Sziasztok! Ezer bocsánat amiért ilyen ritkán hozok részt! Remélem, néhányan olvassátok még a történetet:) Hétfő után szerintem sok teher lekerül a vállamról, így végre tudok hozni rendszeresen részt. Úgy tervezem, hetente egy részt tudnék hozni, de még majd meglátom, hogy is lesz. Jó olvasást! :) Puszi: Lilly
/Edward szemszöge/
Rájöttem, mekkora badarság volt eljönni otthonról. Az pedig még nagyobb hiba volt, hogy otthagytam Lilit egyedül. Most készülődök haza, s bárhogyan is próbálom visszaszorítani gyomromban ezt a furcsa érzést, nem tudom. Alice nyilván tud a hazatérésemről, mert már elég régen eldöntöttem ezt. Ki kellett szellőztetnem a fejem, mert így, egy csapásra megtudni, hogy a barátnőm valakinek a jegyese volt, és tíz évig éltek együtt - hát ez azért nehéz. Végül is ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Ha úgy vesszük tönkretettem az édesanyja életét… Ráadásul ő tényleg nem tehet arról, hogy rossz társaságba keveredett, mivel fogalma sem lehetett arról, milyen is egy igazi boldog család részesének lenni. Olyan jó lesz újra látni! Nem tudom igazából mennyi idő telhetett el, mivel folyamatosan csak gondolkodtam. Senkivel nem beszéltem, amióta itt vagyok, és már alig várom a találkozást a többiekkel. Az első dolgom az lesz, hogy bocsánatot kérjek Lilitől, amiért ennyire megbántottam.
***
Most szálltam le a repülőről, s máris a legközelebbi taxishoz vezetett az utam. Megmondtam neki a címet, bár közölte – eléggé borsos árat fog kérni a hosszú út miatt. Ez engem nem érdekelt, főleg most nem. Már égtem a gondolattól, hogy újra találkozhatok a szerelmemmel.
Mivel Seattleben szálltam le, körülbelül másfél órát töltöttem a taxiban. Jobb lett volna, ha szólok Alice-nek, hogy jöjjön ki értem, de úgy gondolom, tiszteletben akarta tartani azt, hogy legelőször Lilivel szeretnék találkozni. A sofőrt is az ő házához küldtem, majd mikor kiszálltam, kifizettem, s mindezek után megnyugodva néztem körül. A bejárati ajtóhoz sétáltam, és furcsán tapasztaltam, hogy nyitva van. Beléptem, de semmi nem utalt arra, hogy szerelmem itthon lenne. Letettem a bőröndömet, s a nappali felé néztem, viszont abban a pillanatban gondolatokat hallottam a konyha felől. Semmit nem értettem belőlük, így odamentem, megkérdezni, mit jelentenek ezek. Megálltam az ajtóban, James pedig felkapta a fejét.
- Te mit keresel itt? – Nem volt rosszindulat a hangjában, pusztán meglepődött.
- Pontosabb lenne az a kifejezés, hogy kit, de az ő házában vagyunk. Szóval… hol van Lili? – Homloka ráncba szaladt, gondolatai hirtelen a ma esti focimeccs körül forogtak.
- Nem tudod? – Felállt az asztaltól, de egy tapodtat sem mozdult. Villámgyorsan körbejártam a házat, de még csak szerelmem illata sem érződött.
- Hol van Lilian? – Tagoltan beszéltem, a falnak dőlve, mélyeket lélegeztem.
- Neked tényleg fogalmad sincs róla, hol van – állapította meg. – Miután elmentél, Lil… - nem tudta befejezni, ugyanis kinyílt a bejárati ajtó. Alice a szokásosnál is sápadtabban lépkedett az étkező felé, ahol mi álltunk. Vékony kis hangján megszólalt, miközben átölelt.
- Szia, bátyó! – mosolyt erőltetett az arcára, ám gondolatai teljesen máshol jártak. Hogyan mondjam el neki?
- Fogalmam sincs, miről beszéltek, de örülnék, ha elmondanátok végre! – Kezdtem egyre idegesebb lenni, s nem is akartam visszafogni magam. Alice megérintette a karom, az ajtó felé biccentett.
- Otthon elmesélünk mindent, rendben? – Aggódó tekintete kezdett megijeszteni.
- Szóval most az van, hogy te láttad, mikor érkezem, így beadjátok nekem azt, hogy Lili nincs itt. Tehát nálunk van! – Húgom mély levegőt vett, arca reménytelenséget tükrözött.
- Edward, ülj le, rendben? – Azt tettem, amit mondott, s James arcát figyeltem, ami megannyi fájdalmat tükrözött. – Ha egy kicsit zavaros, akkor majd utána elmagyarázom jobban, de értsd meg, hogy nagyon rossz helyzetbe kerültem! Nem így beszéltük meg, úgy volt, hogy Carlisle fogja elmondani, de te nem haza jöttél, szóval…
- Alice, a lényeget! – szóltam rá, mert már nagyon hosszasra sikeredett a bevezetője.
- Elmondod neki, vagy tovább halogatod, és nekem kell? – Ezek szerint nem én voltam az egyetlen, aki kezdte elveszíteni a türelmét.
- Jó, elmondom! Miután elmentél, körülbelül rá egy hétre Lili… eltűnt. – Kellett egy másodperc, mire felfogtam.
- Elment innen? Szó nélkül? – Rövid csend következett, amit James tört meg.
- Nem önszántából. Elmentünk szórakozni, mivel úgy volt, hogy másnap elköltözik, és mikor engem eléggé átejtettek, rájöttem mire is ment ki a játék. Visszamentem arra a helyre, de ott mindent letagadtak. Valószínűleg Josh rabolta el.
/Lili szemszöge/
December 24.-e van, és én még mindig nem szólunk egymáshoz Josh-sal. Neki kell helyrehoznia, amit elrontott. Szerintem elég régóta együtt vagyunk, már négy éve – jó, voltak hullámvölgyeink, mint minden más párnak, de hazudni sosem hazudtunk egymásnak. Erre tessék! Mit rontottam el? Már nem bízik bennem? Ez nem az én hibám… Legalábbis nem csak az én hibám…
Folyamatosan az utolsó két mondatot ismételgettem magamban. Igen, eléggé hajlamos vagyok az önmarcangolásra, még akkor is, amikor tudom, hogy semmit nem tettem.
A karácsonyi vacsoránkat készítettem, bár jobb lett volna, ha hagyom az egészet a francba. Josh nem lesz hajlandó elmondani, hol is volt, szóval… Már megint itt tartok. Verd már ki a fejedből! Legalább erre a három napra! Annyit csak kibírsz, hogy ne gondolj erre. De akkor is hazudott! – súgta a fejemben egy kis hang. Elég!
Letettem a kezemből a kést, s a nappaliba néztem, ahol Josh épp festett. Nem rég kezdhette el, mert még csak néhány ecsetvonás látszott. Mindig is csodálatosnak tartottam, amikor kész lett egy-egy képpel, ugyanis bámulatosak voltak. Általában az adott hangulatát idéző festményeket készített, de amennyit már látni lehetett a képből, ez egyáltalán nem azt mutatja.
Folytattam a főzést, ugyanis így soha nem leszek kész.
Egész nap nem szóltunk egymáshoz, majd este is csak akkor, amikor már rávettem magam, hogy megtörjem a csendet. A fürdőszobában voltam, a hajamat vasaltam ki. Ő a szobában öltözött, ügyet se vetve rám.
- Elárulnád, hol voltál? – kérdeztem, s közben kimentem az ajtóhoz.
- Nem hagyhatnánk már abba? Kérlek! – Lemondóan nézett rám. – Neked miért jó, ha veszekszünk? – Nyakkendőt keresett a szekrényben, én pedig eltátottam a szám.
- Nekem? Ezt komolyan kérdezed? Hadd emlékeztesselek, édesem, ki is titkolózik, és hazudik – ráadásul rosszul…
- Jó, felejtsd már el! Ha nem akarom elmondani hol voltam, akkor nem is fogom!
- Remélem megérte az az éjszaka… - fontam össze a karomat a mellem előtt. Szembefordult velem, majd mozdulatlanul állt.
- Miket beszélsz? – összeráncolta homlokát. Szeméből düh sugárzott.
- Jól hallottad. A nőcskéd nagyon jó lehetett, ha délelőtt értél haza.
- Te megőrültél! Nincs semmilyen nőcském, rajtad kívül! De tudod mit? Ha ennyire nem bízol bennem, megérdemled, hogy ezt hidd! – Bevágta a szekrényajtót, s mérgesen letrappolt a földszintre.
Tudtam, hogy ezzel még jobban magamra haragítottam, de nem hagy nyugodni ez az egész! Mélyet sóhajtottam, mivel beláttam, úgysem fog igazat mondani, így feladtam. Utána mentem, szokása szerint a kanapén ült - a kedvenc könyvét olvasta. Valahányszor felidegesítette magát, mindig leült olvasni ezt a könyvet. Fogalmam sem volt, mit láthat benne, bár nekem soha nem adja ide. Olyan, mintha egy kéziratot olvasna egyfolytában, ami annyira érdekes, hogy lehetetlenség letenni.
A lépcsőkorlátnál álltam, tudtam, hogy hallotta minden lépésemet a lépcsőn, így vártam hátha megszólal. Minden hiába, mintha ott sem lettem volna a házban.
- Szeretném, ha elmondanád – szólaltam meg. – De tiszteletben tartom azt, ha nem akarod.
Hangosan összecsukta a könyvet, lassan felállt, szembefordult velem, kérdő tekintettel vizslatott.
- Komolyan?
Vállat vontam. Erre mit tudtam volna mondani? Azt, hogy igazából nagyon dühít, hogy nem tudom, de mit tehetek?
- Másképp nem mondtam volna.
Az arca felvidult, én pedig úgy döntöttem, helyesen cselekedtem. Ha örül, akkor már megérte beadni a derekam.
- Na, akkor karácsonyozunk? – Vidám arcán mosoly terült szét, kezei közé fogta az enyémet, ugyanis időközben odajött hozzám. Kérdésére bólintottam, mire előhalászott a zsebéből egy kis dobozt. Hirtelen nem kaptam levegőt, de azután azzal nyugtatgattam magam, hogy ez a doboz nagyobb az átlagos gyűrűsdobozoknál, így biztos nem az van benne. – Boldog karácsonyt! – Felemelte a tetőt, s megnyugodva tapasztaltam, hogy egy karkötő van benne, rajta egy olyan vörös színű medállal, amit nyakláncon is lehet viselni. Teljesen beletemetkeztem az ékszer szépségébe, amíg Josh ki nem vette azt tartójából, s a csuklómra nem csatolta.
- Nagyon szép. Köszönöm. – Suttogtam. Teljesen el is feledkeztem arról, hogy én is vettem neki ajándékot. Egy pillanat alatt előkerestem rejtekhelyemről, majd a kezébe ejtettem. Ráncolt homlokkal tépte le róla a csomagolást, s mikor meglátta a dobozban lévő karórát, felnevetett. – Amikor megvettem, még nem gondoltam, hogy tényleg szükséged lesz rá – húztam el a szám.
- Köszönöm szépen! – Feltette a kezére, majd átölelt, s hosszan megcsókolt.
- Menjünk enni, jó?
- Lenne egy meglepetésem, de ahhoz el kell mennünk. Benne vagy? – Csakis a tegnapi veszekedésünk miatt bólintottam rá. Másképp mondtam volna neki, hogy semmi kedvem elmenni itthonról.
Kivezetett a házból, beültetett az autójába, s a belváros felé hajtott.
- Hová megyünk? – Megrázta a fejét, miszerint nem fogja elárulni. Kinéztem az ablakon, s még csak akkor vettem észre, hogy a sötét erdő mellett haladunk. Meg mertem volna esküdni rá, hogy láttam valamit, ami pontosan a szemembe nézett.
- Valami baj van?
- Nem. Semmi. – Rámosolyogtam, bár nem tudom, mennyire látszott hihetőnek. Ismét kinéztem az ablakon, de most az erdőn kívül semmit sem láttam.
Mikor leparkolt körbenéztem, s az első, amit megláttam, az egy étterem volt. Ennek nagyon megörültem, mivel már korgott a gyomrom. Josh bevezetett az elegáns helyre, de mintha csak kívülről lett volna az. Bent korunkbeli lányok és fiúk nevetgéltek, mintha csak egy partyn lennének. A terem egy kevésbé nyüzsgő részén megláttam Lis-t, s vele szemben Sebastian-t, amint épp beszélgettek. Ki nem néztem volna Sebastianból, hogy képes normálisan is beszélni egy nővel. Látszólag elég jól megértették egymást, így rámosolyogtam Elisabeth-re, aki csak egy halvány mosolyt küldött felém, mikor meglátott. Több embert nem hiszem, hogy ismertem volna a helyiségben, de nekem ennyi épp elég volt. Josh-sal melléjük keveredtünk, s én már le is huppantam barátnőm mellé.
- Hát ti nem otthon vagytok? – kérdeztem. Mindegyikőjükre ránéztem, s válaszul csak mosolygást kaptam.
- Úgy gondoltuk, itt a helyünk, ha már ti is jöttök. – Kérdőn Joshra néztem, ő pedig védekezően feltartotta a kezét.
- Csak vacsorázunk, azután már mehetünk is haza.
- Oké!
A vacsora közben rengeteget nevettünk. Josh folyamatosan kifigurázta a felszolgálókat, és egyszer még ki is adta magát olasznak, minek következménye az lett, hogy kapott egy tányér gyümölcssalátát. Úgy tűnik, a pincérek így akarták megleckéztetni. Sebastian a tőle megszokott arroganciával fogyasztotta az ételeket, amiket rendelt, sőt, volt olyan, amit azonnal félretolt, mikor kihozták. A desszertet követően táncoltunk, majd elköszöntünk barátainktól, és hazafelé indultunk. Némán ültünk egymás mellett. Josh egyik kezével a kormányt, a másikkal a kezemet fogta. Néha rám mosolygott, arca ilyenkor felragyogott. Viszont engem valami különös érzés fogott el… valami szívszorító, bántó érzés…
/Edward szemszöge/
A szobámban minden tele van Lili ruháival és illatával. Most is itt van a kezemben az egyik felsője, még a parfümje is itt van az asztalon. Családom szomorú gondolatait hallottam a földszintről, ők ugyanis megünnepelték a karácsonyt, de mindenki miattam aggódott.
Váratlan kopogást hallottam az ajtó felől. Észre sem vettem, hogy Alice feljött, csak miután kitárta az ajtót.
- Bejöhetek? – Bólintottam, ő pedig betáncolt a szobába és leült mellém. – Sajnálom, ami történt… - suttogta.
- Alice, hányszor akarod még ezt mondani? Nem a te hibád! – Mindenről én tehetek. Ha akkor nem megyek el, Lili nem megy el „búcsúestet” tartani James-szel.
- Részben az enyém. Nem szabadott volna egyedül elengednem őket. – Felhorkantam.
- Most komolyan, Alice! Tényleg úgy ismered Lilit, mint akit meg lehet akadályozni abban, amit akar? – Húgom halványan elmosolyodott.
- Nem igazán. Viszont akkor is felelősnek érzem magam. Ha láttam volna, hogy elrabolják, akkor megakadályozhattam volna… - Feltartottam a kezem, hogy abbahagyja.
- A „volna” szótól semmi sem lesz jobb. Nem láttad, de nem azért, mert nem akartad, hanem mert nem döntöttek az elrablásáról.
- Megígértük, hogy vigyázunk rá – folytatta tovább. – És semmit sem tettünk, amikor bejelentette, hogy el akar menni, mert meg akar óvni minket.
- Alice! Erről a helyzetről egyes egyedül én tehetek, szóval lennél szíves abbahagyni az önmarcangolást?! – Sziszegtem. Húgom arcán néhány pillanatig sajnálat tükröződött, majd helyét átvette az együttérzés.
Megsimította a vállam, majd magamra hagyott, amiért hálás voltam neki. Holnap reggel az lesz az első dolgom, hogy egyeztetek James-szel; merre keressük Lilit. Bár… ennyi erővel az egész világot bejárhatnánk. Nem tudok reggelig várni… addigra megőrülök az idegességtől. Felpattantam az ágyról, lerohantam a lépcsőn, majd ki a házból. Hallottam Carlisle aggódó hangját, amint utánam kiáltott, de most ez cseppet sem érdekelt. Lili házába mentem, nem néztem szét, azonnal a hűtő felé vettem az irányt, ahol ki volt írva James telefonszáma egy cetlire. Bepötyögtem a számot a telefonomba és vártam. Néhányszor kicsöngött, majd egy szomorú hang szólalt meg:
- Igen, tessék?
- Szia James, Edward vagyok. Sajnálom, hogy ööö… ilyenkor zavarlak, de nem tudok nyugton maradni. Meg kell találnunk…
- Nem zavarsz, mi is ezen vagyunk. Bár semmit sem tudunk tenni. Az illata alapján elindultunk még a múltkor egy nyomon, de azóta egyszer sem éreztem az illatát.
- Tudom. Én is elmentem abba a pubba, amit mondtál, de én sem éreztem semmit. Fogalmam sincs, mit tegyünk.
- Én is erre jutottam.
- Azért köszönöm. És… boldog karácsonyt!
- Kösz. Bár ebben a tudatban nem valami boldog – nevetett fel keserűen. Ahogyan az enyém sem az.
Letettem a telefont, majd leültem a konyha padlójára. Öltönyben voltam, Carlisle kedvéért, de nem tudom, mi értelme ennek az egésznek. Karácsonyt ünnepelni miközben… miközben a szerelmem egy vadidegen karjai között van! Ki tudja mit művel vele…
Megráztam a fejem, mintha ezzel ki lehetne törölni az előbbi gondolataimat. Nehezen, de felkászálódtam a földről, majd elindultam az ajtó felé. Azonban a lépcsőhöz érve megálltam, reménytelenül, viszont mégis várva, hátha Lili lekiált a szobájából, hogy azonnal kész van.
Mióta visszajöttem, azóta nem jártam abban a szobában. Túl fájdalmasnak találtam már csak a gondolatot is, hogy belépjek. Most mégis felmentem az emeletre, kezem ott hevert az ajtó kilincsén. Pár másodpercig tétováztam, mielőtt benyitottam volna. Azután erőt vettem magamon, kitártam az ajtót, és döbbenten néztem körül. Minden ugyanúgy volt, ahogy azelőtt. Az ágyon ott hevert Lili hosszú ujjú felsője, mellette egy nagyobb táska. Kicipzároztam, és hitetlenkedve néztem a tartalmát. Egy besárgult régi könyv volt a tetején, amin ez állt: Neked, drága kislányom; Lilian! Az írás kifakult, viszont még mindig felismertem. Bella naplóját találtam meg abban a táskában. Nem tudom, egyáltalán miért is nyitottam ki, hisz ez nem tartozik rám, de megtettem. Belelapoztam a kis könyvbe, míg megakadt a szemem az egyik oldalon.
Megráztam a fejem, mintha ezzel ki lehetne törölni az előbbi gondolataimat. Nehezen, de felkászálódtam a földről, majd elindultam az ajtó felé. Azonban a lépcsőhöz érve megálltam, reménytelenül, viszont mégis várva, hátha Lili lekiált a szobájából, hogy azonnal kész van.
Mióta visszajöttem, azóta nem jártam abban a szobában. Túl fájdalmasnak találtam már csak a gondolatot is, hogy belépjek. Most mégis felmentem az emeletre, kezem ott hevert az ajtó kilincsén. Pár másodpercig tétováztam, mielőtt benyitottam volna. Azután erőt vettem magamon, kitártam az ajtót, és döbbenten néztem körül. Minden ugyanúgy volt, ahogy azelőtt. Az ágyon ott hevert Lili hosszú ujjú felsője, mellette egy nagyobb táska. Kicipzároztam, és hitetlenkedve néztem a tartalmát. Egy besárgult régi könyv volt a tetején, amin ez állt: Neked, drága kislányom; Lilian! Az írás kifakult, viszont még mindig felismertem. Bella naplóját találtam meg abban a táskában. Nem tudom, egyáltalán miért is nyitottam ki, hisz ez nem tartozik rám, de megtettem. Belelapoztam a kis könyvbe, míg megakadt a szemem az egyik oldalon.
Szeptember 13.
Újabb év telt el. Újabb hosszú, és mégis a maga módján boldog év. Négy évvel ezelőtt ilyenkor még hihetetlenül éreztem magam. A mennyben voltam, aznap estig. Még sohasem beszéltem arról az estéről, ami megváltoztatta az életemet. Edwardról is csak ritkán mesélek, egy részről azért, mert még mindig nagyon nehéz kimondanom a nevét, másrészről viszont Jacob miatt. Nem szeretném, ha megtudná, mennyire fáj még mindig ez az egész. A 18. születésnapom estéjén hivatalos voltam a Cullen családhoz. Nem mondom, Alice (Edward nővére, mellesleg a legjobb barátnőm) alaposan kitett magáért. Az egész házat feldíszítette, sőt még a házhoz vezető út is virágokkal volt körülrakva. A partiról szinte ordított a tökéletesség. Nem szeretem a nagy felhajtásokat, így ebbe is nehezen mentem bele. Ráadásul idősebb lettem Edwardnál, ami magában is nagy csapás volt. Az estére visszatérve: minden jól ment addig a pontig, amikor elkezdtem kibontani az ajándékokat. Megvágtam az ujjam az egyik csomagolópapírral… Jasper pedig… ő nem volt olyan régen „vegetáriánus”, mint a többiek. Neki ez sokkal újabb dolognak számított. Nem hibáztathatom azért, mert felülkerekedett rajta az ösztöne. Edward pedig engem próbált megvédeni, amikor hátralökött. Csakis engem. A tányérok pedig rossz helyen voltak… minden pillanatok alatt történt. Ahogy Jasper felém iramodott, Edward próbált megvédeni, én a tányérok közé estem, és ezzel még nagyobb bajt okoztunk. A kezemből fojt a vér, így mostanra már nem csak Jazz-nek kellett kimennie. Szép lassan az egész Cullen család – Carlisle-t kivéve – elhagyta a házat. Ekkor tudtam meg, Edward miért is nem akar átváltoztatni engem. A lelkem miatt; félt, hogy így elveszi a lelkem, és a pokolra jutok. De engem nem érdekelt! Ha kell, hát vesszen el a lelkem, csak vele lehessek! Ekkor viszont Carlisle feltette azt a kérdést, amivel a szívemig hatolt: - Ha te abban hinnél, amiben ő... Te képes lennél elvenni tőle a lelkét? – Erre nem tudtam mit mondani. Persze hogy nem tudnám megfosztani Edwardot a lelkétől… így már teljesen más volt a helyzet. Ettől a naptól kezdve volt az életem – félig meddig – legszomorúbb része.
Másnap Edward furán viselkedett. De ezt nem igazán vettem nagy gondnak, úgy voltam vele, kiheveri 1-2 napon belül. Viszont rá egy hétre még mindig nem javult a helyzet… Akkor hívott el sétálni. A házunk mögötti erdőbe mentünk, az ösvény elején viszont megálltunk és ott, abban az erdőben hagytam hátra a fél életemet. Utána mentem, de ő akkorára nagy valószínűséggel már elhagyta az egész Olympic félszigetet. Nem tudom, igazából mennyire kószálhattam el az ösvénytől. Egy biztos: korom sötétség volt, amikor Sam Uley megtalált. Milyen fura volt hallani, ahogy folyamatosan különböző hangokat hallottam, és mind a nevemet kiáltották! Másnap reggeltől kezdve minden pillanatban szembesültem a ténnyel: elment.
Hirtelen összecsaptam a kis könyvecskét. Nem akartam tovább olvasni, ugyanis a régi sebeket nem szeretném feltépni. Régen volt… azóta újrakezdtem az életem. Nekem is fájt. Nagyon. De annak az életnek már vége. Ugyanis ha nem így döntök; Lili soha nem születik meg és én soha nem lettem volna újra boldog egy kis ideig. Viszont meg kell találnom, bármi áron, ha kell, itt hagyok mindent, és mindenkit, csak visszakaphassam!
/Lilian szemszöge/
A karácsony hamar elmúlt, sajnos a szilveszter is. Többet nem hoztam szóba azt az éjszakát, amit Josh nem töltött itthon. Helyette sokat beszélgettünk, köztük arról is szó esett, hogy Európába menjünk egy kicsit. Josh ott fejezné be tanulmányait, én pedig cserediákprogrammal kerülnék ki. Mivel hivatalosan Josh a „gyámom”, ezért ő dönthet a hivatalos ügyeimben, ameddig be nem töltöm a tizennyolcat. Vagyis még fél évig, utána nagykorú leszek. Mostanában valami fura érzésem van minden nap. Mintha… félelem vagy valami hasonló lenne, pedig semmi kivetnivalót nem találok az életemben. Főleg akkor érzem ezt, amikor Josh elmegy, én pedig egyedül maradok otthon, mint például most. A szívem összeszorul, mintha egy szivacsot csavarnának ki. De nem tudom miért! Akárhogyan is próbálom felidézni, mi okozhatja ezt, nem megy. Olyan ez, mintha kitöröltek volna az életedből egy részt, és csak az érzés marad benned, semmi több. Csak ez a szúró, fájdalmas érzés. Miért érzem ezt? Mi van velem? Ráadásul a közérzetem is fura… Folyton fáradt vagyok. Kezdek belezavarodni ezekbe a dolgokba…
Gondolataimból a csengő ébresztett fel. Az ajtóhoz sétáltam, kinyitottam, s olyan látvány fogadott, amitől szinte összeestem! Sebastian állt az ajtóban – de nem akárhogyan - mosolyogva!
- Szia! – Köszöntött.
- Hello!
Ijedtemben még mindig ott álltam mozdulatlanul, erősen a kilincset markolva, nehogy összeessek.
- Bemehetek?
- Oh, Josh nincs itthon – magyaráztam.
- Hozzád jöttem. És bemennék, ha nem gond.
Elálltam az útból, hagytam, hogy bemenjen a konyhába és leüljön az asztalhoz.
Láttam rajta, mennyire vívódik azon, mit és hogyan mondja, viszont én türelmesen vártam. Végül a szemembe nézett és hadarva - de belekezdett.
Láttam rajta, mennyire vívódik azon, mit és hogyan mondja, viszont én türelmesen vártam. Végül a szemembe nézett és hadarva - de belekezdett.
- Figyelj, el kell mondanom valamit, amitől biztos, hogy ki fogsz akadni. Tudom, hogy jelenleg nem vagyok valami szimpatikus neked, de régen ez más volt. Kedveltük egymást… nagyon is. Lilian, Josh elvett tőled valamit, ami számodra nagyon fontos. Nem mondhatom el az igazat, viszont rá tudsz jönni! – Őszintén nem értettem mire is gondol. Próbáltam kontrollálni az arcizmaimat, nehogy meglássa rajtam a „megbolondultál?” arckifejezést.
- Most viccelsz, ugye? Josh soha nem vett tőlem el semmit. Ő mindig csak ad nekem – nevettem.
- Nem tárgyat vett el. Jobban mondva azt is, de valami személyeset. Ami csak a tiéd, és aminek az elvesztése pótolhatatlan. – Feszengve ránézett az órájára, utána pedig felállt. – Mennem kell. Gondolkozz ezen, kérlek!
Az ajtóhoz sietett, amikor viszont azon kívül volt, megállt.
- Ne mondd el Joshnak, hogy itt voltam! Kérlek, gyere rá az igazságra! Ez nem helyes… - megrázta a fejét, majd eltűnt. Szó szerint! Az egyik pillanatban még ott állt a járdán, a másikban pedig már köddé vált. Értetlenül néztem körbe, hátha csak nem figyeltem, merre is megy, de tényleg eltűnt.
Akkor most mi van?? Josh elvett tőlem egy olyan személyes dolgot, ami pótolhatatlan? Ő soha nem tenne ilyet, és ez amúgy is lehetetlen! Ez nekem sok!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése