89. fejezet

Sziasztok!

Megérkeztem a legújabb fejezettel! 😇😊 

Jó olvasást kívánok, sok puszi!

S.

Az egész városban elment az áram a vihar miatt, ami már egy napja tombolt. Az edzést is elhalasztottuk, úgy döntöttünk, hogy jót tesz nekünk egy kis kikapcsolódás, ha már az idő is így döntött. Cullenéknál gyűltünk össze, egyrészt, mert én nem akartam, hogy a viharban vezessünk, másrészt pedig jó pár dolgot el kellett intéznünk.

– Akkor legyen a kék színű? – nézett rám Alice reménykedve a magazin fölött, amit már húsz perce lapozgattunk. Épp a koszorúslányok ruháját választottuk ki, vagyis a Chrissiana–ét és a Kate–ét. Bár Rosalie–t és őt is megkérdeztem, mind a ketten nemet mondtak, mivel „nekik lesz más tennivalójuk”, amivel segítenek.

– Nem Alice, a barackszínűt szeretném, az mindkettőjüknek tetszett, amikor megmutattam – sóhajtottam, mert már kezdtem elveszíteni a türelmemet.

– De ha a kék lenne…

Felsóhajtottam, hátradőltem a kanapén és megforgattam az ujjamon lévő gyűrűt. Egek, mibe másztam én bele?

– A barackszínű lesz.

Alice durván tovább lapozott, én pedig mélyet sóhajtottam. Ha fél órája nem ezen marakodtunk, akkor egy perce sem. De igazából mit számít mindez? Kit érdekel, milyen ruha lesz a koszorúslányokon? Ha tehetném, szólnék Edwardnak, beülnék az autóba és elmennék Vegasba, hogy gyorsan összeházasodjunk.

– Eszedbe ne jusson! – kiáltott fel Alice és eldobta a kezéből a magazint. Csodálkozva néztem rá, de figyelmen kívül hagyta értetlen tekintetem és folytatta: – Villámgyorsan verd ki a fejedből ezt a dolgot, különben esküszöm, hogy megbánod! Itt fehér ruhás, nyoszolyólányos, cukormázas tortás esküvő lesz!

Ó, a jövőbelátás – teljesen kiment a fejemből. Ugyanakkor ez azt jelentette, hogy ha látta megtörténni, Edward beleegyezne a dologba, ami felvillanyozott. Jó volt tudni, hogy ha minden kötél szakad, akkor is van egy alternatív lehetőségünk.

– Min marakodtok? – jelent meg mellettünk Emmett és arrébb tolva engem, levetődött mellénk, hogy bekapcsolhassa a tévét.

– Lilian–nek képtelen ötletei támadtak, amiket igyekszek csírájában elfojtani! – sziszegte Alice, mire védekezésképpen feltartottam a kezem. Nem tettem semmi rosszat, csak belegondoltam, hogy nekem sok egy kicsit ez a csinnadratta. Jobb lenne egy kis esküvő.

– Alice, ez az ő esküvőjük és nem a tiéd. Te legalább húszévente hozzámész Jasper–hez és akkora esküvőt tartasz, amekkorát akarsz. Nekik ez az első.

Döbbenten néztem Emmett tévére koncentráló arcáról Alice duzzogó arcára, de egyiküknek sem tűnt fel, vagy csak figyelmen kívül hagytak.

– Pontosan ezért kell nekik a nagy esküvő! – erősködött Alice.

Hátradöntöttem a fejem és felnyögtem.

– Álmaim hangja – hangzott a fülem mellett Edward suttogása. Kinyitottam a szemem, felé fordultam, ő pedig lehajolt és megcsókolt.

– Beszélj vele, Edward! – közölte Alice fenyegető hangon. – Komolyan mondom, ha elmertek szökni, én nem állok jót magamért!

Edward felsóhajtott, megfogta a kezem és bosszúsan nézett a húgára.

