33.rész Séta a parkban Josh-sal

Sziasztok! Bocsánat, amiért eddig nem írtam! Most itt egy új rész :)
Puszi: Lilli

Lassan felemeltem a fejem, így rájöttem, hogy eddig aludtam. Körbenéztem a szobában, ahol a vörös selyemtakaró alatt feküdtem. Próbáltam visszaemlékezni a tegnapi napra, de a végéről csak annyi maradt meg, hogy a klubban ültem, s ittam egy pohárral, semmi több.

– Hol vagyok? – kérdeztem meg hangosan.

– Jó reggelt! – Megláttam a hanghoz tartozó arcot, amitől feljebb húztam magamon a takarót.

– Mit keresel te itt? – Elmosolyodott, amit nem tudtam mire vélni.

– Fura, hogy ezt kérdezed, mivel az én ágyamban aludtál – vélekedett. – Tényleg, jó éjszakád volt? – Egy fotelben ült, félmeztelenül.

– Miért nem tűnsz már el a pokolba!? – magam köré csavartam a takarót, felálltam, de ő megakadályozott.

– Ne beszélj így velem, Szerelmem! – Végigsimított az arcomon, amitől rosszul vagyok.

– Lehet, hogy én az vagyok neked, de te nem nekem. – Gyűlölettel néztem rá, legszívesebben megpofoztam volna.

– Ó, hát régen nem ezt mondtad…

–Tudod, az régen volt, amikor még nem láttam tisztán. Mostanra tökéletesen kitisztult a szemem előtt a világ, ha érted mire gondolok. – Hátrébb állt, leült az ágy szélére, s úgy figyelt.

– Nagyon megváltoztál. Érdekesebb az illatod, és jól felvágták a nyelved! Ezt teszi a legújabb pasid? Mondd csak, hányadik az évben? Ugye úgy hívják, hogy Alec Volturi, igaz? Hmmm… egyre fentebb teszed a mércét, Lilian? Már csak a legfőbb vámpírcsaládból válogatsz? – Annyira felidegesített ezzel, hogy csak mondja, mondja az ostobaságait, nem is törődik mással, ugyanúgy, ahogy régen. Egyszerűen szerettem volna jól arcon csapni, vagy leönteni egy vödör vízzel, hátha észreveszi magát. Eljátszottam a gondolattal, de utána visszarángattam magam a Földre. Mégis, úgy éreztem, tényleg kell az a pofon, hogy rájöjjön, Velem nem beszélhet úgy, mint a kutyájával, így hát… megkapta azt.

– Nem tartozom neked beszámolóval, mivel már nem vagyok sem a menyasszonyod, sem a barátnőd, semmid! – Elégedett arcot vágtam, hátha felfogja végre, mit is gondolok róla.

– Ha akarom, lehetsz újra az, és ezt te is pontosan olyan jól tudod, mint én – simogatta meg a lábam. Kirázott tőle a hideg, de mégsem mozdultam meg. Igaza van. Bármire rávehet, ha akar.

– Legalább öltöztél volna fel, az Isten szerelmére! Nem vagyok rád kíváncsi! – Elfordítottam a fejem, mire felkacagott. Jobban körbenéztem a szobában, de még mindig fogalmam sem volt, hogy kerültem ide. – Mit keresek én itt? Egyáltalán hol az az itt? – Felvett egy trikót, és odajött hozzám.

– Nos, mivel elég jól ismerlek, nem mondhatom el a második kérdésedre a választ. Az elsőre pedig az, hogy azért, hoztalak ide, mert hozzám tartozol az idők végezetéig. – Felszisszentem. Még hogy az idők végezetéig?! Ez nem komplett! Egy percig sem akarok hozzátartozni! Idióta vámpír! - Ahogy elnézem, nem egészen vagy kibékülve a helyzettel, miszerint velem leszel. Nem baj, ezt szeretem benned! Előbb-utóbb ez meg fog változni, ha pedig nem, akkor majd én változtatok rajta – vont vállat. Az ajtó túloldaláról valaki be akart jönni, mivel nem sikerült neki, ezért kopogott. Josh az ajtóhoz ment, kinyitotta azt, s mérges pillantást vetett az ott álló lányra.

– Mit akarsz?! Megmondtam, hogy ne zavarjatok! – Csak úgy áradt belőle a harag. A lány minden bizonnyal félt tőle, ezért lehajtotta a fejét.

– Elnézést, de akadt egy kis probléma… - Rám pillantott, és nekem annyira ismerősnek tűnt, csak nem tudom honnan.

– Mit nem vagytok képesek elintézni ketten? – Megvetően nézett rá, a lány intett a fejével, hogy menjenek le. – Elisabeth, ennyire szerencsétlenek nem lehettek! – Felkapta a kulcsot, s eltűntek a szobából. Persze előtte bezárta az ajtót. Lentről halk zajok szűrődtek fel; Josh, és még két férfi hangja. A másik kettőjét nem tudtam kivenni, mivel közben zene szólt valahonnan. Próbáltam kiszűrni az ismeretlen hangokat, de sehogy sem ment. Mintha a képességeim legyengültek volna, amit nem is csodálnék: Josh biztos eltompította őket. A fejem is zúgott, ami csak most tűnt fel. Minden érzékem leblokkolt. A jó hallásom, látásom, minden. Talán még az auralátás is.

–  Mi a franc? – kérdeztem, miközben éreztem, a szédülés kerülget. A fejem egyre erősebben zúgott, már-már elviselhetetlenül. Josh valóban tompíthatta az érzékeimet. Egyszerre éreztem hányingert, szédülést, és fájdalmat. Az agyam sajnos teljesen tiszta maradt, így mindent éreztem. Fogalmam sem volt mitől támadtak ezek az érzéseim, de valami nem stimmelt. Sikerült ledőlnöm, így egy picit enyhült a hányingerem, azután fokozatosan meg is szűnt, ahogy a többi rossz is. Josh ismét megjelent a szobában, gyorsan odafutott mellém, próbált lehűteni.

– Minden rendben van? – tettette magát.

– Ne tegyél úgy, mintha nem te csináltad volna! – sziszegtem. Undorító, amit művel, komolyan mondom!

– Sajnálom, de muszáj volt, ezt te is tudod. Soha nem bántanálak, ha nem lenne muszáj. – Szomorú arcot vágott, de ez már több a soknál.

– Josh, ha téged három vámpír körbevenne, hogy ha nem ölsz meg, téged fognak kicsinálni, te megtennéd, csak azért, hogy mentsd a bőröd? – Ránéztem, láttam az arcát, és megbizonyosodtam róla. – Hülye kérdés volt, persze, hogy megtennéd – ráztam meg a fejem.

– Még nem is válaszoltam! Mindenkinél jobban szeretlek az egész világban, így téged mentenélek meg. – Elfordítottam a fejem, mert igazából egyáltalán nem is érdekelt, fogalmam sincs, miért is vetettem fel. – Szeretnék veled újra több időt tölteni, mint régen. – Felvont szemöldökkel visszafordultam, pislogtam párat, ugyanis kellett egy kis idő, mire ki tudtam fejezni úgy magam, hogy ő fel ne kapja a vizet.

– Hát, arról már egy kicsit lekéstél… - suttogtam, de egyáltalán nem voltam nyugodt. Idegesebb voltam, mint valaha, ugyanis valami nem jutott eszembe. Valamit kitörölt az emlékeim közül, ami nekem nagyon fontos volt. Fogalmam sem volt, mi lehetett. Nagyon jól használta a képességét, de egyvalamire emlékeztem; hogy nem szabad benne megbíznom.

– Lilian, figyelj! Nézz a szemembe! – Vasmarkai az arcomon voltak, s odafordította, hogy a szemébe nézzek. Hirtelen elárasztott a nyugalom, a megkönnyebbülés, és megannyi jó érzés. Ám nem tudta elérni, hogy ne féljek tőle.

–  Miért nem engedsz el? – suttogtam, mire meglepődött.

– Nem tehetem. Elmennél tőlem – elszöknél. Nem hagyhatom, hogy újra elveszítselek, miután annyi év telt el. Nem élnék túl még egy olyan pillanatot, amikor ne lennél mellettem.

– Nem birtokolhatsz. Engedj el, kérlek! – ismét csak suttogtam, hátha meg tudom róla győzni, félek tőle.

– Lilian, ha tudnám, hogy itt maradsz velem saját akaratodból, nyugodtan elmehetnél néhány órára. De nem jönnél vissza. – Szája mosolyra húzódott, kezei most az enyémeket fogták. – Lilian, én szeretlek téged! 60 évig kerestelek, és szerintem, ez bizonyítja is, mennyire imádlak!

– Neked nem számít, ha feldúlod azt az életet, amiben mostanáig boldogan éltem? Amiben megvolt mindenem? – Úgy láttam a tekintetén, talán sikerült eltalálnom azt a kis rést a pajzsán. – Család? Barátok? Szeretet?

–  Tudtad, hogy keresni foglak. – Még mindig nem tudtam megtörni, de azért próbálkoztam.

– Ha tudtam volna, akkor nem jelentkezek be a középiskolába, ahonnan rájöhettél, hol is vagyok – kezeimet kihúztam az övéi közül, de ő ismét megragadta azokat.

–  A barátod árulta el, hol vagy! – Ezt elrontottam… nem megtört, hanem csak mérgesebb lett.

–  Azért, mert az erődet használtad! Kihasználtad, hogy nem ismeri a képességeidet, és megigézted, mondja el, hol találsz! – Irritált, mennyire közel van hozzám, mégsem ölöm meg. Megtehetném, viszont ha nem sikerül, akkor rávezetem arra, mi is vagyok valójában.

– A múltad felől érdeklődött, még szép, ha elárultattam vele a mostani lakhelyed! Nem bízik meg benned. – Nem kérdés volt, kijelentés. Josh arca az enyémet fürkészte, egyetlen pillanatra sem fordította el a tekintetét.

– Ki bízna meg egy olyan halandóban, akinek ereiben vámpírvér csörgedezik? Rég megállapított tény; a vámpírok megbízhatatlanok – igyekeztem semmilyen érzelmet nem kimutatni, amiből azt szűrné le, legszívesebben megtámadnám.

– Miért mentél el, amikor annyira jól megvoltunk? – kérdezte végül. Mély levegőt vettem, ugyanis semmi kedvem nem volt magyarázkodni.

– Nem, Josh! Nem annyira jól megvoltunk , hanem annyira jól megvoltál a magad kis világában, a gyilkolásban, és azt hitted, én is pontosan erre vágyom! Egy olyan férfira, aki minden nap megöl egy tucat embert, akik egyáltalán nem érdemeltek halált! Legalábbis ilyet biztos nem! – Sikerült kicsikarnia azt, hogy üvöltözzek. Némán nézett engem, miközben leült az egyik székre. – Soha, érted? Soha nem kell olyan férfi, aki végiggyilkolta az életét! – Idegességemben legszívesebben kivetettem volna magam az ablakon. De nem lehet…

–  Ha mindig is gyilkosnak tartottál, miért voltál velem? Miért hagytad, hogy szeresselek? Miért mondtál igent, amikor megkértem a kezed? – Erős érzések sugároztak belőle; talán végtelen szerelem vagy megbántottság.

–  Egy tizennégy vagy tizenhét éves - amelyik jobban tetszik, mivel már akkor is együtt voltunk - lányt nagyon könnyű az ujjaid köré csavarni. Főleg ha arra vágyik, hogy szeressék, és ne taszítsák ki. Josh, én… nem szeretlek téged! Szabad akaratomból jöttem el tőled, azért, mert már nem akartam veled lenni. Végképp nem hozzád menni feleségül! Befolyásolható voltam, egy kis tinédzser lány, aki megörült, mert valaki szereti. Semmi több nem volt köztünk! – Tekintetét ismét rám emelte, egy gúnyos mosoly kíséretében.

– Biztos vagy benne? – Éreztem, hogy elsápadok. Lábamból kiment az erő, miközben eszeveszetten kutattam az emlékeim között, ami csak egy kicsit is utalt volna az előbbi mondatára.

– Nem törölted volna ki azt az emléket – suttogtam. Meg kellett kapaszkodnom az asztal egyik sarkában, nehogy összeessek.

–  Mint mondtad: a vámpírok megbízhatatlanok – vigyorgott.

– Nem… erre biztosan emlékeznék! Nem… ez nem lehet… lehetetlen! – lerogytam az egyik székre, arcomat a kezeimbe temettem.

– Ó, most miért vagy ilyen ünneprontó? Nem is örülsz annak, hogy velem voltál a legboldogabb? – Hirtelen hatalmas csalódottságot éreztem. Magam miatt. Túlságosan hiszékeny voltam, azt hittem, rajtam nem használta az erejét.

–  Ezek szerint már megkaptad, amit akartál… Én most elmegyek! – Felálltam, az ajtóhoz mentem, amikor elém állt.

– Ne olyan hevesen, édes! Egyezséget ajánlok: tudod, van az a srác, James! – Értetlenül néztem rá. – Ó, bocsánat, ezek szerint kitöröltem! Várj egy pillanatot! – A szemembe nézett, kitágult a pupillája, miközben mormolt valamit. Hirtelen eszembe jutott minden. James, Edward, minden, ami mostanában történt. – Na szóval! Rád bízom a döntést: Engeded, hogy eltemessem, vagy kitöröljem az elmúlt hatvan év emlékeit, vagy… megöljem James-t? – Hitetlenkedve néztem rá. Ledermedtem mind ezt hallva, csak az agyam kattogott, próbáltam valami kiskaput keresni. Szóval ő volt az a férfi odalent, és elfogták: miattam.

– Nem ölheted meg őt!

– Akkor az első verzió? – kérdezte, mire kelletlenül bólintottam. Kedvesen elmosolyodott, miközben kezét a hajamra tette. Megkért, nézzek a szemébe, majd mormolni kezdett valamit, amiből semmit nem tudtam kivenni, olyan gyorsan mondta.

Bocsáss meg, Edward! Mindörökké szeretni foglak! ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt a fájdalom utolért volna.

***

Reggel úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak. Fáradt voltam, mégpedig iszonyatosan. Lementem a konyhába, ahol Josh épp elmosta a tányérját.

-  Jó reggelt, kicsim! – köszöntött. A csepegtetőre helyezte a tányért, megtörölte a kezét, majd odajött hozzám, megpuszilt.

-  Hány óra van? – kérdeztem, mire a mikró digitális órájához fordult. Majd szétment a fejem, közben éreztem valami furcsát is.

- Fél tíz múlt pár perccel. Nagyon fáj a fejed? – Összeszorított szájjal rásandítottam, mire felnevetett.

-  Ennyire látszik? – Leültem az asztalhoz, fejemet ráhajtottam a kezemre. Ő az egyik szekrényben kutatott valami után, amit meg is talált és leejtette az asztalra. Fájdalomcsillapító volt.

- Igen. De hát, aki bepiálva jön haza, ne csodálkozzon – vigyorgott.

- Én nem szoktam inni! – mentegetőztem, mire válaszul csak a felvont szemöldökét kaptam.

-  Ahhoz képest tegnap eléggé részegen hozott haza Matt…

- Semmire nem emlékszem – dörzsölgettem a szemem. Úgy láttam, Josh igen jót mulatott rajtam, bár én kicsit sem élveztem a helyzetet.

-  Azt gondoltam… Figyelj, nekem hamarosan indulnom kell az egyetemre. Jössz, vagy inkább itthon maradsz? – Jelen pillanatban azt sem tudtam pontosan, melyik egyetemre is járok.

-  Josh, látod, hogy azt sem tudom eldönteni, fiú vagyok-e vagy lány, nemhogy még egyetemre menjek! – Ő ismét jóízűen nevetett, miközben hozott egy pohár vizet. Gyorsan bevettem két pirulát, ittam a vízből, utána felálltam az asztaltól.

- Úristen, te tényleg totál részeg voltál, ha azt is elfelejtetted, hogy te csak velem szoktál bejárni, nem is vagy egyetemista! – forgatta a szemét. Tényleg semmi nem derengett...  - Na mind egy, én megyek, mielőtt elkésnék! – Egy gyors csókot lehelt ajkaimra azután már el is ment. Lassan visszakászálódtam az emeletre, a szobánkba, miközben azon gondolkodtam, mi is történhetett tegnap este. Bebújtam az ágyba és a fejemre húztam a takarót, ugyanis túl világos volt. Amikor már épp elaludtam volna, csengettek. Mérgesen felkászálódtam az ágyról, lementem és kinyitottam az ajtót.

- Na, milyen volt az esti buli? – Meg sem várta, hogy behívjam, vagy egyáltalán köszönjek.

- Neked is jó reggelt, Elisabeth! – kicsit ingerültebb voltam a kelleténél, mintsem jópofizzak vele. Ő persze ügyet sem vetett rá, milyen fáradt vagyok, lehuppant a kanapéra, s várta az élménybeszámolót.

- Semmire sem emlékszem. Josh azt mondta, Matt hozott haza, de amilyen állapotban lehettem… - elhúztam a szám.

-  Matt is részegen jött haza. Amikor belépett az ajtón elkezdett énekelni valami hülye dalt, azután meg felmászott a fürdőszobába, és a vadbarom ruhástól beállt a zuhany alá. Még jó, hogy Fred csak kedden jön haza, másképp már nem élne. – Fred Elisabethék nagybátyja. – Josh mit szólt? – vállat vontam. Kimentem a konyhába és hoztam be két poharat, meg egy doboz gyümölcslevet. Mindegyik pohárba öntöttem, azután visszaültem a kanapéra. – Kösz. Na mit mondott?

- Kiröhögött, amiért másnapos vagyok. – Ezen Lis is nevetni kezdett.

- Most hol van?

- Az egyetemen. Amúgy jól érzem, hogy téged nagyon érdekel Josh? – kérdeztem. Lis felvonta a szemöldökét, s mélyen a szemembe nézett.

- Ő a te barátod. És ha minden jól alakul, akkor a vőlegényed is ő lesz - ettől a mondattól valamiért kirázott a hideg.

- Igen… - még mindig nem tudtam eldönteni, miért is idegesít ez a gondolat, de inkább annyiban hagytam. – Szóval, mi újság a suliban?

-  Semmi új… sok a tananyag, mivel nemsokára szünet lesz. Olyan jó neked, hogy nem jársz be! Annyira irigyellek…

- Nem olyan jó ez, hidd el! Folyamatosan itthon ülni, és ráadásul mostanában még fáradtabb vagyok, mint eddig. – Lis kérdőn nézett rám.

- Ezt meg hogy érted? – gyorsan végignézett rajtam, azután elfordult.

- Nem tudom. Ahogy ma reggel felébredtem, és most is, annyira leterheltnek érzem magam. Fáj a fejem, a gyomrom görcsben van, folyamatosan gondolkodom valamin, ami nem jut eszembe. Hülye érzés. – Barátnőm elgondolkodva bólogatott.

- Igen, az lehet. Beszéltél már erről Josh-sal?

- Ha hazajön, lehet, megemlítem neki, bár így is annyit tanul, nem akarom még ezzel is idegesíteni. Szerintem amúgy ma csak egy órája lesz, azt is hamar letudja majd – legyintettem. A fejem nagyon fájt, fogalmam sem volt, miért. Ennyire nem lehetek másnapos.

- Megmondanád neki, hogy kerestem? Hívjon fel, vagy valami. – Felállt, elköszönt, majd kiment az ajtón. Én kicsit értetlenül álltam ott, mivel nem szokott ilyen hirtelen lelépni. Felmentem, felöltöztem, kisminkeltem magam. Mire leértem, akkorra Josh haza is ért.

- Szia, kicsim! – közelebb jött, megpuszilta a hajam.

- Milyen volt az órád? – a hűtő felé vettem az irányt, mivel én még nem ettem ma.

- Olyan, mint az összes. Végig rád gondoltam – átölelte a derekamat.

- Itt járt Elisabeth. Téged keresett… - szembefordultam vele, mire ő távolabb ment tőlem, és a táskájában kezdett kutatni.

- Tényleg?

- Igen. Azt mondta, hívd fel, ha hazajössz. – Tekintetét még mindig a táskáján tartotta, holott én tudtam, igazából csak nem mer a szemembe nézni. Tudja, hogy mindent ki tudok olvasni onnan, amit gondol. 

– Titkolsz valamit? – kérdeztem, miután még mindig a táskáját piszkálta. Hirtelen felkapta a fejét, szemeit rám szegezte

- Ugyan mit titkolnék? Igazából arra vagy kíváncsi, a hátad mögött kavarok-e Elisabeth-tel? Hát akkor megnyugodhatsz, ugyanis nem folytatok viszonyt sem Lis-zel, sem pedig mással – rázta a fejét.
- Nem erre gondoltam… Ismersz: ha erre gyanakodnék, már rég elköltöztem volna – Öntöttem a salátára egy kis öntetet, majd leültem az asztalhoz, s enni kezdtem.
- Igen, tudom – leült velem szemben és barna szemével az enyémeket kutatta.
- Josh! Kérlek, ne bámulj már! Egyébként csörög a telefonod, nem veszed fel? – a táskájára mutattam, ő pedig megrázta a fejét.
- Nem fontos… Majd később visszahívom. Egyébként jó étvágyat kívánok! – mondta mosolyogva.
- Köszi.

Gyorsan megettem a salátát, s úgy döntöttem, elmegyek sétálni. Persze Josh-t sem lehetett otthon hagyni. A hatalmas parkban sétáltunk, miközben arra gondoltam, miért fogott el az a rossz érzés, amikor szóba jött az eljegyzés. Még mindig ezen törtem a fejem, Josh pedig láthatóan elégedett volt azzal, hogy kiszabadultunk a házból.

- Gyakrabban sétálhatnánk a napfényben – vetettem fel, mire ő elmosolyodott.

- Igen, főleg, ha ez rajtam van – a nyakában függő láncon lévő gyűrűre mutatott.

- Miért? – csak bámultam a gyűrűt, minek drágaköve megcsillant, ahányszor a napfény rásütött.

- Azért, mert nekem ez amolyan talizmánféle, e nélkül nem megyek sehova sem. – Leültünk a szökőkút szélére, csak néztük a sok piknikező családot. Megszorította a kezem és csak akkor vettem észre: az ujján ugyanolyan gyűrű van, mint ami a nyakában lóg. Vagyis nem teljesen ugyanolyan, csak hasonló. Összefonta ujjainkat, felhúzott a szökőkútról. – Mennünk kellene, nem gondolod? Hamarosan besötétedik, és tudom, hogy nem szeretsz sötétedés után kint lenni. – Bólintottam, bár fogalmam sem volt, miért ne szeretnék kint lenni éjszaka... Lassan útnak indultunk, én visszanéztem még a csodálatos parkba, ami tele volt élettel, pont olyan, amilyet szeretek.