39. rész Menekülés

Sziasztok! Friss fejezettel jelentkezem :) Odile, köszönöm az előző részhez írt kommentedet, remélem most is írni fogsz. A következő fejezetet nem tudom, mikor hozom még, remélhetőleg a tavaszi szünet ideje alatt. Mit is mondhatnék a részről? Új szereplő, akinek köze lesz a régiekhez, vagyis inkább a kevésbé újakhoz. Vajon mi tetézheti ezt a kínzó állapotot, ami jelenleg Liliant veszi körül? Megtudja, mi az igazság, vagy a titkok továbbra is fennállnak? Megbízhat-e bárkiben is, még ha itt nem is ismerik? Végre megállapodhat, vagy menekülnie kell tovább? Minden kiderül, ha elolvassátok a részt.
Jó olvasást!
Sok puszi, Lilla

Hetek óta várom Sebastian jelentkezését, de hiába. A szállót minden reggel pontban kilenc órakor hagyom el, ahogy az érkezésemkor kapott sms-ben állt. Körbejártam a város nevezetességeit, felfedeztem jó néhány csendes kis zugot, ahol meghúzhatom magam, ameddig vissza nem kell mennem a szállóba. Viszont az egészben az volt a legfurcsább, hogy értettem, amit az emberek beszéltek, holott ezelőtt még sohasem jártam ebben a kicsi országban. Bár nem tudtam az itteni emberek anyanyelvén megszólalni, mégis otthon éreztem magam köztük akárhányszor kimentem az utcára. Itt nem voltak utcai táncosok, sem énekesek a sarkokon, viszont finomabbnál-finomabb ételek vártak a vendéglőkben.

És feltűnt még valami: egyre kevesebbet gondoltam Joshra, amit igazából nem tudtam eldönteni, hogy jó-e vagy rossz. Azok alapján, amit Sebastian mondott nekem… úgy érzem fogalmam sincs róla, kivel is voltam együtt ennyi ideig.

Egy kisebb kávézóban ültem, egy eldugott sarokban és olvastam. Megvettem egy silány könyvet, amire kár volt kidobni a pénzt, ugyanis csupa butaság van benne. Még hogy vámpírok! Az emberek többsége már annyira ötlethiányban szenved, hogy nem tudnak normális dolgokról írni? Vámpírok… badarság!
–  Elnézést!
– Sajnálom, de nem értem – válaszoltam angolul, bár ez részben hazugság volt, de mivel ő nem értett volna meg engem, ezért kértem meg, hogy váltson másik nyelvre. A szőke, hosszú hajú nő ceruzaszoknyában volt, és egy fehér ingben. Hajában a feltolt napszemüvege volt, kezében egy Louis Vuitton táska.
–  Bocsánat. Csak azt szeretném, ha elmennél innen, mivel lefoglaltattam ezt az asztalt fél háromra. És három perc múlva fél három.
–  Akkor még pontosan maradt három percem – mosolyogtam rá gúnyosan, ő pedig topogni kezdett a magassarkújával.

Nem zavartattam magam. Olvastam tovább a fiktív könyvet, majd mikor lejárt a három perc, összecsuktam és felálltam.
– Tessék!
–  Nagyon köszönöm… – mondta és szinte fellökött.
Kijöttem a kávézóból és visszaandalogtam a Duna–korzóhoz. Leültem, elővettem ismét a könyvet, majd olvasni kezdtem. Annyira belemerültem, hogy egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy focilabda kiveri a kezemből a könyvet, és az hangos csattanással a földre esik.
–  Ne haragudj! –jött oda egy nálam körülbelül két–három évvel idősebb fiú. Felvette a könyvet, a kezembe adta és rám mosolygott. – Csak épp az öcsémet tanítom játszani.
–  Bocs, de nem beszélem a nyelvet. Egy picit értek csak magyarul
–  Ó, ismét bocs. – Elismételte az előbbi mondatát, így most már mindent értettem.
–  Semmi baj.
–  Egyébként Kristóf vagyok. És te? – Kíváncsi tekintettel vizslatott, a labdát visszadobta az öccsének, majd ismét felém fordult.
–  Lilian – válaszoltam. Kristóf barna szeme mosolyogva nézett rám, arcán fogkrém reklámba illő vigyor terült szét.
–  És mit csinálsz itt?
–  Olvasok?
–  Nem így értettem – nevetett. – Úgy gondoltam, hogy Magyarországon. Elég erős amerikai akcentusod van.
Elhúztam a szám. Nem igazán bírtam az ilyesféle kritikát, főleg azt nem, amikor azt kritizálják, hogy amerikai vagyok. A világon mindenütt lenéznek emiatt, amit egyáltalán nem értek. Valójában az emberek azt hiszik, hogy minden amerikai dollármilliárdos és mindenkinek hatalmas összegek csücsülnek a pénztárcájában és a bankszámláján. Hát, azt hiszem, akkor én vagyok az egyetlen kivétel.
– Igen. Talán azért, mert amerikai vagyok.
–  Hmm. Az tök jó!
–  Ja… – vissza akartam fordulni a könyvhöz, de Kristóf kivette a kezemből.
–  Gyönyörű napunk van, nehogy már csak olvass! Gyere, nyomjunk le egy meccset! – Ajánlotta.
–   Pontosan azért ülök kint, mert szép az idő. És semmi kedvem focizni!
–  Ó, elnézést, hogy megsértettem őméltóságát, hogy egy magamfajta alávaló ember ilyen alantas dologgal próbálja kegyedet felrázni. – Letette a könyvet az ölembe, gúnyosan elmosolyodott és meghajolt.
–   Jaj ne csináld már! Egyszerűen semmi kedvem most játszani. És nem is tudok…
–  Akkor megtanítalak!
Lejátszottam egy meccset Kristóffal és az öccsével, Bencével, aki nevetett rajtam, mivel semmilyen szabályt nem ismertem. Kristóf készségesen segített rajtam és elmagyarázott mindent, de én még így is reménytelen esetnek bizonyultam. Elkönyveltem magamban, hogy a labda és én két igen messze álló dolgok vagyunk.
Ekkor már Kristóf sem bírta, ő is nevetett rajtam. Az egész park rajtam nevetett.
–  Menni fog, csak találd el a labdát! Azt már tudod, hova kell lőni, ez egy sima tizenegyes. – Könnyen beszél. Életemben nem fociztam és most sem ez volt a legfőbb vágyam.
–  Csak egy tizenegyes… – motyogtam magamnak. Nyugi, nem múlik rajta az életed. Mi történhet? Maximum megint kiröhögnek.
Elbénáztam. Kijelentettem, hogy soha az elkövetkezendő életemben nem fogok többé lábbal labdához érni. Na persze Kristóf azonnal lőtt három gólt, mihelyst én lejöttem a pályáról.
–  Így kell ezt csinálni szivi! – Jött oda hozzám vigyorogva.
–  Mondták már, hogy beképzelt vagy? – Kérdeztem tőle mérgesen, mire ő csak vállat vont. Bencének folyamatosan fordítania kellett, mivel a kissrác nem állt még olyan szinten angolból, mint ő. Nem mintha neki nem kellett volna párszor körülírnom a szavakat!
– Hazaviszem az öcsköst. Épp ideje hogy lelépjen innen – mosolygott. – Utána, ha gondolod… megihatnánk valamit este… – Kezével a nyakát masszírozta, nagyon zavarban volt.
Nem gondoltam volna arra, hogy randira hív. Hisz még csak most találkoztunk, alig pár órája!
Ráadásul még mindig nem emésztettem meg azt, ami Joshsal történt.
Látta rajtam, mennyire hezitálok, így lebiggyesztette ajkát és vállat vont.
– Felejtsd el. Nem is tudom, hogy gondolhattam, hogy pont egy magyar huszonéves sráccal fogsz eljönni, mikor gondolom minden pasi a lábad előtt hever Amerikában.
Az öccse felé nézett, füttyentett és intett neki. Bence unottan, lomha járással indult meg felénk.
–  Egyáltalán nem erről van szó!
–  Jó, mindegy. Bence, igyekezz már!
–  Kristóf! Tényleg nem miattad van, csak egyszerűen… – Kezdtem, de félbeszakított.
–  Hagyjuk. Vedd úgy, hogy nem is találkoztunk…
–  A francba is, Kristóf! Nincs szükségem pasira, csak egy barátra ebben a hülye városban! Senkit nem ismerek, nekem ide kellett jönnöm!
– Hogy érted ezt? – Azonnal megbántam, amit mondtam. Összeszorítottam a számat, hátat fordítottam a két srácnak és a hotel felé indultam.
Rosszul éreztem magam, amiért elárultam, mi van velem. Nem mintha titok lett volna, de mintha mégis az lenne. Titok, amit senki nem tudhat meg, akárcsak valami szégyenfolt. Igen, pontosan így éreztem. Szégyent, amiért otthagyott a barátom egy kórházban, egyedül és azért is ezt érzem, amiért én otthagytam őt szinte egy idegen tanácsára. Undorítónak találtam magam, amiért falaztam valakinek, aki rejtegeti a kislányát a legjobb barátja elől, és aki otthagyja egy orvosnál, és évente talán csak egyszer látogatja meg a gyerekét.
Legszívesebben hánytam volna tőle, de saját magamtól is.
Felérve a hotelszobámba, egy üzenet várt, amit a szobalány helyezett az éjjeliszekrényre:

Ma éjjel felhívlak. Legyél óvatosabb, ha kérhetlek, ugyanis Josh elindult keresni téged. Ne lófrálj egyedül a városban! S.

Megindultak a könnyeim. Josh keres engem, én pedig rejtőzködöm előle. Milyen ember vagyok?! A szüleim halála óta ő az egyetlen, akire számíthatok, és most őt is ellököm magam mellől. Butaságot csinálok, legszívesebben felhívtam volna Sebastiant, hogy foglaljon nekem egy repülőjegyet, azonnal indulok Chicagoba.
Mégsem tettem semmit. Csak ültem, kezemben a Sebtől kapott mobillal és vártam, mint egy idióta. Amikor az megcsörrent, mintha magát az életet jelentené, azonnal felkaptam az ismeretlen számról érkező hívást.
–  Hallo?
–  Én vagyok. Gyorsnak kell lennem, ugyanis mindjárt végeznek az ivászattal. Josh mindenhova az embereit küldi, hogy megtaláljanak. Iszonyatosan óvatosnak kell lenned! Lesz valaki, akit odaküldök, hogy távolról figyeljen téged, de azért vigyázz… Jelenleg tizennyolcan fognak keresni, aztán beveti a többi emberét is. Ha bármi van, azonnal telefonálj! Ha gyanúsat látsz, ne habozz!
– Sebastian, mi az, hogy beveti az embereit? Kérlek magyarázd el, miért kell elrejtőznöm előle!
– Nincs idő. Még ma este szedd össze a cuccod. Holnap meg fog keresni valaki, vele fogsz tovább menni egy darabig. Tedd mindig azt, amit üzenetben hagyok neked. Szia!
–  Sebastian! Sebastian ne tedd le! – ordítoztam a néma telefonba, de ekkor már hiába. Letette, engem pedig itt hagyott kétségek közt vergődve.

/Sebastian szemszöge/

Pár perccel azután, hogy felhívtam Liliant, Josh jelent meg a hátam mögött.
– Sebastian, tényleg nem tudod, hol lehet? – Kérdezte komoly tekintettel, bár félig–meddig részeg volt.
– Nem én vagyok az az ember, akiben megbízik. Tudod, mennyire utál engem. Legalábbis amióta elvetted az emlékeit – tettem hozzá és megveregettem a vállát. Bementem a szórakozóhelyre, s a pult mögé sétálva levettem egy üveg whiskeyt. Öntöttem magamnak a kedvenc italomból, de mikor felemeltem a poharat, Josh kiverte azt a kezemből.
–  Hé, ember! Ez egy márkás ital, cseszd meg!
–  Szarok a márkás italodra! A szerelmem eltűnt! – Az egész üveget a földhöz vágta.
–  És arról én tehetek?! Te voltál akkora paraszt, hogy kitörölted az emlékezetét, most miért az én negyven éves whiskeymen töltöd ki a mérged, baszd ki? – Emeltem fel a hangom. – A saját fejed verd a falhoz, ne az italomat! Idióta…
–  Sebastian, ne idegesíts fel te is! Nem tudok élni nélküle… – leroskadt a bárszékre, fejét a kezeibe temette.

Nagyon megviselte az, hogy Lilian csak úgy minden búcsúzás nélkül itt hagyta. Bűntudatom lett, amiért én segítettem neki megszökni. De muszáj volt ezt a lépést megtennem – nem nézhettem, ahogy ez a csodálatos lány, aki szinte még egy gyerek, szenvedjen Josh önzősége miatt, még ha nem is tud róla, hogy éppen szenved, mert manipulálják az elméjét. Helyesen cselekedtem. Ugye?
–  Sebastian, hozz nekem egy lányt, kérlek.
–  Nem, Josh. Túl sokat ittál, most nem lehet.
–  Azt mondtam, hozz egyet! – Ordított fel. Mély levegőt vettem, kimentem a pubból és elindultam a legközelebbi parkba, hogy szerezzek egy lányt a főnöknek. Amikor találtam egy életerős, egészséges lányt, megparancsoltam neki, hogy jöjjön velem. Nem amerikai volt, hanem egy turista, ami megkönnyebbítette a dolgom. Elvittem Joshhoz, aki mosolyogva fogadta.
–  Gyere ide, drágám! – A lány robot módjára ment előre, nem is észlelve a számára hatalmas veszélyt. Josh felállt, úgy tett, mint aki épp átölelni készül, majd száját hirtelen a nyakára hajtotta és inni kezdett belőle.
A bőr szakadásának hangjára kirázott a hideg, s mikor megéreztem a vér illatát, erősen kellett kapaszkodnom a pultba, hogy ne forduljak meg. Még mindig nehezemre esett, hogy ne igyak az emberekből. Próbáltál már ellenszegülni a szükségleteidnek? Például, hogy nem eszel évekig? Ne is próbáld ki… kínok kínjait kell minden egyes ember közelében átélnem, de megérdemlem. Öt éve egyetlen egyszer sem ittam meleg, dobogó szív pumpálta vért. Csakis a kórházakba szállított tasakokból iszom.
Ez nem azért van, mert nem vágynék rá, hanem elvi okokból. Mikor a feleségem bejelentette, hogy gyermeket vár tőlem, nagyon megrémültem. Féltettem őt és sohasem gondoltam volna, hogy ez bekövetkezhet. Tudta, hogy meg fog halni, mégsem tett ellene. Azt mondta, a gyermek szeretetből fogant, és ha megölné őt, akkor olyan lenne, mintha mindkettőnket megölne. Bármennyire harcoltam is ellene, akárhányszor veszekedtem vele, nem hallgatott rám. Én pedig csakis őt féltettem. Nem érdekelt, mi lesz a gyerekkel, azzal, aki megöli azt a nőt, akit mindennél jobban szeretek. Tudtam, milyen apja lennék ennek a gyereknek, a feleségem nélkül. A halála napjától kezdve egy csepp friss vért se ittam.
–  Seb, értsd meg, ő nem tehet semmiről! Csak hozzánk akar jönni, ennyi az egész. – Marisa szőke haja a hátára omlott, keze a már épphogy látszódó hasára kúszott. Pedig alig egy hete tudjuk, hogy terhes.
–   Marisa, szerelmem, nem teheted ezt velem! Tudod, hogy ennek milyen vége lesz. Kérlek, vetessük el!
–  Nem akarom ezt még egyszer hallani Sebastian! Ő a gyermekünk, nem fogom elvenni az életét! – Szemei villámokat szórtak. – Ha te nem vagy képes elfogadni a döntésemet, akkor megszülöm egyedül!
Ettől a pillanattól fogva csendben maradtam, ameddig a gyerek nem kezdte el belülről megölni Marisát. Először még csak a hihetetlenül gyors fogyás… azután pedig már a csontok végleges eltörése. Sokat szenvedett ameddig megszülte Anastaziát. Amikor a bába elvette a gyermeket, Marisa rám mosolygott, és meghalt.

***

–   Anastazia! – Kiáltott fel a nappaliból kedvesem nevetve, s én rögtön berohantam hozzá.
–  Szívem, valami baj van?! – Elé térdeltem, ő pedig rám nevetett. Kezemet a hatalmas hasára tette, én pedig rögtön el akartam rántani azt, de ő erősen ott tartotta.
–   Anastazia… – mondta még egyszer, mire apró rúgást éreztem a tenyeremnél. – Ezt a nevet szeretném adni neki. És úgy gondolom, ő is igazán kedveli – mosolygott.
–   Marisa, kérlek… – Elgyötört hangom hallatán felnézett, kezét az arcomra helyezte. – Ne nevezd el ezt a szörnyet! – suttogtam kisgyermek módjára.
–  Seb, ő nem egy szörny. Ő a gyermekünk. A miénk. A vérünkből van – mosolya eltűnt, helyébe komor arca ült ki.
–   Megöl téged! Ne mondd nekem, hogy ez az izé nem szörny!
–   Most én kérlek, Seb! Ne utáld a babánkat. Bármi lesz is, benne élni fogok. És azzal, hogy szeretsz engem, mindörökké létezem majd.
–   Marisa… ne hagyj itt! Nem vagyok elég erős…
–  De az vagy. Ismerlek Sebastian, tudom, mennyi akaraterőd van, és hogy sohasem adod fel azt, amiben hiszel. Higgy a gyermekünkben, kérlek.
–  Megöl téged…
–  Nem öl meg. Benne tovább élek.
Többet nem veszekedtünk. Másnap örökre elment.

Visszatértem a jelenbe, s észrevettem, hogy Josh még mindig abból a szerencsétlenből táplálkozik. Sajnáltam a lányt, és el is akartam rángatni a barátomat, de ő ellökött és csak még mélyebbre mélyesztette a fogait.

Undorodva fordultam el és hagytam el az épületet. Nem nézem végig, ahogy megöl egy újabb embert. Legalább ennyi idő alatt elintézem a holnapi napot Liliannek.


/Lilian szemszöge/

Reggel pontosan, ahogy Sebastian megígérte, kopogtak az ajtómon. De akit ott láttam, nem éppen az volt, akire számítottam.

– Kristóf, te meg mit keresel itt? – kérdeztem feszengve.

– Bemehetnék?

– Nem. – Ellökte a kezem, és beinvitálta magát. Hülye magyar srác!

– Összecsomagoltál? – Kérdezte, s felkapta az utazótáskámat.

–  Mégis mit csinálsz? Azonnal tedd le a cuccomat! – ki akartam kapni a kezéből, de ő eltartotta.

– Felőlem megvárhatod Josh–t is – vonta meg a vállát lazán.

Ledöbbentem. Honnan tud ő egyáltalán róla? Mégis hogy merészeli, hogy idejön és…

–  Nem értem, miről beszélsz. Egyáltalán honnan tudtad, hogy itt vagyok?

–  Sebastian küldött, többet nem mondhatok és nem is akarok. Az a feladatom, hogy épségben leszállítsalak, úgyhogy csipkedd magad, nem érek rá egész nap!

–  Mi?!

– Hallottad, indulj már!

Egész úton nem szóltunk egymáshoz. Miután kijelentkeztem a szállóból, Kristóf betuszkolt egy autó hátsó ülésére, ő pedig előre ült vezetni.

Már kíváncsi sem voltam rá, hova is megyünk, egyszerűen csak ültem és bámultam kifelé a sötétített ablakon.

– Hol találkoztál Sebastiannal? – kérdeztem, mikor már elegem lett a pusztaság figyeléséből.

– Most a szokásos körök jönnek? – a visszapillantóba nézett, s tekintetében már sehol sem láttam a tegnapi jókedvet.

– Igen. Szóval, hol találkoztatok? – ismételtem meg, ha már először nem volt hajlandó válaszolni.

– Legyen elég annyi, hogy neki dolgozom. A többi már nem ehhez az ügyhöz tartozik.

Komolyan úgy viselkedett, mintha egy titkos ügynök lenne, mintha egyáltalán nem is ismerné azt a srácot, aki tegnap délután még az öccsét tanította focizni a parkban. Apropó tegnap…

– Tegnap már tudtad?

– Hogy ma téged kell furikázzalak, nehogy… – Elharapta a mondat végét. – Nem.

– Melyik az igazi éned? A tegnapi, vagy a mai? – Tekintete megváltozott, gúnyos lett, de nem válaszolt. 

Órákig utaztunk csendben, majd amikor egyszer végre megállt, kinyitotta nekem az ajtót, és odakísért a benzinkúti mosdóig.

– Ugye nem akarsz bejönni? – kérdeztem, amikor látványosan a sarkamban volt.

–  Az utasításom úgy szól, mindenhová kövesselek, szóval még szép, hogy bemegyek.

Tényleg így tett. Bejött a mosdóba, megvárta, amíg lehúzom a vécét, majd mintha rám törné az ajtót, olyan mozdulatokkal szedett ki a kis fülkéből.

– Hé! – szóltam rá mérgesen. Azért mindennek van határa! Ha már pisilni sem mehetek el felügyelet nélkül, legalább megvárhatná, hogy normálisan elkészüljek.

– Nincs időnk. Ha kezet mostál, indulunk tovább.

Hát nekem ebből már elegem van! Nem elég, hogy semmit sem értek ebből az egész szituációból, hogy miért kell menekülnöm a barátom elől, még ráadásul ezt a kedves srácot is belerángatják, és most ő menekít? Azt hiszem. Vagy igazából már fogalmam sincs, mi is történik jelen pillanatban…

– Ezt a főnök küldi… – Szólalt meg hosszú idő óta először.

Zsebéből egy telefonszerű készüléket vett ki, de nem az volt, hanem egy ipod.

– Legalább Sebastian tudja, mire van szükségem egy hosszú úton egy kibírhatatlan útitárssal – morogtam, remélve, hogy Kristóf meghallja.

Félig elfojtott mosolyából ítélve hallotta.

Bedugtam a fülembe a fülhallgatót, és csak reménykedtem benne, hogy számok is vannak ezen a készüléken. Nem kellett csalódnom, Sebastian a legújabb slágereket töltötte le, és a kedvenc zenéimet, amik nem mind a mai számokból álltak.

Megnyitottam a megjegyzéseket, s láttam, már írtak bele.

Remélem tetszenek a számok! J Gondoltam jó lesz, ha már nagyon unatkozol. A srác, akit küldtem, tudja, mit kell tennie. Semmisítsd meg az összes üzenetet, amit eddig hagytam! Hamarosan jelentkezem. Jó utazást! S.

Köszönöm, Sebastian… most igazán megnyugtattál, hogy ezenkívül már csak pár percet kell kibírnom az autóban. Ha már lassan öt órája folyamatosan autókázunk síri csendben.