– Nem szeretném, ha emiatt összevesznétek, rendben?

– Már megtették, szóval ha megbocsátotok… – állította hangosabbra a tévét Emmett, belőlem pedig kitört a nevetés. Nem tudom, mi lehet annyira fontos a sportban, hogy csendben kelljen maradnunk. – Srácok, komolyan! – szólt ránk, de amikor én még mindig nevettem megbökött és a tévé felé intett a kezével. Már nem a sportcsatornát nézte.

Abban a pillanatban, hogy megláttam, elhalt a hangom. A nemzetközi hírek ment éppen, amiben bemondták, hogy Romániában az utóbbi két hétben legalább száz ember tűnt el. A tömeges eltűnéseket immár egy szervezett bandához kötötték, de ennél többet a rendőrség nem adott ki nyilatkozatában.

Levegőért kaptam, ugyanabban a pillanatban Edward keze megfeszült az enyém körül. Mindannyian tudtuk, mit jelent ez.

– Alice? – nézett rá Edward, de ő mozdulatlanul ült mellettem és továbbra is a tévére meredt. – Alice! – kiáltott rá, mire a húga megrázkódott, felpattant és átkarolta magát.

A kiáltásra a család többi tagja is felfigyelt, mindenki közelebb jött a nappalihoz, érdeklődve figyelve, mi is történik.

– Mi történt? – kérdezte Carlisle legelőször, még mielőtt Alice megszólalhatott volna.

Jasper mellette termett, átkarolta, halkan suttogott neki, de Alice bűntudattal teli arccal meredt rám és Edwardra.

– Ne haragudjatok! Én…

Edward felmordult, szinte sütött belőle a düh és immár úgy szorította a kezem, hogy azt hittem, tényleg el fogja törni. Az elektromosság pattogott róla, én meg teljesen kiakadtam és megpróbáltam elhúzni tőle a kezem.

– Te mi?! Annyira lefoglalt, hogy milyen színű ruhád legyen az esküvőn, hogy elfelejtettél figyelmeztetni miket, hogy kurva nagy bajban vagyunk? – ordította, amitől még én is összerezzentem.

– Sajnálom. Sajnálom! – suttogta Alice. – Nem láttam… esküszöm, hogy nem láttam.

– Ha arra koncentráltál volna, akkor látod!

– Edward… – szólítottam meg, de hajthatatlan volt.

– Kilencvennyolc ember, Alice, akik mostanra már vámpírok és épp ellenünk hangolják őket.

– Sajnálom! – visította hisztérikusan Alice és már ott sem volt.

Rémülten néztem Jasperre, aki mély levegőt vett és követte Alice–t, akárhová is tartott jelenleg. Már csak az hiányzott, hogy ő is eltűnjön.

Edwardra néztem, aki még mindig olyan dühös volt, hogy ha tehette volna, szerintem kinyír valakit, és megcsóváltam a fejem.

– Felhívom Sebastian–t – motyogtam és kiindultam a házból, de Edward visszarántott, még mielőtt kinyithattam volna az ajtót. Kérdőn néztem rá, mire az üveg felé bökött az állával.

– A vihar… – motyogta ő is, majd elfordult tőlem és elindult felfelé az emeletre. El is felejtettem, hogy odakint orkánerejű szél tombolt és zuhogott az eső.

A többiek tanácstalanul néztek egymásra, amíg Emmett el nem mesélte, mit látott a hírekben. Ekkor már tárcsáztam Sebastian számát és csak reménykedtem benne, hogy fel is veszi és tud valami biztatóval szolgálni a számunkra.

Sokáig hallgattam a búgó hangot, végül, amikor már ki akartam nyomni a hívást, mégis felvette.

– Tudod – jelentette ki köszönés helyett.

Csak ennyit mondott, mire belőlem kiszakadt egy lemondó sóhaj. Tehát tényleg igaz.

– Láttam a hírekben… Mennyi esélyt saccolsz nekünk? – kérdeztem és megtámaszkodtam a konyhapultban.

Egy darabig csend volt a vonal másik végén, már azt hittem, hogy elfelejtkezett rólam, de egy perc némaság után mégis megszólalt.

– Nem sokat.

– Mire kell neki ennyi ember? Megsejtette, hogy megyünk…?

– Nem, erről szó sincs. A Volturi miatt kellenek, mert bármennyire egy önimádó barom, félti a seggét, hogy mi lesz, ha megtudják, mit tett Alec–kel.

Először le sem esett a tantusz, hogy miről beszél, de azután beugrott. Amikor el akart menni velem, azon a napon, amikor… Hogy én mekkora hülye vagyok!

– Bas, visszahívlak, rendben? – kérdeztem és választ sem várva letettem.

Felrohantam az emeletre Edwardhoz, aki a folyosón állt és kifelé bámult, nézte a tomboló vihart. Valószínűleg az ő lelkében is hasonló érzések játszódhattak le.

Megfogtam a karját, hogy magamra vonjam a figyelmét, és amikor végre felém nézett, óvatos mosolyra húztam a számat.

– Menjünk be a szobádba, jó?

Bár tudtam, hogy a többiek úgyis mindent hallanak, azért a látszatot még mindig szerettem megtartani, hogy normálisak vagyunk. Na meg most vihar tombolt, ki tudja…

Edward kinyitotta előttem az ajtót és a kanapéhoz sétáltam. Intettem neki, hogy ő is üljön le, mert ez a beszélgetés nem lesz sétagalopp. Hónapok óta halogatom, és még most sem állok készen rá, de muszáj.

Edward türelmesen várt, mint mindig, most sem siettette a dolgokat. A kezemre meredtem, a rövidre vágott körmeimre és az eljegyzési gyűrűre – talán az adott elég erőt nekem ahhoz, hogy egyáltalán belekezdjek. Tudtam, hogy ha ezt elmondom, megszakad bennem valami, de muszáj volt.

– Tudod, hogy miért mentem el aznap Josh–sal, ugye? – néztem fel rá egy pillanatra.

Megdöbbent, tágra nyílt szemmel meredt rám hosszú ideig, végül csak megrázta a fejét.

– Nem. Persze, sejtem, de…

– Megfenyegetett, hogy megöl titeket és a babát is. Az… az mentett meg, hogy nem szóltam neked róla – csuklott el a hangom. – És bár Rosalie sejtette… –

Ha lehet, még dühösebben kapta felém a fejét, de figyelmen kívül hagytam. – Senki nem tudott a babáról. Josh pedig… – vontam vállat. – Ő Josh, azonnal tudta. Hallotta a kicsit – nem tudom, ez hogy lehetséges, hogy te nem hallottad a szívverését, ő pedig igen, de így történt.

A keze ökölbe szorult a hallottak alapján, az állkapcsában pedig rángatózni kezdett egy izom. Tudtam, milyen rossz érzés ezt hallania, de akkor is el kellett mondanom.

– Folytasd – suttogta. Túl jól ismert már ahhoz, hogy tudja, a történetnek közel sincs még vége.

– Elvitt engem oda, és az égvilágon semmi baj nem volt a nyilvánvaló dolgokon kívül. A terhességem rendben zajlott, szépen nőtt a pici… egészen addig az utolsó napig, amiről nem tudtam, hogy az utolsó lesz.

Megremegett a keze, de összefonta az ujjait az enyémekkel. Hihetetlenül jól esett, és erőt adott nekem. Visszanyeltem a kitörni készülő könnyeimet és remegő hangon folytattam.

– Nem csak Josh hibájából történt. Felidegesítettem magam, mert mondott valamit és én ellenkeztem.

Elöntötték szememet a könnyek, de ezúttal nem tudtam kipislogni őket, így az összefont kezünkre hullottak. Azonnal átölelt, az arcár a hajamba temette, én pedig sírni kezdtem. Mindig velem lesz ez a fájdalom.

– De a lényeg, ami egészen eddig elveszett a rengetegben – sóhajtottam és megpróbáltam letörölni az arcomról a könnycseppeket –, hogy mit mondott. Teljesen kiment a fejemből, pedig ez hatalmas jelentőségű.

– Mit mondott? – simogatta a hajam lehunyt szemmel.

– Megölte Alec–et.

Edward keze megdermedt a hajamban, elhúzódott és kifejezéstelen arccal meredt rám. Nem tudom, hogy azért, mert nem volt képes elhinni, amit mondtam, vagy képtelenségnek tartja, hogy ez igaz legyen.

– Alec–et, a Volturi tagját?

– Igen. Ezért kellenek neki az emberek… – sóhajtottam. – Fél, hogy a Volturi megtudja és már így sem éppen puszipajtások, szóval fel akar készülni arra az időre, ha mégis úgy döntenek, hogy megtámadják.

Edward mérlegelte, amit mondtam, végül felállt és az ablakhoz sétált.

– Ebből még akár előnyt is tudnánk kovácsolni – jelentette ki, mire bólintottam. – Egyetlen problémánk van… a farkasokkal való szövetségünket Aro nagyon nem díjazná.

Ismét bólintottam, de az én fejemben már kész volt egy terv.

– De ha véletlenül valaki elejtené ezt az információt, akkor… – lelkesült fel, de én megragadtam a karját.

– Nem lehetsz te, aki ezt közli. Aro belelát a fejedbe, és akkor megtudja, hogy terhes voltam. Márpedig nem akarok egy ekkora aduászt adni a kezükbe – nem tudom, te hogyan reagáltál, de nyilván nem repestél az örömtől.

– Féltettelek – simította a kezét az arcom két oldalára és közelebb húzott magához. – Nagyon féltem, hogy mi lehet ez a baba és komolyan tartottam tőle, hogy bántani fog téged. Az összes legenda, amit csak találtunk… nem volt túl biztató.

Bólintottam és átöleltem a derekát. El tudom képzelni miket olvastak – én is megpróbáltam kutakodni, amikor rájöttem, és én sem találtam olyat, ami megnyugtatott volna.

Egy ideig átölelve tartott, majd hirtelen húzódott el, hogy rám tudjon nézni.

– Mégis kire gondoltál, hogy közli a Volturival? Aro mindenki gondolatát látja, kivéve… – elakadt, megrökönyödve nézett rám, én pedig halványan elmosolyodtam.

– Kivéve az enyémet.

– Nem! – kiáltott fel és kibontakozott az ölelésünkből. Fel–alá kezdett járkálni a szobában és egyre csak rázta a fejét. Gyönyörű hajába túrt és megint megrázta a fejét. – Nem képzelheted, hogy képes lennék elengedni téged oda! – tárta szét a karját.

Mélyet sóhajtottam és odaálltam elé, megragadtam a karját, hogy lenyugodjon egy kicsit.

– Van jobb ötleted? Mindenki tudja, hogy terhes voltam, mindenkinek belelát a fejébe. És még így is nagy szarban leszek, mert biztosan meg akar majd bizonyosodni róla, hogy Josh ölte meg Alec–et, vagyis mindenképpen rájön. Így maximum tudom azt hazudni, hogy nem te voltál a gyerek apja – halkult el a hangom. Tudom, hogy bődületes hazugság, és ha máshogy megmenthetném magunkat, soha nem mondanék ilyet, de így… muszáj. A szükség törvényt bont, bármennyire ellenkezik is ez az elveimmel.

– És mégis mit mondasz majd? Hogy félrekúrtál?!

– Igen! – üvöltöttem. – Mi mást mondhatnék? Ja, igen, terhes lettem Edwardtól, ki tudja, mit hoztam a világra, lehet, hogy vámpír, de az is lehet, hogy vérfarkas! Szerinted? – néztem fel rá szenvtelen arccal.

– Az én menyasszonyomat senki ne nézze ribancnak!

Lehunytam a szemem és mélyet sóhajtottam.

– Ez a legegyszerűbb, és valljuk be, ezt el is hinnék. Majd azt mondom, hogy összevesztünk, bosszút akartam állni és lefeküdtem valakivel.

– Ennél még az is jobb lenne, ha azt mondanád, hogy Josh az apja! – köpte a szavakat.

– Gondoltam rá, de mivel belelátnak a fejébe, nem hiszem, hogy elhinnék.

Csak azután, hogy kimondtam, jöttem rá, hogy ő nem gondolta komolyan. Hitetlenkedő arckifejezéssel meredt rám, megrázta a fejét és hátat fordított nekem.

– És hogyan akarsz odamenni? Azt hiszik, vámpír vagy.

Ezt már haladásnak vettem – ezek szerint eljátszott a gondolattal, hogy működhet ez a terv. Bár nem az, amit eredetileg terveztem, még így is sikerülhet a dolog.

– Ebben Carlisle segítségére számítok.

Döbbenten meredt rám, ám még mielőtt megmozdulhatott volna, én már az ajtó felé indultam. Épp ott kapta el a derekam, maga mögé húzott és becsapta előttem az ajtót.

– Ezt egyelőre nekünk kell megbeszélnünk, majd utána a többiekkel.

Mély levegőt vettem, összefontam a karom és álltam a tekintetét. Nem akartam, hogy azt higgye, megtántorodom, csak azért, mert haragszik rám. Tudom, hogy dühös, és meg is értem, valószínűleg én is így reagálnék, de ez az egyetlen reális esélyünk.

– Ha én mondanám azt, hogy elmegyek a Volturihoz, te hogyan reagálnál? – kérdezte, mintha csak tudna olvasni a gondolataimban. Ironikus.

– Gondolom hasonlóan – vontam vállat.

Némán meredt rám, az állkapcsánál rángatózott egy izom és a kezei is ökölbe szorultak a teste mellett.

– Halálos félelem járt át, miközben csak úgy lazán odavágtad nekem, hogy elmennél. Lili, most tervezzük a közös jövőnket, a menyasszonyom vagy, erre kihagynál egy ilyen döntésből? Amivel az életedet kockáztatod? És nem Josh–ra gondolok, mert ő nem bántana – ebben már biztos vagyok.

Lehajtottam a fejem, nekitámaszkodtam az íróasztalnak és mélyen a szemébe néztem.

– Van jobb ötleted? – kérdeztem halkan, mert tényleg érdekelt, hátha tud jobbat, amit én nem.

Habozott, beletúrt a hajába és kerülte a tekintetem. Amikor végre rám nézett, lemondás csillogott azokban a gyönyörű aranyszínű szemekben.

– Maradhatnánk az eredeti tervünknél.

Felhorkantam. Nőies, nem igaz?

– Akkor mind meghalunk.

– Lehet – vágott közbe, még mielőtt bármi mást is mondhattam volna –, de te élnél. Josh nem bántana.

Megcsóváltam a fejem és széttártam a karom. Nem hiszem el, hogy ennyit vitatkozunk egy tökéletes ötleten, amiből csak és kizárólag jól jönnénk ki. Minden rendben lenne – megnyernénk ezt a dolgot, a Volturi megoldja minden problémánkat.

– Áldozzak fel mindenkit, akit szeretek? Nem.

– A picsába is, Lili, komolyan! – kiáltott fel dühösen.

Láttam már ilyennek, de már régen túl voltam az effajta viselkedésen. Fáradt voltam és nem akartam tovább veszekedni vele. Pedig még el kellett mondanom a többieknek is, mit tervezek.

– Nem – közölte egyszerűen. – Nem foglak elveszíteni egy rohadt bosszú miatt, aminek kurvára nincs értelme!

Valami elpattant bennem, ahogy ezt meghallottam – felé lendültem és ráütöttem ököllel a mellkasára. Bántani akartam, amiért ő is bántott engem, amiért semmibe vette a lányomat, amiért nem hitt bennem.

– Nincs értelme? A lányunkért csinálom!

– Magadért csinálod! Nem tudod feldolgozni, ami történt – tehetetlen vagy és azt hiszed, hogy ezzel majd helyrehozhatod magad. De tévedsz. Ez mindig veled lesz; ez az érzés nem megy sehová, akárhogyan próbálsz is megszabadulni tőle. Mert ez egy makacs kis dög, igen, a fájdalom már csak ilyen. De tudod mit? Egy idő után nem fog ennyire fájni, mint most. Nem fog soha eltűnni, mindig emlékeztetni fog arra, mi történt, de eltompul majd. És azzal nem segíted ezt elő, ha harcba szállsz Josh–sal. Csak üres leszel, mert akkor már nem lesz kire haragudnod.

Minden egyes szó, ami elhagyta az ajkait, megsebzett engem. Mintha tüzes vasat nyomnának a bőrömhöz, annyira égetett, annyira fájt. Talán igaza van – talán tényleg üres leszek, de még mindig jobb üresnek lenni, mint ezt a tehetetlen fájdalmat elviselni.

– Te is tudod, hogy nem lesz jobb – suttogta. – Megpróbálsz ebbe kapaszkodni, de nem lesz az. Én láttam, hogyan reagált Josh, amikor megmondtuk neki, mi történt Amelia–val, és abból kiindulva nem kell attól tartanunk, hogy megtámad minket.

A hangja immár sokkal lágyabban csengett és lehet, hogy emiatt, de kitört belőlem a zokogás. Edward mélyet sóhajtott, átkarolt és letett az ágyra, szorosan mellém bújt – úgy tartott ölelve. Hangosan sírtam, átáztatva a rajta lévő inget, teljesen megsemmisültem. De ő csak tartott szorosan, azt suttogva a fülembe, mennyire szeret engem, és hogy minden rendben lesz.

Nem sokkal később elült a vihar és hazamentünk. Eltartott egy darabig, amíg a teljesen felázott úton el tudtunk jutni a házunkig, de szerencsére egyszer sem akadtunk el. Mondjuk bíztam is benne, ha már ebben a terepjáróban vagyunk.

Sokkal csendesebben telt az utunk, mint máskor. Edward érezte, hogy most szükségem van egy kis időre, amíg gondolkodom, így nem szólalt meg, csak fogta a kezem, egészen addig, amíg le nem állította a motort.

– Menjünk be – suttogta. Bólintottam, kikapcsoltam a biztonsági övemet, majd bementünk.

Azonnal a fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy megmossam az arcom. Bár Cullenék–nál már viszonylag rendbe hoztam magam, még akkor sem volt az igazi.

Kimentem Edwardhoz, aki a nappaliban ült, a kezei lazán lógtak le a térdéről, a fejét lehajtotta. Sajnáltam, hogy ennyi gondot okozok neki.

– Ki kell békülnöd Alice–szel – jelentettem ki az ajtóból.

Megdörzsölte az arcát és mélyet sóhajtott, de nem válaszolt.

– Bocsánatot kell kérned, mert nem az ő hibája volt.

– Tudom – motyogta.

– Amíg te kibékülsz vele, én lezuhanyozom.

– Rendben.

Visszamentem a fürdőbe, beállítottam a víz hőfokát és gyorsan írtam egy üzenetet Sebastian–nak. Tudom, mit gondol Edward és lehet, hogy hülyeséget csinálok, de akkor is megmentem az enyéimet.