt, mint a hangja. Mivel még mindig remegtem, összefontam a karomat, hogy Edward ne láthassa annyira. Patakokban folyt rólam a víz, éreztem, ahogy az izzadságcseppek egyesével lecsorognak a hátamon.

Edward keze az arcomra siklott, még mielőtt elhúzódhattam volna.

– Lili… mi történt?

Mély levegőt vettem, próbáltam lecsillapítani a zihálásom, legalább addig, amíg válaszolni tudok.

– Voltunk már itt korábban?

Edward megfagyott. A tekintete és a mozdulatai óvatossá váltak, emiatt rögtön gyanakodni kezdtem.

– Nem.

Mély levegőt vettem, beletúrtam a hajamba és próbáltam megfejteni, mi volt ez. Láttam azokat a képeket, és úgy éreztem minden érzést, mintha csak ott lennék. Vagyis itt, egy másik időben.

– Mi történt? – kérdezte meg újra. Ráemeltem a tekintetem és vállat vontam.

– Nem tudom.

Nem akartam neki elmesélni, hogy magunkat láttam itt egy teljesen másik időben, más ruhákban, frizurákkal, minden mással, amikor még csak egy hónapja járunk… Nyilván senki nem vágyik rá, hogy a barátja bolondnak nézze.

– Carlisle a kórházban rendel, beviszlek hozzá! – Felpattant a fűből, felém nyújtotta a kezét. Elfogadtam, és mellé léptem, de rögtön rá kellett támaszkodnom, mert nem bírtam megtartani magam.

– Vigyél haza! – suttogtam. – Nem megyek kórházba.

– Jelenleg nem vagy olyan állapotban, hogy dönteni tudj, én meg azt mondom, hogy megyünk!

A derekamra helyezte a kezét és szorosan magához húzott, így tartott végig, amíg az autóhoz értünk. Edward segített beülni, még az övemet is becsatolta, majd villámgyorsan becsúszott a vezetőülésbe és indított. A hűs ablakhoz érintettem a homlokom, de ahogy a rögös aszfalt nélküli úton haladtunk előre, a rázkódás miatt inkább az ülésbe préselődtem.

Alig negyed óra múlva már a kórház parkolójában álltunk. Győzködtem Edwardot, hogy ne menjünk be, de hajthatatlan volt, így bár már jól voltam, bementünk.

Edward erősködött, hogy üljek le az egyik székre, amíg ő előkeríti az apukáját, és mivel nem volt olyan állapotban, hogy veszekedjek vele, engedelmeskedtem.

A nővérpulthoz sietett és kedvesen érdeklődni kezdett a pultban álló középkorú hölgynél.

– Edward! Jó újra látni! – mosolygott rá kedvesen az asszony. – Dr. Cullen épp a műtőben van, de amint végez, szólok neki. Menj csak fel az irodájába, kedvesem!

– Köszönöm, Margaret!

Visszasétált hozzám, megfogta a kezem és a lift felé húzott. Amikor felértünk a második emeletre, egy folyosóvégi szoba felé vezetett, kopogás nélkül kinyitotta az ajtót, majd beinvitált.

– Edward, már megmondtam, hogy jól vagyok, nem kell ekkora feneket keríteni neki. Egyszerűen csak… – kifogásokat kerestem, valami olyat, amire illenek a „tüneteim”. – Pánikrohamom volt.

Kétkedve nézett rám, az íróasztal szélére ült, mellkasa előtt összefonta a karját.

– Pánikrohamod? Nem éppen úgy nézett ki, mintha pánikrohamod lett volna.

Felvontam a szemöldököm és álltam a tekintetét.

– Igen… nehézlégzés, forróságérzet, szédülés, fejfájás. Ilyen tünetei vannak, olvass utána – mutattam a könyvespolcra mellettem.

– Akkor miért kérdezted meg, hogy voltunk–e már a réten? – akadékoskodott.

Mély levegőt vettem, igyekeztem erre is kitalálni valamilyen hazugságot, hogy ne nézzen komplett idiótának.

– Nem tudom, hirtelen olyan érzésem volt, mintha már jártam volna ott.

Kicsit ferdítettem az igazságon, de nem hazudtam – inkább füllentettem, de a jó ügy érdekében. Semmiképpen nem akartam neki megemlíteni, hogy láttam magam fiatalabbnak és szintén vele voltam, ugyanazon a helyen, ő pedig dühös és csalódott volt. Ez teljességgel lehetetlen, szóval valószínűleg tényleg pánikrohamom lehetett… vagy valami hasonló.

Edward épp mondani akart valamit, amikor kinyílt az ajtó és egy kék műtősruhába öltözött jóképű férfi lépett be a szobába.

– Sziasztok! – Egy pillanatnyi zavartsággal nézett rám, majd tekintetét az előttem álló Edwardra szegezte. – Margaret mondta, hogy itt vagy.

Dr. Cullen fiatalabb volt, mint vártam, és sokkal helyesebb is. Azon gondolkodtam, vajon mivel áldották meg őket a fentiek, hogy ilyen hihetetlenül gyönyörű családot teremtettek.

– Igen. Carlisle, ő itt Lilian. Lili, ő itt az apám, Carlisle – mutatott be minket egymásnak Edward.

– Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Lilian. Már sokat hallottam rólad – mosolygott rám.

– Én is örülök. Bár nem így képzeltem a megismerkedést… – sóhajtottam.

Carlisle kérdő tekintetét látva Edward heves magyarázkodásba kezdett; pontosan elmesélte neki, mi történt. A leírása alapján rosszabbul festhettem, mint ahogy elképzeltem magam a „roham” közben.

– Lilian, hogy érzed most magad? – fordult felém Dr. Cullen. Az arca azonnal komollyá változott.

– Jól vagyok, Edward túlaggódja a dolgot – válaszoltam lassan, miközben dühös tekintettel bámultam a barátomat.

– Azért megnéznék pár dolgot, ha nem bánod. Fiam, talán kint várhatnál, amíg végzünk.

Edward tagadólag megrázta a fejét.

– Sehova nem megyek mellőle – intett kezével az irányomba.

Dühösen felsóhajtottam és felpattantam a székből. Farkasszemet néztünk, ameddig Dr. Cullen közbe nem szólt.

– Fiam, Lilian egy fiatal nő, aki nyilvánvalóan nem szeretné, hogy a vizsgálatok közben itt legyél. Én sem szeretném, ha feszélyeznéd, ami azt illeti. Hozz neki egy üveg vizet! Az el fog tartani egy darabig, ilyenkor nagy sor áll a büfében – mosolygott Edwardra.

Edward rám nézett, kétség áradt az egész testéből.

– Jól leszel? – fogta meg a kezem. Amikor bólintottam, megpuszilta a homlokom és kiment. Megkönnyebbülten felsóhajtottam és visszafordultam Dr. Cullen felé.

– Ne haragudj a fiamra – mosolygott. – Eléggé védelmező típus.

– Igen, azt észrevettem. Nézze, Dr. Cullen…

– Szólíts Carlisle–nak!

– Rendben, köszönöm! Jól vagyok, komolyan.

– Abból, amit Edward mesélt, nem ezt mondanám. Előfordult már veled ilyen?

Megráztam a fejem.

Carlisle megvizsgált, miközben kikérdezett a kórtörténetemről.

– Azt hiszem, mindennel megvagyunk. Szeretnék vért venni tőled, hátha abból többet megtudunk.

– Oké.

Visszahúztam magamra a felsőt, majd odatartottam a karom. Gyorsan lefertőtlenített, és máris előhúzott egy tűt és két kémcsövet. Behunytam a szemem, hogy ne lássam, ahogy megtelnek a kis csövek, mert undorodtam a vértől.

– Meg is volnánk – mosolygott rám kedvesen. – Elküldöm a laborba, és ha megjön az eredmény, értesítelek.

– Köszönöm! De igazán nem szükséges, jól vagyok. Nem így szerettem volna megismerni Edward szüleit… – Beletúrtam a hajamba, hogy oldjam a feszültségemet.

– Ne aggódj, nincs ebben semmi rossz! Örülök neki, hogy a fiam idehozott, és végre találkozhattunk. Esme is nagyon várja már, hogy megismerhessen.

Kopogtak az ajtón, mire mindketten odakaptuk a fejünket. Edward bedugta a fejét, majd amikor látta, hogy az íróasztalnál ülünk, belépett.

– Carlisle, tudod mi okozta a rosszullétét?

Carlisle rám pillantott, majd végignézett az általa írt jegyzeteken.

– Minden érték normális. Abban reménykedem, hogy a véreredmény alapján többet fogunk tudni. De az is lehet, hogy pánikrohama volt, ez esetben egy enyhe nyugtatót felírhatok, ha gondolod.

Megráztam a fejem. Nem kellene a barátom apjától nyugtatót kérnem, még ha orvos is… különben is, egy adag altató jobban kellene, ha figyelembe veszem az alvási szokásaimat.

– Akkor én hazaviszem Lilit. Otthon találkozunk – jelentette ki Edward.

– Köszönök mindent, Carlisle – mosolyogtam rá.

– Örülök, hogy megismertelek – fogta meg a kezem. – Szeretném, ha átjönnél hozzánk és egy kellemesebb környezetben tudnánk beszélgetni.

Bólintottam, majd megfogtam Edward kezét és az ajtó felé indultam.

– Edward! – szólt utánunk Carlisle. – Komolyan hozd el!

Edward mosolyra húzta a száját és bólintott. Visszamentünk az autóhoz, de mielőtt Edward kinyithatta volna nekem az ajtót, nekidőltem.

– Megmondtam, hogy semmi bajom – mosolyogtam. Az arca komoly volt, ezért kétoldalt megragadtam a pólóját és közelebb húztam magamhoz. – Naaa! Ne legyél karót nyelt!

Mély levegőt vett és amikor kifújta, a lehelete megcsapta az arcomat.

– Aggódtam érted és úgy gondoltam, az a legjobb, ha eljövünk ide, hogy Carlisle megvizsgáljon.

Lábujjhegyre álltam és beharaptam az alsó ajkam. Felcsúsztattam a kezem a nyakára és még közelebb húztam magamhoz.

– Köszönöm! – suttogtam ajkainak.

Arra vártam, hogy ő csókoljon meg. A szemébe néztem, amiben még mindig keménységet láttam, de végül megenyhült. A karjait a derekam köré fonta és lehajtotta a fejét. Amikor megcsókolt, úgy éreztem, felrobban bennem egy adat boldogság – minden alkalommal így éreztem. Még mielőtt túlságosan elragadtattam volna magam, egy utolsó puszit nyomott az ajkaimra és kihúzódott az ölelésemből.

– Hazaviszlek, mert James alighanem kitekeri a nyakam, ha nem érsz haza hét órára.

Mélyet sóhajtottam és beültem az autóba. Edward ugyanígy tett, az arcát látva pedig arra következtettem, hogy ő sem valami boldog. Semmi kedvem nem volt hazamenni, főleg nem úgy, hogy James nem szól hozzám.

A Mercedes nem állt a feljárón, ami azt jelentette, hogy a bátyám elment dolgozni. Elég jól kialakítottuk a menetrendünket; ő nappal otthon volt, este elment dolgozni, én nappal eljártam otthonról és este mentem haza. Szinte alig láttuk egymást. Kate délelőtt átjött, és amíg James aludt, velem volt, mikor felébredt, én találkoztam Edwarddal, hogy ne legyek láb alatt.

Edward a feljáróra parkolt, leállította a motort és felém fordult.

– Szeretnéd, ha bemennék?

Értetlenül néztem rá; mindig bejött velem, amióta csak együtt vagyunk.

– Persze!

Elmosolyodott, kipattant az autóból és kinyitotta nekem az ajtót. Megfogta a kezem, így sétáltunk be a házba. A nappaliba mentünk, a kezébe nyomtam a tévé távirányítóját, és kimentem a konyhába inni. Amikorra visszaértem, Edward már kényelmesen elhelyezkedett a kanapén és csak arra várt, hogy hozzá bújjak. Hívogatólag felém nyújtotta a kezét, de megráztam a fejem.

– Le kellene tussolnom – rágcsáltam az alsó ajkam.

– Nyugodtan – vetett felém angyali vigyort. Két másodperccel később megváltozott az arca, olyan volt, mintha magában mulatna. – Szeretnéd, hogy elmenjek?

– Nem… vagyis, de… nem tudom. – Bosszúsan kifújtam a levegőt. Tényleg fogalmam sem volt, mit akarok. Szerettem volna egyedül lenni a mai nap után és átgondolni, hogy mi történhetett velem. De egyedül sem akartam maradni, nehogy ismét megtörténjen.

Edward felállt és elém sétált.

– Nem szívesen hagynálak egyedül, a történtek után – simított végig az arccsontomon. – Megvárom veled Jamest.

– James csak hajnalban jön haza, éjjeli műszakban dolgozik. A családod pedig vár téged – mutattam rá a nyilvánvalóra.

Makacsul megrázta a fejét és a derekamra kulcsolta a karjait.

– Hidd el, ők megvannak nélkülem, én pedig jobban érezném magam, ha vigyázhatnék rád. Esküszöm, hogy amíg zuhanyozol, még csak a lépcső közelébe sem megyek, nemhogy a fürdőszobának. Itt maradok, ha pedig elkészültél, gyere vissza!

Felsóhajtottam.

– Rendben. De akkor maradj a nappaliban!

Bólintott és már vissza is ült a kanapéra és a sportösszefoglalót kezdte bámulni. Felmentem az emeletre, összeszedtem a ruháimat és átvonultam a fürdőbe. Zuhanyozás közben újra felidéztem azokat a képeket, amiket láttam. Elég fura volt. Bár csak pillanatképek, akkor is nehéz volt megemészteni ezeket.

Sokáig élveztem a meleg víz okozta nyugalmat – amikor kijöttem a kabinból, rögtön fázni kezdtem, így villámgyorsan megtörölköztem és felvettem a kapucnis felsőmet és a hosszú pizsamanadrágom. Forksban elég hűvösek az augusztusi éjszakák, de azért is választottam ezeket a ruhákat, mert nem akartam egy sortban és lyukas topban Edward előtt mutatkozni. Fogmosás után kiléptem a fürdőszobából. Lenéztem a lépcsőkorlátnál a nappaliba, de Edwardot ugyanott találtam a tévé előtt. Az összefoglaló már véget ért, egy focimeccset közvetítettek.

Lesétáltam, bementem a nappaliba és leültem Edward mellé. Rám vigyorgott, a hátam mögé csúsztatta a kezét, hogy közelebb húzhasson magához. Megpuszilta a hajam, azután kellemesen felsóhajtott.

– Csodás illatod van!

– Te sem panaszkodhatsz – kuncogtam. A nyakhajlatába hajtottam a fejem és mélyen beszívtam az illatát.

Simogatni kezdte a hátam, mire még jobban az ölelésébe bújtam.

– Szóval… szeretsz engem? – vigyorogtam a nyakába.

Felemelte a fejem és angyalian elmosolyodott.

– Igen.

– Merész vagy… ez tetszik – vigyorogtam tovább.

– Csak ez? – kérdezte tettetett felháborodottsággal.

– Tudod, hogy nem csak ez – mondtam komolyan.

Bólintott és lágy csókot lehelt az ajkaimra. Az arcára tettem az egyik kezem, úgy húztam magam még közelebb hozzá. Mélyet sóhajtva húzódott el tőlem, de csak annyira, mint az előbb.

– Szeretnék veled maradni, de ahhoz jól kell viselkednünk.

– Jól viselkedni? – nevettem fel. – Jézusom, Edward! Nem arra készültem, hogy megerőszakoljalak a kanapén!

– Nem lenne itt semmiféle erőszak. Jobb lenne, ha másról beszélnénk – fészkelődött zavartan. Felnevettem, de azért bólintottam. – Biztosan jól vagy?

– Ma legalább százszor elmondtam már, hogy tökéletesen vagyok, köszönöm szépen.

– Nem akarod elmondani, mi történt?

Kibújtam az öleléséből és vállat vontam. Kicsoszogtam a konyhába egy üveg vízért és két pohárért, mert nem akartam a szemébe nézni. Nem akartam elmondani, mit láttam. Az agyam kreált néhány képet, és kész.

– Kérlek, ülj vissza!

Könyörgő tekintetét látva megenyhültem és lehuppantam a kanapéra. Újra befészkeltem magam az ölelésébe. Hiába, nem tudok neki nekem mondani.

– Tiszteletben tartom minden döntésedet, még ha zavar is, hogy nem mondod el.

Az oldalába csíptem.

– Még jó!

Felháborodott arccal meredt rám, majd ravasz vigyorra húzta száját. Egy pillanatig nem értettem, mit akar tenni, de nem kellett sokat várnom rá, hogy rájöjjek. Elkezdett csikizni, mire felsikítottam.

– Ne! Kérlek, kérlek, kérlek!

Egy pillanatra megingott, mire én felpattantam és a szobám felé rohantam. Edward nevetve rohant utánam, majdnem sikerült becsuknom előtte az ajtót, de még mielőtt megtehettem volna, megragadta az ajtót és becsusszant a résen. Hátrálni kezdtem, egészen addig, amíg az ágyam nem nyomta a lábam. Edward csak centikre volt tőlem, és ahogy magához húzott, hogy megcsókoljon, kibillentem az egyensúlyomból. Mind a ketten az ágyra estünk, és nevettünk. Edward mellém gördült, majd odahúzott magához. Éreztem, hogy vérvörös vagyok, mert még nem voltam vele ilyen helyzetben. Illetve, nem az én ágyamban.

– Imádom, amikor elpirulsz! – megpuszilta az arcom és a derekamra helyezte egyik kezét. – Gyönyörű vagy, Lili!

Elkezdtem játszani a pólója szegélyével, de megállította a kezem. Felhúzta a mellkasára és összefűzte a sajátjával.

– Mi a baj? – emeltem fel a fejem.

Egy pillanatig magában nevetett, majd kaján vigyorra húzta a száját.

– Azt hiszem, nem a legjobb ötlet, ha az alhasamat simogatod.

– A pólóddal játszottam – értetlenkedtem. Azután leesett, mit is akart mondani. – Ó! Óóóó!

Még jobban elpirultam – ha ez lehetséges egyáltalán – ezért próbáltam elrejteni előle az arcom.

– Hé, semmi baj. Inkább nekem kellene szégyellnem magam. – Felemelte a fejem az övéhez egy vonalba.

– Mocskos gondolataid vannak velem kapcsolatban, Edward Cullen? – kérdeztem kihívóan. Felvonta a szemöldökét és beharapta az alsó ajkát.

– Lehetséges.

Megráztam a fejem.

– Szerintem csak azt akarod, hogy szépnek érezzem magam – vontam vállat ártatlanul.

Gyorsan változtatott a testhelyzetünkön; felém tornyosult, a térdeivel óvatosan szétnyitotta a lábamat, miközben mindvégig a szemembe nézett, arra várva, hogy mit reagálok. Amikor nem ellenkeztem, egész testével hozzám simult és ágyékával aprót lökött a testemen. Elakadt a lélegzetem attól, mennyire kíván engem. A tekintete a szemem és az ajkam között vándorolt, de mielőtt felemelkedhettem volna, hogy megcsókoljam, visszafeküdt mellém. Csalódottan néztem rá, ő pedig apró mosolyra húzta a száját.

– Megígértem, hogy jól viselkedek. – Ez a mondat valóban elhagyta a száját, de a szeméből szinte sütött a vágy. – Aludnod kell! Nagyon kifáradtál ma.

Nem tudtam a fáradtságra gondolni ebben a pillanatban, bár tényleg az voltam.

– De… – kezdtem, azonban félbeszakított.

– Semmi de! Csak aludj, jó? Szeretnéd, ha dúdolnék neked?

– Igen – suttogtam. Teljesen hozzábújtam, ő pedig lassú dúdolásba kezdett. Fáradtabb lehettem, mint gondoltam, mert szinte azonnal elaludtam.

Edward szemszöge

Lili alvás közben teljesen rám helyezkedett; egyik lábát átvetette a derekamon, miközben a fejét a mellkasomon nyugtatta. Már az utca elejétől kezdve hallottam az ismerős autót, így a vezetőjének gondolatait is. Rögtön kiszúrta, hogy a felhajtón állok és hangos szitkozódásba kezdett. Óvatosan kibújtam Lili öleléséből, de még mielőtt lementem volna a földszintre, lágyan megpusziltam a homlokát és megcirógattam az arcát. Egyenletes szuszogása továbbra is az egyetlen hang volt a szobában, így halkan becsuktam az ajtót magam mögött. James akkor csörtetett be, amikor megálltam a lépcső alján. Dühös arckifejezését látva, úgy ítéltem, nem volt a legjobb ötlet itt maradnom. De nem hagyhattam, hogy Lili már a sokadik éjszakát is egyedül töltse a házban. Muszáj beszélnem ezzel az idiótával.

