Sziasztok! Újra hoztam fejezetet! :) Nagyon szépen kérlek titeket, írjatok egy-két komit, jól esne! :)
Jó olvasást és hétvégét kívánok!
Sok puszi, Lilla
 |
"Erre valók a testvérek. Hogy szekálják egymást, hogy megnehezítsék egymás életét. A gyerekek ebben nőnek fel, és ettől edződnek meg. Ez adja az alapot a felnőtt élethez."
Cecelia Ahern
|
Az autóban nem sokat beszéltünk, ugyanis én el voltam
foglalva a gondolataimmal. Mi van, ha ez a fickó itt mellettem egy vadállat és
épp most akar elrabolni? Mi van, ha nem is Sebastian küldte értem? De a
legfontosabb kérdés – mi van, ha ő tényleg a bátyám?
Balra néztem, s óvatosan fürkészni kezdtem az arcának éles vonalait,
sötétbarna, már–már ébenfekete haját, és mélybarna szemeit. Semmiben nem
hasonlított rám. Még csak az orra sem.
Amikor észrevette, hogy figyelem, rám mosolygott, én pedig
elpirulva kaptam el a tekintetem róla, s egyenesen az ablak felé kezdtem
bámulni. Kétségtelenül megvolt a közös vonás: amikor elmosolyodott a szája sarkában
két kis gödröcske jelent meg.
Hogy ne legyen akkora a csend – az elég hosszúnak ígérkező
út során –, faggatózni kezdtem Sebastian felől.
– Honnan ismered?
– Sehonnan – válaszolta lazán, miközben előzgette a többi
lassan haladó autót. – Felhívott az egyik este, hogy ma legyek itt mire leszáll
a géped. Neked pedig azt üzeni, hogy nagyon vigyázz magadra, és ha bárhol
összefutsz Joshsal, azonnal szólj nekem. De ne aggódj, csak sikítanod kell,
ugyanis ott leszek a másik szobában. – Rám vigyorgott, én pedig hüledezve
fordítottam el a tekintetem.
– Mit jelent az, hogy a másik szobában?
– Nem egyértelmű? Hozzám költözöl. Vagyis inkább… – kezdte,
azonban megrázta a fejét, és bocsánatkérően rám mosolygott.
Egy vadidegen házába készültem, vele együtt élni… Komolyan
nem vagyok normális az utóbbi időben.
Ez az egész… te jó ég, van egy testvérem és én erről nem
tudtam semmit, az utóbbi lassan tizennyolc évben! Mégis mik derülhetnek ki ezen
kívül?
Kibámultam az ablakon, és a szűnni nem akaró esővel
foglalkoztam az út hátralévő részében. Semmi kedvem nem volt megbarátkozni
azzal a ténnyel, hogy az apámnak volt egy kalandja anyám előtt – vagy inkább
közben, ugyanis a srác életkorát nem saccolnám többnek, tizenkilencnél. A szüleim
pedig jóval a születésem előtt együtt voltak.
Tudok úgy haragudni a saját apámra, hogy már nincs az élők
sorában? Nyilvánvalóan nem. Amióta meghaltak, minden egyes nap azt kívánom,
bárcsak visszamehetnék, és több időt tölthetnék el velük. De különösebben nem
hiányoznak. Nincs bennem mérhetetlen fájdalom, sem pedig magány. Különös…
Ábrándozásomból az ébresztett fel, hogy James megérintette a
karom.
– Megérkeztünk.
Észre sem vettem, mikor állt meg az autó, sem azt, hogy már
egy kisvárosban vagyunk. Az utolsó dolog, amire emlékszem az a hatalmas zöld
erdő, ami korlátként húzódik végig az út mentén.
Kiszálltam a kocsiból, amíg James kivette a hátsó ülésről az
utazótáskám.
Június ellenére szokatlanul hideg volt, így összébb húztam
magamon a pulóvert.
A férfi a hatalmas családi ház felé intett és mosolyogva
belém karolt.
– Isten hozott újra itthon! – Suttogta a fülembe és a ház
felé invitált.
Az épületet föld színekkel vonták be. Szinte minden barna
volt, még az ablakkeretek is ilyen színben pompáztak. Kedves, otthonos – ez a
két szó volt, ami eszembe jutott róla. Na meg még egy: hatalmas! A Joshsal
közös házunk is eszméletlenül nagy volt, ez sem sokkal kisebb nála.
 |
"Furcsa, milyen gyorsan otthonossá válik egy hely, még ha új is a számunkra."
Emylia Hall
|
Amikor bementünk, még jobban elcsodálkoztam… Pontosan ilyen
bútorokat szerettem volna világ életemben! A hatalmas kanapék a nappaliban a
kandalló előtt – szinte hívogatóak voltak számomra.
Mégsem mozdultam meg, elvégre ez nem az én házam.
– Az emeleten van a fürdő és a szobáink. A nappali… a konyha
pedig ott, hátul. – A nappali melletti ajtóra mutatott, ami egy kis betekintést
engedett a tágas konyhába. – Lil mondd, hogy tudsz főzni! – Könyörgő szemekkel
nézett rám, én pedig elnevettem magam –, először az ő társaságában.
– Ne aggódj, tudok főzni! – Nevettem még mindig, mire egy
megkönnyebbült sóhajt kaptam válaszul.
– Hál’ Istennek! Már elegem van a mirelit kajákból… Annyira
jó, hogy itt vagy!
Félénken, óvatosan közelebb jött hozzám és még óvatosabban
átölelt. Először nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel, de ahogy
csontropogtatóan ölelt, ösztönösen visszaöleltem.
– Nagyon hiányoztál, Lil! – suttogta rekedt hangon a
hajamba.
Amikor elhúzódtam, csalódottság csillant a szemeiben.
– Tényleg a bátyám vagy? – kérdeztem hitetlenkedve.
Heves bólogatásba kezdett, még mindig a karjaiban tartva,
nehogy elájuljak. Vagy csak egyszerűen attól félt, hogy megszököm.
– A kishúgom vagy – mosolygott. – Még ha ez olyan
hihetetlenül is hangzik – nevetett. – Na gyere, kapjunk be valamit, mert már
éhen halok!
A konyha felé ment, én pedig újra körbenéztem a tágas
nappaliban.
Különös volt beleszokni egy új környezetbe. És még
különösebb volt megszokni azt a tényt, hogy van egy bátyám, akivel együtt élek.
– Edél má, az itten terelmére! – James elém tolt egy
hatalmas szelet pizzát, mivel eddig csak őt vizsgálgattam. Már legalább egy
egész dobozzal benyomott, de még mindig bírt enni. Nevetnem kellett azon,
hogyan is beszélt, de azért megfogtam a pizzaszeletet, és szorgosan harapdálni
kezdtem a falatokat.
James rám mosolygott két falat között, s megint előtűntek az
ismerős gödröcskék, amik az én arcomon is láthatóak voltak.
Örömmel nyugtáztam, hogy sokkal többet mosolyogtam ezalatt a
pár óra alatt, mióta ezzel a sráccal vagyok, mint az utóbbi fél évben
együttvéve.
Birtokba vettem a hatalmas szobámat is evés után.
A szoba közepén óriási francia ágy terült szét, az ágytól
keletre lévő ablakon pedig határtalanul áramlott be a friss levegő. Az ággyal
szemben, a fal mentén egy íróasztal volt, fölötte egy polccal és egy
parafatáblával. Az ágy melletti éjjeliszekrényen könyvek voltak – a kedvenc
regényeim egytől–egyig. Amellett pedig egy hatalmas szekrény volt – tele
ruhákkal, amik mindegyike az én méretemben kivasalva, összehajtogatva és
illatosan hevertek a gardrób polcain.
James felé fordultam, aki az ajtófélfának dőlve figyelt
engem.
– Mondd, honnan…? – mutattam a ruhák felé.
– Ne kérdezd! Majd egyszer rájössz magadtól is, hidd el!
Közelebb jött, összeborzolta a hajam, én pedig válaszképpen
a hasába boxoltam. Nevetve terültünk el a padlón, ahogyan próbált legyűrni, és
már közel sem verekedtünk, hanem ő csikizett engem.
Meg kell mondanom – és nagyon nem szívesen –, élveztem a
társaságát. Közvetlen volt, mégis tudtam, amióta csak megfogtam a kezét, hogy
biztonságban lehetek mellette. Miért nem keresett eddig? Mennyi mindentől
megkíméltük volna egymást…!
A telefonom csörgése szakította félbe a pillanatot.
Bocsánatkérően ránéztem a fiatal férfira, aki feltartott kezekkel ment ki az
ajtón.
– Tessék? – szóltam bele a kis készülékbe.
– Sebastian vagyok. Minden rendben veled? – Aggódó hangjától
kissé megijedtem, nehogy most közölje, rossz embert küldött elém, és ez a srác
a mellettem lévő szobában nem is a bátyám.
– Persze. James nagyon jó fej, elég jól megvagyunk.
– Ennek nagyon örülök! – Hallottam, hogy a vonal túlsó végén
mosolyog. – Remélem akkor nem okoztam csalódást, azzal hogy őt küldtem,
vigyázzon rád!
– Örülök neki, köszönöm. – Becsuktam a szobámat és James–t
elválasztó ajtót, s halkan beszélni kezdtem. – Sebastian, ez a srác… tényleg a
testvérem?
Aggódó hangom hallatán a vonal másik feléről hangos kacagás
hallatszott. Még mindig nevetve adta meg a számomra oly megnyugtató választ.
– Igen, ő tényleg az, akinek mondja magát. Emlékszel…
mondtam, hogy Josh elvett valamit tőled…
Már megint erről kezdett el beszélni, az én gyomromban pedig
görcs keletkezett.
–… Ő is köztük volt, Lilian! Szépen lassan vissza fogod
kapni az életed, és boldog leszel!
– Bízom benned… és puszilom Anastaziát.
– Átadom, de le kell tennem. Vigyázz magadra, szia!
Mielőtt válaszolhattam volna, lecsapta rám a telefont.
Tehát tényleg igaz. Eddig szinte remélni sem mertem, hogy
valaha még lehet családom, nemhogy még egy bátyám is. Josh mindig is rajongott
volna az ötletért – bár ő csakis addig örült volna, míg próbálkozunk azzal,
hogy babánk legyen, ugyanis a gyerekeket nem bírta annyira. Ám most áldottam a
sorsot, hogy annyi éven keresztül is képes voltam ellenállni az örökös
unszolásának. Milyen szerencse! Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha mégis
beadom a derekam.
– Hé, húgi! Ha meggyőződtél arról, hogy nem vagyok szélhámos…
húsz perc múlva kezdődik a Lakers meccs! – Hallottam odalentről a vidám
férfihangot.
Mosolyogva mentem el zuhanyozni, miközben azt figyelgettem,
hogy minden olyan fura… Olyan volt ebben a házban lenni, mintha álmaim
otthonában lennék.
A zuhany után lementem a nappaliba, ahol a hatalmas plazma
tévé már bekapcsolva mutatta a sportkommentátort, amint vidáman meséli, mennyi
esélye van az L.A. Lakersnek a Chicago Bulls ellen.
Egy melegítő nadrágban és hosszú ujjú pulcsiban ültem le
James mellé, majd az ölembe vettem a pattogatott kukoricát. Semmit nem értek a
sporthoz, a kosárhoz sem konyítok semmit, de jól esett Jamesszel együtt
háborogni minden elbaltázott dobásnál.
– Nekem is hagyjál, hékás! – Nevetett fel, miközben egy
hatalmas marék kukoricát tömött a szájába.
Én is vele nevettem, majd a félig üres tálat ott hagytam
neki, s kimentem a konyhába újabb adag nasit készíteni. Beállítottam a mikrót,
majd az ajtóból figyeltem James ide–odacikázó tekintetét, amint a meccset
bámulja. Teljesen beleveszett a játék pillanataiba, észre sem vette, hogy őt
nézem. Úgy éreztem, akár a féltestvérem, akár nem – boldog vagyok, amiért itt
van. És azért is boldog vagyok, hogy én itt lehetek. Azért, hogy itthon lehetek.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése