Sziasztok! Most még időben hoztam részt, mivel ezt a nyári szünetben megírtam, azért is hosszabb! :) Jövőhéten nem tudom, tudok-e új részt hozni... igyekszem!
Sok puszi!
 |
"Ahelyett, hogy vennék Neked valamit, amit szeretnél, valami olyat adok Neked, ami az enyém, ami tényleg az enyém. Egy ajándékot. Valamit, ami jelzi, hogy tisztelem azt az embert, aki itt ül velem szemben, és arra kérem, hogy értse meg, mennyire fontos, hogy vele lehetek. Most már van valamije, ami egy kicsit én vagyok, van belőlem egy darabkája."
|
– Nem baj, ha néha tévedünk, hiszen ettől vagyunk emberek –
suttogta viszont James.
Felemeltem a fejem, s halványan elmosolyodtam.
– Igen. De a szerelemben néha a tévedés felér egy halálos
ítélettel.
A bátyám láthatóan megborzongott ettől a mondattól. Innentől
fogva nem beszéltünk többet erről a témáról – James érezte, mennyire
bizonytalan is vagyok, és jobbnak gondolta elterelni a figyelmemet. Rendeltünk
pizzát, hogy vacsorára már ne kelljen főznöm – így a hatalmas szeleteket ettük
szép csendben egy komédiát nézve. Eddig nem voltam az a tévénézős típus, sőt –
kifejezetten elleneztem a benne adott értelmetlen műsorokat. Azonban most
annyira természetesnek tűnt a tény, hogy a bátyámmal minden este filmet nézünk,
és közben vacsorázunk. Szinte már úgy éreztem, megint van családom.
Sok mindent megváltoztatott volna ez a tény pár évvel
ezelőtt, amikor még depresszióba süllyedve sirattam a szüleimet Josh–nál. Csak
ő volt képes kihozni abból az állapotból – azonban talán ha tudtam volna, él
valahol valaki, aki szerethet engem, talán másképp alakulnak a dolgaim, s már
régóta itt lehetnék Forks–ban.
Vacsora és mosogatás után elmentem zuhanyozni. Izgultam a
holnap miatt. Hiába próbálkoztam lenyugtatni magam, ez nem igazán ment.
Mikor visszamentem a szobámba – immár tisztán, s kicsit
közelebb a normális nyugalmi állapothoz –, megakadt a szemem valamin, ami az
éjjeliszekrényemen hevert.
Szólnom kellene inkább James–nek, valószínűleg ő felejthette
véletlenül nálam. Felhívtam őt a nappaliból, ő pedig még ha kelletlenül is, de
bejött a szobába.
– Mi az?
– Ez… ez micsoda? – A kezembe vettem a finom kis tokot,
amiben nyilvánvalóan ékszer lapult.
Bátyám vállat vont, majd mikor látta, bosszúsan nézek felé
inkább elkezdte a magyarázatot, amire vártam.
– Születésnapodra kaptad egy ismerősödtől.
– Melyiktől? – Gyanakodva felvontam a szemöldökömet. Itt
szinte senkit sem ismertem, szóval valószínűleg nem helyi illetőtől kapom. Távoli
ismerősöm ugyancsak nem sok akad, kivéve Josh–t, Sebastiant, Kristófot, és a
Seavers testvéreket. Ezek közül egyikről sem feltételezném, hogy eszükbe jutott
az, mikor is van a születésnapom. Josh–nál örültem, ha a karácsony feltűnt
neki, Sebastian pedig most nem kockáztatná meg az ajándékküldözgetést. Kristófnak
gőze nincs arról, mikor születtem, Matt és Liz pedig… – hát esélytelenek.
– Nem szerette volna, ha elárulom. Kérlek szépen, ne
kérdezősködj! Ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el – így tartja a mondás,
nem? – Összecsapta a tenyerét, majd fejével az aprócska doboz felé intett, amit
még mindig a kezemben tartottam.
Elbizonytalanodva nézegettem a királykék bársonydobozt.
Lehet, hogy nem is nekem szánták, csupán összecseréltek valamivel.
Óvatosan felpattintottam a fedelet, majd ámulva csodáltam a
benne lévő fehérarany láncot, s a rajta lévő szív alakú, kövekkel kirakott
medált.
Csodálatos volt. Végigsimítottam a medalionon, ami
valószínűleg sokkal többet ért az ajándékozónak, mint én valaha is fogok
bárkinek. Látszott a gyönyörű berakáson, hogy kézzel készített darab, és az is,
hogy nem mai korból származik – ez tette csak még szebbé az egészet.
– Bámulatos – suttogtam. Meghatottan álltam az ágyam
mellett, még mindig szorongatva az aprócska ékszertartót.
– Feltegyem?
Testvéremre kaptam a tekintetem, majd vissza a csodás
ékszerre. Beharaptam az alsó ajkamat, úgy latolgattam – épségben megúszná–e a
lánc, ha álmomban is rajtam lenne. Megráztam a fejem – nem mertem
megkockáztatni, hogy ennek a gyönyörű tárgynak bármi baja essen.
– Majd holnap. Nem szeretném véletlenül elszakítani.
– Rendben.
– Kitől kapom? – Kérdeztem meg ismét.
Furdalt a kíváncsiság, de még jobban a hála érzése. Fogalmam
sincs, kinek jelenthetek annyit, hogy egy ilyen ajándékkal lepett meg, még ha
névtelenül is. Jó érzés, ha van valaki, akinek ennyire fontos vagyok.
– Mondtam már te kis csacsi! Titokban szeretne maradni… –
összeborzolta a nedves hajamat, majd kiment a szobámból.
Még mindig hálásan nézegettem a csillogó köveket, s könnybe
lábadt szemmel simítottam végig rajtuk.
Bár tényleg ennyire fontos lennék valaki számára, hogy
gondol rám! Nem az ajándék számított, amit kaptam – hanem az, hogy szinte
átadta azokat az érzéseket, amit az ajándékozóm érzett. Felőlem akár egy
hajtogatott csákót is rejthetett volna a dobozka, akkor is ugyanilyen örömmel
nézegetném, mert azt jelentené, hogy fontos vagyok még egy ember számára ezen a
bolygón a bátyámon kívül.
Remegő kézzel pattintottam vissza a doboztetőt, s helyeztem
vissza az éjjeli szekrényre az ajándékot, hogy reggel ez legyen a legelső, amit
meglátok miután felébredtem.
Bemásztam az ágyba, mert elég későre járt az idő, és holnap
szeretnék időben beérni az iskolába. Hosszú ideig, talán órákig is
forgolódhattam, mire végre elért az álmok hosszú sora.
***
Izgatottan kenegettem a kiflit, s félve pillantgattam az
órára. Hat órakor már fent voltam, szóval bőven volt időm elkészülni. Amint
kész lettem a reggelimmel, az asztalhoz ültem és lassan enni kezdtem, miközben
megakadt a szemem egy összehajtott papíron, amin félig–meddig az én nevem állt –
bár a vezetéknév eltérő volt. Lilian Black–nek címezték, de mivel felismertem
rajta James kézírását – olvasni kezdtem.
Drága Lilian!
Sajnálatos módon el
kellett mennem még hajnalban, így nem lehetek ott, amikor elindulsz az elsö
itteni középiskolai napodra. Az autó a garázsban áll, és várja, hogy vezesd! J Sok szerencsét kívánok mára, és ne feledd: Black
vagy, akárcsak én – mi bármit kibírunk! Eröt és kitartást kívánok, még ha nem
is fogsz tanulni. :D
Este jövök!
Este jövök!
James
Mosolyogva olvastam egészen addig a pontig, amíg azt nem
írta: Black vagyok. Az én nevem Barnes, nem pedig Black… James–t biztosan az
édesanyjáról nevezték el. Jobb lenne az ő vezetéknevét használnom – elvégre új
életet kezdtem. A Barnes név úgyis a múltamra emlékeztet, amit teljesen ki
akarok törölni. Csak és kizárólag a jelennel és a jövővel foglalkozom, immár
Lilian Black–ként.
Boldogan rohantam fel az emeletre, hogy felvegyem a tegnap
este előkészített ruháimat. Meglepődve figyeltem a gardróbomban mennyi kék
ruhadarab rejtőzik, holott eddig alig viseltem ezt a színt.
Szóval kiválasztottam egy kék, lenge muszlin anyagú felsőt,
ami alá egy szintén kék topot vettem fel, mivel a felső eléggé átlátszó volt.
