41. rész A bál

Sziasztok!
Sajnálom, sajnálom, sajnálom!!! Gondjaim akadtak mostanában (kicsit sok...) és emiatt semmi energiám nem maradt írni, de most hoztam a részt! :) Fény derül végre mindenre... : )
"Annyira vágysz valamire, olyan sokáig reménykedsz, míg már elfogy a remény, és a beletörődés lép a helyébe. Lassan el is felejted, mire vágytál. És akkor, mikor mégis megkapod, amiről már lemondtál, egyszerre érzel határtalan boldogságot és kínzó félelmet."


/Edward szemszöge/

Reménytelen. Ezt suttogta az összes hang, amit csak hallottam. A családomé, a távoli ismerőseimé, akiket felkerestem, de még a farkasoké is.
Hárman maradtunk, akik nem adtuk fel. Én, James és Jacob. A többiek mind visszatértek a régi kerékvágásba, már senkit sem érdekelt, mi történt hónapokkal ezelőtt… Fél éve. Már senki nem kutatott Lili után – elmúltak azok az idők.
Húgom, Alice is csak annyit mondott: tovább kell lépnünk. De hogy mondhat ilyet? Hisz a barátnője! Miért kényszerít mégis arra, hogy hagyjam magam mögött a múltat, amiben szerepelt egy boldog élet lehetősége, immár másodszorra?
Tudtam, hogy minden az én hibám. Ha akkor nem sokallok be, nem megyek el, meg tudtam volna védeni. De most, hogy ki tudja, merre van, lehet, hogy elrabolta a barátja, vagy tényleg csak kilépett az életünkből… ezt nem tudom elfogadni.
  Edward, abba még nem gondoltál bele, hogy direkt ment el, nem pedig elrabolták? Azt mondta, meg akar minket védeni – láthatóan ez sikerült, mivel az őrült exe nem támadott meg minket. – Rosalie cseppet sem palástolta érzelmeit Szerelmem iránt. Tudtam, mennyire gyűlöli, amiért ismét egy halandó nőbe szerettem bele. Most azonban nem a harag szólt belőle. Csupán felvázolt egy másik lehetőséget, amiben Lili jól van, még ha távol is tőlem.
  Érzem, hogy bajban van – közöltem.
A családommal való kapcsolatom lényegesen rosszabb lett, mint ezelőtt bármikor. Ha láttak is, röpke pillanatokra, amíg esetleg hazamentem leváltani a rongyos ruhákat, amiket már napok óta viseltem. Az iskolába ugyan még bejártam, de különösen ügyeltem rá, nehogy még véletlenül is összefussak Lili barátaival. Ha csak egy kérdést is feltennének róla, biztos vagyok benne, hogy nem bírnám ki.
Június van.
Lassan megkezdődik a nyári szünet. És akkor még több időm lesz gondolkodni. Bár az utóbbi egy hétben a húgom gondoskodott róla, hogy lefoglaljon.
Elvállalta az év végi bál szervezését, amiben nekem sajnos nagyon sok feladatot szánt.
Az ember nem is gondolná, mennyi mindent kell megszervezni, amíg bele nem csöppen egy ilyen „eseménybe”. Vagy csak Alice akart mindent ilyen tökéletesnek. Egyedül is el tudta volna intézni, akár egyetlen éjszaka alatt is, de értékelem, hogy legalább próbál lefoglalni, hogy ne gondoljak annyit Lilire.
Hihetetlen, hogy fél éve eltűnt, és mi még nem bukkantunk a nyomára.
 Fiam! – Carlisle ült velem szemben a konyhaasztalnál.
 Hm?
 Tudom, hogy most nem igazán ez a legnagyobb problémád, de… már egy hónapja nem vadásztál. Ráadásul minden nap emberek közelében vagy… nem lesz ennek jó vége.
Nem igazán érdekelt. Egyre jobban csak azon gondolkodtam, hogy Lilinek holnap lesz a születésnapja és nem ünnepelhetem vele. Pontosan aznap, amikor a bál is.
– Holnap elmegyek vadászni – ígértem. Kétségek gyötörték az épelméjűségemet illetően, abban biztos voltam–, ehhez nem kellett olvasnom a gondolataiban.
Mondjuk ez sem újdonság számomra. Az elmúlt fél évben az egész családomat meghökkentően viselkedtem. De Carlisle komolyan aggódott miattam. Már azt is felvetette, hogy ideje lenne elmennünk innen, csak azért, hogy én kissé megnyugodjak. Mintha ez lehetséges lenne…
A farkasokkal való egyezségünk is egyre jobban lazult. Pár hónappal ezelőtt még közösen indítottunk keresőhadjáratot, ma pedig nem is beszélünk. Néha felhívom James–t, hátha tud valamit, de ennyi. Ők is kezdik feladni.
– Edward! – Alice kedvesen mosolygott rám, miközben egy hatalmas fóliába burkolt valamit tartott a kezében. Épp most ért haza – a csomagjaiból ítélve vásárolni volt. – Mivel tudom, hogy úgyis elfelejtenéd, ezért voltam olyan kedves és figyelmes, hogy megvegyem az öltönyödet! – Vigyorogva csomagolta ki a drága Armani öltönyt, én pedig elképedve figyeltem.
 Tessék? – Néztem rá felvont szemöldökkel. Ő megrázta előttem a vállfát, én pedig felhorkantam. – Hülyéskedsz, Alice?! Azt hiszed, elmegyek arra az idióta bálra, amit hetek óta szervezel? Tudod, hányadika lesz holnap?
  Június nyolcadika – suttogta.
 Igen, Lili szülinapja – Hangom elcsuklott, alig bírtam megállni a tombolást. Legalábbis ami törött üvegekkel járna.
 Edward, én… nagyon sajnálom. Nem akartam… – láttam rajta, mennyire megbántottam azzal, amikor becsméreltem az általa fontosnak vélt bált. Nekem kellett volna bocsánatot kérnem, de ez most nem ment. Húgom felvette a csomagjait a földről és könnyek nélküli sírással küszködve felment az emeletre.
 Nagyon durva voltál vele – közölte nevelőapám, majd felállt az asztaltól és Alice után ment az emeletre.
Igaza volt. Megbántottam Alicet, s bármit is tennék ez már így maradna.
Sötétedett, szóval úgy döntöttem, itt az ideje elmennem vadászni. Nem akartam holnapig várni – azt hiszem, egy kicsit a szomjúságom is fokozta az ingerültségemet. Olyan rég lett volna, amikor utoljára vadásztam? Carlisle azt mondta, egy hónapja. Elrepült az idő.
Nagyon szerencsésnek bizonyultam: találtam egy pumát és egy barnamedvét is. Így kissé jobb kedvvel mentem vissza a házhoz.
Egész éjjel vadásztam. Nem akartam elsietni a dolgokat, vagy csak nem akartam a családom szeme elé kerülni. Tényleg kibírhatatlan voltam az utóbbi időben, ők mégis türelmesen várták, hogy visszatérjek a valóságba. Talán igazuk volt – el kellene mennünk innen és nekem el kellene felejtenem Lilit. De hogyan is tehetném ezt? Elfelejteni a boldogságot, amit vele éreztem? A gyönyörű kék szemeit, amik boldogan mosolyogtak akárhányszor meglátott?
Különös… egyáltalán nem hasonlít Bellára. Már nem. Eleinte fel sem tűnt, hogy az ő lánya, annyira mások. Lili sokkal hevesebb, de nyugodtabb is, ha arról van szó. Bella meleg barna szemei pedig…
Elég!
Direkt kínzom még jobban magam? Nem elég a most kialakult helyzet?
Hazafelé menet leültem a folyó partjának egyik kövén, hogy tudjak gondolkodni. Eléggé távol voltam a családomtól, mégis hallottam a gondolatokat. Jasper Alice–t rajongta körül, Emmett és Rosalie pedig… Esme az ablakban állt és távolról figyelt engem. Szomorú volt miattam. Már másodjára örült túlságosan a boldogságomnak, amiből aztán ismét nem lett semmi. Rá kellett jönnöm, hogy nem csak én megyek tönkre… a családomat is tönkreteszem a viselkedésemmel. Ők is elveszítették Lilit, nem csak én. Alice pedig különösen búskomor volt azóta, őt csak a bál gondolata villanyozta fel, én pedig ezt is elrontottam számára. Megint önző voltam. Nem gondoltam másra, csakis magamra.
Figyeltem Alice gondolatait. Tudtam, hogy nem kellene, és azt is, hogy megbántanom sem kellett volna, de ha már megtettem, akkor helyre akartam hozni.
Sértettséget és bánatot olvastam ki, a bál iránt érzett izgatottsága mellett.
Mélyet sóhajtottam, mert sajnos nagyon is tudtam, mivel engesztelhetem ki, amit nem akartam teljesíteni. Semmiképpen sem.
A Nap első sugarai már előbújtak. Hajnalodott.
Boldog születésnapot, Szerelmem! Gondoltam, miközben a szívem újra darabokra hullott.
Próbáltam kiverni a fejemből, miközben igyekeztem nem eldönteni a kiengesztelésül szánt „ajándékomat” Alicenek. Ő persze megérezte, hogy készülök valamire, még ha nem is tudta pontosan, mit akarok.
Nem volt erőm ma iskolába menni. Így is minden gondolat a bál körül forgott, hát még a helyszínen. A tanárok úgy is tudták, hogy nem képesek ilyen állapotban befogadni semmilyen információt a diákjaik.
Röhejes… Egy ennyire primitív dolgot, mint a bál, aminek semmi haszna… Emberek…
A testvéreim persze elmentek. Jobbnak találtam nem hallgatni a gondolataikat, főleg, hogy Emmett ilyen állapotban van. Legalább a harmadik ruháját tépte szét Rosalienek ma reggel.
Nevelőanyám gondolatai csapták meg a fülemet. Komolyan aggódott miattam.
„Nagyon remélem, hogy megtalálod a boldogságot Edward!”
Szomorúan elmosolyodtam, és igyekeztem úgy tenni, mintha valamennyire összeszedtem volna magam.
Valamennyire segített a tudat, hogy a többiek már elindultak az iskolába és nekem nem kell hallgatnom a gondolataikat. Esme pedig mostanra elterelte a gondolatait, én pedig hálás voltam érte, hogy nem hangsúlyozza a sajnálatát irántam.
Kivettem a láncot, amit sikerült megmentenem a régi házunkból a háború után. Anyámé volt, s úgy gondoltam, ez lenne a legmegfelelőbb ajándék, amit csak adhatok. Tudom, hogy ha az anyám élne, akkor ő is Lilinek szánta volna.
Gondosan visszaejtettem az újonnan vett dobozba és a szekrényem fiókjába rejtettem a kis ajándékot. Talán egyszer még lesz alkalmam átadni.
Nagyot sóhajtottam, amikor elérkezettnek láttam az időt arra, hogy teljesítsem Alice kívánságát. Semmi kedvem nem volt a társasághoz, mégis kénytelen voltam bocsánatkérés céljából elmenni. Remélem innentől kezdve leszáll rólam az egész családom…

Alice reakcióját látni kellett volna. Amint beléptem a tornaterembe, öltönyben, az arca felragyogott, és emberi tempóban odafutott hozzám barackvirág színű ruhájában a nyakamba vetette magát.
– Köszönöm, köszönöm, köszönöm!!! – Visítozta egyre hangosabban, én pedig lepisszegtem.
– Tartozom neked ennyivel – mosolyt erőltettem az arcomra.
– Hé, Edward! Most hogy visszatértél az életbe, mi lenne, ha idejönnél hozzánk is? – Kiáltotta oda Emmett.
Körbenéztem a teremben: még nem sokan voltak, legfőbbképp csak tanárok, ugyanis a bál még nem kezdődik, csak fél óra múlva.
Odamentem a családomhoz, akik örömmel fogadtak, bár kissé távolságtartóan, miközben arra gondoltak, vajon mikor kattanok be újra.
Az emberek szállingózni kezdtek, és lassan elindult a kötelező „táncoljon mindenki mindenkivel” című epizód… Természetesen engem sem hagytak ki, legalább háromszor táncoltam Alice–szel és kétszer Rosalieval.
Amikor valami gond adódott az italokkal, szerencsére Alicenek el kellett mennie, és visszamehettem a puncsos asztalhoz, ahol a fivéreim álltak.
– Rendes volt tőled, hogy eljöttél. – Jasper rám mosolygott. Bár tudom mennyi erőfeszítésedbe telik, hogy boldoggá tegyél mindenkit.
– Nem akartam még több fájdalmat okozni Alicenek – mormoltam.
– Hát, pedig mostanában nem voltál a tapintat mestere – vigyorgott Emmett.
– Kösz, haver.
– Mármint érted, hogy mondom, nem? Ez az egész dolog Lilivel és az eltűnésével kapcsolatban… olyan deja vu érzésem van.
– Fogd már be, Emmett! – szólt rá Jazz. – Lényeg, hogy itt vagy – nézett rám megértően.
Elfordultam és mély levegőt vettem. Az utóbbi időkben nem igazán hallgattam a testvéreim gondolatait, de az a megértés és leginkább sajnálat, ami Jasperből áradt – úgy éreztem megfojt.
Ám abban a pillanatban minden megváltozott. Az egész terem lefagyott, és elállt az emberek lélegzete. Egy lassú szám hallatszott a háttérben, de a cipők súrolása a padlón nem. Mindenki megállt. Nem értettem semmit, hogy mire fel ez a nagy lefagyás, de mikor elkezdtem megfordulni, megláttam, hogy a fivéreim is ugyanúgy bámulnak tátott szájjal abba az irányba, ahol az emberek vannak.
– Mi a…? – Kezdtem, de Jasper elhallgattatott.
– Edward, nézd!

Odafordultam, és egyszerűen nem hittem a szemeimnek. Az ajtóban két ember állt, egy fiatal lány és egy srác. A lány kék ruhája selyemként omlott a testére, s barna hullámos haja a vállára hullott. Szégyellősen lesütötte a szemeit, és kézen fogva követte a fiút, aki a tömegbe húzta. Nem tudtam megmozdulni, annyira gyönyörű volt, és annyira félénk.
Ledöbbenve álltam ott, annyira hihetetlennek tűnt ez az egész. Még álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha újra láthatom.
– Mire vársz, menj már oda hozzá! – lökött meg Emmett, és én el is indultam, amikor felébredtem a kábulatból.
Ez egy álom? Ha az is, nem számít, akkor folyamatosan ezt szeretném álmodni, amíg csak élek! Az, hogy újra láthatom Őt, az maga a mennyország. Köszönöm!
Azután, amikor elindultam, rá két másodperccel fölbe gyökerezett a lábam.
James figyelmeztető pillantással nézett rám és gondolatban üzent.
Maradj ahol vagy!
Nem értettem miért nem engedi, hogy odamenjek Hozzá. Miért akar továbbra is kínozni bennünket? Mert azt azért gondolom, hogy nem csak én szenvedek ettől annyira.
James Kate–hez vezette Lilit, és otthagyta, hogy beszélgessenek, fejével pedig az ajtó felé intett, amikor eléggé eltávolodott tőlük.
Követtem a parkolóba, ahol idegesen toporzékolt.
– Mielőtt bármit is kérdeznél, tudnod kell valamit. – Mondta, és közben idegesen dobolt a lábával. Rám nézett, kicsit elbizonytalanodott és rövid szünet után azt mondta: – Lehet, jobb lenne, ha leülnél.
– James, mondd már, mert nagyon ki vagyok akadva, hogy nem engedtél oda a szerelmemhez! – Sziszegtem a fogaim között.
Nagyot nyelt, látszólag elhalasztotta volna ezt a beszélgetést még pár órával vagy esetleg pár hónappal.
– Lilinek fogalma sincs semmiről.
Ezzel nem tudtam mit kezdeni. Miről nincs fogalma? Mit nem tud?
– Mi van?
– Lili az égvilágon semmit nem tud azon kívül, hogy én a bátyja vagyok. Nem tud a vámpírokról, a vérfarkasokról, nem tud a családjáról, arról, hogy itt élt, semmiről nem tud semmit. Fogalma sincs róla, ki vagy. Nem ismeri a barátait, semmit nem tud az eddigi életéről.
James szavai villámcsapásként hatottak rám. Elgyötört arccal néztem rá, ő pedig elhúzta a száját, és felidézte a reptéren történteket. Lilian csodálkozva bámult rá, nem tudta ki ő.
Igazam volt, ez tényleg csak egy álom, ami beteljesületlen marad.
– Az a rohadék… – Egyre növekedtek bennem az indulatok, mégis próbáltam lenyugtatni magam, nehogy olyat tegyek, amit megbánnék.
– Mindent elvett tőle, ami az övé volt. Az összes emlékét. – Mély levegőt vett, s próbálta kiűzni az elméjéből Lili kétségbeesett arcát, amikor elárulta neki, ki is ő. – Innentől fogva te döntesz.
Zsebredugott kézzel visszasétált a terembe, engem pedig otthagyott a parkolóban.
Mihez kezdjek? Végre visszatért a szerelmem, esélyem van a boldogságra, de ilyen áron? Rángassam bele egy olyan életbe, amit soha nem akart? Mindig is ember szeretett volna lenni – utálta magát, amiért vérfarkas. Vegyem el tőle egy normális élet lehetőségét, amit ennyi év után megkapott? Egy életét, amiben lehet normális családja – férje, gyerekei?
Nem. Azt hiszem, ennyire nem vagyok önző.
Mindig is ilyen életet szeretett volna magának, nem vehetem el tőle azt, amit szeretne. Hogy is tehetném?
Lassan felálltam és visszamentem a családomhoz.
Idebent már teljesen megnyugodtak a kedélyek, mindenki vidáman táncolt és nevetett. Pár gyerek egy kólásüvegbe rejtett piából próbált önteni a puncsba, amit innen vettek, de lebuktak.
Alice ott állt Jasper mellett, és engem várt, izgatottan és értetlen arccal, hogy miért nem vagyok Lili mellett.
– Edward, te meg mi az ördögöt keresel itt? Miért nem vagy Lilivel? – kérdezte.
– Azért, mert fogalma sincs róla, ki vagyok. – Hosszasan elmeséltem nekik a James–szel folytatott beszélgetésemet, ők pedig kíváncsian hallgatták azt.
– Ezt nem hiszem el… – sziszegte húgom. – De… akkor menj oda, hódítsd meg újra!
– Alice, te belekevernéd ebbe a világba? Kockáztatnád a biztonságát, csak a saját boldogságod miatt? Mert én nem…
Alice sajnálkozó tekintetet vetett rám, majd a tömegben megkereste Lili arcát, így még ha csak az ő szemein keresztül is, de láthattam.
Boldogan beszélgetett James–szel és Kate–tel, akik vigyorogva válaszolgattak neki.

Azután… Alice tekintete összekapcsolódott Liliével. Hosszan néztek egymásra, végül a húgom kapta el a tekintetét. Semmi felismerés nem látszott a szemeiben.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése