37. rész A kórház

Sziasztok! Elnézést kell kérjek, hogy csak ritkán hozok részt! Remélem kiengesztellek titeket egy új fejezettel. :) Abban is reménykedem, hogy egy-két sort írtok nekem, hogy hogy tetszett.. : ) Jó olvasást és sok puszi!

Lilla

Egészen másnak képzeltem ezt a helyet. Úgy gondoltam, fehér folyosók lesznek, hogy a falak kék csempékkel lesznek vállig bevonva. Tévedtem. Ez a kórház… nem is igazán kórház. Inkább egy szálloda, amiben nővérek dolgoznak, és ahol életmentő gépek vannak.

Az utazást legszívesebben a pokolba kívántam volna. Szörnyű volt, órákon át, több ezer méter magasban lenni. Josh persze mindig azzal húzta az agyamat, hogy nézzek ki az ablakon, annyira gyönyörű az egész Földet innen fentről látni. Mindenáron be akarta bizonyítani, hogy segítségre van szükségem.

Kellemesen csalódtam ebben a klinikában. Talán mégsem lesz annyira szörnyű, mint elsőre hittem.

Josh elment megkeresni az orvost, én pedig úgy döntöttem, felfedezőútra indulok. Egyenesen előre mentem, aztán egy hosszú folyosó után a gyerekosztályon kötöttem ki. Azt hiszem, a kórház ezen része lehet a legbarátságosabb. Mindenhol disney figurák fogadtak a falon, az ajtókon és az üvegeken. Megtaláltam a játszószobát is, ahol nagyon sok kisgyermek játszott. Olyan is volt közöttük, aki még csak ülni sem tudott, de már a kórházban volt. Őt nagyon sajnáltam.

- Szia! – A hátam mögül szólalt meg egy vékonyka hang. Megfordultam, s egy szőke hajú, csillogó tekintetű kislánnyal találtam szembe magam.

- Szia! – Rámosolyogtam, ő pedig viszonozta azt.

- Te is itt laksz? – kérdezte vidáman.

- Ó, nem. – Tiltakoztam azonnal. – Még csak most érkeztem azért, hogy meggyógyítsanak.

- Te is beteg vagy? – Csodálkozva tekintett fel rám. A pöttömke annyira közlékeny és aranyos volt.

-  Azt mondják. Bár szerintem nem így van, de ez maradjon a mi titkunk – suttogtam. Bólintott, miszerint nem fogja elárulni. – Hogy hívnak, kicsim?

-   Ana vagyok. Téged hogy hívnak? – kérdezte.

-  Liliannek. Ana, mit szólnál, ha elkísérnélek a szobádba? A szüleid biztos nem örülnek annak, hogy itt kószálsz egyedül… - Megragadta a karom, s otthonosan elindult a kórtermek közé.

-  Ó, a papa nincs itt. Majd csak két hét múlva jön el hozzám. Addig egyedül vagyok. – Ebben a pillanatban megszűntek a problémáim. Tudom, milyen ennyi idősen egyedül lenni a nagyvilágban. – Ez az én szobám. Gyere, nézd meg!

Kitárta előttem az ajtót, megvárta, míg bemegyek, ő is így tett, majd becsukta azt.

-  Milyen gyönyörű szobád van! Nahát! – Nála nem voltak gépek. Az egész termet játékok borították. Az ablak előtt egy kis asztalka volt, néhány műanyag székkel. Olyan volt ez, mint egy gyerekszoba, nem pedig egy kórterem.

-  Itt maradsz velem? – kérdezte gyermeteg vékony hangján. Ijedten kaptam felé a fejem. Nem tudom, miért is, de… úgy éreztem, nem tudok egy ilyen ártatlan kislánnyal lenni. Volt benne valami, ami… amitől azt éreztem, hogy minden porcikámmal meg kellene védenem, és nem szabadna mozdulnom mellőle. Ezért kellett minél hamarabb eljönnöm a közeléből. Ha tényleg beteg vagyok, nem akarom ráragasztani.

-  Engem már biztos keresnek, ezért mennem kellene – mosolyt küldtem felé. – Majd beugrom hozzád, jó?

Felé tartottam a kezem, ő pedig belecsapott tenyerembe.

-  Ez az csajszikám! – Nevettem rá. – Jó legyél! – köszöntem még vissza az ajtóból.

Végigsétáltam a gyerekosztály folyosóján, ameddig ki nem lyukadtam a recepciónál. Josh ott beszélgetett egy orvossal. Mikor meglátott, elmosolyodott, s mikor odaértem melléjük, átkarolta a derekam és egy puszit nyomott a homlokomra.

-  Lilian, bemutatom a doktor urat! Dr. Müller lesz a kezelőorvosod.

Az orvos kezet nyújtott, én pedig szívesen fogadtam el azt.

- Üdvözlöm, Lilian Barnes vagyok.

- Dr. Peter Müller. Megmutatom a szobáját, erre tessék!

Az orvos tipikus német akcentussal beszélt angolul és ez tetszett. Halkan felkuncogtam, de csak úgy, hogy meg ne hallják. Peternek nem csak az akcentusa volt németes. Szőke haja már messziről látszott, kék szeme pedig csodásan ragyogott, akár az ég.

Követtem a hosszú folyosón, miközben köntösbe bugyolált emberekbe futottunk.

- Itt is vagyunk.

Mikorra a doktor ezt kimondta, már legalább három emelettel feljebb jártunk, ahol minden bizonnyal csak néhány orvos és nővér volt. Más betegek nem.

Benyitott a hatalmas szobába, nekem pedig tátva maradt a szám. Ez egy luxushotel!

- Basszus… - csak ennyit tudtam kinyögni. Josh persze nevetni kezdett. – Ez most vicc, ugye?

- Nem, a legkevésbé sem viccnek szántam.

- Oké, akkor csípj meg, mert álmodom! – Szóltam rá. Ő még mindig nevetett.

-  Én magukra is hagyom önöket, fél óra múlva visszatérek, és megkezdjük a vizsgálatokat. – Mondta a doktor hosszas csend után.

- Köszönjük – motyogtam. Küldött felém egy mosolyt, majd távozott.

Beljebb érve még jobban hatalmába kerített a csodálkozás. Tátott szájjal jártam körbe a szobát, ami felért volna egy kisebb lakás nagyságával is. Még mielőtt a fürdőszobát vettem volna birtokba, kimentem a hatalmas erkélyre. Ha a szobától annyira el voltam ájulva… Nem tudom, mit mondhatnék a kilátásra. Gyönyörű… nem, ez sokkal több annál. Leírhatatlan. A szemem elé tárultak a hatalmas hegyormok, és a felhők is nagyon közel voltak. Úgy éreztem, ha lábujjhegyre állnék, le tudnék csípni belőlük egy darabot. Meseszép volt ez a hely!

-  Mit szólsz?

Josh megszakította az álmodozásomat. Pedig már próbáltam felérni a felhőkig.

-  Azt, hogy hűha.

-  Gondolhattad, hogy nem egy lepukkant ezrek használta kis lyukba hozlak! – Nézett rám lágyan. Közelebb jött, hátulról átölelt. Nekem pedig hányingerem támadt.

- Josh! – szóltam rá szigorúan. – Engedj be, de gyorsan!

Sajnos nem éppen úgy fedeztem fel a fürdőszobát, ahogy szerettem volna. Gyomromból előtörő ételmaradványoknak köszönhetően, teljesen undorodtam ettől a szobától. Mikor úgy éreztem, hogy vége, kitisztítottam a számat. Óvatlanul a tükörbe néztem, és cseppet sem tetszett a látvány, ami elém tárult. Egy roncsot láttam magam helyén, semmi többet. Szemem alatt végig fekete karikák húzódtak, arcom beesett, hajam töredezett és fakó lett. Undorodva fordultam el saját arcképemtől.

Kisétáltam a szobába, s meglepetten tapasztaltam, hogy az orvos visszatért.

-  Erről beszéltem, doktor úr! – Josh szigorú tekintettel nézett rám, míg doktor Müller elgondolkodva vizslatott.

-  Feküdjön le! – Adta ki az utasítást, én pedig teljesítettem. – Húzza fel a felsőjét!

Azt tettem, amit mondott. Ahogy meglátta lefogyott testem, keze megállt a levegőben, majd ismét kontroll alá helyezve magát vizsgálni kezdte a hasam. Párszor megnyomkodta, újra és újra ugyanazokon a helyeken, de mivel nem fájt, ezért abbahagyta. Felállt mellőlem, majd hivatalos hangon megszólalt:

- Mikor evett utoljára?

-  Azt hiszem… tegnap.

-  Maradt önben valami?

-  Egy falat sem. Evés után tíz perccel a vécé fölé hajolva hányta ki az egészet – vette át tőlem a szót Josh.

-   Mióta tart ez? – A doktor folytatta a jegyzetelést.

- Körülbelül öt napja – válaszoltam.

Rám nézett, arca megbotránkozást tükrözött. Néhány másodpercig lefagyva rám meredt, azután kapkodni kezdett.

-  Azonnal szólok egy nővérnek, hogy kössön be infúziót! – Szólalt meg remegő hangon.

Hátat fordított, s kisietett a kórteremből. Josh rám meredt, leült az ágy melletti kanapéra. Végül az orvos visszatért, mellette egy nővérrel, aki infúziós palackot tartott a kezében. Az egyik szekrény fiókjából tűt vett elő, a doktor pedig egy injekcióval közeledett felém.

-  Vért kell, vegyek a vizsgálatokhoz. A nővér utána beköti az infúziót. Anne… – a nővér felé fordult. – Mikor kihúzom a tűt, azonnal beköti, érti?

Anne egy kis dundi, ötvenes éveiben járó nő volt. Kedvesen rám mosolygott, a doktornak pedig bólintott.

-  Ööö… én addig kimegyek – Josh az ajtóra mutatott, s gyorsan arra felé vette az irányt. Még mielőtt Peter belém szúrhatta volna a tűt, ő már eltűnt. Megtöltött három kis fiolát a véremmel, azután pedig vattát nyomott a tű helyére. Épp, hogy rászoríthattam, a bal kezemben máris másik szúrást éreztem, a nővér szúrta belém az infúziós tűt.

-  Adjon hálát, mert iszonyatosan erős szervezete van, Miss Barnes. Ennyi nap szilárd táplálék nélkül és főleg folyadék nélkül – mert látom, azt sem igazán fogyaszt - végzetes is lehetett volna – Korholt a doktor.

-  Higgye el doktor úr, én mindent megpróbáltam, de nem ment. Körülbelül egy hónapja – vagy hosszabb ideje rohamosan fogyni kezdtem, most pedig ezek a rosszullétek törtek rám.

Elgondolkozva nézett rám.

-  Ha megjöttek az eredmények, többet fogunk tudni – mosolyra húzta a száját. – Addig is pihenjen! – utasított.

-  Igyekszem, doktor úr!

Mind a ketten kimentek a szobából. A nővér még mielőtt becsukta volna az ajtót, rám mosolygott. Kedves nőnek tűnik.

Egyedül maradtam a szobában, így rávettem magam, hogy kipakoljak a bőröndből. A felsőimet a vállfákra akasztottam, de szorítottam helyet Josh ruháinak is. Érdekes, most kifejezetten jól érzem magam. Sőt, nagyszerűen! Ez meg hogy lehet?

Élveztem az egyedül töltött időt, s kivettem a kedvenc könyvem a táskámból, majd kiültem az erkélyre olvasni. Pár perc múlva azonban be kellett mennem egy kabátért, ugyanis rázott a hideg, mert iszonyatosan hideg van itt fent. Felvettem a ruhadarabot, így már nem fáztam, és tovább élvezhettem a könyvem eseményeit. A 19. században játszódó események teljesen megváltoztatták a gondolkodásomat. A könyv egy férfiról szólt, aki elveszítette a szerelmét, mert behívták katonának. Mikorra leszerelték - mert véget ért a háború -, a lányt már hozzáadták egy helyi arisztokratához. Egyikőjük sem volt boldog, de mindent megtettek, hogy kihozzák az életükből a legjobbat. Titokban találkoztak egy tölgyfánál, a lány háza mögötti erdőben, s ott töltötték legszebb pillanataikat. A végén a férfi megfogadja, hogy élete végéig is vár a lányra, ha arra kerülne a sor. A vele egykorú arisztokrata nem engedte a lányt, erőszakkal maga mellett tartotta. De az igaz szerelemnek győznie kell! A legvégét még nem olvastam el, viszont remélem, hogy együtt lesznek.

- Lilian! Te mi a fenét csinálsz odakint?

Josh hangja megijesztett. A hang irányába pillantottam, dühös ábrázatát figyeltem.

-  Olvasok – válaszoltam egyszerűen.

-  De… miért a hidegben? Azonnal gyere be!

Nagyot sóhajtottam. Egyik kezembe megfogtam az infúziós állványt, a másikba pedig a könyvet. Bementem a szobába, a könyvet az ágy melletti kis éjjeliszekrényre tettem, s levettem a kabátot.

-  Még csak az hiányzik, hogy megfázz! – korholt.

-  Jaj, Josh a szervezetem erősebb, mint egy bivalyé!

-   Akkor hogy szedtél össze valamit, amit otthon nem tudnak meggyógyítani?! – ordította.

Eszembe jutottak az orvos szavai, amit még a hallgatózásom közben hallottam.

Lelki eredetű…

-  Talán hallgatnod kellene az ottani barátodra és bedugni egy diliházba! – szűrtem ki a fogaim között.

Josh szólásra nyitotta a száját, majd miután eljutott az agyáig, mit is mondtam, megfagyott. Arca megbotránkozást tükrözött, de semmiképpen sem csodálkozást. Teste minden izma megfeszült, mintha épp próbálná megfékezni magát, hogy bántson. Nem féltem tőle. Tudja, hogy ha csak egyetlen fenyegető mozdulatot tesz, én azonnal kitiltatom innen.

A következő pillanatban kopogásra lettünk figyelmesek.

Mind a ketten az ajtó felé fordítottuk a fejünket, ahol Anne nővér arca jelent meg.

–        Elnézést kérek, de hangos beszédet hallottunk. Tájékoztatnom kell önöket, hogy itt a csend és a nyugalom a megszokott. Legyen szíves távozni! – Josh felé nézett, tekintete nem tűrt ellentmondást.

–        Nővér, gondolom Genfben is szoktak veszekedni a párok, velünk épp ez történt. Nem megyek sehová.

–        Megértem, de ön is értse meg: ez itt egy kórház, uram.

–        Amit mellesleg én fizetek, úgyhogy azt teszek benne, amit akarok! Ha kiabálni van kedvem, akkor végigordítom az egész folyosót! – Josh ismételten felemelte a hangját, amitől összerezzentem. A nővér észrevette, ettől pedig teljesen kiakadt.

–        Meg kell kérjem, hogy távozzon! Ha pedig nem teszi, hívom a biztonságiakat!

Josh mérgesen fújtatott. Felkapta a székről a kabátját, de olyan lendülettel, hogy a szék felborult. Anne nővér kitárta az ajtót, Josh pedig idegesen eltrappolt mellette. Amikor hallótávolságon kívülre ért, a nővér kedvesen felém fordult:

–        Ne aggódjon kedveském, itt nem fogják zavarni. Ha pedig még egyszer meglátom itt ezt a huligánt, eltántorítom majd magácskától, ne féljen – mosolygott.

–        Ó, ő a barátom. Néha előfordul, hogy összeveszünk, de szeretjük egymást - azt hiszem… – suttogtam.

–        Kedvesem… láttam, amit láttam. Ez a férfi megijeszti magát, itt pedig ki kell kapcsolódnia. Másképp nem lesznek hatásosak a kezelések.

–        Hm… köszönöm – mosolyogtam rá hálásan.

–        Igazán nincs mit!

Becsukta maga mögött az ajtót, én pedig teljesen egyedül maradtam. Nem tudtam, mit is csinálhatnék igazából. Nem akartam már olvasni, de rém unalmas itt egymagamban. Gondoltam arra, hogy meglátogathatnám Ana–t, bár ő biztos a többi kis barátjával van. Mihez kezdjek itt? Már most sokkal jobban érzem magam, teljesen elmúlt a rosszullétem. Biztosan hat ez a gyógyszer, ami az infúzióban van… Milyen különös…

*

Josh még aznap írt egy SMS-t – mikor kitiltották a kórházból – ezzel a szöveggel:

Mivel nem látogathatlak meg, add le a cuccom a portán.

Holnap el kell utaznom Itáliába egy kiállításra,

de hétvégén megpróbálok beosonni hozzád.

Csókollak.

Azóta már két hét telt el… hétvégén elmaradt a látogatás, de persze a cuccait azt elvitte. Mondjuk nem értem, miért problémázok ezen. Ha kiállításra ment, mindegy milyen egyéb dolga lenne – olyankor úgyis a művészi éne van előtérben. Annak pedig semmi más nem számít.

Sokszor megmosolyogtam, amikor úgy írta Itáliába. Ilyenkor mindig elgondolkodtam, csak a festő beszél–e belőle, vagy pedig észre sem veszi, hogy így nevezi. Vannak még ilyen fura dolgai.

Ana–val nagyon jól összebarátkoztunk. Minden délután pontban öt órakor meg kell jelennem a szobájában, hogy teázzunk. Igazi kifinomult kislány.

Sokat mesélt a családjáról. Arról, hogy az édesapja Amerikában él, és ezért ritkán láthatja, de nem bánja, mert itt mindenki nagyon kedves vele, és szereti őt.

Már épp indultam volna is hozzá, amikor Dr. Müller az utamat állta.

–        Miss Barnes, kérem egy pillanatra!

–        Tessék?

Becsukta maga mögött az ajtót, közelebb jött.

–        Nagyon jól halad a kezelés. Vannak még rosszullétei?

–        Csak ritkán, és akkor is csak éjszaka. Néha erre ébredek fel. – Idegesen az órára pillantottam, ugyanis Ana már biztosan vár.

–        Értem. Akkor éjszakára folytatjuk a gyógyszer alkalmazását. Kezd jobb színben lenni – mosolygott.

–        Öhm… igen, én is észrevettem – visszamosolyogtam rá, mert reméltem, hogy így előbb elenged. Viszont abban a pillanatban eszembe jutott valami. – Doktor úr! Az első emeleten van egy kislány… Ana–nak hívják…

–        Igen, tudom. Ő is az én betegem.

–        Mégis miért van itt? Egyáltalán nem látszik betegnek.

Arca óvatossá vált, azután egy viccel próbálta elütni.

–        Ön sem látszik betegnek, Miss. Mégis itt van.

–        Igen, de…

–        Miss Barnes, remélem megérti, de nem beszélhetek arról, hogy Ana miért is van itt. – Félbeszakította a mondatot, amibe belekezdtem, viszont éreztem, hogy ez lesz a válasza.

–        Értem.

Peter bólintott, azután sietősen távozott. Én meg mint egy hülye, még mindig ott álltam, ahol az előbb és azon gondolkoztam, miért is titkolózik ennyire a kicsi Ana felől. Hisz csak annyit kérdeztem, hogy miért van ennyi ideje kórházban. Már egy éve itt van és semmi baja – legalábbis úgy tűnik.

Amikor feleszméltem gondolataimból, rohantam Ana szobájához, ugyanis már negyed órája vár rám.

Leszaladtam a sok lépcsőfokon, és lihegve álltam meg a szobája ajtajában. Az nyitva állt, s amikor megláttam Anat, rögtön elmosolyodtam.

A kedvenc kis macijának ajánlott épp teát. Még azt is megkérdezte, tejet vagy cukrot szeretne–e hozzá. A múltkor megsúgta, hogy ezt a tévében látta, amikor az apukája elvitte kirándulni egy faházba.

– Lilian! Kérsz egy kis teát? – Rám mosolygott amikor észrevette, hogy ott vagyok.

–        Majd inkább később, kicsim.

–        De most van öt óra! Később már nem fogunk tudni teázni, akkor már mennünk kell vacsorázni.

Odamentem hozzá, kivettem kezéből a kancsót, az ölembe kaptam és leültem vele az ágyra.

–        Hát… úgy hallottam, ma a vacsora mellé teát kapunk – mosolyogtam.

–        Tényleg?

–        Bizony.

–        Akkor nem akarok most teázni. Majd vacsora közben. – Lemászott az ölemből, elvette a székről a macit. – Elmegyünk sétálni?

–        Sétálni? – Meglepődtem. Amióta itt vagyok, nem sűrűn voltam a kórházon kívül. Néha kimentem persze, meg a közeli botba is gyakran jártam, de annál messzebbre nem mentem.

–        Aha. A papával felfedeztünk egy parkot itt a kórház mögött. Elmegyünk oda?

–        Azt hiszem, az orvosunk nem igazán örülne annak, ha ilyen hidegben kimennénk, kicsim. De talán ha megkérdezzük… – Ana ujjongva szaladgált a szobában, majd odajött hozzám, s felugrott az ölembe.

–        Kérdezzük meg, kérdezzüüük meeeg – nyújtotta el a szavakat.

Annyira tündéri ez a kislány! Ahogy gyönyörű tekintetével elkápráztat mindenkit, és szőke felcsurizott haja, ide–oda libben, mintha egy kis rugó lenne, egyszerűen lehetetlen neki nemet mondani.

Elmentünk Dr. Müller irodájába, ő pedig – gondolom az előző beszélgetésünk hatására – kérdő tekintettel fogadott minket.

–        Peter bácsi! Peter bácsi! – Ana elengedte a kezem, s rögtön az orvoshoz szaladt. Leült az ölébe, átkarolta a doktor nyakát. – Ugye kimehetünk sétálni Liliannel?

Peter félig dühösen, félig mosolyogva nézett fel rám.

–        Ami azt illeti Ana, szerintem ez nem a legjobb ötlet. Talán ha egy kicsit enyhül majd az idő. Most még nagyon hideg van.

–        De Peter bácsii!

–        Ana, azt mondtam nem! Apukád sem örülne neki, ha megfáznál, mire ideérne, nem igaz?

–        De – Ana lehajtotta a fejét, s lemászott a doktor öléből.

–        Akkor menj vissza a szobádba. Futás! – Utasította Anat.

–        Miss Barnes – szólt utánam, amikor én is elindultam volna. Visszafordultam, ő pedig a székre mutatott. Leültem vele szemben, az arca nagyon is kemény volt.

–        Nem szeretném, ha veszélyeztetné a kislány állapotát! – Hangja is épp oly kemény volt, akárcsak arckifejezése.

–        Semmi ilyesmi nem állt szándékomban, Dr. Müller. Pontosan azt mondtam neki, amit maga is, csak ön ezt nem hallhatta, amit nagyon sajnálok.

–        Akkor elnézést kérek. Nagyon sajnálom, csak tudja ez a kislány az én felelősségem, ameddig az édesapja nincs itt. – Hirtelen szöget ütött ez a mondat a fejemben.

–        Ismeri… Ana apját? – Kérdeztem, és pislogás nélkül vártam a reakcióját.

–        Úgy gondolom, ez nem magára tartozik, hölgyem.

Felállt, kinyitotta az ajtót, s megvárta, hogy kimenjek.

Miért viselkedik ilyen furcsán, akárhányszor Anaról van szó? Mindig elővigyázatos lesz, mintha lenne valamilyen titka. Pedig Ana egészséges, mint a makk! Nem értem…

***

Úgy érzem, teljesen felépültem. A doktor is megmondta, hogy négy nap múlva elmehetek, hacsak addig nem lennék ismét rosszul.

Felhívtam Josh–t, de nem volt elérhető. Én pedig úgy vagyok vele, hogy többet érek annál, minthogy egy kis hangüzenetet hagyjak neki. Ha érdekli, mi van velem, akkor magától is felhív.

Félig–meddig már összepakolgattam a ruháimat, már csak pár darab volt a szekrényben, amiket a következő napokban viselni fogok.

Fogalmam sincs, hogy mondom meg Ananak, hogy hazamegyek. Már annyira kötődik hozzám, hogy el sem tudom képzelni, mi történik majd, ha elmondom neki. Ezért halogatom folyamatosan.

Itt ülök a szobájában, s gondolkozom. Vajon hogy fog reagálni, ha megtudja, hogy elmegyek? Egyáltalán érdekli?

Istenem, milyen ostoba kérdéseim vannak! Ő csak egy gyermek, akit most ismertem meg! Mégis annyira kötődöm hozzá… de miért?

–        Lilian!

–        Tessék, kicsim? – kérdeztem vissza.

–        Azt kérdeztem, mikor megyünk le a boltba?

–        Nem tudom… majd később.

Halk kopogás hallatszott, s Ananak hirtelen felragyogott a szeme és hatalmas mosoly terült szét az arcán.

–        Apu! – Kiáltotta, és pedig felugrottam és szintén az ajtó felé fordultam.

De amint megláttam az ajtóban álló férfit, a lábam megrogyott, s visszacsúsztam az ágyra. Ezt életemben nem gondoltam volna!