79. rész

Sziasztok! Megkésve bár, de meghozom a részt! :)

Jó olvasást kívánok és sok puszi!

Az ajtóban álltam összefont karral és hallgattam James beszédét, amit már legalább két órája mond. Lilire néztem, de ő még mindig maga elé meredve bámult és nem moccant. James akármit is mondott neki, süket fülekre talált a mondanivalója.

– … és Kate apja valószínűleg nem bír engem – vont vállat –, de nem igazán érdekel. A múltkor ott voltam náluk, bementünk Kate szobájába, de az apja utánunk jött. Irtó vicces volt, ahogy próbált megfélemlíteni – kuncogott. – Bár a puskagyűjteménye nem annyira vicces – borzongott meg.

Carlisle a vállamra tette a kezét, mire megfordultam. Összevont szemöldökkel nézett rám, megkérdezte, hogy van Lili.

– Nem változott az állapota – suttogtam.

Az apám mély lélegzetet vett, kijjebb húzott az ajtón és becsukta azt. Valószínűleg nem James elől akarta titkolni, amit mondani akart. Azt nem szerette volna, ha Lili hallja.

– Összeroppant, Edward.

Megdörzsöltem az arcom és mély levegőt vettem. Az ajtó előtti székre roskadtam és igyekeztem higgadt maradni.

– Mit tehetünk? – néztem fel rá. Carlisle habozott, végül csak kinyögte:

– Pszichológusra van szüksége. Van egy nagyon jó szanatórium…

– Nem! – szakítottam félbe habozás nélkül. Kizárt dolog, hogy távol legyek Lilitől csak egy pillanatra is. Még egyszer nem tévesztem szem elől őt. – Nem gondolhatod, hogy segíteni fog rajta egy vadidegen. Ha el is mondanánk neki, hogy elveszítette a gyerekét, akkor sem mondhatnánk el, hogy félig vámpír volt. Megbirkózunk vele, hidd el!

Az apám reménytelennek tartotta az ötletet – és egy kicsit én is. De muszáj volt ebbe kapaszkodnom, hogy legalább egy kis esélyem legyen arra, hogy nem veszítem el a fejem. Tegnap óta szinte megőrülök – újra láthattam Lilit, akiről kiderült, hogy tényleg terhes, és azonnal elveszítettük a babát, Lili pedig katatón állapotban került. Ez az egy nap felért egy egész élettel. Vagy legalábbis az emberek ilyen dolgokat nem egy rohadt nap alatt élnek át.

Mozgásra lettem figyelmes a folyosó másik végéről, és megdöbbenve figyeltem, hogy Josh sétál felénk, mögötte Sebastiannal. Kérdőn felvontam a szemöldököm, felálltam a székről, hogy elálljak az útját, még mielőtt a szobába léptek volna.

– Mégis mit gondolsz? – tartottam fel a kezem előtte.

Josh a szemembe nézett, megfeszült az állkapcsa és igyekezett kontrollálni a gondolatait.

– Bemegyek Lilianhez – szűrte ki a foga között. Amikor megráztam a fejem, összefonta a karját a mellkasa előtt.

– A legutóbbi alkalomkor majdnem megölted… ezek után engedjelek be hozzá?

– Vérzett, a jó életbe, én pedig vámpír vagyok!

– Ez nem kifogás! – ordítottam fel.

Josh hátrébb lépett egy lépést, Sebastian pedig megfogta a vállát és nem is engedte el. Amikor ránéztem, igyekeztem nem észlelni az aggódó gondolatait, amik Lili körül forogtak. Nem tudom, mi történt itt, de nagyon nem tetszik nekem, hogy mindketten Lilire gondolnak. Bár ő hívott ide minket, akkor sem örülök neki.

– Látni akarom, ő a mennyasszonyom! – suttogta Josh.

Kis híján felkacagtam, de még időben elkaptam Sebastian figyelmeztető pillantását.

– Tudod, valószínűleg nem számítanak azok a dolgok, amikre nem emlékszik, mivel kitörölted az emlékezetét. És egyébként is; ami hatvan éve volt, azt már nincs értelme emlegetni.

Carlisle beállt kettőnk közé és feltartotta a kezét, hogy ne mehessünk egymásnak. Josh ránézett és nem tudom micsoda, de az a valami megállásra késztette.

– Csak látni akarom – mondta az apám szemébe nézve.

– James van bent nála.

– Akkor hadd cseréljek vele! Csak látni szeretném, hogy van!

– Rosszul – néztem rá komolyan. – Nem beszél. Nem mozog. Csak bámul maga elé és néha pislog.

James elsápadt, mivel maga elé képzelte, hogyan is nézhet ki most Lili. Csak azt nem tudta, hogy a képzelete messze van a valóságtól. Ha még megszorozza százzal, az talán nagyjából lefedné a képet, ami az ajtón túl várja.

– Muszáj látnom őt…

Mivel megsaccolni sem tudta, mi is várja odabent, úgy gondoltam, talán mégsem akkora baj, ha szembesül vele. Ha szembesül azzal, hogy a tetteinek milyen következményei vannak. Ugyanis mindazonáltal, hogy ő izgatta fel Lilit, ezzel beindítva a vetélést, még ő volt az is, aki a műtét közben majdnem megölte – így rá kellett figyelnem, ahelyett, hogy segíteni tudtam volna Carlisle–nak.

Elálltam az útból, Carlisle legnagyobb döbbenetére. Kinyitottam az ajtót, és anélkül, hogy hátranéztem volna, beszóltam James–nek, hogy Josh is bemegy. Rögtön megfeszült és átült Lili mellé az ágyra, ahonnan röviddel ezelőtt én keltem fel.

Josh megindult, és mindvégig a szemembe nézett, amíg elment mellettem. Amint belépett a szobába és meglátta Lilit, kis híján sírva fakadt. Jó pár percig csak állt ott és bámulta, anélkül, hogy beljebb ment volna és szólt volna hozzá.

Sebastian nem ment közelebb, mert tudta, hogy ő nem bírná ki a látványt, márpedig erősnek kellett lennie.

– Jól döntöttél. Így biztosan elengedi – üzente gondolatban.

Bólintottam és Josh után mentem, aki az ágy melletti széken ült és Lilit figyelte.

– Ne haragudj, édesem – suttogta. – Nagyon sajnálom, hogy ezt tettem veled. Én nem… soha nem akartam, hogy ez történjen, te is tudod. Nagyon szerettem volna azt a kislányt, tudod jól. Én akartam őt.

– Ne vedd a szádra a lányunkat, mert itt helyben megöllek, még ha az életembe kerül is! – morogtam dühösen. Hónapok óta arra készülök, hogy megölöm egyszer, és ez az elhatározásom most már sziklaszilárd lett.

– Sajnálom, Lilian. Kérlek… kérlek, bocsáss meg!

Lili arca teljesen változatlan volt, de elfordította a fejét. Rám nézett, mire rögtön odaléptem mellé, hogy megtudjam, mit szeretne. Napok óta ez volt az első mozdulata.

– Vigyél haza! – suttogta rekedt hangon, majd újra az ablak felé fordította a fejét, hogy kibámulhasson rajta. Megfogtam a kezét és a hajába csókoltam, mielőtt válaszoltam volna.

– Hazaviszlek, szerelmem. Ígérem.

Josh felpattant a székről és kiment a szobából, én pedig követtem. James hangját még hallottam, amint elkezdi mondani, hogy egy hintát készített a verandára, valamint azt is, hogy az apjuk készített számára egy meglepetést.

Az ajtón túl Josh Sebastiannak rontva lökdösődött, mire ő csak behúzott neki egyet – ezzel a csapással földre is küldve a másik vámpírt. Josh ott maradt a padlón, könnyektől csillogó szemekkel nézett fel ránk.

– Ne vidd el – könyörgött.

– Inkább szenvedjen amiatt, ami itt történt? Igazad van, otthon talán jobban lenne – közöltem szarkasztikusan.

