36. rész Hirtelen betegség

Sziasztok! Visszatértem! :) Na és persze egy új résszel. Remélem tetszeni fog nektek:)
Nos nem is rabolom az időtöket! Jó olvasást kívánok és sok sok puszi! Lilla

~Az egészséget csak az egész szervezethez viszonyítva lehet értelmezni, hasonlóan a természet egészségéhez, amely ékesen tanúsítja, hogy minden mindennel összefügg.

Kiborultam. Nem tudom, egyáltalán miért vettem komolyan azt, amit Sebastian mondott, hisz sosem tartottam szavahihető embernek. Mégis hiszek neki. Miért? Fogalmam sincs… Mit csináljak? Nem kérdezhetek rá Joshnál… De ha magamban tartom, az sem jobb… Áh, hagyjuk a francba! Hülyeség az egész, én bízom Joshban. Nem tenne rosszat. Mihelyst elhessegettem ezt a gondolatot, Josh pont akkor lépett be a házba mosolyogva.

***

/3 hónappal később/

Nem bírom tovább! Sebastian legalább húszszor könyörgött már nekem, és elegem van! Az idegesség miatt leadtam tíz kilót, amire nem igazán vágytam. Négy-öt számmal kisebb ruhákat kell felvennem, és valóságos emberi roncs vagyok. Ja és nem mellékesen: fogalmam sincs, miért! Beleőrülök…

– Lilian, te iszonyatosan sokat fogytál! Ez mitől van?

Elém állt, összehúzott szemöldökkel nézett rajtam végig. Én összefontam a karomat a mellem előtt, hogy egy kicsit takarjak magamból, bár a bő, vastag mackófelsőm sem volt képes elfelejtetni velem ezt a „kóros” soványságot.

– Fogalmam sincs… – Mégsem mondhatom meg neki, hogy tiszta ideg vagyok, amiért valamit elvett tőlem, ami számomra fontos, de lehet, hogy ez nem is igaz?! – Egyszerűen nem kívánom az ételt, ennyi…

– Ez így nagyon nincs jól… – húzta el a száját. – Elmenjünk egy orvoshoz? Mert nem hinném, hogy ez csupán „nem kívánom az ételt” dolog lenne. – Megérintette az arcomat, de én kicsit hátrébb húzódtam, mert kirázott a hideg. Kelletlenül, de elvette a kezét, és maga mellé ejtette a kanapéra. Árgus szemekkel vizslatott továbbra is, amitől úgy éreztem magam, mint egy fogoly, aki rendőri őrizet alatt van.

– Nincs nekem semmi bajom! – csattantam fel. Ez a hirtelen kirohanás fogalmam sincs honnan jött. Felálltam mellőle, s felmentem a szobánkba. Mit tegyek? Felejtsek el mindent? Bár megtehetném!

Kopogott az ajtón, leült mellém az ágyra, és maga felé fordított.

– Úgy érzem itt az ideje a régóta tervezett utazásunknak. Válassz egy várost, és holnapra már rendelem is a repülőjegyet, rendben? – Elmosolyodott.

– Nem hinném, hogy ez lenne a megoldás. – Felálltam mellőle, az ablakhoz sétáltam, s bámultam a rügyező fákat. Gyönyörű látványt nyújtott, ahogy a madarak rakták a fészküket egy-egy faágra.

– Szerintem pedig de. Csak mondj egy várost, oké?

Néhány percig gondolkodtam – jobban mondva lefuttattam magamban, hogy mi változna egy utazással –, azután elővettem egy térképet, és amire legelsőként rápillantottam azt mondtam ki.

– Legyen Volterra – nyögtem ki végül.

Josh arcáról lehervadt a mosoly, helyébe gyanakvás költözött. Próbálta kontrollálni az arcát, de látszólag nem sikerült.

– Mármint… Olaszország? – Óvatosan közelebb jött.

– Igen, hány Volterrát ismersz még? – Mélyet sóhajtott, majd átölelte a derekam.

– Biztos, hogy oda akarsz menni? – Végigsimított az arcomon, mibe ismét beleremegtem. Bólintottam, ő pedig lemondóan összeszorította a száját. – Rendben, akkor csomagolj be, én pedig elintézem a dolgokat. Az útleveled és a többi hivatalos papírod nálam van, szóval ne keresd! – Mosolyt erőltetett az arcára, nem sok sikerrel.

Elővettem a hatalmas utazótáskáinkat, a szekrényből minden ruhámat kipakoltam. Betettem néhány fürdőruhát, egy csomó topot, rövidnadrágot. De azért biztos, ami biztos alapon tettem oda hosszú nadrágot és pulcsit is. Josh cuccaival már sokkal nagyobb bajban voltam.

– Neked is bepakoljak? – szóltam le, de választ nem kaptam. Kimentem a szobából, le a lépcsőn, és a bárig meg sem álltam, ugyanis tudtam, hogy ott lesz. – Josh! Neked is bepakoljak? – A meglepetéstől hátrahőköltem, ahogy újra szembetalálkoztam Sebastiannal. – Oh, szia Sebastian! – Nem szólalt meg, csak intett egyet, mintha igazából nem is ismernénk egymást. - Bocsi, de holnap elutazunk! Na, akkor eltegyem a cuccaid? – Joshra néztem, aki vállat vont.

– Ha nem nagy gond. Sebastiannal van egy kis dolgunk, szóval nem tudom, mikor jövök haza. – Megfogta az arcomat és homlokon csókolt. – Légy jó!

– Vigyázzatok magatokra! – Még csak vissza se néztek, úgy mentek ki a bejárati ajtón. – Remek! Már ennyit se érek…

Összepakoltam Josh ruháit is, hogy holnapra minden kész legyen. Azután elmentem zuhanyozni és lefeküdtem aludni.

/Edward szemszöge/

Semmi hír… minden fonalat elvesztettünk. Úgy érzem, mindenemet elvették. A fájdalom, amit hónapok óta érzek, leírhatatlan. A családomhoz szinte hozzá sem szólok, csak néha-néha Alice-hez, hátha van valami új dolog, amit látott. Viszont a válasz mindig semmi.

Ma olyat teszek, amit tényleg csakis végső esetre tartogattam. Találkozom Jacobbal. Bármit megadnék, hogy erre ne kerüljön sor, viszont Lili érdekeit kell néznem. Így át kell ugranom a felett, hogy miket tett eddig.

Indulnom kell, nem halaszthatom tovább… várnak rám a határnál. Felkaptam a kocsikulcsot, és leszáguldottam a lépcsőn.

– Edward!

Már kint jártam a garázsban, amikor Alice utánam kiáltott. Megálltam, pedig már az ajtót nyitottam ki.

– Mi az, Alice? – szenvtelen hangot ütöttem meg, bár tudom, egyáltalán nem érdemelte meg.

– Csak tudni szerettem volna, hová is mész. – Épphogy csak suttogott. Éreztem, mennyire megbántottam őt is, és az egész családomat a viselkedésemmel. Tudom, mire emlékeztette ez őket.

– Találkozom valakivel.

– Éssss – nyújtotta el a szó végét – jól sejtem, hogy Jamesszel?

– Igen, ő is ott lesz.

Pillanatnyi ideig összezavarodott, amit kihasználtam és beültem a kocsiba.

– Várj, hogy érted azt, hogy ő is?

Már be is húztam az ajtót, és indítottam az autót.

– Mennem kell, Alice.

– Edward, várj! – idegesen a kocsi mellé szökkent, de engem nem állíthatott meg.

– Szia, Alice! – Azzal elhajtottam.

Amikor kiértem a bekötőútról, La Push felé vettem az irányt. Az erdő felé kanyarodva láttam néhány farkast, akik talán szintén oda igyekeztek. Végül elértem a láthatatlan határt, ahol vártak rám. Kiszálltam az autóból, s néhány méterre tőlük megálltam.

– Helló, Edward! – Csak James és Jacob volt ott. Jacob mérgesen mért végig, egy szót sem szólt.

– Szia James. Jacob – bólintottam üdvözlésképpen.

– Jacobnak lenne egy ötlete, hogyan találhatnánk meg Lilit – szólalt fel James, megtörve a hosszas csendet.

– És mi az? – kérdeztem.

Továbbra is farkasszemet néztünk.

– James mesélt nekem a… Volturiról vagy kiről. Akik itt voltak.

– Igen… - összehúztam a szemem, mert ez nekem sehogy sem tetszett. A gondolataiból sem lehetett semmit kiolvasni, ami iszonyatosan zavart.

– Szóval. – Mély levegőt vett, hogy egy szuszra hadarja el, amit mondani akar. – Ők nem tudnának segíteni?

Felhorkantam.

– Még viccnek is rossz! Persze, ők lehet, hogy azonnal megtalálnák, ha kiküldenék néhány őrüket! Csakhogy abban a pillanatban meg is ölnék Lilit! Ha még ember egyáltalán…

– Ezt meg hogy érted? – indulatosan közelebb jött, én viszont nem mozdultam.

– Aki elrabolta, feltehetőleg egy nagyon jó képességű vámpír. Hacsak nem azért vitte el, mert szándékozik vámpírrá változtatni, akkor fogalmam sincs, mi célja lenne vele – közöltem.

Jacob rézbarna bőre halálsápadttá vált, kis híján elájult. James reménykedve szólalt meg.

– Mi van, ha szereti? Ha azért kereste, mert szerelmes belé? Akkor nem fogja bántani – Ennek hallatán én estem majdnem össze. Néhány másodperc múlva elhalt hangon szólaltam meg.

– Az a legrosszabb lehetőségünk. Még annál is rosszabb, hogy vámpírrá változtatná. Ha szereti… soha sem engedi el.

– Hát… régen együtt voltak. Ebből gondoltam, hogy…

– Ne gondolj erre! – szűrte ki a fogai között Jacob. – Akkor? Tudunk tenni valamit?

– Mi mindent megtettünk, amit tudtunk. Várnunk kell.

/Lili szemszöge/

Az utazás elmarad. Bármennyire is sajnálom, lebetegedtem. Josh szigorú ágykúrára fogott, amiért ennyire rosszul lettem. Ez szinte már röhejes! Évek óta nem voltam beteg, sőt, szinte még soha! Most pedig hirtelen az összes létező betegséget elkaptam.

– Jobban vagy már? – kérdezte, amikor ismét bejött a fürdőszobába.

– Nem igazán… - vallottam be, miután újra fogat mostam. Benedvesített egy törölközőt és a tarkómra tette.

– Talán ez segít.

– Nem hinném, csak még rosszabbul vagyok. – Ismét érezni kezdtem a gyomromban, hogy újabb rosszullétem lesz, ezért Josh-t villámgyorsan kituszkoltam az ajtón. Miután kijött belőlem minden, újra fogat mostam – ma körülbelül már hetedjére, lassan el fog fogyni a fogkrém – és kimentem Josh-hoz. Az ajtó előtt állt, keze a kilincs felé nyúlt.

– Most már jobb?

– Még mindig émelygek. Csak azt nem értem, mi jöhet még ki belőlem, hisz tegnap is alig ettem.

Elindultam a szobánk felé, azonban néhány lépés után azt láttam, hogy a padló és a plafon felcserélődik, az egész folyosó forog, így aztán újra hányingerem lett, azután pedig minden elsötétült.

Amikor felébredtem, éreztem magam alatt a puha ágyat, és azt, hogy valaki a kezemet fogja. Kinyitottam a szemem, s egy ismeretlen férfi ült ott – épp a pulzusomat mérte.

– Lilian, kihívtam a doktorurat, hogy megvizsgáljon. – szólalt meg Josh, értetlenségemet látva.

– Ah. Jó napot, doktor úr! – néhányszor még pislognom kellett, ahhoz, hogy kitisztuljon a látásom.

– Jó napot, kisasszony! – Üdvözölt.

Miután megmérte a pulzusomat, megnézte a torkom, és megmérte a vérnyomásomat is. Végül tanácstalan arcot vágott, és gondolkodva szólalt meg.

– Josh, kijönnél velem egy percre?

– Persze.

Kivonultak a szobából a folyosóra. Na persze Josh behúzta az ajtót, hogy ne halljak semmit. Amikor megfelelő távolságra voltak a szobától, résnyire nyitottam az ajtót, és úgy „hallgatóztam”.

– Mi a baja? – Josh nagyon feszült volt.

– Fogalmam sincs! Épp ez a baj. Az összes vizsgálat, amit végeztem, mind normál értékeket mutat. Elvileg semmi baja.

– De mégis rosszul van!

– Azt mondtam: elvileg. Nem érte mostanában valami stressz helyzet? – kérdezte az orvos.

– Amitől egész nap hányna? Nem. Tehetünk a rosszullétek ellen valamit?

– Írhatok fel gyógyszert, de… mivel ez nem vírus, ezért nem hiszem, hogy sokat javítana a helyzetén.

– Azért csak írd fel! Mikor lesz jobban? – Aggódott. Ezen elmosolyodtam, ugyanis ez is csak azt mutatja, mennyire szeret.

–  Azt hiszem… amikor lelkileg helyrejön.

– Tessék?! – Hallottam, amint közelebb lép az orvoshoz.

– Valószínűleg a stressz okozhatja nála. Ez nem egy sima betegség.

Ezek hallatán elhűltem. Már tudom, mitől vagyok rosszul. Attól, hogy folyamatos stresszben élek, Sebastian mondatai miatt. Eddig is voltak már jelei, hogy túl sokat aggodalmaskodom ezek miatt a butaságok miatt. A fogyás is emiatt volt. Gondolom a szervezetem legyengült, ezért vannak a rosszulléteim. Hogy én mekkora bolond vagyok! Majdnem tönkretettem magam egy nem létező információ miatt…

– Azért három nap múlva visszajövök, megnézem javult-e valamit. A gyógyszereket még ma váltsd ki!

Josh lekísérte a doktort, én pedig visszabújtam az ágyba, nehogy rájöjjön: hallgatóztam. Visszajött hozzám, leült az ágy szélére, és a szemembe nézett.

– Mi az? – kérdeztem.

– Semmi. Csak gondolkodom.

– Min? – ám ekkor újra éreztem a hányingert, szóval rohantam a mosdóba. A gyomrom nem létező tartalma ismét távozott. Tehát nem az idegesség miatt vagyok beteg. Ezt megállapítottam.

– Lilian! Megint rosszul vagy? – az ajtó túloldaláról jött a hang. Én még mindig a vécé fölé hajoltam, nem mertem elmozdulni. Minden végtagom remegett. Életemben nem voltam ilyen rosszul. A hasam iszonyatosan fájt, pedig mostanra már tényleg üresség volt a gyomromban. Pár perc múlva abbamaradt a fájdalom.

Felemelkedtem a vécé felől, kiöblítettem a számat, és kinyitottam az ajtót.

– Minden rendben?

Felnevettem. Nem volt kedvem humorizálni, így csak kikerültem Josh-t. Hűen követett, én pedig - fogalmam sincs miért – elkezdtem kiabálni vele.

– Semmi sincs rendben! Hagyjál már békén, nem vagy képes felfogni, hogy nincs szükségem rád?! – Miután abbahagytam, csodálkozva néztem rá.

Egyáltalán nem haragudott, összevont szemöldökéből és összeszorított szájából csak a gondolkodást láttam.

– Josh és nem tudom, mi volt ez… Kérlek, kérlek… - dadogtam. Összefontam a kezeimet, és szégyenlősen lesütöttem a szemem. Nem értem mi volt ez. Soha nem mondtam volna ilyet neki. De abban a pillanatban nem én irányítottam a hangokat, amik kijöttek a számon. Mintha egy másik ember lett volna – de mégis én voltam az.

– Semmi baj! – Közelebb jött, megsimította az arcom. – Elmegyek, kiváltom a gyógyszereidet. – Megcsókolt, majd mosolyogva hátat fordított.

Egyedül maradtam a nagy házban, ezért úgy döntöttem, keresek valami bizonyítékot, ami arra utalhat, hogy elvett tőlem valamit. Vagy legalább azt a valamit találnám meg!

A fiókjához indultam, amit mindig zárva tartott. Nem volt ez másképp most sem – sajnos.

Tovább rángattam, de még mindig nem nyílt ki.

– A francba! – rúgtam bele még egyszer. Ennek persze az lett a következménye, hogy megfájdult a lábam. Leültem az ágy végére s meglepődve tapasztaltam, hogy elmúlt a rosszullétem. Még a hasfájásom is!

Jó negyed óráig ültem ott egyhelyben, kiélveztem, hogy nem vagyok rosszul, és hogy végre tisztán tudok gondolkodni. Ez mindaddig sikerült, amíg meg nem hallottam Josh autóját, hogy leparkol a feljárón. Abban a pillanatban ismét éreztem a gyomromban a szúrást.

Pár perc múlva megjelent az ajtóban, egy szatyorral a kezében.

– Megjöttem – mosolygott. – Amit kiírt a doki, minden ebben van. Rá van írva, hogy mikor vedd be őket, rendben?

–  Aha…

Hosszan rám nézett, majd eldobta a gyógyszereket az ágyra és az ölébe kapott. Én is átöleltem, ugyanis most éreztem igazán: nincsen senkim rajta kívül. Bármennyire is tudtam, hogy nem stimmel vele valami – csakis ő maradt nekem. Másra nem számíthatok…

Jó néhány percig így maradtunk. Csak miután megszólalt a telefonja, akkor engedett el. Megnézte a kijelzőt, majd visszadugta a zsebébe a kis készüléket.

– Nem veszed fel? – A hangom érdes volt az érzelmek miatt. Gyorsan nyeltem egyet, hogy elmúljon.

– Nem, hadd csörögjön – mosolygott. – Lilian… - bűnbánóan nézett felém. Leültem az ágyra, hogy felkészüljek a mondanivalójára.

– Tessék? – kérdeztem, amikor már legalább másfél perce vártam, hogy megszólaljon.

– Semmi. – Leült mellém, megfogta a kezem. – Ugye tudod, hogy szeretlek?

– Tudom.

– És azt is, hogy a világon mindent megtennék érted.

– Igen, azt is tudom. Josh, baj van, hogy ilyeneket mondasz nekem? Mintha elbúcsúznál. – Riadtan felnéztem rá, azt sem tudtam, mit tegyek.

– Nem áll szándékomban – nevetett. – Ameddig csak élek, veled leszek. Jó?

– Jó.

Furának éreztem ezt a beszélgetést. Ilyet még sohasem csináltunk… mármint de, beszélgettünk meg minden, de ez annyira más volt. Mintha veszély fenyegetne minket, vagy nem is tudom… Josh nem szokta így kinyilvánítani az érzéseit. Persze látszik rajta, ha szerelmes, viszont ez más volt.

– Jobban vagy már? – terelte a témát. – Be kellene venned a gyógyszereket! Hozok vizet.

Abban a pillanatban már fel is pattant mellőlem, villámgyorsan kiviharzott a szobából.

Úgy éreztem, küzd valamivel, amit nem akar, hogy megtudjak, mégis elárulná. Pedig megbízhat bennem, ezt tudja! Számtalan dolgot tudok róla, amit senki más nem. Köztük azt is, hogy ötévesen ellopott egy babát a húgának karácsonyra, mert nem volt rá pénzük, de a húga mégis nagyon szerette volna. Josh pedig teljesíteni akarta a csöpp kislány kívánságait, mivel annyira a bűvöletében élt. Persze a szülei rájöttek, hogy lopott és nagyon szigorúan megbüntették. Ő mégis boldog volt, mert örömet okozott a testvérének. Az volt a kislány utolsó karácsonya. Rá két hónapra megtudták, hogy halálos beteg. Még az év tavaszán meghalt. Joshnak szörnyű dolgokat kellett átélnie gyermekkorában.

Talán ez hozott minket össze; a két fiatal, akiknek mérhetetlen fájdalmuk van. Segítünk egymásnak feldolgozni ezeket.

Épphogy végigtudtam futtatni ezeket a gondolatokat, máris a mosdóba rohantam. Újabb rosszullét tört rám, de ez százszor rosszabb volt, mint az eddigiek. Üvölteni tudtam volna a fájdalomtól, ami a hasamban keletkezett, a torkom fájt, és újra szédülni kezdtem. Lefeküdtem a padlóra, fejemet a kádhoz szorítottam, hátha az nyugtatni tudja az ütemes lüktetést, ami újabb fájdalmakat okozott.

Josh így talált rám.

– Te jó ég! Lilian! – Azonnal mellém térdelt, a kezében lévő poharat a mosdóba lökte, ami hangosan csörömpölt, mégsem tört el. Felrángatott a földről, és az ölébe ültetett. – Nincsen semmi bajod?

–  Azt hiszem… - suttogtam.

– Rémesen nézel ki.

Elmosolyodtam. Valahogy gondolnivaló volt, hogy nem a legjobb formámat hozom. Ebben az állapotban örülök, ha nem veszítem el az eszméletemet.

– Úgy érzem, itt gyógyszerekkel nem sokra mennénk, mert kijönne belőled. Felhívom a doktort, hogy mit tudna tanácsolni.

– Addig én letusolok. – Feltápászkodtam róla, a kád szélére ültem, mély lélegzetet vettem.

– Segítek. – Kinyújtotta a kezét, én viszont teljesen megdermedtem.

– Josh, azt hiszem, megy egyedül is. – Ránéztem, de nem láttam semmilyen érzelmet rajta az aggódáson kívül.

– Az isten szerelmére, ne butáskodj! Nem bírsz megállni a lábadon! Hagyd, hogy segítsek! – Ajánlotta.

