40.rész

Sziasztok! Hoztam részt*-* :)
Igazából ezt egy átmenetnek szánom, mivel majd most kezdődnek az izgalmak! :)) Ezért is nem adtam címet, mert ez egy előkészítő rész. Jó olvasást!

Pussz, Lilla

Hosszú idő után érkeztünk Londonba. Kristóf alig szólt hozzám egész úton, még a repülőn sem volt hajlandó beszélgetni. Minél jobban erősködtem, annál kevésbé akaródzott neki válaszolgatni. Például arra, hogy miért pont ő van itt velem, egyáltalán nem válaszolt.

Lassan teltek az órák számomra. Próbáltam elterelni a figyelmemet arról, hogy miért is kell most menekülnöm. Végül is, Josh a barátom (volt?) miért baj az, ha keres engem?

Az égvilágon semmit sem értek ebből az egészből!

–        Éhes vagy? – kérdezte Kristóf a hotelszobában, miközben keze a telefonért nyúlt.

–        Nem – válaszoltam rekedt hangon. Már másfél napja egy falatot sem ettem, de nem is menne le a torkomon, bármit is tennék.

–        Pedig nem ártana, ha ennél. Bármennyire is azt hiszed, hogy egy kegyetlen dög vagyok, csak rád vigyázok. Szóval ne a kaján töltsd ki a mérged, hanem inkább rajtam.

–        Nem vagyok éhes.

A kanapén ültem, s bámultam a mérhetetlenül zuhogó esőt. A könnyeimre hasonlítottak, amiket azért ejtettem minden éjszaka, mert nem tudom, mi történik. Minden az utóbbi hetekben romlott el, amikor megbetegedtem. Akkor vesztem úgy össze Josh–sal, akkor kellett eljönnöm búcsú nélkül.

Hirtelen álltam fel, Kristóf pedig felnézett rám. Megindultam az ajtó felé, azonban ő elkapta a karom és visszarántott.

–        Mégis hová mész? – kérdezte összehúzott szemöldökkel. Barna szemei dühöt sugároztak, amikor elmondtam neki a válaszom.

–        Haza! A barátomhoz, aki vár engem, mert szeret – suttogtam dühödten.

–        Szeret? Ó, drágám azt azért nem mondanám!

Elhűlve néztem izzó szemeibe. Már nem akartam kirántani a kezem szorításából, csak azt akartam, hogy megmagyarázza, mi folyik itt.

–        Miért mondod ezt?

Összeszorította a száját és nem válaszolt. Tehát tud valami olyat, amit nekem is tudnom kellene, csak nem mondja el.

Visszaültem az ágyra, felhúztam a lábam, s ráhajtottam a fejem. Úgysem tudok kiszedni belőle semmit, szóval értelmetlen továbbra is ennyire kapálóznom.

Haszna is volt annak, hogy Kristóffal kellett lennem. Megtanított például arra, hogyan kell szórakozni.

–        Na jó, erről a főnöknek ne mesélj, oké?

–        Rendben – bólintottam. Izgatott voltam, végül is egy titkos szökésre készülünk. Újra tizenhárom évesnek érzem magam… amikor elszöktem otthonról, mert a szüleim nem engedtek el egy srác bulijába.

–        Kicsinál, ha megtudja, hogy elvittelek. És ezeket fel kell venned! – Az éjjeli szekrény kinyitható részéhez hajolt és kivett belőle egy papírtáskányi dolgot. Az egyik egy szőke paróka volt.

–        Ugye viccelsz velem? – kérdeztem azonnal, amikor a szőke tincseket kezdtem megfogni.

–        Muszáj, nehogy valaki rád ismerjen. Vedd fel! Ja és lesz itt még valami… – elővett egy kis dobozkát, amiben fekete kontaktlencsék lapultak.

–        Mondd csak, feltétlenül szükségesek ezek a dolgok? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Bólintott, én pedig mindent megcsináltam amit mondott.

Bementem a fürdőszobába, felvettem a póthajat és átöltöztem. Utolsó simításként a kontaktlencsét tettem a helyére.

Kimentem, ő pedig alaposan végigmért.

–        Hűha… – nyelt egyet.

–        Elég szexi? – kérdeztem, és egy burlesque táncot utánozva végigsimítottam a bokámtól a combomig, ameddig a miniszoknya ért. Egy fehér topot viseltem, egy rózsaszín, fekete csipkés szoknyával. A lábamon magas sarkú fityegett. Bár a szőke paróka kissé feszélyezett. Meg a kontaktlencse.

–        Talán egy zsák megfelelőbb öltözet lenne, hogy ne kelts feltűnést…

–        Ha már bulizni megyünk… – vigyorogtam rá. – És különben sem a hullámat akarod eltüntetni! Legalábbis remélem – emeltem tekintetem az arcára. Forgatta a szemét, azután felkapta a bőrdzsekijét. Ahogyan én is az enyémet.

–        Meg sem látszik, hogy nem igazi – kötekedett, meghúzva egy szőke tincset.

–        Ne játssz velem, Kristóf!

Kimentünk a szállodából és belevetettük magunkat a londoni éjszakába.

Jó néhány bár előtt eljöttünk, aztán egy kicsit csendesebb pubba húzott be a „testőröm”.

–        Az utolsó simítás: napszemüveg. – Egy fekete szemüveget csúsztatott a kezembe.

–        Aha. Csakhogy este van. És itt amúgy is annyi az esélye a napsütésnek, mint hogy az északi sarkon 40 fok lesz holnap!

–        Fényérzékeny vagy. Probléma megoldva – vigyorgott.

–        Hülye.

Beléptünk, s elámultam. Nem is tudom, mikor voltam utoljára ilyen helyen. Josh nem éppen az a fajta, aki szereti, ha ilyen helyekre megyek.

–        Tetszik, kislány? – kérdezte vigyorogva.

–        Mondjuk.

–        Akkor hajrá – kacsintott és eltűnt a tömegben. Meg voltam róla győződve, hogy távolról figyel engem, de nem akarja, hogy annyira elszigeteltnek érezzem magam, mint az utóbbi időben. A táncparkett felé vettem az irányt, és máris elkezdtem egy fiúval rockyzni. Minden egyes ritmusra a megfelelő lépéssel válaszoltunk, és közben jól éreztük magunkat, még ha ismeretlenül is.

A szám végeztével a srác megköszönte a táncot, én pedig odamentem Kristófhoz, aki a bárpultnál ült.

– Egész jól csináltad.

–        Kösz.

–        Nem gondolkoztál még azon, hogy táncos leszel?

–        Nem.

–        Pedig megállnád a helyed a legjobbak között. – Hozattam magamnak egy italt, s gyorsan leöntöttem a torkomon.

Kristóffal is táncolni akartam, de ő nem jött, csak távolról figyelte minden lépésemet. Egy újabb srác keveredett mellém, most egy pörgősebb szám ment alapul, a fiú pedig nagyon közel jött hozzám. Túl közel. Kezeit derekamra helyezte, s ringatni kezdte csípőm ágyékához húzva, de én egy mozdulattal eltoltam magamtól. Ő visszarántott, én pedig segélykérően kerestem Kristóf tekintetét, aki egy szöszivel volt elfoglalva, emiatt nem vett észre semmit.

–        Gyere cica, folytassuk ezt kicsit csendesebb helyen! – Az ajtó felé húzott, erősen rámarkolva a kezemre.

–        Engedj el! – sikítottam, hátha valaki meghallja, és a segítségemre siet – lehetőleg a testőröm –, de a zene elnyomta a hangom.

–        Ugyan cica, hidd el neked is kellemes lesz. – Vigyorgott rám ez a benga állat, akitől nem győztem szabadulni. Folyamatosan rugdostam, sikongattam, de nem engedett el. Aztán felidegesítettem a viselkedésemmel, mire arcon csapott. Hirtelen én is óriási dühöt éreztem magamban és mérhetetlen erőt. Sikerült kirántanom a kezem az övéből, s olyan erővel szorítottam meg karját, hogy éreztem – mindjárt eltöröm a csontot. A férfi el akarta rántani kezét, én azonban még nem végeztem. Ujjaimat nyaka köré fogtam, s neki kezdtem a szorításnak. Nem tudom, mi történt velem, de a következő, amire emlékeztem, hogy a benga teste kezd ernyedni, az én kezemet pedig hirtelen lerántják.

–        Lilian! Lilian, nézz rám! Nézz rám! – Kristóf lefogta mind a két kezem, próbált visszarángatni a jelenbe. – Végy mély levegőt!

Azt tettem, amit mondott. Beszívtam a dohány és alkohol szagot, ami kicsit marta a torkom, de azért segített lenyugodni. Vagy csak a füves cigi füstjének hatása.

A srác még mindig a nyakát fogva ült a térdein, és rémült arccal nézett rám.

– Menjünk innen – hadartam, s a kijárat felé vettem az irányt, Kristóffal a hátam mögött. Fogtam egy taxit és a szállodába mentünk.

–        Mi… mi volt ez? – kérdezte Kristóf egy idő után.

–        Nem tudom. Az a barom erőszakoskodni kezdett, felpofozott, én pedig megvédtem magam… azt hiszem. – Lerángattam a hajamról a parókát, s lelöktem az asztalra.

A cipő kitörte a sarkam, és a kezem is fájt az erős szorítástól. Ez holnapra tuti belilul…

– Lilian, te nem egyszerűen megvédted magad! Majdnem megölted azt az embert, aki ráadásul vagy ötven kilóval nehezebb nálad! Ha nem szedlek le róla abban a pillanatban, megölöd. Miért tetted és egyáltalán hogyan? – Értetlenül állt az ajtóban, én pedig ránéztem, majd idegesen elfordultam.

–        Mondtam már, erőszakos volt, én pedig megvédtem magam. Nem akarok erről beszélni. Különben is, hol a francba voltál, amikor elkezdett ráncigálni?! – Háborodtam fel. Szólásra nyitotta a száját, majd becsukta azt. Ezt még legalább kétszer elismételte. – Ennyit erről.

Bementem a fürdőszobába, s lezuhanyoztam. A tükörbe nézve kirázott a hideg. Megrémültem magamtól. Fogalmam sincs, mi történt velem a szórakozóhelyen. Nem tudtam, hogy ilyenre is képes vagyok. És ami a legrosszabb, hogy egyáltalán nem voltak érzéseim közben. Vagyis csak egyetlen: a düh. Meg akartam ölni azt az embert, ott abban a pillanatban, és ha Kristóf nem jön, meg is teszem.

Ez után az eset után Kristóf keményebb lett, mint addig volt. A szállóból nem engedett ki, csak nagyon ritkán, és szerintem minden pillanatban azt várta, mikor fogok rátámadni. Legalábbis a szeméből ezt olvastam ki. Nem félt, csak egyszerűen várta az újabb kitörésemet.

–        Mit nézzünk ma? – Ez a kérdése szokássá vált az utóbbi három hétben. Minden nap filmet kellett vele nézzek – azt hitte, ez lefoglal annyira, hogy ne érezzem szarul magam.

–        Mit szólnál a Pofa be és takarodj, című akciófilmhez, amiben főszerepet kaphatsz? – vigyorogtam rá fanyarul.

–        Nem tartom jó ötletnek – válaszolta komolyan.

–        Sebastian elég rég hívott… – váltottam gyorsan témát, nehogy összevesszek vele. Tényleg így volt. Mióta „rábízott” Kristófra, azóta nem jelentkezett.

–        Gondolom sok a dolga. Majd ha lesz ideje, akkor felhív.

–        Kösz, máris jobban érzem magam. – Ekkor eszembe jutott a csöpp kislány, a kórházból. Szegény gyermek… az anyja nem foglalkozott vele, az apja meg más gondjaira bízta… Annyira sajnálom, hogy legszívesebben magamhoz venném, ha ez lehetséges lenne.

–        Min gondolkodsz? – kérdezte testőröm.

–        Semmin – hazudtam. Megígértem Sebastiannak, hogy senkinek sem szólok Anaról, bármi történjék is.

Ebben a pillanatban megcsörrent a telefon, s egy ismeretlen szám villogott a kijelzőn. Felemeltem a készüléket, és beleszóltam.

–        Igen, tessék?

–        Sebastian vagyok. Add át Kristófnak!

–        Oké. – intettem, hogy jöjjön közelebb, átvette a kezemből a mobilt, majd kiment a fürdőszobába, s elkezdte engedni a csapot, nehogy meghalljam, miről beszélnek. Körülbelül tíz perc után vánszorgott ki, visszaadta a telefont. Kikapcsolva.

Bennem persze azonnal felment a pumpa.

–        Miért nem adtad vissza, hogy beszéljek vele?! – ordítottam.

–        Velem akart beszélni, és nem tartozik rád, amit mondott.

–        Ó, persze, önállósítsuk magunkat! Nehogy bármibe engem is beavassatok, még talán megtudnám, mi is folyik körülöttem! – Dühöngtem.

Idegesen leültem az ágyra, a könnyeimet próbáltam visszafojtani. Nem azért készültem sírni, mert megbántott – na jó ez csak az egyik ok – hanem azért, mert én így vezetem le a feszültséget. Tudom, hogy ez hülyeségnek hangzik, de tényleg így van.

Kristóf megvárta, amíg lenyugszom, gondolom nem akarta, hogy megismétlődjön az a múltkori eset.

Aztán lassan, egyetlen szót mondott: – Csomagolj!