Lehajtotta a fejét és megrázkódott a válla – ebből tudtam, hogy sír. Ez a seggfej, aki tönkretette a szerelmem életét, itt bőg előttem. Minden az ő hibája és feltett szándékom volt, hogy ezért meg is kapja a büntetését. Ebben az esetben én magam leszek a karma.

Már épp készültem, hogy véget vessek ennek a dolognak, amikor apám megragadta a vállam és maga felé fordított.

– James összeszedte Lili holmiját, indulunk!

Odafordultam Josh–hoz, és egyenesen az arcába bámulva közöltem a következőt:

– Ha nem tudnám, milyen fájdalmat okoz Lilinek, hogy itt van, biztosan hagynám, hogy végignézd, hogyan szenved! Mert igenis megérdemled, hogy lásd, mit tettél!

Ezzel ott hagytam, és bementem Lili szobájába, hogy felváltsam James–t. Leültem mellé, és elkezdtem beszélni hozzá, ahogy az elmúlt napokban is tettük.

– Esme már tűkön ülve vár ránk, kicsim. Megírtam neki, hogy megyünk, mire hangulatjeleket is küldött. El tudod ezt hinni?

Amikor nem nézett rám, éreztem, hogy összeszorul a szívem: bármit megadtam volna, hogy elvegyem ezt a fájdalmat.

– Hamarosan indulunk. Csak James kiáll az autóval és már megyünk is. Szeretnél elbúcsúzni valakitől?

Még mindig mozdulatlanul feküdt, és egyáltalán nem reagált arra, amit mondtam. Kezdtem komolyan megijedni. Ha korábban nem szólalt volna meg, nem mertem volna a fejemet tenni rá, hogy tudatában van annak, mi is folyik körülötte. Sőt, még így sem vagyok biztos benne.

Elgondolkoztam azon, amit Carlisle mondott, hogy el kellene vinnünk őt egy pszichológushoz. De ahhoz, hogy ezt megtegyük, beszélnie kellene – először is velünk.

– Nem tudom, mennyire fáj neked, de azt igen, hogy jobb lesz, ha beszélsz velem. Vagy ha nem velem, akkor bárki mással, de bébi, ez nem állapot. Ha bezárkózol, csak rosszabb.

Mikor nem érkezett válasz, felálltam és járkálni kezdtem. Baromira dühös voltam, amiért ezt tette. Egyáltalán hogy gondolta ezt az egészet? Hogy nem szól arról, hogy állapotos és lelép egy pszichopatával? Mégis mit gondolt – megment minket, mi meg boldogan élünk ezután nélküle? Komolyan nem tudom, minek hisz engem!

James ráfeküdt lent a dudára, ebből tudtam, hogy mehetünk. Ez összezavarta a gondolataimat, így csak néztem Lilianre, és már nem is voltam biztos abban, hogy ismerem ezt a lányt. Egy idegen feküdt előttem az ágyban.

– Mégis mit gondoltál? – fakadtam ki kétségbeesetten. – Egy kapcsolat nem úgy működik, hogy te feláldozod magad értem! Közösen kell megoldanunk a problémákat, nem pedig egyedül! A francba szivi, rohadtul úgy érzem, hogy cserbenhagytalak! – ordítottam.

Újabb dudálás hallatszott lentről, majd egy kiáltás:

– Cullen, jó volna, ha igyekeznél!

Az ágyhoz mentem, felemeltem Lilit és kisétáltam vele az ajtón. Josh ott állt és szívszaggató tekintettel meredt a karomban tartott lányra, ám ekkorra már olyan harag gyúlt bennem, hogy legszívesebben kikapartam volna a szemeit. Kikerültem és elindultam a lépcső irányába.

– Te sem hiheted, hogy elengedem.

Megfordultam és feljebb tornásztam Lilit a karomban, hogy le ne ejtsem.

– Hallottad őt – haza akar menni, ahol kipiheni azokat a borzalmakat, amiket itt élt át.

– Amikbe te vitted bele.

– Nem fogok neked magyarázkodni, hogy mit csinálok a barátnőmmel és mit nem. Szerintem semmi közöd hozzá.

– Elfelejtetted, hogy a menyasszonyom?

– Kurvára régóta nem az, szóval, ha megbocsátasz… – visszafordultam és elindultam lefelé a lépcsőn. – Jó volna, ha megszólalnál és kiosztanád ezt a kis pöcsfejet – motyogtam halkan, miközben ránéztem Lilire. – El sem tudom képzelni, mit ettél rajta.

– Ahogyan én sem, hogy rajtad mit eszik, de legalább ketten halunk meg hülyén – vont vállat James, ahogy kiértem a házból.

Kinyitotta az autó hátsó ülését és segített beültetni Lilit. Én mellé ültem, Carlisle pedig előre James mellé, aki vezetett. A ház felől dulakodás hangja hallatszott, mire James rátaposott a gázra és végre fellélegezhettünk.

– Szerintetek meddig bírja, hogy ne jöjjön utánunk? – mormolta James, miközben megállt egy stoptáblánál.

– Remélem, hogy sokáig.

– Én nem bízom ebben. Maximum két hetet adok neki.

– Akkor remélem, hogy rossz az ítélőképességed.

Lilire néztem, aki középen ült és mindvégig kifelé bámult, amióta csak elindultunk. Mélyet sóhajtottam, mivel megint feltámadt bennem az a düh, ami a szobájának kinevezett börtönben is. Nem zárkózhat be, mi mindannyian elveszítettük a kislányt.

– Lili… megyünk haza, kicsim! – suttogtam neki és megpusziltam a haját. Amikor még erre sem reagált, hitetlenkedve meredtem rá.

– Edward, ne erőltesd! – nézett rám Carlisle elölről. Felé fordultam és felvontam a szemöldököm. – Majd megszólal, ha kész lesz rá!

– Carlisle, nem csak az a gond, hogy nem beszél. Katatón állapotban van, épphogy pislog!

– Legyél türelmes! – szólt hangosan.

Csendben maradtam és összekulcsoltam a kezem Liliével. Vártam, hátha legalább megszorítja a kezem, de nem tette.

James beállt az alagsori garázsba, én pedig kioldottam Lili biztonsági övét. Vártam egy pillanatot, hátha kiszáll magától, de amikor nem tette, azonnal a karomba kaptam. A családunk ott várt minket az ajtóban.

Amikor Esme megtudta, hogy Lili elveszítette a babát, ő is letargiába esett. Nem tudtam neki elmondani, Carlisle–nak kellett kimondania a szavakat, amikor telefonáltunk. A többiek is legalább annyira elborzadtak, amikor megtudták.

– Drágáim, végre itthon vagytok! – suttogta Anya, amikor mellé értünk. Hálásan néztem rá, majd miután a többiek utat nyitottak nekünk, bementünk a nappaliba.

Letettem Lilit és átöleltem, hogy érezze, mellette vagyok.

– Hogy van? – jött oda Rosalie, akinek minden elismerésem. Egyetlen kegyetlen gondolat sem futott át az agyán, csupán együttérzés.

– Jobban lesz – biztosítottam és végigsimítottam Lili karját. – Csak idő kell neki.

– Ha bármiben tudok segíteni…

– Kösz, Rose – bólintottam.

A többiek mind leültek körénk és bár senki nem mondta ki hangosan, de mindannyian aggódtak miattunk. A legmeglepőbb az volt, hogy még James is, bár ő inkább a konyhából figyelt bennünket.

Lili állapota kikészítette őt. Napok óta nem aludt egy szemhunyásnyit sem, pedig Carlisle altatót is adott neki. Ma reggel nehezen engedtem, hogy ő vezessen egy darabig, de ragaszkodott hozzá. Én pedig a legjobbakat reméltem – vagyishogy Carlisle időben leváltja majd.

Esme volt az első, aki feladta – ő bírta a legkevésbé ezt a feszültségét közülünk. Felállt és a karját összefonva sétált ki a hátsó kertbe. Gyanítottam, hogy nem is fog megállni egy darabig, mivel őt ez még személyesebben érint, mint a többieket. Carlisle egy kis idő után utána ment, hogy megnyugtassa.

Alice a jövőt próbálta erőszakkal meglátni – hogy mi lesz Lilivel és velünk. Egyáltalán képesek leszünk–e túllépni, vagy örökké ilyen fájdalmas lesz–e.

Jasper mindvégig Lilit figyelte, de az ő gondolatait megpróbáltam kizárni a fejemből. Részletesen analizálta őt, amit nem igazán akartam hallani. Minden idegszálammal kapaszkodtam abba a kis reményszálba, hogy hamarosan Lili is jobban lesz és minden megoldódik.

Mikor Lili elaludt a karomban, felvittem őt a szobámba és lefektettem az ágyra. Mellé feküdtem, és folytattam a simogatását, hogy tudja, itt vagyok mellette.

A baba elvesztése óta csak ennyit csinált – aludt vagy pedig bámult kifelé az ablakon.

Halk kopogás hallatszott a nyitott ajtó felől, mire odakaptam a fejem.

– Bejöhetek? – suttogta Alice, mire csak bólintottam.

Leült velem szembe és aggódó tekintetét Lilire szegezte. Frusztrálta a tudat, hogy nem képes látni a jövőjét, és komolyan kétségbe ejtette. Attól tartott, hogy azért nem látja, mert Lilinek nincs is jövője. Őszintén szólva, ettől én is féltem.

– Hogy vagy?

Vállat vontam és a karomban tartott lányra néztem. Már semmi sem olyan, mint négy hónappal ezelőtt.

– Megvagyok.

A húgom mélyet sóhajtott és a szemembe nézve közölte a tényt:

– Szarul festesz.

– Tudom.

– Nem bóknak szántam.

– Azt is tudom, Alice – emeltem rá a tekintetem. – Hogy nézzek ki? Elveszítettem a lányomat, és a szerelmem olyan mélyen van, hogy az a csoda, ha egyáltalán valaha újra rám tud nézni.

Megragadta az állam és kényszerített, hogy nézzek rá.

– Ez nem a te hibád, Edward! Érted?

– Akkor mégis kié? – mordultam fel. – Mert valakié biztosan, és az én vagyok! Ha nem ejtem teherbe Lilit, akkor soha nem megy vissza ahhoz a szarházihoz és soha nem vetél el!

– Még egy normál terhességben is ott a kockázat, hogy elmegy a baba, Ed. Ezt te is tudod. Ne ostorozd magad olyan dolgok miatt, amikről nem tehetsz.

– Nézz rá, Alice! – mutattam Lilire. – Én tettem ezt vele!

A húgom megrázta a fejét és vádlón meredt rám.

– Legalább te legyél már erős, az isten szerelmére! Szüksége van a támogatásodra, ahogyan mindenkiére. De leginkább az számít neki, ha te mellette vagy és kirángatod ebből. Szeretetre van szüksége, Edward.

– Tudom – suttogtam.

– Akkor viselkedj is a támaszaként! – lökött meg.

Ránéztem, és most először, mióta láttam a lányomat a születésekor, valami eltörött bennem. A kezembe temettem az arcom és könnyek nélküli sírásra fakadtam.

– Meghalt, Alice. A lányom… a kislányom halott. Egy ártatlan baba, érted? Soha nem látom mosolyogni, soha nem fog felnőni! Meghalt… még mielőtt egyszer is a kezemben tarthattam volna, már meghalt. Olyan picike volt! És gyönyörű! Istenem, miért? Miért ő? Annyira gyönyörű volt! Még most kezdett volna élni!

Alice átölelt és erősen megszorított.

– Tudom. Tudom. – suttogta.

– Annyira igazságtalan!

– Talán még nem volt itt az ideje, hogy megszülessen. Talán az ő feladata az volt, hogy visszakapd Lilit. Majd ha itt lesz az ideje, akkor meg fog születni.