– Nem vagyok abban az állapotban, hogy egy férfi előtt zuhanyozzak. – A hangom határozott volt, ellentmondást nem tűrően szólaltam meg.

Bólintott, majd kiment a fürdőszobából. Elkezdtem levenni a hálóingem, majd beálltam a tus alá. Hideg vizet engedtem magamra, ami nagyon jól esett. Üdítően hatott rám, sokkal jobban éreztem magam tőle.

Amikor végeztem, magamra terítettem a puha fehér köntöst, és kimentem.

Josh a szobánkban feküdt az ágyon - a plafont bámulta. Amint észrevett, odajött hozzám és átölelt.

– Sokkal jobban vagyok, mielőtt megkérdeznéd. Jót tett a hideg víz – nevettem.

– Végre nevetsz! – Felkapott a karjába, körbefordult velem a szobában.

– Azért ne körözz ennyire, mert rosszul leszek! – Nevettem tovább. Az arca felragyogott, mintha élete legszebb örömhírét kapta volna meg. – Korántsem vagyok tökéletesen, de sokkal jobban érzem magam.

– Az jó. Remek irányba haladunk. Egyébként beszéltem a dokival – közölte nemtörődöm módon. Kérdőn néztem le rá – ugyanis még mindig a karjaiban tartott – ameddig válaszolt. – Azt mondta, ha újra jelentkeznének a rosszullétek… az egyik barátjának van egy magánklinikája… és vigyelek el oda. Ott kivizsgál, és nem utolsó sorban azt is mondta, hogy a környezetváltozás is jót tehet neked.

– Na azt már nem! Sehova nem megyek innen. Tegyél le! – Úgy tett, ahogy mondtam.

– Ha az hoz helyre, engem nem fog érdekelni, hogy akarod-e vagy sem! Ha csak egyszer is rosszul leszel, elviszlek arra a magánklinikára!

– És mégis hol van az a klinika, hm? – Ostorcsapásként csattant a hangom. Gyűlölöm a kórházakat, ezt nagyon jól tudja. Épp elég időt töltöttem ott a szüleim balesete után…

– Genfben. – Döbbenten meredtem rá. Biztosan csak félreértettem…

– Mármint… Svájcban?! Te meghibbantál?! Úristen, Josh! – Szólásra nyitotta a száját, ám én nem engedtem. – Ne! Ne kezdj el velem vitázni!

– Akkor is elviszlek! Akár a világ végére is, ha az kell ahhoz, hogy meggyógyulj! – Kiabált velem. Megvártam, amíg lenyugszik, azután dühösen közelebb mentem hozzá.

– Ha még egyszer felemeled a hangod... esküszöm, nem azon kell majd aggódnod, hogy elvigyél Svájcba!

A szekrényhez mentem, felkaptam néhány cuccot, s lerohantam a nappaliba a slusszkulcsért.

– Lilian! Én csak szeretnék segíteni…

– Hát ne segíts! – Löktem oda foghegyről. – Mint láthatod, tökéletesen vagyok – mondtam immár emberibb hangnemben.

– Rendben. Ha jól vagy, készítek neked valamit vacsorára – ajánlotta. Engem már csak a gondolattól is hányinger fogott el, amit hatalmas nyelésekkel próbáltam leplezni. De Josh átlátott rajtam, mivel szélesen elmosolyodott.

– Még jó, hogy nem pakoltunk ki…– Azt a szadista mindenedet! Engem szurkáljanak tűvel, vegyenek tőlem vért meg hasonlók, te meg csak nyugodtan ülsz majd az ágyam mellett, mi?! Na még mit nem!

– Nem megyek sehová! – Ellenkeztem.

Josh azonban mellém állt, megfogta a kezem, s mélyen a szemembe nézett. Sűrű, hosszú szempillájával gyakran pislogott, étcsokoládé színű szemével győzködően bámult rám. Tudta, hogy ezzel bármikor meggyőzhet.

– Jól van. Feladom! Elmegyek arra a puccos klinikára! – Hirtelen megpuszilt. – De… két hét a maximum, amit ott töltök és ebből csak három napot azon a hülye helyen, rendben? – Bólogatott. Le sem lehetett volna törölni a képéről azt a hatalmas vigyort… Nem tudtam, hogy igazából annak örül-e, hogy meggyógyítanak, vagy annak, hogy elmegyünk innen?