51. rész - A fiúk mind megőrültek?!

Sziasztok! Hoztam részt! *-* Boldog Újévet Kívánok Mindenkinek!
Jó olvasást és sok puszi! ♥ 

/Edward szemszöge/

Idegesen járkáltam fel–alá a kórház folyosóján, amíg Carlisle vizitet tartott. Egy örökkévalóságnak éreztem azt az időt, ameddig végre visszatért, s kinyitotta az irodája ajtaját és betessékelt.

– Mi történt? – Láttam a gondolatain keresztül, mennyire aggódik értem, amiért ilyen rémesen nézek ki.

– Majdnem megcsókoltam Lilit – közöltem. Nem számított rá, hogy ilyen hirtelen öntöm a nyakába az információt, így csak ennyit tudott mondani:

– Ó.

Leült a hatalmas íróasztal mögé, és onnan nézett rám. Nem volt rám dühös, sőt – talán még meg is könnyebbült (?). Próbált a betegeire gondolni, és nem erre a szituációra.

– Edward, neked is látnod kell, hogy nélküle nem tudsz élni. Az elhatározásod, hogy nem kerülsz a közelébe, nyilvánvalóan nem működik. Alice szinte minden percben látja, ahogy változtatod a döntésed.

Igaza volt. Az elmúlt héten Alice idegeire mentem, akárhányszor csak Lilire gondoltam.

– Mennyi benzin van a Mercedes–ben?

– A legutóbbi alkalommal, amikor elkérted az autómat, Alaszkába mentél… Bella elől – mindentudó pillantással nézett rám, majd felemelkedett a bőrszékből, s elém állt.

– Szereted Lilit. A testvéreid elmondásából pedig ő sem közömbös irántad.

– Nem tudom Carlisle… Legszívesebben lerohannám, hogy én vagyok az az emeletes marha, aki hagyta elmenni és hagyta, hogy szenvedjen egy őrültnél fél évig.

Apám megértően rám nézett, majd tekintetét elfordította, és várta mi lesz a következő lépésem.

Az agyam folyamatosan kattogott, pro és kontra érveket sorolva a maradásom illetve a távozásom mellé. Egészen addig a pillanatig, amíg Carlisle nem sugallta felém, hogy a legutóbbi távozásomnak is majdnem halál lett a vége és csalódna bennem.

– Nagy játékos vagy, Carlisle…

– Csak tapasztalt – mosolygott rám.

Kijöttem az irodájából, és hazaindultam. Gyorsabban mentem, mint általában és csak az otthonomhoz közelebb érve lassítottam. Azonnal meghallottam húgom gondolatait:

Bulizunk, bulizunk, bulizunk!! Vennem kell lámpásokat, virágokat, jézusom a ruhák! A legfontosabbat felejtem el!

Behajtottam a garázsba, ahol a két fivérem szerelte az egyik luxusautót. A halhatatlanság egyik átka, hogy annyi szabadidőnk van, hogy rövid időn belül beleununk. Sok fajtánkbeli emiatt vetett véget az életének. Beleőrülnek a tétlenségbe.

– Miért tervez Alice bulit?

– Azért, mert így van kifogása meghívni hozzánk Lilit…

Még az állam is leesett, ahogy ezt Jasper kimondta. A húgom meg akarja hívni hozzánk, vámpírokhoz, a barátnőmet, aki nem mellesleg nem tudja, hogy vérfarkas? (És azt sem, hogy a barátnőm…) Ez olyan, mintha egy időzített bombát akarna készíteni. Bármikor beindulhat az átalakulás.

– Alice! – Bementem a házba, és a húgom szobája felé vettem az irányt.

– Neked is szép délutánt, Edward!

– Tegyél le a buliról. Nem tartjuk meg! – közöltem higgadtan, már amennyire tőlem tellett.

Húgom dühös arckifejezésére nem válaszoltam, egyszerűen csak felmentem a szobámba és bezárkóztam. Alice haragos gondolatokkal bombázott, de elég határozott lehettem, amikor elutasítottam a parti megtartását. Az asztalomon lévő mobilom búgásba kezdett. Sejtettem, ki kereshet, és nem is kellett csalódnom.

– Azt mondtad, távol maradsz tőle! Megígérted! – hallottam a hangján, hogy csak azért beszél halkan, nehogy Lili meghallja.

– Szia, James! Azt ígértem meg, hogy megteszek minden tőlem telhetőt. Megpróbáltam, de nem sikerült. Innentől kezdve pedig küzdeni fogok érte, akár tetszik, akár nem.

– Majd meglátjuk, vérszívó. Ehhez a falkának is lesz egy–két szava!

Hirtelen megdermedtem. Nem teheti. Nem mondhatja meg a falkának, hogy Lili visszatért, az nem lehet!

– James…

– Én nem fogadtam meg semmit. De ha bajba sodrod, én is elárulom a falkának, hogy itt van!

– Jacob csak erre a pillanatra vár és teljesen összedönt mindent, amiért dolgozunk! Lili össze fog zavarodni és elmenekül!

– Meglátjuk…

Ezzel bontotta a hívást. Azt hiszem, kihúztam a gyufát James–nél ezzel a majdnem csókkal. Nem gondoltam volna, hogy Lili bármit is elmond ebből, de hát végül is a bátyja, gondolom ez természetes. Nálunk ez gyorsabban történik: Alice mindent lát, és ha olyat lát, ami nem feltétlenül hét pecsétes titok, akkor pillanatok alatt megosztja a többiekkel.

Muszáj valami értelmeset is csinálnom, különben megőrülök. Nyilvánvalóan nem mehettem át Lilihez, ugyanis James várárkot épített volna, ha csak meglát az utcában. Nem beszélhettem meg vele a történteket, ugyanis a falkájával fenyegetőzik. Aljas húzás.

Viszont valahogy be kellett biztosítanom magam, nehogy tényleg megtegye. Jacobbal nem voltam hajlandó az utóbbi három hónapban beszélni – James volt az összeköttető köztünk és a falkájuk között –, és nem is tehettem anélkül, hogy Lilit el ne árulnám. Végre eldöntöm, hogy megpróbálok olyan kapcsolatot kiépíteni a lánnyal, akit szeretek, hogy ő ne kerüljön bajba, és erre csak bonyodalmak jönnek. Fantasztikus…

/Lili szemszöge/

Ha azt hittem, ezentúl Edward Cullen kedvesebb lesz hozzám, vagy legalábbis kevésbé rideg, alaposan tévedtem. Sokkal elutasítóbb volt, mint általában: matekon a pad legszélére csúszott és nem vett tudomást rólam, még akkor sem, amikor köszöntem neki. Egyszerűen levegőnek nézett, én pedig dühömben majdnem eltörtem egy ceruzát. Plusz pont azért, mert mindez csak bennem zajlott le, és a külvilág számára láthatatlan maradt, mínusz pont, amiért egyáltalán felidegesítettem magam.

Mivel úgy van, hogy még mindig Edward korrepetál matekból (elméletben), a tanár odahívott óra után és megkérdezte, hogy haladok. Bevallottam, hogy nem igazán jól, ugyanis vagy nekem, vagy a „tanárkának” van elfoglaltsága, és elmaradnak az órák. Mr. Benett nem lelkesedett, kifejezetten csúnyán nézett Edwardra, aki egy vállrándítással elintézte a dolgot. Kötött időt kaptunk, napi egy különóra és ha elmarad, a következő nap pótolnunk kell azt is.

– Remélem ezt a napi egy órát te sem gondoltad komolyan – közölte Edward nyersen. – Nem érek rá a szünet minden napján téged korrepetálni.

– Felfogtam, Mr. Elfoglalt! Egyáltalán nincs szükségem a korrepetálásodra, ugyanis van, aki sokkal szívesebben segít nekem! Különben meg én sem bírnám ki, hogy minden nap egy órán keresztül nézzem az önelégült, arrogáns fejed!

Ezzel otthagytam a teremben és elindultam Kate–hez, aki már biztosan bent van az angol előadóban. Adam mellett ült, én pedig bevágódtam a mögöttük lévő padba. Megbeszéltük, hogy délután átjön és ténylegesen a matekkal foglalkozunk majd, ha már egyesek ennyire nem érnek rá.

Az angol tanár csendre intette az osztályt, majd az asztalán lévő könyvet kezdte olvasni, mit sem törődve velünk.

Adam előtt nem szerettem volna megbeszélni Kate–tel a tegnap történteket, de amikor a fiú átült a haverja mellé, mi halk suttogásba kezdtünk és mindenről beszámoltam.

– Hűha… Igazából nem értem, miért ilyen veled – motyogta.

– Akkor már ketten vagyunk – tártam szét a karomat, és tanácstalanul előrefordultam.

Kate megpróbálkozott olyan magyarázatokkal, mint: "Biztos rossz passzban van mostanában" vagy "Lehet nincs minden rendben náluk…"

Nekem egyik sem tűnt logikus kifogásnak. Edward egyszerűen utál, nincs ezen mit szépíteni…

Az ebédlőasztalnál eggyel többen ültünk, mint általában. A sötét, szegecses hajú lány világos bőrével, és aranyszínű szemével nem éppen tűnt közénk valónak. Némiképp ismerős volt, de amikor Kate meglátta, hogy nem egészen tudom, ki is ő, azonnal megsúgta a választ: Alice Cullen.

– Sziasztok! Remélem nem baj, ha csatlakozom – vigyorgott. Kate megrázta a fejét és lenyomott az Alice–szel szembeni székre.

Csendben ettem a pizzámat, teljesen belefeledkeztem a gondolataimba. Amikor felnéztem, Alice kutató pillantásával találkoztam, így inkább a többiek beszélgetésébe kapcsolódtam bele. Kate elmesélte a hétvégi lazulós terveinket, mire a fiúk fintorogni kezdtek. Nem csodálkozom, én sem rajongok annyira a vásárlásért. Viszont a filmeket szeretem, és ez volt a kompromisszum: vásárolunk, azután moziba megyünk.

– Nem mellesleg, mindenkit várunk szeretettel – mosolyodott el barátnőm. A srácok egymás szavába vágva sorolták a kifogásaikat: segítség a ház körül, testvérre vigyázás, elutazás, szörfleckék… Egyetlen ember nem mondott semmit, mégpedig Alice.

– Én szívesen elmegyek, ha nem bánjátok.

– Egykor találkozunk szombaton a szupermarketnél. Az én kocsimmal megyünk – kötöttem ki. Elmosolyodott és bólintott.

Csengetéskor mindenki felállt, én azonban maradtam. Nem volt kedvem bemenni még egy órára, amin úgyis csak beszélgetnénk, mivel senki sem hajlandó tanulni. Legnagyobb meglepetésemre nem én voltam az egyetlen, aki így vélekedett.

– Nem mész órára? – Feljebb csúsztam a székben, és előresepertem a hajam.

– Nem. Arra gondoltam, megismerhetnénk egymást – vigyorgott. – Van egy jó kis kávézó a közelben…

– Menjünk.

Fogalmam sincs, miért is mondtam igent, de végül is nem bántam meg. Alice nagyon bolondos lány, számtalan dologról tudtam beszélni vele. Viszont kínosan ügyeltem rá, hogy Edward ne kerüljön szóba, pedig ő háromszor is felhozta a család témát.

– Múlthéten elmentem vásárolni Rosalievel, és találtunk egy nagyon szuper boltot! Majd megmutatom! Ó, egyébként vennem kell Jaspernek ajándékot! Hamarosan évfordulónk lesz! – Tapsolni kezdett és közben ide–oda ingatta a fejét, én pedig nevettem. Visszamentünk a suliba, majd megbeszéltük, hogy holnap találkozunk.

James–t otthon egy könyv fölött ülve találtam, ami nem kis meglepetést okozott számomra. Meg is jegyeztem, hogy ezek szerint nem csak az autók érdeklik, mire rávágta, hogy ez a könyv bizony autós újításokról, a legújabb modellekről, illetve azok „szépséghibái”–ról és szereléséről szól.

Erre csak megráztam a fejem és felmentem a szobámba. James–szel ellentétben én egy valódi könyvet kezdtem el olvasni, amit a könyvtár eléggé gyér választékából kölcsönöztem ki. A Megfogadtam, örökre! egy darabig lekötötte a figyelmemet, azután viszont a gyomrom vacsoraidőt rendelt el. Lementem a konyhába, ahol a bátyám már javában a rendelt pizzáját fogyasztotta.

– Hé! Nekem miért nem szóltál?

– Azt hittem nem vagy éhes – vont vállat.

Elővettem egy tányért, és csatlakoztam hozzá. Nem igazán volt beszélgetős hangulatában, mi több – túlságosan is csendben volt.

– Baj van?

Tovább rágcsálta a pizzáját, miközben az asztalterítő egyik pontjára meredt. Megismételtem a kérdésem, ezúttal a szeme előtt integettem is.

– Mi?

– Minden rendben van, James?

– Ja, persze…

Vállat vontam, ugyanis lélekben totál máshol járt, így inkább nem firtattam a dolgot. Vacsora után visszamentem a szobámba és folytattam az olvasást. Nem egészen egy óra múlva (este nyolckor) csengettek, én pedig elindultam a bejárat felé, hogy kinyissam az ajtót a késői látogatónak. James is előmászott a vackából, s értetlenül meredt az ajtóra, ahol csak egy kabátba burkolózott vizes alak látszódott.

Kinyitottam a bejárati ajtót, ahol Kate szemlátomást agyonázva várakozott, miközben erősen hüppögött.

– Kate! Gyere be gyorsan! Mi történt veled?

Megrázta a fejét, de azért beljebb jött. Kihámoztam a kabátjából, és azonnal láttam, hogy nem csak az eső, hanem a könnyei is áztatják az arcát. James–re néztem, aki a lépcső tetején állva figyelt minket. Na igen, nincs hozzászokva a lányok kitöréseihez. Fejemmel intettem, hogy menjen a szobájába, közben betámogattam barátnőmet a nappaliba. Ahogy felnéztem a lépcsőre, a bátyám még mindig ott állt. Azt hiszem sokkot kapott.

– Kate… Kate kérlek, nyugodj meg! – suttogtam, miközben a vállát szorongattam.

Időközben hoztam neki egy törölközőt, ő pedig tovább hüppögött. Amikor végre megszólalt, akkor is alig lehetett hallani a hangját.

– Adam… – innentől kezdve keserves sírásban tört ki. Tanácstalanul ültem mellette.

Egy lapra felírattam a szülei telefonszámát, hogy fel tudjam őket hívni; nem kell aggódniuk. (A papíron azonban alig látszódtak a számok, így háromszor kellett újratárcsáznom, mire a szüleit elértem, de sikerült!)

Negyvennyolc perc. (Komolyan, nem viccelek!) Ennyi időbe telt, hogy Kate annyira le tudjon nyugodni, hogy elmesélje, mi történt.

– Felmentem a… a szobájába. De erre nem számítottam… ott volt Chloe… én marha meg csak álltam ott bambán és hallgattam, ahogyan Adam magyarázkodik – a zsebkendőt tépkedte, amit a kezébe nyomtam.

– Adam egy igazi tapló! Ha nem volt képes megbecsülni téged, akkor igenis megérdemli, hogy ne legyél a barátnője!

– Tudom… – suttogta. Igen, hogyne tudná. Csak ott van az a bizonyos „de” ami után a „szeretem” következik. Ismerem a helyzetét.

– Nem tudom mi üthetett belé… azt hittem tényleg szeret.

– Hát… – mély levegőt vett – én is. De számára fontosabb volt, hogy dugjon azzal a ribanccal!

Még sosem hallottam csúnyán beszélni. De ebben a helyzetben aligha ítélhetném el miatta. Én sokkal jobban kiakadnék, ha velem történne ilyen, az már biztos.

Elküldtem, hogy zuhanyozzon le, én addig kitalálok valamit. Ilyen állapotban nem engedhetem haza…

Mikor becsukódott a fürdőszoba ajtaja, James előbújt és lekászálódott hozzám a konyhába.

– Mi történt?

Megráztam a fejem, és egy amolyan „Ne is kérdezd!” pillantással újra a mikró felé fordultam és belöktem a pattogatni való kukoricát.

– Mondjad már! – sürgetett a bátyám.

– Adam… – Értetlen arckifejezésére csak annyit tettem hozzá: – és Chloé.

– Ú. Júúúúúúj… – James erősen túrni kezdte a haját, közben rágta a szája szélét és a csempét bambulta. – Az a csaj egy igazi dög…

– Örülök, hogy végre te is beláttad! – Vágtam rá gúnyosan.

– Az ágyban. Így értettem… – vigyorgott. Rácsaptam a törölgető ruhával, így futva menekült előlem.

Kate nem sokkal később lépett be abban a hosszú, térdig érő pólóban, amit adtam neki és egy rövid sortban. James szeme felcsillant, ahogy végigmérte és elégedetten füttyentett.

– Eszedbe ne jusson! – lökdöstem ki a konyhából.

Kate szótlanul megállt mellettem a konyhapultnak dőlve, és mély levegőket véve próbált nem depresszióba esni. Nem igazán tudtam mit mondani.

– A nappaliban van egy rakás DVD… és ma gyarapítottam őket a Gossip Girl–el, és a Szívek szállodájával… Melyiket nézzük?

Halványan elmosolyodott, majd félve megkérdezte:

– Sorban?– kérte, én pedig felnevettem. A kezébe adtam a DVD–t, hogy tegye be a lejátszóba, én pedig addig kiöntöttem a popcornt egy tálba.

Egész este sorozatot néztünk, én pedig próbáltam támaszt nyújtani Kate–nek. Mindketten hangosan drukkoltunk Blair–nek és Chuck–nak, hogy végre összejöjjenek, és csóváltuk a fejünket, akárhányszor összevesztek.
A Szívek szállodájára már nem maradt energiánk, így csak ültünk és beszélgettünk. Adamről, a „szemérmetlenül ringyó” Chloe–ról, és alapjában véve mindenről, ami csak eszünkbe jutott. Kate akárhányszor sírni kezdett, megvigasztaltam és próbáltam meggyőzni, hogy Adam egyáltalán nem érdemelte meg őt.

Addig hangoskodtunk, amíg James levánszorgott hozzánk, mondván, úgysem tud aludni miattunk. Némán hallgatta a trécselésünket, maga elé meredve, azután mégsem bírta ki és beleszólt:

– Nem hozzád való.

Ennyit mondott, semmi többet, mi pedig felkaptuk a fejünket és rámeredtünk. Ez amolyan „két tini lány mered egy majdnem felnőtt férfira, aki védekezően megvonja a vállát” szituáció volt.

– Ezt hogy érted? – Zavartan néztem Kate–re, aki dühösen meredt a bátyámra.

– Pontosan úgy, ahogy mondtam. Nem hozzád való az a srác. És ha mélyen magadba néznél, akkor te is észrevennéd a tényeket, amik nyilvánvalóak!

Oké, én nem mondom, hogy James beszólása korrekt lett volna, de ahogy Kate kiborult, na az már durva volt.

Spanyolul (!) kezdett el ordítozni, hogy márpedig James mit képzel magáról, hogy egyáltalán bele mer szólni, ráadásul semmi köze hozzá, és csak fogja be a száját… (ez még a finomabb verzió)

Viszont megtudtam, hogy értek spanyolul – jó hír J

– Talán hozzá tényleg Chloe illik… – vont vállat James.

– Ó, mondja ez az az ember, aki szintén élvezi a társaságát! – vágott vissza.

Egy ideig hallgattam a vitájukat, miszerint James már csak hallásból sem bírja Adam–et, Kate pedig érvel, hogy ő is lefeküdt Chloeval, szóval maradjon csendben.

– Lehet, hogy lefeküdtem vele lehet, hogy nem. Amúgy meg nekem nincs barátnőm…

Kész. Ez ütötte a biztosítékot. Kate keservesen sírni kezdett, én pedig vigasztaltam. Jamesnek egy laza „ezt jól megcsináltad!”–ot tátogtam, mire vállat vont és felment a szobájába. Reggel ötig csak zsebkendőt hordtam illetve a „Ne sírj!” és a „Persze, hogy nincs igaza!” mondatokat ismételgettem. Szerintem Kate–t nagyon kimeríthette az elmúlt nap. Mikor kicsit csendben maradtunk, rögtön elaludt, így halkan kimentem a nappaliból.

Felmentem a szobámba, hogy keressek valami cuccot, amit felvehetek a mai napra. Aludni már biztosan nem fogok, és azt hiszem, a mozis programnak is lőttek. Szóval elég otthoniasra vettem a figurát. Egy szürke mackónadrágban, és egy hozzá tartozó kapucnis pulcsiban rontottam rá Jamesre, aki a fürdőszobatükör előtt állt. Keményen néztem rá, hogy tudja, most számolni fogunk.

– Mi van? – kérdezte, amikor a vállánál fogva megfordítottam, hogy ne a tükörben bámuljak rá.

– Neked komolyan ezt kellett mondanod? Hogy nem megfelelő Adam számára?!

– Bocs, ha én túllátok a tinédzserkoron, és észreveszem ezeket a dolgokat! Adam biztos volt a dolgában, tudja, hogy Chloe bármikor kapható az ilyen dolgokra, és hogy nincs lelkiismeret furdalása, szóval teljesen rendben van. Egy férfi szemszögéből. Arra már nem gondolt, hogy mi lehet abból, ha Kate ezt megtudja. Ez van. Ilyenek vagyunk, ne várjátok tőlünk, hogy megváltozzunk, mert úgysem fogunk.

– Akkor sem kellett volna ezt mondanod… – ráztam a fejem. James mély levegőt vett, azután újra nekikezdett.

– Azért mondtam, mert én emberszámba veszem Kate–t, ellentétben az állítólagos barátjával.

Erre már nem tudtam mit mondani. Én is tudtam, hogy igaza van, Kate is tudta, hogy igaza van… csak „tinilányosan” nem voltunk hajlandóak beismerni. Nem értettem, miért érdekli a bátyámat, hogy Kate barátja éppen más lánnyal van. Nem értettem, mivel akárhány könyvet olvastam, akárhány filmet láttam, a báty sohasem foglalkozott a kishúga barátaival.

Otthagytam a fürdőszobában egy amolyan „nekem mindegy” morgolódással, majd átmentem a szobámba. Megnéztem a telefonom, amin egy üzenet várt Alice–től; mégsem tud velünk jönni ma. Erre én visszaírtam, hogy mi sem megyünk. Pár percre rá rezegni kezdett a telefonom, hogy akkor átküldi Edwardot matekozni. Visszaírtam, hogy vészhelyzet van, úgyhogy nem alkalmas. Nem küldött több üzenetet, szóval visszatettem a telefont az éjjeliszekrényre és csak ültem az ágyamon. Nem tudtam, mihez is kezdjek szóval ledőltem és dobálni kezdtem egy apró labdát, amit az ágy alatt találtam. Szerintem körülbelül fél óráig csinálhattam ezt. Vagy nem tudom… de elég hosszú időnek tűnt.

Halk kopogás hallatszott a nyitott ajtómon, én pedig miután feldobtam a labdát, döbbenten bámultam az ajtóban álló alakra. A kis golyó természetes fejen talált. Jaj.

– Bejöhetek? – Látszott rajta, mennyire kételkedik a válaszomban, így csak lazán nekidőlt az ajtófélfának.

– Hogy kerülsz ide?

Tétován vállat vont, aztán mégis bejött. Kihúzta az íróasztalom előtti széket és az ágyam mellé tette.

– James megengedte, hogy bejöjjek, amikor futni indult – válaszolt, miközben leült.

– Nem így értettem.

– Tudom – sóhajtotta. – Alice mondta, hogy vészhelyzet van.

– És te…? – néztem rá értetlenül, széttárt karokkal. Nem válaszolt, inkább témát váltott.

– Szép szobád van.

– Kösz.

Kicsit tovább néztem, mint illett volna, így amikor elmosolyodott, elkaptam a fejem. Természetesen ma is tökéletesen nézett ki, attól függetlenül, hogy szombat van. Egy sötétkék póló volt rajta, a haja totál belőve, a szeme pedig csillogott. Elszégyelltem magam, amiért én melegítőben, smink nélkül, kócosan ülök törökülésben az ágyamon, és ráadásul huszonnégy órája nem aludtam, szóval a kinézetem nem éppen mutogatni való.

– Mi a vészhelyzet tárgya? – kérdezte. A szája körül mosolyráncok jelentek meg, de próbálta visszafogni magát.

– Nincs felhatalmazásom arra, hogy bárkinek is elmondjam – válaszoltam kihúzva magam.

– Akkor Kate csak véletlenül fekszik a kanapén, még álmában is sírva… – tippelgetett.

– Igen – jelentettem ki nemes egyszerűséggel. – Sokáig filmeztünk, így maradt.

– Természetesen a kocsibejárón ülő Adamnek sincs semmi köze hozzá… – láttam, mennyire jól mulat, közben pedig nagy valószínűséggel kitalálta az egész sztorit.

– Természetesen! – Vágtam rá. És csak ekkor kezdtem el gondolkodni. Adam a kocsibejárón?! Ha James meglátja… kő kövön nem marad.

És igazam lett… Pár pillanaton belül hatalmas káromkodást hallottunk. Edwardra néztem, aki bólintott, ezzel jelezve, hogy jól hallom. Felpattantam, lerohantam a lépcsőn egészen a kocsibejáróig. James éppen a pólójánál rángatva ordítozott Adammel, miközben ő csak annyit hajtogatott, hogy beszélnie kell Kate–tel.

– Takarodjál a házam környékéről is! Ha csak egyszer meglátlak Kate közelében, én esküszöm, nem állok jót magamért! Húzzál innen! – Lökte arrébb, azonban Adamnek nem igazán akaródzott menni. Visszafordult, hátulról akarta megtámadni Jamest, akit viszont figyelmeztettem (egy visítással). Villámgyorsan leguggolt, és kinyújtott lábbal fordult egyet. Adam a gáncsolást követően a földre esett.

– Nem ártana edzeni, hülye gyerek… – szólt a bátyám, majd bement a házba. Nagyon mérgesnek tűnt, így utána akartam menni, de Edward megállított.

– Hagyd, hogy lenyugodjon! – Kétkedve néztem felváltva az ajtót és őt. Végül csak megráztam a fejem, és berontottam a házba. Edward egy hangos „Lili, állj meg!” kiáltással próbált maradásra bírni.

Egy pillanatig Kate–re néztem, aki hála a jó égnek nem ébredt fel, azután az emeletre mentem. James a szobájában felállított bokszzsákot ütötte (kesztyű nélkül), folyamatosan. Csak egy pillanatra nézett rám (?) vagy inkább a mögöttem álló Edwardra, azután folytatta a zsák verését.

– James! – kezdtem, de ügyet sem vetett rám.

– Lili, inkább menj le és csinálj reggelit. Elintézem – tette hozzá, amikor látta, mennyire szeretnék inkább maradni.

Becsuktam ugyan magam mögött az ajtót és el is indultam, de akkor meghallottam, hogy Edward fojtott hangon beszélni kezd.

– Szedd össze magad! Nem törhetsz össze! Lili is csak rád tud támaszkodni… – Ezután James nem éppen nyugodt hangját hallottam meg.

– Torkig vagyok. Mindennel!

Innentől kezdve inkább nem hallgattam őket, hanem lementem a konyhába és felhúzott lábakkal ültem az asztalnál. Na igen, ezek szerint ilyen egy átlagos szombat reggel a Black házban. Ja, és még csak háromnegyed nyolc van.

Csendben vártam, hátha lejön valamelyikőjük. Ugyanúgy, felhúzott lábakkal, egy helyben a széken. Jamesnek mindenből elege van, vagyis belőlem is. Ez nagyon rosszul kezdődik…

Hirtelen két alak jelent meg a lépcső alján. James elindult felém a konyhába, Edward pedig intett és elment. Ezt kicsit azért sajnáltam.

– Hé – a bátyám immár nyugodt – és nem kissé bűnbánó – arcára koncentráltam. – Ne haragudj! Egyáltalán nem rád vagyok dühös, vagy ilyesmi… csak nehéz leadnom a feszkót.

Mellém guggolt, és elmosolyodva átölelt.

– Az a barom felhúzta az idegeimet, de ehhez neked semmi közöd, oké? – kérdezte összeborzolva a hajam.

Bólintottam, viszont mégsem hagytak nyugton a kételyek, így a számat harapdálva ránéztem. Sötétbarna szeme kérdőn meredt rám.

– Belőlem is eleged van? – kérdeztem halkan. Az ölemben fekvő kezemet tanulmányoztam, mintha annyira érdekes lett volna.

– Nem tudsz olyat tenni, amitől torkig lennék tőled – mosolygott. – Sajnálom a kirohanásom.
Vállat vontam, azután pedig egy kérdés csak szöget ütött a fejemben.

– James… miért védted meg Kate–t? – Az arcát fürkésztem, hátha kiolvasok belőle valamit. Egy pillanatra merengve bámult maga elé, majd vállat vont.

– Idegesített az a gyerek.

Ennyivel elintézte a dolgot és felment zuhanyozni. Én meg ott maradtam a gondolataimmal, amik egyáltalán nem hagytak nyugodni. Például: Alice miért szólt Edwardnak? És Edward miért jött ide azonnal? Tegnap jobban utált, mint bárkit a világon, ma pedig segített. A hangulatingadozásai az agyamra mennek! Vagy utáljon és akkor egyáltalán ne foglalkozzon velem, vagy ne utáljon, de akkor ne nézzen levegőnek! A fenébe is... Kezdek megőrülni tőle... Ez a szupermarketes eset, amikor majdnem megcsókolt, aztán a tegnap, amikor levegőnek nézett, ma pedig átjön segíteni. Mi van ezzel a sráccal? Pontosan ezt csinálta a bál után is, és akkor sem tudtam kiigazodni rajta. Nagyon jól esett, hogy átjött és lenyugtatta James-t - komolyan nem vártam volna pont Tőle segítséget. Apropó James: Totálisan kiakadt, de miért is? Semmi köze a barátnőmhöz, mégis olyan vehemenciával küldte melegebb éghajlatra Adam-et, hogy erre már szavakat sem tudok. Adam pedig... No comment.
Még a fejem is belefájdult abba, hogy megfejtsem, mi van a pasikkal. Azt hiszem, keresek egy aszpirint...