– Takarodj a házamból! – üdvözölt.

– Először is: ez nem a te házad! – kezdtem kemény hangon. – Másodszor pedig gondolhatnál másokra is, és nem csak magadra! Ha itt vagy, akkor nem féltem, hogy bármi baja esik az éjjel.

Mogorván lehúzta a lábáról a cipőt és eldobta azt.

– Remélem egy ujjal sem nyúltál a húgomhoz!

Felvontam a szemöldököm.

– Semmi közöd hozzá, mit csinálok vele. Én sem fenyegetőzöm azzal, hogy ne merj a barátnődhöz nyúlni!

– Talán mert én nem fogom megölni! – vágott vissza.

A nappaliba ment és levágódott a kanapéra. Követtem és leültem az egyszemélyes fotelba. Úgy gondoltam, jobb, ha figyelmen kívül hagyom, amikkel vádol, másképp sohasem jutunk el addig a témáig, ami most igazán fontos.

– Azt hiszem, Lili elkezdett emlékezni - böktem ki.

Párat pislogott, majd hallottam a gondolataiból, hogy megértette, mit is mondtam. Lassan forgott az agya, így valószínűleg tényleg egész éjjel fent volt.

– Jó neki. Akkor végre rájön, mi vagy te és megutál, mert itt hagytad. Minden visszakerül a rendes kerékvágásba – sóhajtotta boldogan.

– Nagyon féltem őt ettől… és nem azért, mert megutálhat. Az nem érdekel. Az a lényeg, hogy biztonságban legyen. Azért féltem, mert komoly kínokat élt át pusztán csak néhány emlékért. Oda kell figyelnünk rá, nehogy rosszul legyen. Tegnap majdnem elveszítette az eszméletét, de semmit sem mond róla. Pánikrohamnak titulálja, miközben folyamatosan azon gondolkozik, mi lehetett ez.

James összevonta a szemöldökét.

– Figyelni fogok rá. Eddig is figyeltem, csak nem értem, miért kellett ráerőltetned ezt a rohadt kapcsolatot! Tényleg nem számít neked, hogy ő boldog lehessen? Egy olyan sráccal kellene lennie, aki tudja úgy szeretni, hogy nem öli meg, elveszi feleségül és gyereket csinál neki, miután végzett az egyetemen!

Igen, tudom. Állandóan ezen kattogtam, amikor nem Lilivel voltam. Amikor vele voltam, élveztem a pillanatot, mert Jamesnek valószínűleg igaza van, hogy ha mindenre emlékezni fog, gyűlölni kezd. De nem tudtam ellenállni neki. Olyan, mintha valami hozzá húzna, csak ő létezik a számomra. Attól a perctől kezdve, hogy egy éve megláttam, nem létezik számomra senki más, rajta kívül.

– Nem adhatom meg neki azt, hogy gyereke legyen tőlem. De minden mást igen.

Felhorkant, de annyira mégis tapintatos volt, hogy ne mondja ki, amit gondolt. Igen, én is önző voltam.

– Mitől tértek vissza az emlékei? - váltott át az igazán fontos témára.

– Nem mind – javítottam ki. – Valószínűleg csak egy. Elvittem egy helyre, ahol annak idején is voltunk, és szerintem beugrott neki. Bár eléggé el lehet rejtve az elméjében, ha ennyi kínnal járt, hogy előtörjön.

James mélyet sóhajtott és hátrahajtotta a fejét a kanapén. Tehetetlen volt, és ez nagyon zavarta.

– Csak légy mellette – kértem. – Szüksége van rád!

– Tudom – suttogta. – Kösz, hogy szóltál. Talán el kellene vinned több ilyen helyre, hátha… bár akkor már ettől a háztól is emlékei lennének.

Bólintottam.

– Én most hazamegyek és megkérdezem Carlisle–t, hogyan tovább. Ha felébred, beszélj vele!

Ezzel elindultam haza, hogy jobban beleássam magam ebbe az egészbe. Tudnom kell, hogyan könnyítsem meg ezt Lili számára.