77. rész

Sziasztok! Hosszú kihagyás után térek vissza. Nem ragoznám túl a dolgokat, egyszerűen csak jó olvasást kívánok! Sok puszi! 

Végre telefonálhattam. Tegnap este óta tűkön ültem, mióta Josh bejelentette, hogy hajlandó megengedni. De a babáról nem beszélhetek, ezt kikötötte. Háromszor vette át velem a listát, miről nem szólhatok egy szót sem, így valószínűleg már kívülről tudom a hosszú pontokat. Mit valószínűleg? Biztosan!

Sebastian nem győzött csitítani, mert egész nap pörögtem a hír hallatán. Még soha nem vártam ennyire, hogy Josh hazaérjen. Nem, ez így nem igaz. Eddig még egyszer sem vártam, mi több, irtóztam a gondolattól, ha közeledett az óra, de a mai nap különleges volt.

Az is feltétel, hogy csak az ő vagy Sebastian jelenlétében beszélhetek, de mindenekelőtt ő akar beszélni az öcsémmel – ezért nem hívhattam fel már napközben.

– Bas, nem mondta, mikor jön? – nyafogtam megint. Bezzeg, amikor nem kellene, akkor már itt lenne órák óta és a fülemet rágná, hogy hadd fogja meg a pocakom.

– Mint ahogy már nyolc perccel ezelőtt is mondtam, nem – sóhajtott bosszankodva és összecsukta az újságot.

Rám nézett, halvány mosoly játszott a szája sarkában, de leginkább idegesítettem.

Soha nem vallotta volna be, de néha az őrületbe kergettem és ilyenkor legszívesebben lelécelt volna, de ezt nem tehette meg. Személyi bébiszitternek lett kinevezve, így még arról is tudnia kellett, ha pisilni mentem. Josh kitekerte volna a nyakát, ha csak egy percre is magamra hagy.

– Hiányoznak – suttogtam. Eszméletlenül hiányzott a családom, bármennyire is próbáltam kiegyensúlyozott lenni a baba miatt, az érzéseimen nem tudtam változtatni.

Sebastian átült arra a kanapéra, amin én voltam és megfogta a kezem.

– Tudom – suttogta. – De erősnek kell lenned!

– Igen, tudom – elcsuklott a hangom, de igyekeztem visszaszerezni az uralmat az érzelmeim felett.
Amikor Sebastian látta, hogy rendeztem magamban a dolgokat, ismét megszorította a kezem.

– Nem akkora szörnyeteg – vont vállat. – Azt aláírom, hogy nem épelméjű, de szeret téged, és neki te vagy a legfontosabb a világon.

– De hogyan tudnám megszokni, hogy elszakított a családomtól, Seb? Ezt sehogy sem lehet elfogadni!

Mély levegőt vett, az előttünk lévő antik asztalt bámulta, amíg összeszedte a gondolatait. Végül nem fordult vissza hozzám, csak az asztalnak motyogott:

– Meghoztad az áldozatodat. A szabadságod a családod életéért. – emlékeztetett. Rögtön abbahagytam a siránkozást és hálát adtam az égieknek, amiért életben vannak. Amiért mindenki jól volt, és amiért a babám is jól volt. Inkább én legyek ebben a rabságban, minthogy bármelyiküknek is baja essen.

Josh autója begördült az alagsorban lévő garázsba, én pedig felugrottam a kanapéról– már amennyire a hasam engedte.

Sebastian elmosolyodott és azt mondta, még sosem vártam ilyen izgatottam Josht. Igaza volt. Akárhányszor meghallottam az autót, bevonultam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Vagy legalábbis megpróbáltam, egészen addig, amíg Josh három egymást követő napon szét nem törte azt.

Igazából elég vicces képet vágott, amikor leordítottam a fejét a magánszférám megsértéséért. Hozzá kell tennem, a második napon épp zuhanyoztam, amikor betört és mindenki füle hallatára küldtem melegebb éghajlatra, amikor kijöttem és megláttam mit művelt.

Tudtam, hogy Josh direkt húzza az időt és vacakol a garázsban. Már épp indultam volna érte, hogy vonszolja fel a seggét, amikor belépett. Fáradtnak látszott, de egyáltalán nem érdekelt. Csak és kizárólag arra tudtam gondolni, hogy végre beszélhetek a testvéremmel.

– Sziasztok! – köszöntött minket halk hangon.

– Szia! – suttogtam csordultig telve örömmel.

Josh kérdőn nézett rám, mi több, úgy mintha őrült lennék, de hamar leesett neki, mitől repesek ennyire.

– Á, a hívás – intett felém.

– Igen, a hívás. Szeretném minél előbb!

Josh hosszú ideig nézett a szemembe, majd a hasamra és közelebb lépett. Most az egyszer nem bántam, hogy megérintette a pocakom, mert szeretettel nézett rá.

– Rendben – sóhajtotta, mire örömömben ugrálni kezdtem. – Hé, hé! – állított meg. – Azért ne rázd ki a babánkat!

A szóhasználatától lefagyva tényleg abbahagytam az ugrálást. Még soha nem mondta ezt – babánk – bár nem éreztem igaznak a szót, ugyanis ez a baba az Edwardé és az enyém, de Josh–ra nézve láttam, mennyire fontos ez neki, így nem javítottam ki.

– A nappaliban jó lesz? – Bólintottam, ő pedig nagyot sóhajtott, hogy nem feszegettem a dolgot. – Hozom a laptopom – fogta meg a vállam és elindult a dolgozószobája felé.

– Minek a laptop? – kérdeztem.

Visszafordult és lassan elmosolyodott.

– Hogy beszélhess az öcséddel. Videochat–elni fogtok.

Döbbenten meredtem a hátára, ugyanis nem várta meg, hogy reagáljak. Hiszen tegnap este azt mondta, hogy egy szót sem szólhatok a babáról, ma meg nyugodtan videochat–elhetünk? Oké, valami biztosan történt az éjjel.

Sebastian ugyanolyan kérdő tekintettel meredt rám, mint amilyennel én is nézhettem.

– Ez komoly? – suttogtam, mire csak vállat vont.

Josh visszatért egyik kezében a laptopjával, a másikban egy pokróccal. Amikor kérdőn néztem rá, óvatos mosolyra húzta a száját, mint amikor már tudja, hogy ki fogok borulni.

– Azt minek hoztad? – mutattam a plédre.

– Valamivel el kell takarnunk a hasad – vont vállat.

Hogy mi van? Nem fogom letagadni a gyerekemet senki előtt, főleg nem az öcsém előtt! És én még azt hittem, hirtelen emberséges lett. A francokat, hogy hirtelen emberibb lett úgy egyáltalán!

– Felejtsd el!

– Lilian, már tegnap közöltem a feltételeket…

– Josh ez még tőled is szemétség! – közöltem és csípőre tettem a kezem.

– Lilian… – sóhajtotta a nevem – nehéz napom volt. Legyünk túl ezen, mert még meg kellene beszélnünk valamit, rendben?

Mivel nem válaszoltam, bólintott és lezártnak tekintette a dolgot. Intett a kanapé felé, hogy üljek le, de előtte még Sebastianra néztem, aki alig láthatóan bólintott, hogy tegyem, amit mond.

Leültem és vártam, hogy bekapcsolja a gépet.

– Már beszéltem az öcséddel, és elmondtam neki a szabályokat. Azt mondta, tudja, mi forog kockán és mindent betart – nézett rám komoly arccal, mintha csak egy rossz gyerek lennék, akinek meg kell magyarázni a dolgokat.

– Megértettem, nem ordítom be, hogy gyereket várok, másképp megölsz – vontam vállat.

Megfagyott a levegő a szobában, Sebastian szeme kigúvadt, Josh pedig mozdulatlanná merevedett. Miután feleszmélt felém fordult és leült a kanapéra.

– Mégis hogy gondolhatsz ilyet? Mutattam valaha bármi jelét annak, hogy bántanálak? – Láttam rajta a megbántottságot, de ez egyáltalán nem érdekelt. – A rohadt életbe Lilian, tudod, hogy szeretlek! Mindennél jobban!

– Josh, fejezd be! – szakítottam félbe. Nem tudtam tovább hallgatni, amint az érzéseiről beszél, miközben én egyáltalán nem éreztem semmit iránta.

Egy ideig nézett rám, próbálta megfejteni, mi zajlik a fejemben, végül elfordult és behozta a chat ablakot, ahová már bejelentkezett.

Tűkön ülve vártam, hogy ennyi idő után láthassam a testvéremet. A pici is nagyon izgatott lett, egész erősen rugdosott belülről. Rátettem a kezem a pocakomra, de Josh pillantása miatt rögtön el is vettem onnan. Nem akartam magamra haragítani, főleg most nem.

Pár percen belül elindult a hívás és a szívem felgyorsult. Amikor megláttam a testvéremet a képernyőn, majdnem elsírtam magam.

– James! – szóltam neki, és láttam, ahogy ijedt arccal vizslat a képernyőn túlról.

– Lil, jól vagy?

– Igen, jól. Mi van veled? – kérdeztem. Nem bírtam tovább és elsírtam magam az örömtől, hogy láthatom. Lassan csorogtak végig az arcomon a könnyek, de nem akartam elveszíteni egyetlen pillanatot sem azzal, hogy letörlöm őket.

– Megvagyok – vont vállat. Megvan – erős túlzásnak számít, ahogyan ránéztem. Még így, a képernyőn is sápadt volt, az arca beesett és hatalmas karikák éktelenkedtek a szeme alatt.

– Szarul nézel ki, Jamie – sóhajtottam. Összetört a szívem, hogy így kellett látnom.

– Te beszélsz? – nevetett fel keserűen. – Bagoly mondja verébnek.

Elfintorodtam és a laptop mögött álló Josh–ra néztem, aki kutató pillantással meredt rám. Gyorsan elfordítottam a tekintetem, visszanéztem az öcsémre.

– Szóval… mi újság otthon? – kérdeztem, mintha csak egy kirándulásra mentem volna, és nem kényszerrel távolítottak volna el az otthonomból.

– Nem mondhatnám, hogy örülök annak, hogy itt hagytál.

Lehajtottam a fejem és igyekeztem elfojtani az előtörő zokogást. Most nem omolhattam össze, gondolnom kellett mindenre, ami miatt így döntöttem.

– Nem volt választásom, James – suttogtam és csak reménykedtem abban, hogy hallotta.

– Mindig van választásod – makacskodott. Utáltam, amikor ilyen volt és ezt ő is tudta. De mit tehettem volna? Ezt nyilván mind a ketten Jacobtól örököltük…

Mély levegőt vettem és felnéztem a képernyőre, egyenesen James duzzogó és méregtől teli arcába.

– Hogy vannak a többiek?

Josh megköszörülte a torkát, figyelmeztetésképpen, miszerint túl messzire mentem. Nem foglalkoztam vele, továbbra is a képernyőt néztem.

– Az igazat akarod tudni, vagy a nyomdaképes, finomított változatot? – nézett rám gúnyos mosollyal.

Vállat vontam, ugyanis nagyjából sejtettem, hogyan is lehetnek. Mindenki csalódott bennem, amiért eljöttem és még csak azt sem mondtam meg, hogy gyereket várok. Remélhetőleg Edward megtalálta a tesztet, de ha meg is találta, James nem említette. Mennyivel könnyebb lenne, ha tudnának róla!

– Az igazat megvallva, Lil, pokoli nagy szarban vagyunk – nézett rám komolyan.

– Mi történt?

– Amikor tavasszal a kedves exed elrabolt, azt hazudtuk az iskolának, hogy beteg vagy és kórházban ápolnak innen messze. De most nem tudunk mit mondani – vont vállat. – Már telefonáltak, hogy minden rendben van–e. Én hiába mondtam azt, hogy igen, azzal fenyegetőznek, hogy kiküldenek egy szociális munkást, mivel sok a hiányzásod.

Meglepődve pislogtam a képernyőre, majd fel Josh–ra, aki szenvtelen arccal állt immár Sebastian mellett.

– Találjanak ki valamit! – utasított Josh.

– Hallottad? – kérdeztem James–t, aki szintén a kamera fölé nézett. Bólintott, de elég durcás arcot vágott.

– Holnap azt mondom nekik, hogy el kellett utaznod egy rokon temetésére, de nem maradhatsz távol sokáig. Le kell érettségizned!

Felnéztem Joshra, de az égvilágon semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, ugyanis szenvtelen maszkba burkolózott. Visszanéztem James–re, aki nagyot sóhajtva meredt rám.

– Lili, ez így nagyon nem jó – morogta. – Kiver a víz, ha arra gondolok, hogy ott vagy egy vámpírtanyán.

Halkan felnevettem, mire a baba erősen megrúgott. Meglepődve kaptam a hasamhoz, ami nem kerülte el sem a bátyám, sem Josh figyelmét. James arra a helyre meredt, ahol az imént még a baba lába volt, belülről, Josh pedig dühös tekintettel meredt rám.

– Nem tehetek róla! – néztem fel rá és olyan halkan suttogtam, amennyire csak tőlem telt. – Ösztönösen jön.

– Akkor fejezd be a hívást, még mielőtt további dolgok történnének ösztönösen! – csattant ostorként a hangja. Összerezzentem, mert akárhogy is nem szeretem, így ritkán beszélt velem. Lenéztem a képernyőre, de az sem tetszett, amit ott láttam. James összeráncol szemöldökkel meredt rám és lemertem volna fogadni, hogy ökölbe szorítja a kezét.

– Mennem kell… – suttogtam. – Sajnálom.

– Ne! Lili, ne szakítsd meg a hívást, kérlek! – nézett rám könyörögve.

– Szeretlek.

– Én is szeretlek.

De ez már nem az ő hangja volt. Lefagyva ültem a kanapén, egyszerűen mozdulni sem bírtam. Edward hangja ott visszhangzott a fülemben, még akkor is, amikor a hívás véget ért. Sejtettem, hogy James nincs egyedül, és azt is gondoltam, hogy Edward tud arról, hogy beszélhetünk. De azt soha nem gondoltam volna, hogy hozzám szól.

Próbáltam rendezni az arckifejezésemet, hátha Josh nem vette észre a dolgot. A dolgot, ami újra megdobogtatta a szívemet.

Felnéztem, de Josh arcán semmit nem láttam, csak azt, hogy baromira unja.

– Ellenőrzöm a másik szárny állapotát – állt fel Sebastian a székről és egy szomorú tekintettel elindult a lakás ajtajához.

 – Jól teszed – bólintott felé Josh. Ebből már tudtam, hogy baj van.

Odasétált hozzám, lehajtotta a laptopot és leült velem szemben. A hasamra tette a kezét és mély levegőt vett, mielőtt belekezdett volna.

– Szeretnék veled megbeszélni valamit – nézett a szemembe. Végigsimított a hasamon, majd hátradőlt és szenvtelen arckifejezéssel meredt rám. – El kell innen utaznunk.

Amikor meglátta az ellenkezést az arcomon feltartotta a kezét. – Hadd fejezzem be! Tettem valamit, amire most épp nem vagyok valami büszke, de a hármunk érdekében tettem.

– Mit tettél? – suttogtam rettegve.

Elfordította a tekintetét és tényleg láttam az arcán, hogy sajnálja, bármit is tett.

– Megöltem Alec Volturit.

A csend, ami ezt a mondatot követte, fülsüketítő volt. Ledermedtem, próbáltam összeegyeztetni a szavakat az értelmükkel. Hiába jutott el a tudatomig, egyszerűen képtelen voltam megérteni.

– Mit tettél? – suttogtam újra.

Josh arca megrándult, visszafordult hozzám és az arcomra tette a kezét, de ellöktem azt. Biztosan csak rosszul hallottam – holtbiztos hogy nem azt mondta, hogy megölte Alec–et, a Volturi gárdájának egyik legfontosabb tagját.

– Lilian, meg kell értened, hogy a családunk érdekében tettem! Téged akart és ezt elég nyilvánvalóan a tudomásomra is adta.

– Jézusom, Josh! Megölted! – fakadtam ki. A hangom hisztérikusan magasan csengett, hirtelen kúszott fel szopránba. Egyszerűen hihetetlen volt ez az egész. Van fogalma ennek a férfinak arról, mit szabadított magára? Ránk – a babára és rám? – Felfogod egyáltalán, mit tettél?

– Igen, tudom. Épp ezért mondom, hogy mihamarabb Romániába kell repülnünk.

Hogy hová? Mégis miért kellene Romániába mennünk? Nem fogok terhesen repülni! Már az is elég, hogy felvetette ezt a dolgot! Nem fogom a babám életét kockáztatni egy repülőúttal.

– Ott van az egész seregem. Egyedül nem vehetem fel a harcot a Volturival.

– Rám ne számíts! – jelentettem ki.

Tehetetlenül nézett rám, majd felállt és a lakás ajtaja felé vette az irányt.

– Márpedig velem jössz, akár tetszik, akár nem! – ordította, és bevágta maga mögött az ajtót.

Összeroskadva ültem a kanapén és próbáltam nem sírni. Nem vihet el az országból az akaratom ellenére, hisz az már emberrablás! A pokolba is vele!

Dühösen mentem be a hálószobámba és csaptam én is magamra az ajtót. Még mindig hitetlenül bámultam a falat, amikor halk kopogást hallottam.

– Tessék! – szóltam ki.

Josh jelent meg előttem és bűnbánó arccal meredt rám. Jobban mondva nem is rám, hanem inkább az ágytakaróra.

– Sajnálom, Lilian – suttogta. – Nem így terveztem a dolgokat.

– Felfogod, mit tettél? – remegett a hangom. – Halált hoztál mindannyiunkra.

Megrázta a fejét és végre rám nézett.

– Ez nem igaz. Nyerhetünk…

– Nem, Josh! – szóltam rá élesen. – Mindannyiunkat meg fognak ölni.

Megragadta a kezem és erősen szorította azt. A hasamra nézett és fájdalmas maszkba borult az arca.

– Készülj el, mire visszaérek! – suttogta újra és homlokon csókolt.

Már épp becsukta volna az ajtót, amikor is erős görcs tört rám és feljajdultam. Rögtön visszafordult és a kezem után nyúlt, de én a hasamat fogtam. Lenéztem és a szatén lepedőt meglátva elöntötték a könnyek a szemem.

– Azt hiszem, én nem tudok veled menni – suttogtam összeszorított fogakkal.

Josh rettegve nézett rám, majd a lepedőre alattam. A pánik teljesen kirajzolódott az arcára, segített lefeküdnöm, de egy újabb erős görcs hatására ismét ülőhelyzetbe kerültem.

Josh tehetetlenül térdelt mellettem, majd az ajtóhoz ugrott és kikiáltott rajta.

– Sebastian! Hívd fel a dokit, hogy sürgősen jöjjön! Amilyen gyorsan csak tud, jöjjön ide!

Sebastian pillanatokon belül megjelent és értetlenül nézett Josh–ra, majd mögé nézett és esküszöm, elsápadt, ahogy meglátott.

 – Mit mondjak neki?

Josh hátranézett rám, mire elsírtam magam és halkan motyogni kezdtem:

 – Mondd meg neki, hogy siessen, mert vérzek.