50. rész - Titkok

Sziasztok!

Elnézést kérek a hosszú időre való eltűnésemért... Nem igazán volt ihletem mostanság, és csak most sikerült befejeznem a részt. Az előző fejezethez köszönöm a kommentet! :) Remélem most is írsz nekem, Bella Roberts! :)

További jó hétvégét kívánok Minden kedves olvasónak!

Sok puszi!

A vonal túlsó végéről hangos fékcsikorgás hallatszott. Azonnal felpattantam az ágyból, és a ruhámat kezdtem magamra rángatni. Rémülten kiabáltam Sebastian nevét a telefonba, miközben ide–oda kapkodtam, mert nem tudtam mitévő is legyek. Végül körülbelül fél perc múltán megszólalt.

– Itt vagyok.

Hatalmas kő esett le a szívemről. Hogy is lehettem ennyire buta, hogy akkor kérdezek ilyesmit, mikor vezet?!

– Jól vagy? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Igen.

Ez alatt a pár perc alatt teljesen lefőttem. A hajamból csurgott a víz, így gyorsan megtöröltem a homlokomat.

– A francba, Sebastian, majdnem szívrohamot kaptam!

– Elhiheted, hogy én is. Miért érdekel téged az, hogy Josh mit vett el tőled? Nem vagy boldog a mostani életedben – van családod, barátaid, mi kell még?

Szerelem. És igazság.

- Igazad van, telhetetlen vagyok. Csak szerettem volna tudni, mire is számítsak – mivel gondolom, hogy értékes dologról van szó, ha annyira rettegsz attól, hogy eláruld.

– Igen, nagyon értékes. Felbecsülhetetlen, de nem azért nem mondom el, mert rettegek, hanem mert Neked kell rájönnöd. Csak akkor lesz ismét a tiéd.

Túl sok segítséget ezzel nem adott – még így sem igazán értettem, mire gondoljak.

– Nem értelek.

– Nem magyarázhatom el… sajnálom, hogy nem segíthetek.

Mélyet sóhajtottam és lehuppantam az ágyamra. Mit is gondoltam? Hogy egy ilyen fontos dolgot csak egy pillanat alatt megkaphatok? Mekkora hülye vagyok.

– Hogy van Ana? – Váltottam témát, amikor már kissé megnyugodtam.

– Jól, csak hiányol téged.

– Azt hittem már régen elfelejtett engem, hiszen csak pár hónapig voltam mellette.

– Egy gyereknél ez nem így működik. Ráadásul Ana nagyon ragaszkodik az idézőjeles anya–jelöltjeihez. Nem emlékezhet az anyjára, hisz elhagyta.

– Emlékszem, amikor erről meséltél…

Az emlék úgy pörgött le az agyamban, mintha egy vászonra kivetített film lenne. A magányos, sebezhető Sebastiant, amint mellettem ül, szemei a távolba meredve évekkel ezelőtti időkben járnak. Nem. Egy pillanatra sem szűnt meg szeretni a nőt, aki cserbenhagyta egy csecsemővel.

Viszont ettől a nőtől kapott egy hatalmas ajándékot: a kislányát, akit ha magához venne, tökéletessé tenné az életét, s bár minden együtt töltött pillanatban emlékeztetné a feleségére, mégis jobb lenne a mostani helyzetnél.

– Mondd meg neki, hogy puszilom, és ne haragudjon.

– Megérti, érettebb a korához képest.

– Köszönöm.

– Le kell tennem, mielőtt a főnököm kitapossa a belem, amiért további fél óráig várakoztatom.

– Rendben… Szia!

– Hívj, ha rájöttél.

Kikapcsoltam a telefont, s elrejtettem a gardróbom mélyére. Visszafeküdtem az ágyra és a plafonra meredtem az éjszaka további részében – álom azonban nem jött a szememre egyáltalán. Mindvégig azon gondolkodtam, hogyan szerezhetném meg a hiányzó információt, ami kitöltené az űrt a lelkem mélyén.

Terveket szövögettem. A baj csak annyi volt, hogy mindegyiknek volt hátulütője, így egyik sem ért fikarcnyit sem. Na meg az utóbbi időben nem igazán váltak be a terveim, szóval nem sok esélyt adtam ennek.

Végül rá kellett jönnöm, hogy meg kell tanulnom a „hiányzó láncszem” nélkül élni.

Erre csupán egy éjszakám ment rá – nem mintha amúgy tudtam volna aludni. Mikor világosodni kezdett, úgy döntöttem nem gyötröm tovább magam, és inkább felkelek. Elintéztem a reggeli teendőimet, azonban az már meg sem lepett, hogy a bátyám a kanapén elterülve aludt, mellette pár sörösüveggel.

Sóhajtozva emeltem le a kocsikulcsot az ajtó melletti kis fogantyús polcról, amit erre terveztek. Mivel nagyon korán volt, úgy döntöttem, körbeautózok a városon, és megcsodálom a lakók ébredezését.

Bementem a város közepén lévő kávézóba, s a műanyagpohárral a kezemben, a motorháztetőn ülve bámultam az embereket. Az éttermekbe hozták a friss halat és a többi alapanyagot. Az emberek mosolyogva köszöntötték egymást, miközben mások ásítozva húzták fel a rolót a boltjuk kirakatából. Messziről nevetések, s a piacról hangzó nyüzsgés egyaránt betöltötték a főteret.

Összehúztam magamon a kardigánt, s kortyoltam egyet a kávéból. Jólesett az éjszaka történtek után kicsit felrázni magam. Josh mellett megtanultam megfigyelni egy–egy látkép valódi részletességét. Ennek a képnek pedig nem lenne más a címe, mint Család. Ilyen egyszerűen, mivel itt az emberek annyira segítőkészek voltak egymással. Egy nagy család részei voltak, ahova én nem tartoztam.

Rápillantottam az órámra, s megállapítottam mekkora késésben is vagyok. Beugrottam az autóba és az iskolába hajtottam – ott is rohamtempóban csörtettem át a főépületben álló diákokon, hogy átérjek időben a hármas épületbe, az irodalom órámra. Nem lett volna jó elpuskázni a lehetőségeimet arra, hogy augusztusban átmenjek a vizsgán.

Iszonyú lassan telt a nap, és még csak matek órám sem volt, amire vártam volna.

Egyedül Kate tartotta bennem a lelket egy kicsit.

– De akkor végül megígérte, hogy nem találkozik többé utcalányokkal?

– Ígéretnek nem mondanám, de valami hasonlót említett – motyogtam az ebédlőben, miközben egy újabb adag kávét kavargattam. A hajnalinak már eléggé elmúlt a hatása.

– Több mint a semmi… – gondolkozott barátnőm. Bólintottam.

Hirtelen nyugalom és izgatottság árasztott el egyaránt, én pedig nem értettem mindezt, ameddig körül nem néztem. Öt különlegesen szép – szinte gyönyörű – embert pillantottam meg tálcákkal a kezükben, ahogy egy üres asztal felé igyekeznek.

– Bocs, de beszélnem kell Edwarddal a matekról… – Kate kíváncsi pillantással követte tekintetem, majd felkuncogott.

Felálltam, és amikor egy kissé lemaradt a testvéreitől, megérintettem a vállát. Komótosan, lassan fordult meg, mintha csak késleltetni akarná a pillanatot.

– Hé. Szia. Először is szeretnék bocsánatot kérni a tegnapiért… a bátyám bunkóságáért. És én sem voltam az a jó házigazda vagy mi a fene… – tördeltem az ujjaimat. – Szóval bocsi.

– Nem téma. – Hangja fakóságától jeges szél járta át a lelkemet és testemet egyaránt – és ezt csak fokozta a tekintete, amikor felnéztem rá. Nem volt benne érzelem, vagy ha mégis, akkor ridegség áradt az egész lényéből. – Még valami? – Vágta oda nekem foghegyről.

Hirtelen elfogott a méreg. Mi az, hogy így beszél velem? Mégis kinek képzeli magát?!

– Semmi.

Porig alázott. Ismét. És megint csak az egész iskola előtt. Gratulálok, Lilian, újabb idióta megalázkodás a semmiért! Megfordultam, visszamentem az asztalhoz, ahol eddig ültünk, felkaptam a táskám és kirontottam az ebédlőből. Szidtam magam, amiért mégis bocsánatot kértem… egyáltalán minek tettem ezt?! Magasról tesz arra, hogy mi van velem.

Rendben – ha ő ezt akarja, én is így cselekszem. Innentől fogva kemény leszek, és semmi sem tántorít majd el attól, hogy visszaadjam neki, amit tőle kaptam. Ridegséget és közönyt.

Mély levegőt vettem, s bementem az utolsó órámra, ami nem más, mint földrajz volt. Unottan hallgattam, hogyan is jött létre az Appalache–hegység, és milyen kőzetek keletkeztek ekkor.

Hazafelé jövet elvittem Kate–t, és megbeszéltük, hogy a hétvégét együtt töltjük – elmegyünk Port Angelesbe filmet nézni, majd beülünk egy étterembe.

Otthon James nem éppen felhőtlen kedvével kellett szembenéznem. Mindenért kiselőadást tartott és hisztizett. Ha otthagytam a kanapén a táskámat, még az is szúrta a szemét.

– Mi bajod? – kérdeztem, amikor már a milliomodik dühkitörése volt.

– Semmi!

– Látom… jó lenne, ha elmondanád. Tudod, talán megkönnyebbülnél – vetettem fel, miközben lapoztam egyet a Rómeó és Júlia–ban. James megállt előttem, rám nézett azután megint folytatta az ideges járkálást. Mélyet sóhajtottam, felálltam és felmentem a szobámba. Az ágy melletti szekrényre tettem a könyvet, s leültem a gép elé. Unottan olvasgattam a hírportálokat, azonban rögtön megakadt a szemem valamin.

„Három embert brutálisan meggyilkoltak Genfben!” Azonnal rákattintottam, és olvasni kezdtem a szöveget.

„Egy genfi magánklinika három dolgozóját végezték ki péntek éjjel – egy férfi, és két nő volt az áldozat – adta hírül a svájci rendőrség. Brutálisan megkínozták őket, végül a szívük kitépése adta meg nekik a kegyelemdöfést. Nem tudni, ki volt a gyilkosuk – a rendőrség egy bűnbandára gyanakszik. A klinika igazgatója nem nyilatkozott.”

A cikk alatt egy fényképet tettek közzé a kórházról. Pontosan ugyanaz a hely volt, ahol én is feküdtem. Uramisten! Ha nem jövök el, én is ott lehettem volna, amikor ez megtörténik. Ana viszont még mindig ott van!

Előkotortam Sebastian telefonját és SMS–t küldtem neki. Nem mertem megkockáztatni, hogy felhívjam, hátha Josh közelében van.

Hosszú órákon keresztül vártam a hívását, végül elaludtam az ágyamon összekuporodva, kezemben a telefonnal. A kis készülék csörgésére riadtam fel, s azonnal fel is vettem.

– Mi történt?  – kérdezte morcos hangon.

Nem voltam hajlandó a modortalanságával foglalkozni, ennél sokkal fontosabb volt a mondanivalóm.

– Olvastál ma már külföldi hírportált?

– Nem.

– Akkor nézz meg egyet. Mindenhol ugyanaz a vezető hír: a klinikán ahol Ana van megöltek három dolgozót.

Hosszas csend követte a mondatomat, majd egy éles káromkodás.

– Felhívom Petert és megkérdezem, hogy van Ana. Remélem ebből semmit sem vett észre… már csak ez hiányzik annak a gyereknek!

– Ezért hívtalak…

– Kösz.

Ezzel megszakította a hívást. Tehetetlenül ültem az ágyamban és bámultam a falat. Megtettem minden tőlem telhetőt – legalábbis ezzel győzködtem magam. De a szívemben olyan nagyon mélyen mégsem ezt éreztem.

/Sebastian szemszöge/

Bevágódtam az autó vezetőülésébe, miközben próbáltam kontrollálni a dühömet – bár ez nem igazán sikerült. A megengedett sebesség többszörösével mentem, hogy mihamarabb Josh–hoz érjek és számon kérjem ezt a dolgot rajta. Hangos fékcsikorgás jelezte a főnököm számára, hogy megérkeztem. Amint beértem a lakásába, undorodva fordultam el, mert épp evett valakiből. Krákogtam, hogy vegye észre magát.

– Ó, Sebastian. Minek köszönhetem a látogatásod?

– Küldd el a lányt! – ordítottam.

– Fogd vissza magad, Sebastian! – A lány felé fordult, és elkezdte használni a képességét. – Most menj és kötözd be a sebed!

A lány bódult állapotban felállt, az ajtó felé indult még vérző nyakkal. Josh egyik embere az ajtó túloldalán várta, s lekísérte a lakásból.

– Mitől borultál ki ennyire? – Josh letörölte szájáról az alvadt vért, helyet foglalt az asztalnál. Unottan nézte, ahogy villámgyorsan átszelem a köztünk lévő távolságot és elé dobok egy köteg papírt, amit azután nyomtattam ki, hogy Lilian–nel telefonáltam.

– Megbeszéltük, hogy semmit sem csinálsz addig, amíg nem egyeztetsz velem! Pontosan ezért, mert képes vagy, és elragad az a teátrális fantáziád! – mutattam az újságcikkekre. Felemelte az egyik lapot, elkezdte olvasni. Összevonta a szemöldökét, majd felnézett és elmosolyodott.

– Azért azt el kell ismerned, hogy ez a terv csodás. A kivitelezés pedig egyszerűen briliáns. Kár, hogy nem nekem jutott előbb eszembe! – Még mindig mosolygott. Nem értettem ezt az egészet.

– Ha nem te voltál… akkor ki? – kérdeztem.

– Ezt én is szeretném tudni.

/Lilian szemszöge/

Fura volt azzal a tudattal felkelni, hogy talán ismertem egy gyilkosság áldozatait. Ez nem is gyilkosság volt, hanem egyenesen mészárlás. Undorító, hogy van olyan ember, aki ezek után tükörbe tud nézni.

Az iskolában csak félig voltam jelen – kizárólag testileg, lelkileg egészen máshol jártam. Még az sem tudott kihozni a sodromból, amikor Adam húga megjegyezte, milyen „érdekes” volt a tegnapi szóváltásom Edwarddal. Egyszerűen vállat vontam – ennyivel elintéztem a dolgot. Olyan voltam, mint akinek beadtam egy nagy adag nyugtatót. Kate is megjegyezte, hogy a mai napon szokatlanul csendes vagyok.

James sem tudott szóra bírni otthon, így inkább elvállaltam a bevásárlást. A bátyámnak felettébb jó az étvágya, szóval az étel hamar elfogy nálunk.

Elmentem a helyi szupermarketbe, aminek szigetelése kizárta a zuhogó eső hangját. Lassan toltam a bevásárlókocsit magam előtt a hosszú sorokon végighaladva. Mindenhol találtam valamit, ami fel volt írva a – kimondottan hosszúnak tűnő – bevásárlási listámon hiánycikk–ként.

A hűtőpultnál válogattam a jégkrémeket, amit ma ehetnénk desszertnek vacsora után. Egy feketeerdő ízesítésű mellett döntöttem.

– Jó választás – hallottam meg a hátam mögül.

Lassan megfordultam, az mögöttem álló hamiskásan mosolygó férfi szemébe néztem. Nem kellett volna, ugyanis túlságosan a bűvkörébe vont.

– Mit művelsz? – kérdeztem dühösen.

– Vásárolok Esmevel. Nincs otthon vacsora alapanyag – még szélesebben elmosolyodott, amitől kedvem lett volna beverni azt a túlságosan tökéletes arcát.

– Tudod, hogy értettem. Az egyik percben úgy teszel, mint akit érdekel, mi van velem, a másikban pedig baromira leszarod, hogy élek–e vagy sem! – Bukott ki belőlem.

Arcáról lehervadt a mosoly, helyébe bűntudat költözött.

– Sajnálom.

Felhorkantam. Na persze!

– Kend arra a tökéletesen beállított hajadra a sajnálatodat! Nincs rá szükségem. – Nekiveselkedtem, hogy a kasszához toljam a kocsit, és kifizessem, ami benne van. Mélyet sóhajtottam, amikor rájöttem, hogy még az ilyen letargikus állapotomban is képes volt egy ember felidegesíteni – Edward.

– Lilian! – szólt utánam, de én, mint aki meg sem hallotta, tovább mentem. Könnyedén mellettem termett, amitől megborzongtam. – Tényleg sajnálom a viselkedésemet. De azt hiszem, az lenne a legjobb, ha nem keresném a társaságod. Nem vagyok jó. – Lassan artikulálva ejtette ki a szavakat, mintha gyengeelméjű lennék.

– Ó, azt hiszem ezt már bebizonyítottad velem szemben. Kösz, hogy azért te is beláttad! Így legalább biztos lehetek abban, hogy ténylegesen felém irányul ez az állandó gyűlöleted! – Csattantam fel. Megbántottam. Láttam abból, ahogyan megváltozott a tekintete.

– Egyáltalán nem gyűlöllek – suttogta.

– Akkor jelentkezz egy társulatnál, ugyanis ezt irtó jól tudod leplezni.

– Próbállak megvédeni, hát nem érted? De amint érzékelem, téged ez hidegen hagy…

Ekkor borult ki az a bizonyos pohár… nagyon nehezen tudtam visszafogni magam, és tényleg nem sok hiányzott ahhoz, hogy átrendezzem az arcát.

– Mitől akarsz megvédeni? Hm? – felé fordultam, alig fél méter választott el tőle. Még közelebb léptem, mire nagyot nyelt. Nem válaszolt, továbbra is csak bámult engem.

Nem tudom ez hogyan lehetséges, de az, hogy ennyire közel kerültem hozzá, lecsillapította a dühöm. Helyette valami teljesen mást éreztem, valami újat, amire csak később jöttem rá, mi is volt az. Edward mélyen a szemembe nézett, lassan felemelte a jobb kezét, s finoman az arcomra helyezte. Belélegeztem bőrének illatát, ami szintén tökéletesnek bizonyult. Napfény illata volt. Lehunytam a szemem, elmosolyodtam a megnyugtató érzéstől. Azonban ez egy pillanat múlva szertefoszlott.

Edward amilyen gyorsan felbukkant, olyan gyorsan el is tűnt az áruházból.

Bosszúsan fizettem ki a bevásárlókocsi tartalmát, majd bepakoltam mindent az autó hátsó ülésére.

Nem értem. Miféle játékot űz velem?! Egyáltalán mi volt ez odabent? Mit művelek?

Pár percig csak ültem az autóban. Nem csináltam semmit, nem mertem ráadni a gyújtást, ugyanis ha vezetni kezdek, annak nem lenne jó vége.

De az illata… Most fejezd be, Lilian! Nemrég jöttél el Josh–tól, szóval elég legyen! Visszarángattam magam a valóságba, és hazamentem.

James nem volt otthon, én pedig túlságosan is fáradtnak éreztem magam, így forró zuhanyt vettem, hátha attól felfrissülök. Nem kellett csalódnom a víz jótékony hatásában, ugyanis sokkal éberebbnek éreztem magam az után, hogy kimásztam a zuhanykabinból. Időközben a bátyám is hazaért, így együtt kezdtünk el főzni.

– Hogy telt a napod? – kérdezte. Mostanra sokkal jobb hangulatban volt, mint mikor először hazaérkeztem.

A boltos incidensre gondoltam Edwarddal. Ezt talán nem kellene elmondanom neki. Elpirultam, ahogy szinte megint éreztem bársonyos bőrének érintését az arcomon.

– Tűrhetően. A tiéd?

– Dolgoztam – válaszolta, miközben kutató arckifejezéssel nézett rám.

Nem igazán voltam otthon ebben a testvér dologban – főleg, hogy tizennyolc évvel később tudtam meg, hogy létezik egyáltalán a testvérem –, de be akartam pótolni az elmúlt éveket.

– Lil… – szólalt meg rövid idő után. – Mesélj el nekem mindent azóta, hogy Josh–sal voltál…

És én meséltem. A megismerkedésünket a galériában, az anyám és a közös apánk halálát, azt, hogyan is kerültem Josh–hoz. A magántanulóságomat, a legutóbbi közös karácsonyt, és a betegségemet, ami miatt Svájcba kellett utaznunk. Még azt is, amikor a chicago–i orvos azt mondta, nem vagyok ép lelkileg és ezért vannak rosszulléteim. James összehúzta a szemöldökét, de nem szólt közbe. A szökésemet, és a Kristóffal tett magyarországi utamat kicsit vázlatosan meséltem, és csak annyit mondtam, hogy Sebastian egyik embere segített nekem. Azután a történet végére érkeztem.

– Jól bánt veled? – ez volt az első kérdés, miután megemésztette a történetet.

Elgondolkodva néztem az asztalon lévő vizet, majd azt válaszoltam: – Igen.

– Valahogy nem tudom elképzelni, hogy tényleg szeret… – motyogta, de én hallottam.

– Miért nem?

Rám kapta a tekintetét, s alig láthatóan elpirult.

– Ez egy agresszív vadállat… Ha az a nővér nem megy be a kórházban, bánt téged! Ordítozott veled! – Rengeteg düh vegyült a hangjába, a keze reszketni kezdett, ezért elrejtette azt az asztal alá.

– Nem volt jó passzban…

– Te magad mondtad, hogy ez nem az első alkalom volt, és hogy féltél tőle! De megígérem neked, hogy bármi történjék is, soha többé nem jöhet a közeledbe!

Elmosolyodtam. Sebastian azt mondta, Josh mindig eléri a céljait – bármilyen eszközt is kell bevetnie annak érdekében – így csak reménykedtem, hogy nem talál rám. Jamesnek valóban igaza van; valami nagyon nincs rendben Josh–sal.

– Josh valószínűleg vagy Európában, vagy Chicagoban van. Nem kell aggódnunk – bátorító mosolyt küldtem felé, s abban bíztam, hogy nem tűnik annyira hamisnak, mint amennyire annak érzem.

Most én következtem a kérdezésben – de én valami frissebb információra voltam leginkább kíváncsi.

– Miért nem kedveled Edward Cullent? – böktem ki.

James összehúzta szemét és kutató pillantással méregetett.

– Ez miért érdekel téged?

– Látszik, mennyire nem bírod, ezért.

Mély levegőt vett. Felállt az asztaltól, összeszedte a mosatlanjainkat és nekiállt bepakolni a mosogatógépbe. Én két tányér miatt nem fogyasztottam volna az áramot, de James férfiból van, ez nem érdekelte. Ne húzd az időt, bátyus!

– Mind a ketten hibáztunk a múltban és ennek egy lett a következménye. Csak az ő hibája korábban történt… ha az nincs, akkor nem jutunk el az én hibámig. Nagyon megbántotta egy közös szerettünket, és emiatt egy időre elveszítettük.

Mérlegeltem a magyarázatát, s végül arra jutottam, hogy nem kérdezősködöm tovább. Egyelőre megelégszem ennyivel.

– Furán viselkedik. Az egyik pillanatban még mogorva, a másikban pedig sokkal törődőbb, mint bármelyik másik ember…

James felhorkant. Felém fordult, a szeme izzott a haragtól.

– Kedveled őt?

Elhúztam a számat, s dobolni kezdtem az asztalon, amíg magamban eldöntöttem, mi is lenne a megfelelő magyarázat, ami nem túlságosan sokkoló Jamesnek. Kedvelem, de még mennyire… A mai délután óra folyamatosan a keze bársonyosságára gondolok, arra, milyen megbántott volt, amikor felhánytorgattam neki, hogyan viselkedik velem szemben. A hideg kezére, ami végigcirógatta az arcom.

– Talán –adtam semleges választ, magamban pedig elmosolyodtam. Edward Cullen ma délután egy kicsit betekintést engedett abba a maszkba, amit felállított velem szemben. És azt hiszem, folytatni tudom ennek az álarcnak az összetörését…