52. rész - Apró örömök

Sziasztok! Nagyon régen jelentkeztem... sajnálom. Most viszont hoztam új fejezetet, és jó olvasást kívánok mindenkinek! Sok puszi :)

A hétvége után rá kellett döbbennem, hogy igazából megkezdődött a nyári szünet. Amit sajnos sem az időjárás, sem pedig a kedvem nem érzékelt. Napos idő helyett borongós, esős napok következtek, én pedig kezdtem egyre lehangoltabb állapotba kerülni emiatt, és még a vizsgáim miatt is. Leginkább a matek aggaszt, a másik kettővel nem lesz gond, úgy érzem. Kate, miután kidobta a barátját, Adamet, és összeveszett a szüleivel, elég sokat volt nálunk, így segített készülnöm. A következő héten bepótoltuk az elmaradt mozizást és vásárlást, amihez Alice szívesen csatlakozott. Vettünk a testvéreinek és a szerelmének ballagási ajándékot, ugyanis az öt testvérből három idén érettségizik. Mindent összevetve megkedveltem ezt a pöttöm csajszit. Kedves, és nem mellékesen annyira megértjük egymást, mintha már hosszú ideje barátok lennénk.

Ma is azt terveztük, hogy átjön, elhozza néhány ruháját, hogy kiválasszuk, mit is kellene felvennie a ballagás utáni bálra. Eredetileg nekem kellett volna hozzájuk elmennem, azonban én jobb ötletnek tartottam, ha ő jön. Nem akartam Edwarddal összefutni. Meg kellene köszönnöm neki, hogy segített a múltkor James–nek, ám valahogy sosem jött össze. Bármikor próbáltam is rávenni magam, hogy elkérem Alice–től a telefonszámát, annyira személytelennek gondoltam az ilyet, hogy inkább mégsem tettem.
Nehezen bírtam az elmúlt két hét bezártságát – James nagyon komolyan vette a „Nélkülem nem mehetsz sehova!” szabályát, amit nem igazán értek, hogy miért is jelentett ki, szóval a nap nagy részét, amíg ő dolgozott, itthon töltöttem és tanultam, filmet néztem, vagy az újdonsült barátaimmal beszélgettem.

– Lili! Vendéged van… – kiáltott fel a bátyám az emeletre. Megállítottam a filmet, amit épp néztem és elindultam a nappali felé. Azt hittem Kate jött át, ezért nem is zavartattam magam, hogy egy bő pólót és sortot viseltem egész nap. Egészen addig a pillanatig, amíg meg nem láttam, ki is a vendégem. Nem Kate volt az.

– Szia… – köszöntem halkan.

Két hete nem találkoztunk, és ahogy megláttam, teljesen ledöbbentem. Azt hiszem, Edward helyesebb volt, mint valaha. Egy szürke kapucnis felsőt viselt, ami bár bő volt rá, mégis kihangsúlyozta izmos mellkasát és karjait. Bronzbarna haja úgy nézett ki, mintha most ébredt volna fel, holott gondosan be volt állítva és a szemei… aranylóan csillogtak, a szeme sarkában pedig összefutottak a nevetőráncok, ahogy mosolygott.

– Szia!

Végigfuttatta rajtam tekintetét, én pedig elpirultam. Egy Ramones pólóban és egy sortban állok Edward Cullen előtt! Lőjetek le, kérlek!

Pár pillanatig csendben álltunk, végül én törtem ezt meg:

– Mit csinálsz itt? Késő van… – a falon lévő órára pillantottam, ami negyed tízet mutatott. Valójában nem annyira késő, de a látogatásokhoz eléggé.

– Igen, tudom. Én csak – rövid szünetet tartott – arra gondoltam, régen beszéltünk.

Amikor mind a ketten felfogtuk, mit is mondott, egyszerre nevettük el magunkat.

– Oké, oké. Igazából látni akartam, hogy minden rendben van–e veled. A múltkori után – tette hozzá.

– Persze. De igazából Kate–t kellene kérdezned, ugyanis ő szakított a barátjával. Nem ülsz le? – mutattam a kanapéra.

Mind a ketten leültünk, és csendben meredtünk magunk elé.

– Csak azért jöttél, hogy ezt megkérdezd? – nevettem fel zavaromban.

– Jobb, mint egy telefonhívás – érvelt. Bólintottam, azután pedig kiszakadt belőlem, amit eddig halasztottam.

– Köszönöm. – Felvont szemöldökkel nézett rám, én meg hevesen gesztikulálva magyarázni kezdtem. – Azt, hogy segítettél a múltkor.

– Nincs mit. Hogy haladsz a tanulással? – Váltott témát. Szinte már nem is éreztem, hogy egy hatalmas pólóban ülök előtte, smink nélkül, teljesen csapzottan. Szinte.

– Jól. A matekkal nehezebben, mint a másik kettővel, de egész tűrhetően haladok.

– Ha meg tudnál bocsátani a folyamatos bunkóságomért, akkor segítenék neked. Ha szeretnéd – nézett rám komoly arccal.

Hű. Edward felajánlotta önként(!!), hogy segít nekem. Aztaa…

Hirtelen elöntötte az arcomat a pír és a szívem erősebben kezdett dobogni. MI?! Neeee… az nem lehet…

– Izé. Hát… Kate elég sokat szenvedett már velem, meg minden… – kezdtem, de igazából folytatni nem tudtam. Az arcom lángokban állt, akárcsak a fülem. Égtem, de rendesen.

– Rendben, akkor holnap átjövök és megnézzük, amit nem értesz. Persze, hacsak nincs más programod.

Szemeit az enyémekbe fúrta, amitől ájulás közeli állapotba kerültem és igyekeztem erősen koncentrálni rá, hogy ne felejtsek el levegőt venni. Az az aranybarna szempár egyszer még komolyan a sírba visz…

– A holnap jó lesz – motyogtam. Edward elvigyorodott, látszólag nagyon is szórakoztatta a zavarom. Örülök, hogy jól érezte magát, én viszont iszonyatosan feszengtem…

Előrebillentettem a fejem, hogy ne látszódjon annyira a vörösségem – ami körülbelül még a Holdról is látszik –, minek következtében az összes hajam előrehullott. Edward közelebb hajolt, kiseperte a szememből a tincseimet, kezével pedig egy pillanatra megérintette az arcom. Ami persze nem lehetett szándékos, csak nem tudta másképp elsöpörni a hajam. Legnagyobb meglepetésemre nem húzódott vissza a kanapé szélére, hanem ott maradt szorosan mellettem.

– Mit csináltál, mielőtt jöttem? – suttogta. Ismét próbálta tekintetét az enyémbe fúrni, de most sikerült hamarabb elnéznem.

– Filmet néztem – vallottam be.

– Mit?

–Pretty Woman–t. – Edward hangosan felnevetett.

– Az még az ezredforduló előtti film! – Hitetlenkedve nézett, de nem sikerült neki, mivel nem bírta abbahagyni a nevetést. Hogy eddig égtem volna a kinézetem miatt? Az semmi volt ehhez képest!

– Ramones pólóban járkálok fel–alá egész nap. Mit vártál?

– A suliban nincs rajtad Ramones póló. Az alapján… Levelek Júliának, Ízlések és pofonok, Marley meg én…

– Hé! Mi bajod van ezekkel a filmekkel? Ezt mindet szeretem! – háborodtam fel. Edward csak elmosolyodott, de válaszolni már nem tudott, mivel James krákogások közepette jött le a lépcsőn.

– Edward, épp itt az ideje, hogy hazamenj. A szüleid nem örülnének, ha nem érnél haza éjfélre…

Edward összehúzta a szemöldökét és az órájára pillantott.

– Igen, mennem kell. Jó éjszakát! – mosolygott rám, azután pedig felállt és elment. Én meg ledőltem és a párnába fúrtam a fejem. Istenem… lehetne ennél hihetetlenebb az életem?

Miután James visszatért, leült a másik oldalamra és aggódva figyelt.

– Mi az? – kérdeztem kicsit oldalra fordítva a fejem.

– Vörös vagy, mint a rózsa – mondta lazán. Az arcomhoz kaptam, és tényleg éreztem, hogy lángol.

– A francba… – mély levegőt vettem, majd ránéztem. Egyáltalán nem szórakozott rajtam, mint ahogy azt gondoltam. Tekintete komoly volt és látszott rajta, eléggé elgondolkozott valamin. Kérdőn néztem rá, mire csak elmosolyodott, összekócolta a hajam, majd felhúzott a kanapéról, és a lépcső felé indultunk.

