Sziasztok! Hoztam új részt! :) Jó olvasást kívánok, és szeretnék komikat kapni! Kérlek titeket! Sok puszi: Lilla
Lilian szemszöge
(Két nappal korábban)
Kristóf azt mondta, megint el kell mennünk innen, és hogy ez
lesz az utolsó „állomás”, innentől kezdve biztonságban leszek, így már rá sem
lesz szükségem.
– Ezt hogy értsem?
– Úgy, hogy visszamegyek Magyarországra, és neked úgy kell
tenned, mintha soha nem is ismertél volna, rendben?
– Nem tudok úgy tenni, mintha nem ismernélek. Hónapokig
össze voltunk zárva – ráncoltam a homlokom, ő pedig forgatta a szemét, miközben
a reptérre manőverezett, hogy elérjük a gépet.
– Chicagoba megyünk először – terelte a témát. – Utána te
átszállsz egy másik gépre, én pedig hazamegyek.
– Ott hagysz? Mit fogok csinálni? Hova megyek? Kristóf! –
Néztem rá ijedten, ő pedig elvigyorodott. A gyomrom liftezni kezdett, így le
kellett engednem egy kicsit az ablakot, hogy friss levegőhöz jussak.
– Nyugi! Lesz, aki vigyáz rád, de nekem már semmi kedvem
elmenni veled a másik repülőtérig! Meguntalak.
Vállat vont, én pedig jól belé boxoltam.
– Rendben, elmegyek veled, de tudnod kell, hogy amikor azt
mondom, teljesítettem a feladatom, te minden érzelem nélkül fogod magad, és
elindulsz előre, én pedig hátat fordítok. Oké? – Egy pillanatra rám nézett,
azután vissza az útra.
– Igen – válaszoltam remegő hanggal, ami leleplezte,
mennyire bántott, hogy ezt mondja. Csak úgy otthagy valahol, mintha soha nem is
tudtunk volna a másik létezéséről.
– Hé! Hé… – váltott lágyabb hangnemre – nehogy sírni kezdj
nekem! – Bal kezét az enyémre akarta helyezni, de félúton meggondolta magát és
visszahelyezte a sebváltóra.
– Nem értem, hogy bírsz… – kezdtem indulatosan, de inkább
visszafojtottam.
– Elhiheted, hogy nekem sem olyan könnyű – mormolta,
leginkább csak magának. – Randira hívtalak, emlékszel? – Idegesen felnevetett,
majd beállt a parkolóba.
– Mikor indul a gép?
Az órájára pillantott, azután vigyorogva közölte a választ:
– Tíz perc múlva.
– Mikor?!
***
Nem tudtam, hová is megyünk Chicago után, mégis vakon bíztam
Kristófban. Az úton sokat mesélt Bencéről, és a barátairól, akik otthon vannak –
bár egyetlen egyszer sem említette, honnan ismeri Sebastiant, ami
nyugtalanított. Eddig nem nyílt meg előttem, ezért hálás voltam, még ha csak
ímmel–ámmal csepegtetett is információkat számomra. Most bármi jól jött, a
körülbelül nyolc órás úton. Nem mertem ablak mellé ülni, mivel nagyon félek a
magasban, így oda Kristófot szuszakoltam be.
Elővettem a Sebastian által küldött Ipod–ot, amin a kedvenc
számaim vannak, és a fülembe helyeztem a fülhallgatót, amikor Kristóf már nem
mesélt többet az otthonáról. Épp egy jó kis The Script számot dúdoltam, amikor
hirtelen a mellettem elbóbiskoló testőröm a vállamra hajtotta a fejét.
Elmosolyodtam, ugyanis amikor alszik, sokkal aranyosabb és barátságosabb, mint
ébren. Sokkal! Nagyon kifáradhatott az elmúlt időben, amit a rám való
vigyázással töltött. Sajnáltam szegényt, ugyanis ilyen hosszú munkája még
láthatóan nem volt, ami ráadásul napi huszonnégy órában igénybe vette őt.
Hamarosan leszállni készülődtünk, így az utaskísérő odajött,
hogy szóljon nekünk, kapcsoljuk be a biztonsági övet. Fel akarta ébreszteni
Kristófot, de nem hagytam. Majd én.
– Kristóf! – suttogtam. Óvatosan megérintettem a kezét,
viszont erre nem reagált. Ekkor megérintettem az arcát és újra a nevét
ismételtem. Mocorogni kezdett, vett egy mély levegőt majd ismét a vállamra
hajtva a buksiját egyenletessé vált a légzése. – Ébresztő! – a fülébe
suttogtam, és közben a fejét áthajtottam az ülésére.
Erre már felébredt, s riadtan nézett körbe.
– Mi történt? – kérdezte rekedt hangon. Gyorsan megdörzsölte
a szemét, majd pislogott párat.
– Elaludtál. És hamarosan leszállunk Chicagoban –
jelentettem ki diadalittasan.
– Oké, akkor készülődj, mert a másik gépünkig fél óránk lesz
mindenre.
Ismét elképedve bámultam rá, s elkezdtem szidni, amiért
ilyen szorosra tervezte a programot. Egy nőnek több kell fél óránál, hogy normális
állapotba hozza magát nyolcórányi repülés után!
Kinyújtóztatta a végtagjait és mosolyogva nézte, ahogy
dühöngök.
Az újabb repülőút már sokkal gyorsabban telt. Mint kiderült
a becsekkolásnál, Seattle–be készültünk, amit nem értettem, de ezt csak
felírtam a listámra. Az utóbbi hónapokban, fejben legalább hét oldalnyi listát
készítettem, amin csak azok a dolgok vannak, amiket nem értek.
Mint mondtam, ez az út sokkal gyorsabban telt el, mint az
előző. Most én aludtam el a gépen, és bármilyen nevetségesen is hangzik,
Kristóf ölében ébredtem, aki a hajamat simogatta.
Amikor ez eljutott a tudatomig, kiugrottam onnan és rémülten
bámultam rá.
– Mégis mit kerestem ott?! – Hangom eléggé éreztette a
bennem egyre jobban feltörő hisztériát.
Kristóf a levegőbe emelte mindkét kezét, védekezésképpen.
– Rosszat álmodtál, és nyöszörögtél. Azután átvettelek az
ölembe és megnyugodtál. Csupán ennyi történt, semmi több. Mégsem hagyhattam,
hogy az összes utas egyenként jöjjön ide, hogy fogjam be a szád! Ez az utasok
kényelmét szolgálta. – Elégedett vigyor ült ki az arcára, én pedig megráztam a
fejem.
– Hihetetlen vagy!
Az utolsó – mint megtudtam –, fél óra alatt csak párszor
szólalt meg. Majd amikor a pilóta a hangosbemondón közölte, hogy azonnal
leszállunk, akkor heves magyarázásba kezdett.
– Emlékszel, mit mondtam az autóban? – Kérdezte feszengve,
látszólag nem nagyon szerette volna felemlegetni.
– Azt hogy meguntál. Igen, tökéletesen emlékszem!
Gúnyos mosoly jelent meg az arcán. Természetesen nem erre
célzott. Mind a ketten tudtuk, hogy arra a kis monológjára utalt, miszerint nem
szabad búcsúzkodnom.
Lassan bólintottam, ő pedig kifújta az eddig bent tartott
levegőt.
– Jó. Ehhez kell tartanunk magunkat – bólintott.
A leszállás könnyen ment. Én pedig egyre jobban bepánikoltam
attól, hogy egyedül kell lennem.
A reptéren sétáltunk a várakozó felé – Kristóf húzta a
bőröndjét, én pedig az utazótáskámat cipeltem – ehhez ragaszkodtam.
Amikor megláttam, hogy a szeme sarkából egyre gyakrabban
pillant rám, rájöttem, hogy hamarosan itt hagy.
– Megmondhatod a főnöködnek, hogy elvégezted a feladatod! –
Hangom sértettséget és dühöt sugárzott, mire láttam, hogy megbántódik.
– Lilian… sajnálom! – csapott a lábára. – Ezt kell tennem,
Se… vagyis a főnök azt mondta, külön kihangsúlyozta, hogy ne nagyon tűnjön fel,
hogy együtt vagyunk! Búcsúzásról pedig szó sem lehet.
– Akkor menj! Köszönöm, hogy eddig vigyáztál rám… – tettem
hozzá lágyabban.
– A telefon, ami nálad van… csak a főnök tudja a számod. Azt
mondta, néha majd felhív – vont vállat. – Vigyázz magadra! – elmosolyodott,
majd a kijárat felé nézett. Feltette a napszemüvegét és elindult pont az
ellenkező irányba, oda, amerről jöttünk.
Hosszasan néztem, amíg el nem tűnt a hatalmas tömegben, ami
irreálisan ellentmondott a repülőtér méreteinek. De gondolom, minden
kisvárosbeli idejön, ha utazni akar.
Tehetetlenül álltam a váró közepén – az utazók legnagyobb
bánatára, ugyanis nem győztek kerülgetni–, és nézegettem körbe–körbe. Kristóf
azt mondta lesz, aki vigyáz rám. De… itt mit kellene csinálnom? Egyedül vagyok,
semmilyen útmutatást nem kaptam, hogy mit tegyek, csak hogy vigyázzak magamra.
Még Sebastiant sem tudom felhívni, ugyanis mindig más helyről telefonált –
legfőképp utcai telefonfülkékből.
Kezdett eluralkodni rajtam a pánik – legalábbis ennek jeleit
fedeztem fel magamon. A homlokomon gyöngyözött az izzadtság, iszonyatosan
melegem lett, és kapkodni kezdtem a levegőt. Majdnem elájultam, annyira
bepánikoltam.
Leroskadtam az egyik székre, egy üveg vizet kerestem a
táskámban, de sajnos nem találtam. Az emberek nem foglalkoztak velem, nyilván
azt hitték, bolond vagyok, vagy hasonló.
Rövid idő után azonban meghallottam, hogy valaki a nevemet
kiáltja.
– Lilian! Lil, jól vagy? – Egy fiatal srác ugrott oda
hozzám, elém térdelt és folyamatosan a nevemet hajtogatta.
– Vizet… – csak ennyit tudtam kinyögni, ő pedig felordított,
így minden tekintet ránk szegeződött.
– Hozzon már valaki egy üveg istenverte vizet! Nem látják,
hogy rosszul van?! – Visszafordult hozzám, próbált megnyugtatni. – Vegyél mély
levegőt! Most lassan fújd ki.
Egy idegen nő rohant oda hozzánk egy palack vízzel, s abból
ittam egy hatalmas kortyot. Éreztem, ahogy a fiú légzés technikájának
alkalmazása lecsillapítja az őrülten dobogó szívemet.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, de nekem óráknak tűntek
még a percek is.
– Jobban vagy?
– Igen, köszönöm.
Megkönnyebbülten felsóhajtott, s a kezét nyújtva felállt.
– Akkor gyere, menjünk haza! És el kell mesélned, hogy eddig
hol voltál!
Tágra nyílt szemekkel néztem rá, kezétől elhúzódtam.
Miket beszél?
– Bocsánat, de fogalmam sincs, kicsoda maga!
Döbbenetet láttam a szemében. Alaposan végigmért, majd
hitetlenkedve ezdett hosszas magyarázásba:
– Lil, én vagyok az, a testvéred! James! – hevesen
gesztikulálva próbált minden szót az értésemre adni, ám én tiltakozni kezdtem,
miután kicsit felocsúdtam az előbbi mondatától.
– Maga nem lehet a testvérem, arról bizonyosan tudnék! Az én
szüleim meghaltak, amikor tizennégy éves voltam. Anyám pedig sosem volt sem
előttem, sem pedig utánam terhes – közöltem nemes egyszerűséggel.
– Ne bolondozz már velem!
A fiú hitetlen arca átcsapott aggódóba. Aprót bólintott,
majd megértően odaült a mellettem lévő üres székre.
– Lil… én a féltestvéred vagyok. Apánk, miután… – itt
hirtelen abbahagyta, majd másképp folytatta – mielőtt te megszülettél volna, az
én édesanyámmal volt. A bátyád vagyok! – Erősködött.
– Nem lehetsz a bátyám! Az apám elmondta volna, ha lett
volna még egy gyereke! – Kemény tekintettel néztem rá, ő pedig állta azt.
Semmi hasonlóságot nem éreztem kettőnk között.
– Lilian, ne játszd már a hülyét! Tényleg semmire nem
emlékszel, vagy most engem akarsz megtréfálni, mert ez kimondottan nem jó vicc!
– Hangja enyhe dühöt sugárzott, én pedig elfordultam tőle.
– Nem, nem emlékszem és egy ilyen bunkó alakra nem is
akarok!
Mély levegőt vett, és hangosan kifújta azt.
– Ismersz egy Sebastian nevű férfit? – kérdezte halkan.
Azonnal visszafordultam, mert ez a név igenis felkeltette az
érdeklődésem. Már hogyne ismerném! Így persze mindjárt más lett a helyzet, ha
ez a srác olyan ember, aki szintén tudja, kicsoda Sebastian.
– Felkeresett engem három napja. Igaz csak telefonon, de
tudta, hogy a bátyád vagyok, és arra kért, hogy amikor megérkezel ide, vigyelek
haza. Na meg persze arra, hogy vigyázzak rád, mivel az őrült expasid…
– Josh nem őrült, ezt azért tisztázzuk! Fogalmam sincs miért
is hallgattam Sebastianra, amikor azt mondta, hogy szökjek meg a kórházból!
James szemei elkerekedtek, azt követően megrázta a fejét,
hogy kitisztuljon nála a kép.
– Miféle kórház? Na jó, ezt majd útban hazafelé elmeséled…
– Nem megyek veled sehová, ugyanis fogalmam sincs, ki is
vagy! – Szűrtem ki a fogaim között.
– Láthatóan Sebastianban viszont megbízol. Ő pedig rám
bízott, és valószínűleg okkal tette ezt, nem? – Szemei könyörgést árasztottak, így
beadtam a derekam, de csakis Sebastian miatt. Tényleg oka lehetett arra, hogy
James–re bízzon. Ha más nem, akkor lehet, hogy valóban a testvérem.
Felvette a vállára az utazótáskám, s a kezét nyújtotta
felém. Bizalmatlanul, de megfogtam azt, és nem bántam meg. Ahogy mellette
sétáltam erőt, biztonságot és szeretetet éreztem áramolni felőle. Ez egy kicsit
engem is megnyugtatott, hogy nem egy pszichopatával készülődöm elhagyni ezt a
forgalmas helyet – na, nem mintha az emberek annyira segítőkészek lettek volna
itt, mint tapasztalhattam.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése