44. rész - Születésnap

Sziasztok! Elkészültem a következő fejezettel! :) Kérlek, írjatok kommentet! Nagyon hálás lennék érte! :)
Jó olvasást és jó hétvégét kívánok!
Sok puszi!

"Az igazi ajándék az egyik ember számára a másik ember lehet, a másik szívtől szívig érő szeretete."

Simon András

Másnap nehezen ébredtem fel, ugyanis végre ki akartam aludni magam, de nem sikerült, mivel a bátyám – még eléggé szoknom kellett ezt a szót –, volt szíves korán reggel felébreszteni.

– Ki az ágyból, kishercegnő! Gyere már!

A fejemre húztam a párnát és próbáltam magamtól elhessegetni, de nem nagyon hagyta magát. Teljes testsúlyával rám dőlt, én pedig majdnem megszakadtam tőle.

– Oké, felkelek! – Adtam meg magam, amikor már olyan dolgok kerültek szóba, mint „váza” „zuhany” illetve a „lavór”.

Nyűgös voltam, és amikor ilyen vagyok, kiállhatatlan a modorom. James igyekezett minél gyorsabban elintéztetni velem a reggeli teendőket, amik nekem a mai napon legalább egy óráig tartottak.

Ezek után megláttam a nagy halom szennyest a fürdőszoba padlóján, így mélyet sóhajtva, de beraktam egy adag mosnivalót, azután kérdő tekintettel mentem le James–hez, aki a hűtőt töltötte fel mindenféle hússal és egyéb alapanyagokkal.

– Mondd csak, tudod kezelni a mosógépet?

Félve nézett fel rám, majd – mint aki meg sem hallotta –, folytatta a pakolást.

– Gyere velem! – Sóhajtottam, s felhúztam magammal az emeleti tágas fürdőszobába, és megmutattam miként is működik a mosógép.

– Nehogy összemosd a színeseket a fehérekkel, mert semmi kedvem a kedvenc fehér blúzomat halványkékre, vagy rózsaszínre cserélni, oké?

– Mi lenne, ha ezt az egész mosás–mizériát te vállalnád? – Kiskutyaszemekkel nézett rám, én pedig megráztam a fejem.

Alaposan elkél ebben a házban egy női kéz. Minden tiszta kosz, úgyhogy befogtam Jamest takarítani, az ő legnagyobb bánatára. Viszont engesztelésképpen megfőztem, hogy ne kelljen mirelit kaját ennünk az örökkévalóságig.

– Kész a fürdő és minden csillog–villog! – Jött be, miközben a kezét törölte egy nagy törölközőbe. – Mit főzöl? – Azonnal vigyorogni kezdett, és már fel is emelte a főzőedény tetejét, s beledugta az ujját, hogy megízlelhesse a gyümölcslevest.

– Hé! Veszed nem ki a kezed onnan?! James! – Szigorúan rászóltam, ám ő kivett egy kanalat a mosogatóból és azzal is megkóstolta.

– Nagyon finom lesz, húgi! – Nevetett, majd visszarakta a fedelet, én pedig mérgesen kiabáltam vele, hogy többet be ne merje tenni a lábát a konyhába, amíg nem szólok.

Leült tévét nézni, amiben a tegnapi meccs ismétlését adták, én viszont nagyon nem örültem ennek.

– Ha én nem alhatok, drága bátyám, akkor te se nézd a tévét! – Szóltam szigorúan.

– Alhattál… már tizenegy óra van!

Ránéztem az órára, és tényleg. Onnan a naptárra siklott a tekintetem, s azonnal megakadt a mai napon a szemem. Elfelejtettem a szülinapom!

– Húgi… lesz neked egy meglepetésem – jött be vigyorogva. – Jobban mondva kettő – mutatta fel két ujját. Izgatottan néztem fel a szemébe, ő pedig még jobban elmosolyodott.

Megfogta a kezem és az emeletre húzott, ahol is az ő szobájába vezetett. Ami meg kell jegyeznem, irtó büdös és ráadásul rendetlen is – amolyan tipikus legénylakás szerű szoba.

Kivett a szekrényből egy hosszú, kék ruhát és elém terítette. Csak ámultam a csodás ruhakölteményen, s szemembe könnyek szöktek. Az anyaga mesésen lágy, szinte leomlott az ágyra, s a mély dekoltázs alatt egy brossnak tűnő dísz volt. A ruha felső részét elválasztotta a szoknya résztől egy vastag anyag, ami szintén ugyanabból készült, mint maga ez a költemény.

– Boldog születésnapot, húgocskám! – Magához ölelt, én pedig még mindig az ajándékomat bámultam a válla felett.

– Köszönöm, nem gondoltam, hogy te is tudod… – Suttogtam meghatottan.

Kérdőn nézett rám, én pedig csak legyintettem.

– Még szép, hogy tudom mikor születtél! Elvégre egy család vagyunk! – mondta értetlenül. – Amúgy lesz is alkalmad felvenni – nézett rám mosolyogva, miközben kihátrált a szobából. – Ma ugyanis bálba megyünk! – nevetett, miután meglátta elkerekedett szemeimet.

Miután megebédeltünk, elkezdtünk készülődni. Vagyis én kezdtem el, mivel egy nőnek sok időre van szüksége. Mindent rituálészerűen tettem – ahogy James fogalmazott.

Pontban fél ötre végeztem, mert James bekiabált a fürdőbe, hogy igyekezzek, mert lekéssük az egész bált. Nem tudtam, hol tartják meg ezt az eseményt, de mégis vakon bíztam a bátyámban.

Autóba ültünk és már mentünk is, mint útközben megtudtam, a helyi középiskolába. Ahova én is járni fogok, miután elkezdődik az új tanév – csak azt nem tudom, ezt hogy fogjuk elérni, mivel minden tanulmányi eredményem Josh–nál hagytam. James azt mondta, valószínűleg vizsgáznom kell majd, ahhoz hogy abban az osztályban kezdhessek, amelyikbe valójában járnom kellene.

Izgultam… még sosem voltam bálban!

James rutinosan vezette az elegáns Mercedes márkájú autót, jobb kezét mindvégig a vállamon tartotta, csak néhányszor vette el, hogy sebességet váltson.

Nem telt többe – körülbelül negyed órába –, és megérkeztünk a látványosan feldíszített középiskola parkolójába.

Idegesen húztam vissza a magas sarkú cipőt a lábamra, míg vártam, hogy James kinyissa számomra az autó ajtaját.

– James, nem lesz abból baj, hogy idejöttünk? Elvégre én nem is járok ide! – suttogtam félig halálra váltan.
Bátyám csak legyintett, megfogta a kezem és az épületben lévő tornaterem felé kezdett húzni. Egyedül mi sétáltunk ott, már mindenki bent volt. A terem felől pörgős zene hallatszott, s James már meg is pörgetett, felkészítve az elkövetkezendő időre, amit itt töltünk.

Kinyitotta előttem az ajtót, s abban a pillanatban minden szempár ránk meredt, így elpirultam. James elkezdett húzni az egyik irányba, egy lány mellé, akit ő nyilvánvalóan ismert.

– Kate, hadd mutassam be a húgomat, Liliant!

A sötétbarna hajú, szemüveges lány rám mosolygott, s kezet nyújtott. Ruhája mályvaszínű volt, szép gyöngyökkel a V alakú kivágásnál.

– Hali! Kate vagyok, és már most érzem, hogy nagyon jó barátnők leszünk! – Nevetett, én pedig viszont nevettem. Fura volt normális emberek között lenni, ráadásul egy egész iskolányi ember között… teljesen elszoktam tőle, ugyanis amíg Joshsal voltam, magántanulóként félévente vizsgáztam.

– Nagyon örülök!

Lefutottuk az általános társalgási köröket, amiket ilyenkor szokás: mindig itt éltél–e, hova tervezed a jövődet, én hogyan kerültem is, és a többi…

Azután James lelépett, miszerint nagyon sürgős dolga van, de pár perc múlva visszajön.

– Akkor tanév elején már a mi osztályunkban leszel? – kérdezte, én pedig bólintottam.

– Ha minden jól megy… de hétfőn eljövünk beszélni az igazgatóval, majd ő megmondja mi lesz a teendő ebben a helyzetben.

Beszélgettünk még a barátjáról, Adamről, aki szintén a mi évfolyamunkba jár, és akivel több, mint fél éve járnak. Az emberek hamar megnyílnak a közelemben – bár most azt éreztem, végre önmagam lehetek, nem kell senki elvárásainak megfelelnem. Szóval lelkesen kérdezgettem Katet a kapcsolatukról és magáról a suliról is, amíg James vissza nem tért.

– Hölgyeim, nem szeretnének velem táncolni? – Bájos mosolyt villantott, mi pedig félve néztünk össze.

– Feláldozom magam… – sóhajtottam mélyet, majd megragadtam James kezét és a táncparkett felé húztam.
Egy hatvanas évekbeli szám ment, ami teljesen eltért a bál eleganciájától, de mi nem zavartattuk magunkat. Úgy rockyztunk, akár az akkori fiatalok, miközben rengeteget nevettünk. Amikor vége lett a számnak, Jamest átzavartam egy másik lány elé, én pedig elmentem italt keresni, ugyanis majdnem szomjan haltam.

Ahogy megláttam a puncsos asztalt, mosolyogva indultam el felé, miközben azt mormoltam „megvagy!”.

Odasétáltam, ám amikor megláttam a három előtte álló férfit, kissé megtorpantam. Elbűvölve álltam ott, mert ilyen jóképű férfiakat talán még életemben nem láttam. Szinte már azt lehet rájuk mondani, hogy szépek. Mind a hárman öltönyben voltak, és rám meredtek, én pedig elpirultam, és lesütöttem a szemem. Teljesen kiment a fejemből, hogy egyáltalán hova is indultam, azután mégis eszembe jutott. Így hát erőt vettem magamon, s odasétáltam a puncsos tálakhoz. Még mindig éreztem magamon a tekintetüket, de mivel teljesen nem tudtam megbámulni őket, csak annyit tudtam, hogy szépek.

Merítettem egy papírpohárba a rózsaszín italból, mire a legmagasabb srác, aki egyben a legerősebbnek is tűnt, megszólalt.

– Szóval… ott tartottunk, hogy mekkora fölénnyel is verték meg a Bikák a Lakerst! Én mondom nektek, ez hatalmas előrehaladást jelent nekik az NBA–ben! – Vigyorgott a többiekre.

– A Lakers sokkal jobb volt… – motyogtam halkan, majd inkább egy palack vizet vettem el az asztalról, ugyanis a puncsnak borzasztó íze volt.

– Tessék? – Az erős srác felém fordult, így most már szabadon is megnézhettem – bámulás nélkül. Haja sötétbarna, izmai pedig még az ing alatt is tökéletes vonalakat alkottak. Bármelyik srác ölne ezekért a karokért… azután jobban szemügyre vettem az arcát is. Tényleg helyes volt, mint egy nagy maci, akit csak imádni lehet. A szeme pedig fekete… milyen különös.

– Csak azt mondtam, hogy a Lakers megérdemelte volna a győzelmet, ugyanis az egész játékidő alatt remekül játszottak, és szinte végig vezettek a Bikák ellen… Ha Keith Bogans nem dobja be az utolsó tizenöt másodpercben azt a hárompontosat, a Lakers nyer – vontam vállat, ők viszont tátott szájjal néztek.

Jobban szemügyre vettem a másik két fiatal férfit is. Az egyiknek szőke, hullámos haja a fülét érte, s kíváncsi tekintettel méregetett. Őt nem tartottam különösebben helyesnek, de volt benne valami különleges, amit nem tudtam megmagyarázni. Alacsonyabb volt a másik srácnál, mégis látszott rajta is az, hogy bármikor képes lenne eltántorítani egy katonai hadsereget is – igen, ez volt rá a jellemző; olyan volt, mint egy katona. Egyenes háttal, felemelt fejjel nézett engem.

Utoljára maradt a leghelyesebb férfi közülük. Bronzszínű haja rendezetlen tincsekből tevődött össze, szemének írisze borostyánként csillogott. És ajkai… tökéletes vonalként zárultak össze. Ahogy végignéztem testén, már el is felejtettem, milyen kidolgozott lehet a nagy macié. Elállt a lélegzetem, ugyanis ez a srác maga volt a megtestesült Adonisz. Ha Michelangelo korában élt volna, a szobrász–festő valószínűleg sírva könyörgött volna neki, hogy legyen a modellje. Tekintetemet visszaparancsoltam a szemére, de az övéből kizárólag fájdalmat olvastam ki.

– Nem néztem volna ki belőled, hogy kosármeccset nézel! Emmett vagyok – kezet nyújtott, én pedig lelkesen megráztam azt.

– Lilian – elpirulva mosolyogtam, de szinte le sem tudtam venni a szemem a leghelyesebb srácról.

– Lil, gyere szépen, menjünk! – James keveredett oda mellém, belém karolt, s elkezdett húzni a többiek felé. Hátranéztem, és elmotyogtam egy „örülök, hogy megismertelek”–et, azonban azt még tisztán láttam, ahogy James dühös tekintettel méregeti a három srácot, miközben a táncparkett felé húz.

Amikor átértünk a terem másik végébe, kérdőre vontam Jamest.

– Ez meg mi volt?

– Csak elhívtalak, ugyanis táncolni akarok veled! – mosolygott.

– Én arra a gyűlölködő pillantásra gondoltam Emmették felé! A kosárról beszélgettem vele…– ráztam meg dühösen a fejem.

Az asztalok felé néztem, ahol tisztán láttam, amint a jóképű srácnak magyaráz a másik kettő, majd az faképnél hagyja őket és kimegy a hátsó bejáraton.

– Nem bírom őket, oké? Ennyi az egész… Jössz táncolni? – kérdezte továbbra is vidáman, bár leginkább csak figyelemelterelésnek szánta.

– Lassúzzak a bátyámmal?

Abban a pillanatban váltott át a DJ, így már nem volt kedvem a tánchoz. James vállat vont, s elindult az egyik lány felé, aki lelkesen vetette be magát a forgatag közepébe a bátyámmal.

– És velem… eljönnél táncolni? – Egy bársonyos hangot hallottam meg a hátam mögött.

Azonnal megfordultam, és újra szembetalálkoztam azokkal a fájó borostyán szemekkel.