Pillantásom ismét az éjjeli szekrényem felé vetettem, s mosolyogva nyitottam ki
az ékszert rejtő kis csomagot. A nyakamhoz helyeztem a láncot és jókedvűen
csatoltam be a kis kapcsot a végén.
Negyed nyolckor elindultam otthonról, hogy legyen időm
beiratkozni. Valószínűleg ebben a tanévben már úgysem fogják kérni, hogy
bejárjak, de én szeretném megszokni az új környezetet és embereket magam körül.
Meg azért annak is örülnék, ha szeptemberben már nem úgy néznének rám, mint egy
marslakóra.
A Mercedes tökéletes társnak bizonyult a nem túl hosszú úton
is. Máris imádom ezt az autót! Fél nyolcra be is értem, pontosan úgy, ahogyan
megterveztem. Kissé rémülten kezdtem keresni a titkárságot, de egy kis tábla az
iskola térképével felfedte előttem az útirányt. Megpróbáltam a lehető
legkedvesebb mosolyomat – és modoromat – elővenni, amit csak tudtam. Egyetlen
embert találtam a kis helyiségben – egy őszes hajú, középkorú nőt, akit a
kitűzője alapján Julce–nak hívtak.
– Üdvözlöm kedveském! Segíthetek valamiben? – Mosolyogva
köszöntött, ami belőlem is ugyanezt a reakciót váltotta ki.
– Jó napot! Igen, azt hiszem… szeretnék beiratkozni. – Ez a
nő úgy mosolygott, mint ha már ismernénk egymást – pedig megesküdnék rá, hogy
még életemben nem találkoztunk.
– Csak töltse ki ezt a papírt aranyoskám! – Elém tolt egy
tanulói űrlapot, amit gyorsan ki is töltöttem.
– Az nem jelent problémát, hogy az elmúlt fél évben
magántanuló voltam? – néztem rá kissé félve.
– Persze, hogy nem! Beszélje meg az irodalom, a matematika
és a spanyol tanárával, hogy mikor vizsgázhatna le náluk, és csak annyi a
dolga, aranyom, hogy megjelenik abban az időpontban, és levizsgázik.
Biztató mosolyt küldött felém, én viszont megrémültem. Három
tárgyból is vizsgát kell tegyek, két hónapon belül?! Uram segíts… semmit nem
tudok!
– Rendben.
– Akkor a könyveidet odaadom, de csak azért, hogy tudj
készülni. Már nem igazán van tanítás, csak ímmel–ámmal. Van, aki már be sem jön
az utolsó hétre, és igaza van.
– Azért ha nem gond, bejárnék egy–két órára – vontam vállat.
– Megismerném az itteni szokásokat és hasonló dolgokat.
– Természetesen kedvesem, amit csak szeretne, amit csak
szeretne… – motyogta, miközben a papírt, amit kitöltöttem hozzáfűzte egy másik
aktához. – Kellemes napot! – Köszönt el, mikor megelégelte a szobában tartózkodásomat.
– Önnek is. Viszlát!
Ez… mondhatni furán könnyen ment. Túlságosan is könnyen! Ez
a nő pedig annyira kedves volt velem – nem mintha bánnám, csak gyanúsan
segítőkész volt a többi emberhez képest, akiket eddigi életem során
megismertem.
Ugyan adott egy térképet, és az osztályom órarendjét, én
mégis menekülni szerettem volna, amikor megláttam az első órát: matek. Sosem
voltunk barátok a matematikával, sőt… kifejezetten gyűlöltük egymást – mégpedig
kölcsönösen. Utáltam ezt a tárgyat, az pedig azzal bosszulta meg, hogy mindig
rossz jegyeket szereztem belőle.
Mély levegőt véve kerestem a kettesszámú épületet, ott pedig
a kétszáztizenegyes termet. Mr. Benett – a matektanár – szerencsére nem ért még
be, így körbenézhettem a teremben. A diákok java már a padokban ülve másolta
egymásról a házit, amit a múlt órán kaphattak.
A terem legeldugottabb zugában, az ablak felőli padsor
utolsó padjában fedeztem fel a számomra leghelyesebb személyt, aki épp kibámult
az ablakon.
A szívem hevesen kezdett dobogni a mellkasomban, amit
próbáltam elnyomni. Mosolyogva közelítettem a kedves srác felé.