– Holnap sokáig fogok dolgozni… zárkózz be, oké?

– Miért kellene bezárkóznom? A halál sem jár erre, nemhogy betörők…

– Azért csak csináld, amit mondtam!

– Oké, oké... – vontam vállat, azután pedig bementem a szobámba.

A filmhez már nem volt kedvem, szóval egyszerűen bekapcsoltam a zenelejátszóm és lefeküdtem aludni. Alig vártam már a holnapot, hogy Edward újra eljöjjön – szinte elaludni is alig bírtam.

***

Nagyon fáradtan ébredtem. Illetve az, hogy ébredtem szerintem enyhe túlzás… nem igazán aludtam egész éjjel, köszönhetően a rémálmaimnak. Rápillantottam a telefonom kijelzőjére, ami háromnegyed ötöt mutatott. Remek! Visszaaludni úgysem tudok, és őszintén megvallva nem is akarok, ha már folyamatosan ilyesmit álmodok. Megint láttam a múltkori álmomat, újakkal kiegészítve. „Megtaláltalak, mint mindig!” Mégis mit akar ezzel mondani? Nem értem az egészet…

Kimentem a fürdőszobába, s ahogy belenéztem a tükörbe, lehunytam a szemem. Nyúzott voltam, a szemem alatt hatalmas lila karikák éktelenkedtek, a hajam olyan kócos volt, hogy a kisfésűm fogai valószínűleg beletörnének.

James épp akkor esett be a reggeli futásból lihegve, amikor kiindultam a fürdőből.

– Hát te?! – kérdezte „enyhén” meglepődve, amikor leesett neki, hogy mennyi az idő.

– Nem tudtam aludni.

– Azt látom… – vizslatott. Végighúzta hüvelykujját a szemem alatti karikákon, majd rövid idő múlva megszólalt. – Letusolok, utána beszélünk!

– Nem kell… egyszerűen nem tudtam aludni – mosolyt erőltettem az arcomra.

– Nem kértem, mondtam.

Ezzel a mondattal becsukta maga mögött a fürdőszoba ajtaját, én pedig nagyot sóhajtva lesétáltam a konyhába valami ehetőért. Borítottam egy tálba müzlit, leültem a pulthoz és majszolni kezdtem. Alig telt bele néhány percbe, James fitten, átöltözve jött a konyhába és egy kivit pucolva megállt velem szemben.

– Miért nem tudtál aludni?

– Semmiség az egész! Biztos a Hold miatt van… – legyintettem. James keze, amiben a kivihéj volt, megállt a levegőben. Tágra nyílt szemmel bámult rám, egy ideig meg sem mozdult. – Nem hallottad még? Teliholdkor az emberek alvászavarral küzdenek. Legalábbis egy részük…

– Nem volt telihold múlt éjjel – közölte. Egy dobozba tette a feldarabolt kivit, majd kezet mosott, s összefont karral nézett rám. – Lilian, jobban jársz, ha most elmondod, mert addig innen nem megyünk sehova. Nekem pedig dolgoznom kell…

Mélyet sóhajtottam.

– Rémálmaim vannak – suttogtam a müzlis tálnak. James mellém lépett, maga felé fordította a fejem.

– Mióta?

– Egy ideje… – vallottam színt.

– Mik?

– Mindenféle butaság. Leginkább harcok… menekülök az erdőben… Te is harcolsz – néztem a szemeibe. Egyáltalán nem láttam megrendülést benne, még csak hitetlenséget sem. – Választás elé állítasz. Jobban mondva nem is te, hanem maga a szituáció. Nem választhatom mindkettőt… ezért menekülök. Azután pedig jön Josh a hülye szövegével… – ráztam a fejem.

– Mit mond?

– „Megtaláltalak, mint mindig!” ennyit, semmi többet.

James tekintete rémületet tükrözött. Elengedte a karom, s idegesen kezdett fel–alá járkálni a szobában. Jó ideig csak ezt csinálta, végül megállt előttem.

– Úgy gondolod, keres téged?

Némán bólintottam. Josh nem az a fajta ember, aki hagyja csak úgy eltűnni azt, amije egykor már megvolt. Sokkal inkább kapaszkodik görcsösen mindenbe egészen a legutolsó pillanatig.

James arca elkomorodott. Leült velem szemben, és teljesen úgy tűnt, mint akiben egy világ omlik össze. Arcát a kezeibe temette, végül hirtelen úgy ugrott fel, mintha egy rajzszögbe ült volna.

– Mennem kell dolgozni.

Óvatosan bólintottam, ő pedig puszit nyomott a homlokomra és elment. Kérdőn néztem az ajtót, amin pár másodperce robogott ki. Azt hiszem, sosem fogom megérteni a bátyámat…

Edward délután érkezett meg, kezében a táskájával. Azt hittem, ennél jobban nem nézhet már ki – tévedtem. Az arcán hamiskás mosollyal fogadott, én pedig a nyakamban lógó medálhoz nyúltam, és azt birizgáltam.

Körülbelül két órán át küzdött velem. Néha szó szerint, mert amikor másfél óra után az agyam nem volt képes több információt befogadni, besokalltam.

– Elég! Nekem ez nem megy, lássuk be… nem értem ezt az egész algebrás bigyót – mutattam a füzetre.

– Csak nem akarod, hogy menjen. Tudnád, de lusta vagy megtanulni – vont vállat. Felháborodva ránéztem, majd miután elvigyorodott, hozzá vágtam egy párnát.

– Nem vagyok lusta! – közöltem, miközben újabb párnát dobtam felé. Egy laza mozdulattal elkapta, majd felém dobta.

– De igen! Már háromszor elmagyaráztam, nem igaz, hogy még mindig nem érted! – hitetlenkedett, miközben felemelte a kezét, nehogy újra eltaláljam.

– Értetlen vagyok, jó?! – kérdeztem indulatosan, és elindultam felé.

– Nem vagy értetlen. Csak lusta – nevetett.

Időközben már állva veszekedtem vele, ő pedig vigyorogva heccelt tovább. Egy idő után meguntam, hogy a „Nem vagyok lusta!” „De igen, az vagy!” vitát folytassuk, így minden erőmet beleadva arrébb löktem. Pechemre a karomba kapaszkodott, és miközben elterült a földön, engem is magával húzott. Sikítottam, majd amikor már a mellkasán feküdtem, felemeltem a fejem és a szemébe néztem. Egyszerre nevettük el magunkat, miközben túlságosan is deja vu érzésem volt valamiért... Zavartam ültem fel, ő pedig követte példámat. Pár percig némán ültünk. Teljesen a gondolataimba merültem, túlságosan is beleéltem magam az előbb történtekbe. Túlságosan jó érzés volt.

Edward megköszörülte a torkát, azután felém fordult.

– Mikor jön haza a bátyád?

Hirtelen nem értettem, miért kérdez ilyet, de azért válaszoltam.

– Azt mondta késő estig dolgozik. – Edward bólintott, majd felállt és engem is magával húzott. – Nincs kedvem folytatni – néztem a füzetemre.

– Nem baj, majd máskor folytatjuk – mosolygott.

A számat rágcsálva álltam vele szembe, ugyanis még mindig fogta a kezem. Lemertem volna fogadni, hogy megint piros vagyok, mint a rózsa, akárcsak tegnap.

Edward a lángoló arcomra helyezte tenyerét és felkuncogott.

– Jól áll, mikor zavarban vagy.

– Nem vagyok zavarban – makacskodtam.

– Rendben. Akkor nem vagy – kacagott.

Annyira megnyugtató volt az érintése. Ahogy ott álltunk mind a ketten, csendben, úgy éreztem, ő is hallja a szívdobogásom. Tekintete tiszta volt, az egész lénye bizalmat sugárzott. Abban a percben elfelejtettem, hogy éjjelente nem bírok aludni, hogy rémálmok gyötörnek, hogy mielőtt kinyitnám a szemem ébredés után, óvatosan, szinte láthatatlanul végigtapogatom az ágyat, hogy tényleg egyedül vagyok–e, vagy csak álmodtam azt, hogy van egy bátyám, hogy az életem nyugodt, és valójában Joshnál vagyok még mindig.

Ebben a pillanatban megbizonyosodtam, hogy nem álmodom.

Edward teljesen más, mint Josh, ezt már most látom. Tekintetében nincs benne az a gunyoros arrogancia, nem beszél nekem arról, hogy még gyerek vagyok, és nem érthetem az élet dolgait. Egyidős velem. Hasonlóképpen látja a világot, akárcsak én.

Edward hangja kirántott a gondolataimból vissza a jelenbe:

– Mit szeretnél csinálni?

Vállat vontam. Amíg itt van velem, addig teljesen mindegy.

– Nézzünk filmet – javasolta. – Az majd kikapcsol, és utána talán lesz kedved ismét átnézni az algebra példákat.

– Rendben.

Belehelyezett a DVD lejátszóba egy lemezt, majd visszaült mellém a kanapéra. A főcímdal kezdetekor nagyot ásítottam, s nyújtóztam egyet, nehogy elaludjak.

Nem tudom, hányadik percnél sikerült végül ténylegesen elaludnom, de pontosan a stáblistára keltem fel. A fejem Edward vállára hajtottam, úgyhogy amikor tudatosult bennem, gyorsan félreugrottam.

– Ne haragudj! Annyira szégyellem magam, te itt erőlködsz, hogy jól sikerüljön a vizsgám, még filmet is nézel velem, én meg elalszom! Én… – kezdtem, de félbeszakított.

– Lili, nyugi! Kimerült vagy, mert túlhajtod magad. A helyedben én nem csodálkoznék, hogy elalszol. Egyébként meg nem gond. Ha nem vetted volna észre, szívesen töltöm veled az időt, még ha alszol is – mosolygott.

Kétkedve néztem rá. Csak én lehetek ekkora idióta, hogy Edward Cullen társaságában nyugodtan szundikálok. Várjunk csak…

– Nem voltak rémálmok – motyogtam döbbenten. Edward, mintha csak hallotta volna mit mondtam, diadalittasan nézett a szemembe.

– Mennyit aludtam? – kérdeztem zavartan, hogy oldjam a feszültséget.

– Nem tudom pontosan – talán öt órát, legfeljebb hatot.

Kitágult szemekkel néztem rá.

– De hát… most lett vége a filmnek!

– Ez a harmadik volt. Bátorkodtam megnézni még kettőt, de nem akartalak felébreszteni csak emiatt. Ahhoz túlságosan is békésen aludtál.

– Jézusom… James itthon van már? – a konyha felé pillantottam, de nem égett a villany.

– Még nincs.

Hirtelen nem tudtam, mit is kellene mondanom. Rémesen éreztem magam több dologból kifolyólag is. Az egyik az volt, hogy Edward itt volt mellettem, én pedig elaludtam. A másik pedig, hogy átkozottul örültem annak, hogy nem hagyott magamra, és annak is, hogy nem voltak rémálmaim.

– Alvás közben is gyönyörű vagy – suttogta.

Elkaptam róla a tekintetem, mert szinte biztos voltam abban, hogy újra lángol az arcom. Miért mond nekem ilyeneket? Miért ilyen kedves velem most?

Edward viszont nem elégedett meg ennyivel. A szemem sarkából láttam, ahogy közelebb lépett hozzám, talán túlságosan is közel. Kezét az arcomra helyezte, s maga felé fordította.

– Ne fordítsd el az arcod! – kért szinte már kétségbeesetten.

– Zavarba hozol a bókjaiddal, ezért nem nézek rád.

– Olyankor is gyönyörű vagy…

– Fejezd be, Edward! Jólesnek a szavaid, nagyon is. De nem hagyom, hogy játssz velem. Pár hete még minden alkalommal, amikor lehetőséged volt rá megaláztál egy egész osztály előtt, ma pedig addig bókolsz nekem, amíg olyanná nem válok, mint a vörös szőnyeg?

Levette a kezét rólam, hátat fordított, s az ablakon keresztül a csillagos eget kezdte el bámulni.

– Nem akartam a közeledben lenni, de rájöttem, hogy ez nem akarat kérdése – gúnyosan elmosolyodott, s a fa ablakkereten végighúzta ujjait.

– De igen, ez nagyon is akarat kérdése. Ha nem akarsz itt lenni, akkor menj el! – Mondtam ki a számomra nagyon fájó szavakat. Hangom mégis erősen csengett, holott korántsem éreztem annak magam.

– Én szeretek veled lenni, csakhogy ez nem helyes – szemei a legmélyebb szomorúságot árasztották, amit valaha is láttam, amióta élek.

– Miért ne lenne az? Ha jól érzed magad, akkor miért nem helyes?

– Nem vagyok jó, Lili. Csak a bajt hoznám rád, ha többek lennénk puszta évfolyamtársaknál. – Hangja furcsán csengett, mintha csak kínlódna. Nem feleltem. Visszaültem a kanapéra, s néztem amint próbálja rendezni arckifejezését.

– Jobb lenne, ha most elmennék…

– Ha akarsz, nyugodtan. De szerintem ez nem old meg semmit.

Edward tekintetét az enyémbe fúrta és nem is hagyta szabadulni. Láttam rajta, hogy habozik. Végül mély levegőt vett, s leült mellém a kanapéra. Nem szólt semmit, csak bámult maga elé – azt hiszem mérlegelte, helyes döntés volt–e, amit meghozott.

– A fenébe, hogy nem vagyok képes rá! – Sóhajtotta. Hirtelen fordult felém, olyannyira, hogy hátrahőköltem gyorsaságától. – Lili… – suttogta a nevem, miközben keze elindult az arcom felé. Alig ért hozzám, az ajtó máris hangos csattanással zárult be, mi pedig a kanapé két végébe ugrottunk. Edward egy cifra káromkodást suttogott, James pedig nagyokat pislogva belépett a szobába.

– Mi folyik itt? – kérdezte, miközben ásított.

– Matekozunk – válaszoltam, mielőtt Edward reagált volna. Szigorú pillantással néztem rá, nehogy megszólaljon.

– Aha... háromnegyed tizenegykor? – Rosszalló pillantást vetett Edward felé, majd kettőnk közé telepedett és felvette a füzetem. – Nem haladtatok túl sokra.

– Nem, mivel nem értem az összefüggéseket, ezért újra végigmentünk a feladatokon és megbeszéltük milyen képleteket kell alkalmazni, mire figyeljek, mert becsapós, ilyenek. – Stresszes helyzetben gyorsan reagálok? Nem mondanám, de most csak úgy ömlöttek belőlem a füllentések.

Gyors pillantást vetettem Edward felé, aki megkövülten nézte az ablakot.

– Lil, szerintem épp ideje lenne, ha elmennél aludni.

– Nem vagyok álmos, nemrég keltem fel – vágtam rá kapásból. Ha lehetett volna, visszatekerem az időt és betömöm a számat egy zoknival, vagy bármivel. Csakhogy nem lehetett visszamenni… James szeme elkerekedett, eltátotta a száját, a keze pedig ökölbe szorult és remegni kezdett az idegtől.

– Hogy mondod?!

– Semmi… James, nyugi! Migrénem volt a matektól, elkezdtünk filmet nézni én pedig elaludtam – heves magyarázásba kezdtem, de Edward leállított.

– Nem tartozik neked magyarázattal, mivel ez az ő élete és azt csinál, amit csak akar.

– Na most húzzál el innen, Cullen! – A bátyám gyilkos tekintettel meredt rá, Edward pedig rám nézett megerősítésképpen. Nem mondtam semmit, ugyanis pontosan úgy éreztem magam, akárcsak az álmomban, ahol kettejük között kell választanom.

– Nem megyek el addig, amíg Lili nem akarja azt.

– Lilian! – szólt rám élesen James. Tekintete veszedelmes volt, ahogyan rám nézett és várta, hogy kimondjam a szavakat. Az ajkamat harapdálva meredtem a kezemre, próbáltam húzni az időt, hogy minél könnyebb legyen számomra. Semmilyen megoldás nem ötlött a fejembe. Mind a ketten engem néztek, én pedig idegesen felpattantam és eléjük álltam.

– Nem fogok választani kettőtök közül! Te nem bírod James képét, ő pedig a tiédet. Ez tisztasor. De a kedvemért nem lennétek egy kicsit kedvesebbek egymással? – néztem felváltva rájuk.

– Ó, hidd el, hogy ez már a nagyon kedves kategória! – köpte a szavakat James.

– Rendben. Mivel nem akarod a házban látni Edwardot, ezért – Edward felé fordultam és kezébe adtam a táskáját – pakold össze a cuccodat és elmegyünk sétálni!

Edward ajkán egy pillanatig elégedett mosoly futott át, de rögtön elrejtette azt.

James már nem örült ennyire a válaszomnak. Felpattant mellém, kezét a karomra zárta és húzni kezdett a lépcső irányába.

– Te nem mész innen sehová! – jobban megszorította a kezem, aminek következtében felszisszentem.

– James, engedj el, ez fáj!

– Itthon maradsz, éjjel van! A te korodban ilyenkor már rég aludnod kellene, nem pedig egy kölyökkel szórakozni!

– Engedj el! – emeltem fel a hangom. Edward nem tétlenkedett, azonnal lefejtette rólam bátyám kezét és óvatosan arrébb húzott. A karomra pillantottam, ami megőrizte ujjainak szorítását. – Te nem vagy normális! – néztem hitetlenkedve Jamesre. – Menjünk innen – suttogtam oda Edwardnak. Aprót bólintott, s derekamra helyezve a kezét az ajtó felé indultunk. Levette a fogasról a kabátom, s minél gyorsabban kiterelt a házból.

James egyetlen szót sem szólt utánunk, nem próbált megállítani, csak hagyta, hogy eljöjjünk. Edward a Volvo felé terelt én azonban megráztam a fejem. Betette az autóba a táskáját, majd mellém lépett és elindultunk.

Némán lépdeltünk egymás mellett a város központjának irányába. Láttam, amint Edward jó néhányszor felém fordul, és aggódó pillantást vet rám.

– Ez olyan, mintha választottam volna közületek?

– Nem.

– Jó.

Hosszú percekig nem szóltunk egymáshoz, csak az erdőből kiszűrődő zajokat hallgattuk.

– Hogy van a karod?

– Szerintem belilul, de ezenkívül nem lesz semmi baja.

– Nem akartalak ilyen helyzetbe hozni. Mondtam, hogy jobb, ha távol maradok tőled.

– Fejezd be! James begőzölt, mert azt hitte, hogy lefeküdtem veled. Nyilvánvalóan nem ismer, ahogyan senki más sem ezen a helyen. Nem szokásom egy hónapnyi ismeretség után akárkivel is lefeküdni.

Edward alig hallhatóan kuncogott. Elővette azt a szédítő mosolyt, ami szerintem bárkit elkápráztat és óvatosan a kezemhez ért. Amikor megbizonyosodott róla, hogy nem húzódom el, ujjait rákulcsolta az enyémekre, amitől a szívem legalább kétezret vert. Elpirultam, emiatt pedig igyekeztem elrejteni előle az arcom, ami elég nehezen ment, ugyanis kíváncsi voltam arra, mit forgat a fejében. Az utca lámpái alatt sétálva nem értettem semmit.

– Mit csinálsz? – kérdeztem.

– Fogom a kezed – válaszolta szédítő mosollyal az arcán.

– Miért?

Nem válaszolt, csupán megvonta a vállát. El akartam engedni a kezét, ő azonban óvatosan megszorította azt.

– Rossz érzés?

– Nem – ismertem be. – De nem is helyes dolog.

– Ha jól érzed magad, miért lenne helytelen?

– A saját érvemet hozod fel ellenem, ez igen rafinált dolog. A fagyi visszanyalt.

Edward felkacagott, én pedig elmosolyodtam. A világért sem vallottam volna be neki, hogy igazából úgy érzem, pillangók repkednek a gyomromban, a világ megfordult, csak jó dolgok történnek, és hogy én vagyok a világ legboldogabb embere.

– Nem értem mit szeretnél – fordultam felé.

– Pedig eléggé egyértelmű – somolygott.

Mély levegőt vettem, mielőtt tönkretettem volna ezt a csodás pillanatot.

– Nem is ismersz. Fogalmad sincs róla, honnan jöttem, ki is vagyok valójában.

– Mi van akkor, ha tudom ezeket a dolgokat? – kérdezte szinte már ingerülten. Láthatóan sikerült kikészítenem az ellenállásommal.

– Nem tudod – keserű mosolyra húztam a számat, miközben a szüleimre gondoltam. Arra a pillanatra, amikor felébredtem a kórházban és egy ápoló elmondta mi történt. Arra, amikor dührohamot kaptam és nem tudtam kezelni az indulataimat. Amikor bevittek az intézetbe, ahová gyűlöltem esténként bemenni, ahonnan mindig kiszöktem és tanulni jártam. Vagy éppen ingyenes kiállításokat néztem a meleg múzeumban telente, hogy ne fagyjak meg.

– Akkor meséld el, mert igenis tudni akarom!

Megráztam a fejem és elengedtem a kezét. Továbbmentem, egyenesen előre és leültem a legközelebbi padra. Edward zsebre dugott kézzel ült mellém, és a túloldalt figyelte.

– Egy vacsora közben? Holnap?

Nevetve megráztam a fejem.

– Sosem adod fel, ugye?

– Ha rólad van szó, soha!

Olyan kitartás és bizalom sugárzott a tekintetéből, hogy igazából nem is tudom miért, de elmeséltem neki egy–két dolgot. Nem szólt közbe, nem kérdezett, csupán néha összevonta a szemöldökét, és a távolba révedt. Belőlem ömlöttek a szavak, már megakadályozni sem tudtam. Azt mondtam szakítottam Josh–sal, és azért jöttem, mert egy magánnyomozó megkeresett James kérésére. Miután befejeztem, Edward még mindig nem szólalt meg. Összeszorított fogakkal meredt a távolba, a kezei ökölbe szorulva hevertek a teste mellett. Lassan kinyújtottam felé a kezem, s ráhelyeztem az öklére. Óvatosan kinyitottam ujjait, és két kezem közé fogtam azokat.

Felém fordult és elmosolyodott.

– Örülök, hogy itt vagy!

Bólintottam. Ránéztem a kezére és elkezdtem játszani hideg ujjaival, mire ő összefűzte ujjainkat és rám mosolygott.

– Edward, igazából te nem akarod ezt, higgy nekem!

– De még mennyire, hogy akarom – mondta elszántan.

– Butaságokat beszélsz. Meséltem neked egy–két dolgot, amitől úgy gondolod, hogy ismersz engem, pedig ez nem így van. És én sem ismerlek téged.

– Minden lehetőségünk megvan arra, hogy megismerjük egymást – mosolygott.

Más volt, mint eddig. Még sosem volt velem ennyire kedves és figyelmes. Eddig akárhányszor találkoztunk, mindig éreztem egy kis távolságtartást a részéről, de ma nem. Kíváncsi vagyok ezúttal meddig lesz ilyen hangulatban…
Mintha csak megérezte volna, hogy nem igazán bízom ebben a dologban, elhúzódott. Zsebredugta a kezét, s felállt a padról.

– Ideje hazamenned – közölte átláthatatlan maszkkal az arcán. Bólintottam, és követve példáját én is felálltam.

Egy szót sem szóltunk egymáshoz egész úton, csak csendben sétáltunk a ház irányába. Amikor elhaladtam a Volvo mellett észrevettem, hogy Edward lemaradt. Nem jött el velem a házig, megállt az autó mellett és mielőtt még bármit kérdezhettem volna, beült és elhajtott. Döbbenten meredtem a kocsi után, ami alig pár másodperce kanyarodott ki az utcából. Meddig tart, amíg Edward viszonylag normális? Na, hát megkaptam a választ! Dühösen rontottam be a házba, lelöktem a kabátom és legszívesebben felsikítottam volna mérgemben. Elkényeztetett seggfej! Ha nem az van, amit ő akar, akkor azonnal lelép? Igen? Na akkor csak figyeljen!

James lassan előbújt a konyhából.

– Örülök, hogy hazajöttél.

– Ne most, James!

– Lilian, nagyon sajnálom, hogy fájdalmat okoztam. De… kiakadtam Cullen miatt! Sajnálom.

Közelebb jött hozzám, de azért tisztes távolságot hagyott kettőnk között.

– Nem kell aggódnod, szerintem többé nem jön ide – suttogtam.

James kérdőn nézett rám, mire csak megráztam a fejem, hogy nem érdekes. Elindultam a lépcső irányába és a legfelső fokról visszafordultam.

– Ami pedig a ma estét illeti… felejtsük el – mosolyogtam rá.

James hálás mosollyal válaszolt, én pedig bementem a szobámba.

Tényleg azt kívántam, bárcsak elfelejthetném. De nem azt a részt, amikor James dühös lett – azzal nincs bajom. Az Edwarddal töltött időt kívánom a pokolba.