– Szia! – Köszöntem neki, de ő nem fordult felém, csak
biccentett továbbra is a szakadatlan esőt nézve. Nem tudtam mit kellene tennem –
beszélni hozzá, hátha mégsem vette észre, hogy én vagyok az, vagy csak csendben
leülni mellé? Végül a beszéd mellett döntöttem. – Képzeld, már hivatalosan is
idejárok, de még csak látogatom az órákat… Ha sikerülnek a vizsgáim,
szeptembertől évfolyamtársak leszünk – mosolyogtam.
A hideg, fekete szemek rám villantak, amit a hatalmas test
követett az oldalra fordulásban. Egy pillanatig engem nézett, szája megrándult,
azután ismét felvette a kemény arcát.
– Nézd Lilian! Az, hogy a bálon táncoltam veled, nem jelent
semmit! Felkértelek, mert nem akartam, hogy egyedül álldogálj ott! Nem vagyok
kíváncsi a halálosan unalmas kis életedre, és ha őszinte akarok lenni, te sem
érdekelsz! – Hangja ostorként csattant a teremben. Az első mondat után mindenki
minket figyelt, én pedig nehezen tudtam megakadályozni a könnyeim
kicsordulását. Miért beszél így velem? A bálon teljesen normális volt, nem
ilyen hideg és lenéző. Mi változott meg azóta?
Teljesen igaza van, hisz ezt már mind tudtam. Tudtam, hogy
nem érdeklem, hisz nálam ezerszer szebb lányokat is bármikor megkaphat. De így
hangosan kimondva, megalázva harminc ember előtt – egészen másként hatottak
ezek a mondatok.
– Tudod mit Cullen? Cseszd meg! – suttogtam, majd megfogtam
a táskámat és kirontottam a teremből, ahol azonnal zúgolódni kezdtek a diákok.
Hiába nem voltam már a közelében, még mindig hallottam a
szavait a fülemben csengeni… És az a durva, arrogáns tekintet…
Letöröltem egy elszabadult könnycseppet az arcomról, s meg
sem álltam a kantinig. Úgy döntöttem, itt húzom meg magam a szünetig – a menza
közvetlenül a kettes épület mellett volt, így hamar utolértem volna Mr. Benett–et,
ha sietősen távozna.
Életemben nem aláztak meg ennyire – szó szerint belém
taposott… De nem tudja még kivel kezdett ki! Ennek a tettének bizony súlyos
következményei lesznek…
Megittam egy üdítőt, majd meghallottam a jelző csengetést.
Kimentem az ebédlőből, hogy időben érkezzem a terem elé és beszélhessek a
matektanárral. Nekidőltem a falnak, s a lábammal topogtam a padlón, amíg
várakoztam.
Az ajtó kitárult, én pedig megláttam a negyvenes éveiben
járó férfit, aki sietősen akart távozni, ám én elé léptem.
– Mr. Benett! Lilian Black vagyok, új diák. Félévtől kezdve
kellene vizsgáznom, mivel magántanuló voltam.
– Ó, igen persze. Ez teljességgel megoldható – mosolyodott
el. – Augusztus végén. Addig is ajánlok magának egy tanulótársat, már itt is
jön!
A kiáramló diáközön felé fordult, és hangosan megszólalt.
– Mr. Cullen, idefáradna, kérem? – Na neeee! Istenem, kérlek
ne! Ezt már komolyan nem élem túl… Itt helyben lőjetek agyon!
– Igen, Mr. Benett? – Jé, egyesekből mégsem veszett ki az
udvariasság?!
Elfordított fejjel hallgattam a beszélgetést.
– Ön a legjobb diákom, így arra gondoltam felzárkóztathatná
Miss Black–et, hogy sikeresen átmenjen a vizsgáján. A főbb témakörök azok
lesznek, amiket leírattam az év eleji dolgozathoz. Készítse fel a hölgyet, mert
ha megbukik – maga is vele ül majd a pótvizsgán.
Edward rám nézett, én meg bosszúsan fújtam ki a levegőt.
Komolyan, csak én foghatom ki a leggyökerebb embert a világon, ráadásul semmit
nem tudok matekból. Újabb beégés: pipa.
Végül is, Edward már így is gyűlöl, akkor meg mit számít?
Legalább vele is kitolok, mert megbuktatják!
– Természetesen segítek neki, a holnap megfelel? – Intézte
immár nekem a szavait.
– Hogyne – vágtam rá mérgesen.
Mr. Benett végre elment, így ketten maradtunk az egész
folyosón. Én még mindig a falnak dőlve álltam, a cipőmet bámulva, és azon
tanakodva, hogyan is léphetnék le innen. Jamesnek igaza volt, ez a vesztőhely.
– Nem vagy képes megállni, hogy ne kavarj be, igaz? –
Kérdezte rideg, szenvtelen hangon.
Hitetlenkedve kaptam fel a fejemet és a szemébe bámultam,
amit azonnal megbántam. Nem látszott semmi más bennük, csupán színtiszta
gyűlölet.
– Szerinted én találtam ezt ki? Rohadtul nem tehetek róla,
hogy a tanár a nyakadba sózott!
– Mindenesetre igazán köszönöm! Lenne jobb programom is,
mint veled foglalkozni egész nyáron! – Ezzel a mondattal be is fejezte a
beszélgetést. Zsebre vágta a kezeit, majd elindult.
Remek… eddig is gyűlölt, hát akkor még ezután… Fantasztikus!
Beültem még egy biológiára, egy spanyolra, és egy irodalom
órára. Az utóbbi két tanárral szintén megbeszéltem, hogy mikor vizsgázom, bár
az irodalom tanárnő csak annyit mondott, neki elég, ha elolvasom a Rómeó és
Júliát és abból felkészülök.
Spanyolból nagyon alapokat fog kérdezni a tanárom, szóval
azzal sem lesz különösebb gondom.
A legnagyobb problémát a matek jelenti. Edwarddal
felkészülni maga lesz a kínszenvedés!
Ebédidőben én is együtt voltam Kate–tel, és a barátjával
Adammal, aki aranyosnak tűnt, bár amikor félre néztem és azt hitte nem
figyelek, mindig kérdő tekintettel méregetett.
Kate tényleg jó barátnőnek bizonyult – megígérte, hogy segít
felkészülnöm a vizsgáimra. Még a matektudásommal is megpróbál kezdeni valamit,
mivel szinte biztos voltam benne, hogy Edward nem vállalja el ezt a feladatot.
– Kate… – suttogtam neki oda, miközben a többiek másról
beszéltek. – Mesélnél nekem Cullenékről?
Az asztal felé fordultam, ahol ültek, és végignéztem rajtuk.
Tökéletesnek, és felsőbbrendűnek tűnt mindegyikük. Még csak most vettem észre
Emmett és Jasper jobboldalán a két lányt, akiket eddig nem láttam velük. Ők is
csodálatosan szépek voltak, akárcsak a többiek, így inkább elfordítottam a
fejem – nem akarom tovább kínozni magam.
– Ha szeretnéd… – Kate tapintatosan feléjük pillantott,
azután vissza rám. Bólintottam, s éppen sürgetni kezdtem volna, amikor
megindult a szóáradat. – Egy éve költöztek ide azt hiszem Alaszkából, bár ez
nem biztos. A fiúk Emmett, Jasper és Edward. Balról jobbra soroltam őket, de
biztosan láttad a bálon a srácokat. A két lány pedig Alice és Rosalie. Alice a
sötétbarna hajú lány, Jasper barátnője. Rosalie a szőke hajú, ő Emmett párja.
Dr. Cullen – a kórház legjobb orvosa – fogadta örökbe őket a feleségével, Mrs.
Cullen–nel. Jó tanulók, de nem stréberek. Azt hiszem, ennyi… – suttogta.
– Köszönöm. – Ismét feléjük néztem, s rögtön megakadt a
pillantásom a sötétborostyán szemeken. Kutakodó tekintettel bámult engem,
mintha várna valamire. A szívem egy pillanatra hevesebben kezdett verni, ahogy
a sötéthajú lányra nézett és halványan elmosolyodott.
– A szünet után hazamegyek – mosolyogtam Kate–re. – Már
minden tanárral beszéltem, és Julce azt mondta a titkárságon, év végén nem
tanultok szinte semmit.
– Nem is. Hülye lenne, aki könyvet forgat ilyenkor a
kezében! – Adam felhorkant, mire Kate a könyökét barátja gyomrába vágta.
– Csak azért, mert egyesek – jelentőségteljesen Adam–re
nézett – nem tanulnak semmit sem, még nem ártana nekik. Ugyanis az égiek nem
áldották meg a zseniséggel! – Incselkedett.
– De te így szeretsz! – Megpuszilta barátnőm nyakát, aki
megborzongott ettől.
– Igen. Nem mintha sok választásom lenne – húzta fintorra a
száját. – A szerelem választ ki magának, nem pedig te választod a szerelmet.
– Hála a jó égnek! Másképp valami holtkóros, drogos ringyó
lenne a barátnőm, nem pedig ez a csodálatos, okos, gyönyörű lány itt mellettem.
Ebbe a szerelmi vallomásba én is belepirultam. Még sosem
mondtak nekem ilyen szépet – bár az is igaz, hogy engem sosem hasonlítottak egy
drogoshoz. Magamban nevettem, amikor megláttam Kate arckifejezését, ugyanis
ezek szerint neki is ez volt a legszembetűnőbb az egész mondatból.
– Köszönöm, hogy egy drogos utcalányhoz hasonlítottál,
igazán kedves tőled! – Jót nevettem immár hangosan Adam rémült arckifejezésén,
ahogy barátnője hátat fordított neki.
– Nemsokára visszajövök… – súgtam oda barátnőmnek.
– Az egyes épület felé fogunk tartani nagy valószínűséggel,
mire ideérsz – mindjárt csengetnek.
– Sietek! – ígértem. Egy pillanattal később már a folyosón
voltam, útban a női mosdóba.
Nem értem időben vissza, Kate–ék már a terem felé tartottak,
így rohantam, hogy el tudjak búcsúzni tőle.
Majdnem utolértem őket, ahogy meghallottam Adam hangját
előttem.
– Ne már, Kate! Te komolyan beveszed ezt a dumát? Fél évre
tűnt el… mikor kezd el látszódni a terhesség? Négy hónap után? Pontosan volt
ideje megszülni egy gyereket.
– Adam, az Isten szerelmére! Ő a barátnőm, és nincsen
semmilyen gyerekük. Soha nem volt terhes!
– Kate, szerelmem! Csak gondolj bele… fél év! Ha három
hónappal azelőtt terhes lett… ha megszülte is, most visszajöhet!
– Meg ne merd ezt említeni előtte! – sziszegte barátnőm. – Csak
az hiányzik, hogy az idióta képzelgéseid miatt tönkremenjen a barátságunk…
Kate eléggé mérges volt Adam–re, így jobbnak találtam nem
zavarni őket, s azonnal a parkolóba mentem. Nem tudtam, ki volt az a lány,
akire a srác célzott, de tényleg sajnáltam, hogy a háta mögött pletykáltak.
Hiszen Kate azt mondta nem volt szó terhességről, de Adam nagyon is erőltette
ezt a témát. Ezek szerint ő is új itt, akárcsak én…
A Mercedes felé haladtam, egyre gyorsabban, ugyanis eleredt
az eső. És nálam még csak egy dzseki sincsen… Éljen Lilian, már csak egy újabb
betegség hiányzik!
A cipőm már teljesen beázott, ameddig az autómhoz értem.
Szerencse, hogy az autóban van egy váltás, mert James felvilágosított, hogy
ezen a helyen sosem árt egy plusz cipő, ami száraz.
A vizes hajam rátapadt a hátamra, s rázott tőle a hideg. Egy
hajgumival villámgyorsan felfogtam, ne rontson a további helyzetemen.
Óvatosan kimanővereztem a parkolóból – igyekeztem minden
autót épségben hagyni –, s lassan hazaindultam. Nem mertem gyorsan menni, ahhoz
még túlságosan szokatlan volt számomra ez az autó.
Amikor beparkoltam a garázsba, máris megnyugodtam. Nem
szeretem az esőt, a villámokat pedig még jobban gyűlölöm – nyugtalanítottak.
Számomra ez nem volt természetes időjárás. A napfényt szerettem és a meleget.
Csurom vizesen szálltam ki az autóból, s a házba indultam,
hogy lecseréljem a nedves ruháimat szárazra.
Estig a könyveimet vizsgálgattam, ameddig a bátyám haza nem
ért. Lekászálódtam az emeletről, amíg a sajátja mellett meg nem hallottam egy
másik nevetést.
– Ugyan, Jay… nyilván nem fog haragudni! – A nő nyájas
hangjától kirázott a hideg.
– Sziasztok!
A lépcsőn álltam, összefont karokkal. James a padlóra
szegezte tekintetét, mint egy nyolc éves kisfiú, aki rosszat csinált. Az
arcátlan fekete hajú lány pedig egyenesen bámult engem. Alaposan végigmértem,
amiből rájöttem, hogy a hangja alapján jól ítéltem meg – fekete, derékig érő
póthaja és rózsaszín műkörmei undort váltottak ki belőlem. Szeme agyonsminkelt
monoklinak hatott, műszempilláját rosszul ragasztotta fel. Mint egy kiélt
utcalány…
– Szia! Te biztosan Jay lakótársa vagy…
Kérdőn pillantottam a bátyámra, aki továbbra sem nézett rám,
ezért lassan bólintottam. A lány felkacagott, én pedig jobbnak láttam
visszavonulni a szobámba.
– Ha a kajámhoz nyúltok, levágom a kezeteket! – ordítottam
vissza a vállam fölött, miközben reménykedtem, hogy a szigetelés jó vastag
legyen és védjen a nem kívánatos hangok ellen. Még hallottam a magas sarkú cipő
kopogását a lépcsőn és az emeleten, azután hirtelen lett csend.
A fülembe helyeztem a Sebastiantól kapott iPod
fülhallgatóját, s a leghangosabbra vettem a zenét. Még Madonnát is szívesebben
hallgatnám, mint ezeket… – bár hála a jó égnek, a drága Bass ettől megmentett.
„Azért, mert egyszer
táncoltunk a bálon, még nem érdekelsz!”
„Ne menj el!”
„Kérlek, Szerelmem,
gyere velem!”
A bársonyos hang a fejemben egyre csak
suttogott… Nem hallottam semmi mást, csak az Ő hangját, miközben egy rétszerű
helyen sétáltam egyedül. Azután hirtelen nagyon sokan lettünk – középen álltam,
körülöttem pedig emberek sokasága vicsorgott és morgott egymásra.
„Lil, gyere
velünk!”James hangja a tőlem lévő bal oldali csoportból vált ki, s kezét felém
nyújtotta. „A testvérünk vagy – szeretünk. Meg fogunk védeni, az életünk árán
is!”
„Lili… kérlek,
kicsim!” – Ez a bársonyos hang a másik oldalról jött, ahol több ismerőst is
véltem felfedezni. Edward továbbra is rám szegezte aggódó szemeit, miközben
kezét lassan kinyújtotta felém. „Tudod, mit érzek! Mi pontosan tudjuk, mivel
állunk szemben! Mindent megteszünk annak érdekében, hogy nyugodtan élhess!”
Egyik csapathoz sem
akartam húzódni, így hátrálni kezdtem. Mindenfelől kiáltásokat, a nevemet, és
csattogó fogakat hallottam. Az erdőben sem éreztem magam biztonságban, ahová
futottam, de lélekszakadva rohantam tovább, ameddig nem találtam szembe magam
egy arccal, ami nagyon ismerős volt.
„Megtaláltalak… mint
mindig!” – hangja magabiztosságot és elégedettséget tükrözött, én pedig
felsikítottam a félelemtől, amikor vigyorral az arcán elindult felém.
A saját sikolyaimra ébredtem. Az aznapi felsőm izzadtságomtól
tapadt rám, hajam csimbókokban ragadt a nyakamra. Levegőért kapkodva ültem fel
az ágyon – annyira borzasztó és valóságos álom volt. Kikapcsoltam a
zenelejátszót, s felvettem a törölközőt az íróasztal előtti székemről. A
fürdőszobába már bepakoltam a cuccaimat, de azért felvettem az üres
neszesszert. Egy csöpp kis esélyt sem szeretnék arra, hogy ez a… „nő” a
cuccaimat használja.
Miután végeztem a fürdőszobai tevékenységeimmel, bepakoltam
minden itteni holmimat a kis táskába. Ha James ezt a riherongyot idehozta, hát
az ő fogkeféjével mosson fogat, ne az enyémmel!
Visszamentem a szobámba, le is feküdtem az ágyba, de aznap
éjjel már nem tudtam elaludni. Folyamatosan a két szembenálló csapaton
gondolkoztam, amiknek élén nem állt más, mint James és Edward. Azután a
harmadik, sötétbarna szempárra gondoltam és a hozzátartozó gúnyos vigyorra,
amint azt mondja: „Megtaláltalak, mint mindig.”
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése