78. rész

Sziasztok! Boldog új évet kívánok mindenkinek!

Az idén ez az utolsó rész, remélem jövőre is velem tartatok!

Figyelem! Csak erős idegzetűeknek!

A szívem olyan erővel dobogott, hogy azt hittem, kiszakad a bordáim közül. Miközben igyekeztem megőrizni a lélekjelenlétemet, a szívem lenyugtatására is koncentrálnom kellett. Féltem.

A pánik kezdett maga alá gyűrni, de mindannyiszor mély lélegzetet vettem és legyűrtem. Most nem engedhetek ilyen dolgoknak. Koncentrálnom kell.

– Lili, vegyél mély levegőt! – utasított Carlisle.

Az elmúlt fél órában igyekeztem mindent úgy tenni, ahogy mondta, de nem mindig jött össze.

Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg ideért, de végül is megtörtént. Pluszban magával hozta Edwardot és a bátyámat, amiért rettentő hálás voltam. Egyáltalán nem láttam meglepettséget az arcukon, amikor megláttak, ebből pedig azonnal tudtam, hogy megtalálták a tesztet. Edward összecsuklott az ágyam mellett és rögtön magához ölelte a kezem, mivel én magam nem voltam olyan állapotban, hogy megtehessem. Könnyek nélkül sírt és a hajamat simogatva igyekezett biztosítani, hogy minden rendben lesz.

Újra fájdalom nyilallt a hasamba, igyekeztem nem levegőért kapni, de nem ment.

– Nem tágul – morogta Carlisle.

– Akkor csináljon valamit! – ordított rá Josh a másik oldalamról.

– Nem tudok mit csinálni! – tárta szét a kezét. – A szülés nem indult be – nézett rám eszeveszett tekintettel. Amikor levegőért kaptam, Edward megszorította a kezem. – Kórházi ágy kell és orvosi felszerelés – fordult Josh–hoz, aki csak bólintott.

Pár órája elképzelni sem tudtam, hogy ezek hárman képesek egy szobában megmaradni anélkül, hogy megölnék egymást. Hiába, a babám még világra sem jött, mégis összehozta. Ez a gyerek maga a csoda.

– Van egy szoba, ami többé–kevésbé megfelel. Nem tudtam mindent megszerezni, de néhány dolog megvan.

Carlisle bólintott, majd felénk fordult.

– Át kell mennünk oda. Edward… – nézett rá, és nyilván gondolatban üzent neki, mivel Edward nem moccant, de apja szemébe nézett és még erősebben markolta a kezem. Elszántan bólintott, összezárta az állkapcsát.

– Mi történik? – suttogtam felé. Edward anélkül, hogy rám nézett volna, felkapott a karjába és elindult velem. – Edward! – suttogtam újra.

– Császármetszést kell végeznünk.

– Miért? – követeltem választ. A hangom élesre sikeredett, még így is, amikor összerándultam. Edward karja megfeszült körülöttem, de uralkodott magán. Viszont nem kerülte el a figyelmemet, hogy nem válaszolt.

Lefektetett egy műtősasztalra, amitől rögtön kirázott a hideg. Simogatni kezdtem a hasam és halkan imádkoztam, hogy minden rendben legyen a picivel. Nincs szükség imára; a picivel minden rendben lesz. Nemsokára világra jön az édes kislányom, aki az apja angyali arcát örökli. Igen, így lesz.

– Kösd be neki a morfiumot! – nézett rá Carlisle Edwardra, aki azonnal egy infúziós állványhoz lépett és közelebb húzta, majd tűt szúrt belém.

– Hagyjuk hatni – szólt Edward halkan, mire Carlisle tekintete rám villant.

– Edward! – hallatszott ki a rejtetlen fenyegetés az apja hangjából.

– Minek kötöttél be neki infúziót? – kérdezte Josh a jobb oldalamon.

Amikor Carlisle megérkezett, azonnal ráparancsoltam Josh–ra, hogy ha bent marad, csak és kizárólag a fejem mellett lehet, nem mozdulhat a lábaim felé, másképp biztos lehet benne, hogy kiherélem.

Ha eddig nem látott meztelenül, nem épp a szülésem közben fogja ezt megtenni.

– Azért, hogy ne legyenek fájdalmai.

– Az ultrahang mit mutat? – kérdezte Carlisle Edwardot, aki egy képernyőt figyelt némán. Idegesen rántotta le a gépet a hasamról és törölte le a zselét.

– Rohadtul nem látok semmit! – Közölte felém fordulva. – És nem is hallok – keseredett el a hangja.

– Josh hallja a baba szívverését! – visítottam fel örömömben, mire Edward rámeresztette a szemét.

– Te leszel a fülünk! – mutatott rá, de Josh rendíthetetlenül a szembe nézett. – Milyen a szívverése?

– Gondolatolvasó vagy, igaz? – nézett fel rá, mire Edward bólintott. Néma kommunikáció zajlott le közöttük, ami miatt legszívesebben a hajamat téptem volna. Miért nem tudhatok róla, miről beszélnek ezek ketten?!

Edward hirtelen csípőre vágta a kezét és elfordult, miközben káromkodott.

– Valaki avasson már be engem is! – visítottam, mert újra fájdalom hasított belém.

Edward visszafordult és halálos nyugalommal nézett rám, de ez engem nem nyugtatott meg, sőt, ellenkezőleg. Jobban megrémültem, mint eddig bármikor.

– Edward, neked kell döntened – nézett rá Carlisle. – De azt ajánlom, igyekezz, mert már így is rengeteg vért veszített.

Igen, ezt éreztem. Már így is az ájulás határán álltam. Edward a morfiumos tasakra nézett és hirtelen csavart egyet az infúzión. Az erősebben kezdett csöpögni, sőt, szinte már magától folyt az átlátszó folyadék.

– Ha te nem, akkor döntök én! – ragadott meg valamit Josh.

Láttam a fém csillogását, majd éreztem, ahogy a bőrömbe váj az orvosi szike. Edward azonnal reagált, Josh–t az ajtónak lökte, majd Jamesért kiáltott. Hárman cibálták ki a szobából, időközben Sebastian is megjelent. Lentről dulakodás hangjai szűrődtek fel, de nem tudtam rájuk figyelni, csakis arra, hogy Carlisle folytatja, amit Josh elkezdett.

A hajamhoz kaptam, ahogy újra végigsiklott rajtam a szike és igyekeztem becsukni a szemem, hogy ne lássam a rengeteg vért, ami elhagyta a testemet.

– Ez így nem jó… – morgott Carlisle, majd Edwardért kiáltott, ő pedig másodperceken belül megjelent.

– Fel kell tépnem a burkot, de az időbe telik. Emeld a morfiumot!

Edward maximálisra állította az infúziót és gumikesztyűt húzott.

– Miért kell feltépned a burkot? Carlisle! – suttogtam álmos hangon. Hirtelen olyan erőtlen lettem, mintha egész nap talpon lettem volna.

– A magzatot túl erős burok veszi körül. A szike meg sem tudja közelíteni, erővel kell szétszednem – magyarázta, miközben fel sem nézett.

– Minden rendben lesz, szívem – rebbent oda hozzám Edward és óvatosan megcsókolt. – Nem hagyom, hogy bajod essen!

De… a baba… mi lesz vele, ha kiveszik?

– A baba... ugye minden rendben van vele? – suttogtam. – Ugye jól van?

Edward megcsókolta a hajam és visszatért az apja mellé. Rémült nyikkanás hagyta el a torkom, amikor eljutott az elködösült tudatomig, hogy nem válaszolt.

Ébrenlét és álom között lebegtem, miközben egyre erősebb nyomásokat éreztem a hasamnál. Nem mertem felnyitni a szemem, inkább összeszorított szájjal és szemekkel szenvedtem. Egyszer megéreztem, amint egy meleg kéz a homlokomhoz nyúl, és a hangfoszlányok eljutottak az agyamig. James altatógázt adott, hogy könnyebben kibírjam a fájdalmat.

Halk babanevetés töltötte ki a szoba csendjét, ahogy a kezemben tartottam a kislányomat. A csodálatos hangja mellé mosoly is társult, amivel teljesen elkápráztatott ez a kis gyönyörűség. Legszívesebben sírva fakadtam volna, de ez nem olyan pillanat volt. Élete első mosolya. A kislányomé.

Edward mellém feküdt az ágyban és mosolyogva simogatta a kislányunk arcát, aki érdeklődve nézett rá, majd megragadta az ujját. Edward vigyora kiszélesedett és megpuszilta a pici talpát, majd rám nézett. Óvatos csókba fogta ajkaimat, de alighogy elkezdtük, a kicsi rúgkapálni kezdett magának követelve a figyelmet.

– Lili! – suttogta Edward, de amikor nem feleltem, megismételte, immár erősebben. – Lilian!

Kinyitottam a szemem, megpróbáltam fókuszálni a hangjára. Mellettem ült egy széken, az ingét vér színezte vörösre. Még kába voltam, de láttam, hogyan szorongatja a kezem – mintha kapaszkodna belém.

Az arca kimerült volt, fekete szeme alatt sötét karikák húzódtak, a homlokát mély barázdák szelték át. Egyáltalán nem áradt belőle nyugalom – kétségbeesés már annál inkább.

Megdörzsöltem a szemem és én is megszorítottam a kezét, hogy tudja, bármi is történt, itt vagyok mellette.

Rám emelte a tekintetét, de nem is engem nézett igazán – a tekintete réveteg volt, mégis éber.

– Végre felébredtél – suttogta színtelen hangon és megsimogatta az arcom. Amikor nem válaszoltam, rám nézett és megpuszilta a kezem.

– Hogy van a baba? – kérdeztem rögtön, amint kitisztult a tudatom.

Elkapta rólam a tekintetét, óvatosan simogatta a kezem és ráncokba szaladt homloka immár nem csak egy apró részlet volt számomra, hanem nagyon is fontossá vált.

– Nagyon sokáig voltál eszméletlen. Mindannyian aggódtunk miattad – simogatott továbbra is. – Valószínűleg túl sok morfiumot adhattunk.

– Edward… – néztem erőteljesen a szemébe. – Hogy van a baba?

Nem válaszolt egy darabig, csak simogatott, a hüvelykujjával lassú köröket írt le a kézfejemen.

– Hazamegyünk – suttogta végül mosolyt erőltetve az arcára.

– De hát… Josh sohasem…

– Josh elenged, kicsim.

Lehetetlen. Josh soha nem engedne el – ezt már akkor megmondta, amikor elhozott ide. Pláne most, amikor megszületett a baba, akit annyira várt.

Egy pillanatra kihagyott a szívem, majd leráztam magamról Edwardot, hogy felkelhessek. Még nem is néztem jobban körül a szobában, csak most jutott el a tudatomig, hogy a saját hálómban vagyok.

– Lilian, maradj fekve! – nyomott vissza az ágyba.

– Soha nem szólítasz a teljes nevemen – néztem fel rá gyanakodva.

Edward lehajtotta a fejét és újra visszaült a székre. Most már rohadtul kezdett idegesíteni, amit csinál, és készültem ráordítani.

– Mondj már valamit a babáról! – kiáltottam rá hisztérikusan. – Miért nem adjátok ide? Hol van? Miért nem láthatom?

Felemelte a fejét és abban a pillanatban egy világ tört össze bennem. Edward összetört arca, ahogy rám meredt örökké beleégett az emlékezetembe.

– Lili… – csuklott el a hangja. A kezeibe temette az arcát és sírni kezdett. Döbbenten, hitetlenkedve meredtem az előttem ülő férfira, aki a kora ellenére most pontosan annyinak nézett ki, amennyinek a külvilág láthatta. Egy tizennyolc éves kamasz fiúnak.

Nem mondott semmit, a szobát mégis betöltötte halk zokogásának a hangja. Egyszerűen nem voltam képes elhinni.

Lehetetlen.

Nem létezik.

Kizárt, hogy ez történt.

Nem kaptam levegőt. Hirtelen tört rám a pánik, miután rájöttem, mi is történt. Próbáltam mély levegőt venni, de nem sikerült. A tüdőm nem volt képes kitágulni, mintha csak elvágták volna ezt a lehetőséget, hiába kapkodtam utána. A pánik teljesen maga alá gyűrt és eluralkodott rajtam. Ki akartam törni, le akartam győzni, de nem voltam képes levegőt venni. Éreztem, hogy összeszorult a szívem, és mintha nem lenne képes újra dobogni. Soha többé.

Talán pontosan ilyen érzés meghalni. Hirtelen nem vagy képes azokra a dolgokra, amik addig alapvetőek voltak, és még csak nem is figyeltél rájuk, mivel ösztönből cselekedtél.

Egy idő után a fájdalom abbamaradt. Üresség és csend vett körül, de még mindig nem tudtam levegőt venni. Újra megpróbáltam, ám a fájdalom átkúszott az egész testembe.

A csendet halk moraj törte meg, és hirtelen úgy éreztem, mintha lebegnék. Az óceán hangja betört a tudatomba, és én engedtem, hogy a víz sodorjon, amerre csak akar. Még mindig nem kaptam levegőt.

Nem tudom, mennyi ideig képes egy ember életben maradni lélegzés nélkül. Egyedül abban voltam biztos, hogy a lelkem millió darabra tört össze és már sohasem leszek egész.

Lebegtem. Az óceán hullámai lágyan ringattak, miközben a testem egyre könnyebb lett. Már nem vágytam a lélegzésre. Már csak azt akartam, hogy vége legyen.

---

Edward szemszöge

Gyűlölöm, amit tettem vele. Gyűlölöm, hogy látom, amint megszakad a szíve. Gyűlölöm, hogy gyenge vagyok, és nem tudok erőt adni neki. Gyűlölöm, hogy nem lehetek a támasza, amikor ekkora szüksége van rám.

Lili némán dőlt vissza az ágyra és hunyta le a szemét, miután hatott a nyugtató. Egyetlen szót sem szólt. Csak a szíve el–elakadó dobbanása jelezte, hogy tudja, mi történt. A légzése felületessé vált, néha megszakadt, majd újraindult. Melléfeküdtem, odahúztam magamhoz, hogy vigasztalni tudjam. Ő, aki már annyi mindent elveszített az életben, most még a gyermekét is kénytelen elengedni. A gyermekünket. A kislányunkat.

– Sajnálom, szerelmem – suttogtam megtörten a hajába, de nem reagált rá. Olyan volt, mintha mély álomba szenderült volna. Nem moccant, a lélegzete egyenletes lett és hiába tartottam a karomban, nem reagált a közelségemre, mint máskor tette.

Carlisle alighogy kivette a babát, már tudtuk, hogy nem lélegzik. Nagyjából akkor állhatott meg a szíve, amikor nekiálltunk a műtétnek.

Josh figyelmeztetett, hogy a baba szívverése nem egyenletes és egyre lassul – én mégsem törődtem vele, csakis az érdekelt, Lilinek sikerül–e túlélnie ezt az egészet. Nem kezdtünk időben.

Carlisle halkan kopogott az ajtón, mielőtt benyitott volna.

– Hogy van? – suttogta fájdalmas tekintettel. Elvégre ő pedig az unokáját veszítette el.

Megráztam a fejem és továbbra is Lilit simogattam.

– Elaludt a nyugtatótól – válaszoltam.

Nagyot sóhajtott és megdörzsölte az arcát.

– Edward… – kezdte. – Könnyebb lesz neki, ha láthatja és elbúcsúzhat tőle.

Megszorítottam Lili testét és megráztam a fejem. Még csak az kéne! Ha megfogja, még jobban összezuhan, mert szó szerint a kezébe adjuk a fájdalmát. El sem tudom képzelni, ő min mehet keresztül, ha én ennyire összezuhantam. Én nem tudtam a fejlődéséről, de Lili érezte. Minden nap, minden egyes percben tudta, hogy benne növekszik egy élet. Mutassam meg neki, hogy az az élet halott? Ki van zárva.

– Fiam… – suttogta, de még erősebben ráztam a fejem. – Még te sem vetted a kezedbe. Gyönyörű kislány annak ellenére, hogy még fejletlen.

Nem érdekelt. Nem akartam tudni róla. Könnyebb így, hogy nem tudok arcot társítani a fájdalmamhoz.

– Fel kell ébresztenünk őt – nézett Lilire megtörten. – El kell búcsúznia, hogy utána eltemethessük a babát.

Nem akartam. Nem akartam a kezembe fogni, de azt sem akartam, hogy eltemessük. Nem akartam búcsút venni tőle, amikor még csak ilyen picike volt. Hiszen alig pár órás! Nem akartam, hogy elvegyék tőlem, amikor még nem is volt az enyém igazán.

– Miért halt meg?

Carlisle habozott, de úgysem tudta eltitkolni előlem.

– Lilit nagy stresszhatás érte, emiatt ment el a magzat.

Még jobban fellángolt bennem a düh Josh iránt – a nyakamat mertem volna rátenni, hogy az ő keze van a dologban.

Csak amiatt nem mentem le a földszintre, hogy megöljem, mert nem akartam elengedni Lilit, még ha alszik sem.

– Megmenthettük volna? – kérdeztem egy idő után. Meggyötörten néztem fel az apámra, aki csak megrázta a fejét. Emiatt ökölbe szorult a kezem.

Könnyebb lett volna, ha magamat hibáztatom – bár az így is sikerült, konkrét tények nélkül. Hisz én voltam az, aki felcsinálta Lilit.

James ki van borulva. Fel akarja hívni Jacobot, de nem meri, mert azt nem árulta el, hogy Lili terhes. Fél, hogy Jacob neked ront és Lili még valakit elveszít, aki fontos neki. – üzente gondolatban.

A falnak döntöttem a fejem és mélyet sóhajtottam. Ki gondolta volna, hogy eljön az idő, amikor James miattam aggódik?

Lenéztem Lilire és szorosan öleltem magamhoz. A teste ernyedt volt, és könnyű, akár egy pihe. Szívesen megnéztem volna, hogyan mosolygott, amikor a kicsi rugdalt. De már nem tehetem.

– Hamarosan indulnunk kell – nézett rám apa, mire felkaptam a fejem.

– Lilit nem vihetjük el így.

Addig kell elmennünk, amíg még megtehetjük. Josh elengedte Lilit, úgyhogy visszük!

Tehetetlenül meredtem Carlisle–ra, de állta a pillantásom.

Amint Carlisle kiment a műtőnek berendezett szobából, Josh már meg is rohamozta. Mikor apa elmondta, hogy a baba nem élte túl, Josh összeroskadt. Komolyan, soha nem képzeltem volna, hogy hallom, amint összeroppan. Sebastian támogatta be egy szobába, ahonnan rövidesen hangos robaj hallatszott. A falhoz vágta a bútorokat.

Bár nem gondoltam volna, de tényleg fontos volt neki a kislányom.

Lili mocorogni kezdett a kezemben, így minden figyelmemet rá összpontosítottam. Kinyitotta a szemét, álmosan pislogott, majd amikor megérezte, hogy óvatosan megszorítom, felnézett rám.

– Mi történt? – a hangja rekedt volt, de a szeméből eltűnt a fájdalom. Nem akartam újra elmondani, de valószínűleg kiolvasta a tekintetemből, mert megrázkódott. – A baba… – suttogta, de többet nem is mondott. Némán meredt maga elé, miközben eleredtek a könnyei.

– Kicsim… – próbáltam magamra vonni a figyelmét, de nem nézett rám. – Sajnálom, kicsim. Minden rendben lesz – suttogtam és letöröltem a könnyeit, de azonnal újak léptek a helyükbe. – Majd meglátod szívem, minden rendbe jön! Lehet még kisbabád… és lesz is – ringattam az ölemben óvatosan, nehogy fájdalmat okozzak neki a műtét után. – Gyönyörű gyerekeid lesznek, akik imádni fognak téged – pusziltam a hajába.

Bármit megtettem volna, hogy elvegyem a fájdalmát. Bármit.

– Kicsim…? – fordítottam magam felé az arcát. Szöges ellentétben azzal, amit mindig is tükrözött, most üres volt a tekintete és egyáltalán nem fókuszált. Még mindig sírt, de nem szólt egy szót sem és ez megijesztett. – Lili? – szólítottam meg újra.

Engem nézett, de nem látott igazán. Mintha nem is ebben a világban lett volna, meredten bámult a semmibe és üvegessé vált a tekintete.

– Lili! – ordítottam rá és megráztam. Pánik szorongatott belülről, de igyekeztem megőrizni a hidegvérem. A francba is! – Lili! Reagálj már, az istenért! – üvöltöttem rá, de egyáltalán nem hatott. Továbbra is a messzeségbe bámult, a teste olyan volt, mintha egy rongybabát tartottam volna a kezemben. Ha nem hallottam volna a szívverését, azt hittem volna, hogy meghalt.

James berontott a szobába, de rögtön elsápadt, amint a nővérére nézett. Megkövülten állt az ajtóban, azzal győzködte magát, hogy muszáj erősnek lennie.

– Mi történt? – nézett rám aggódva.

– Szerintem sokkot kapott.

Tehetetlenül néztünk a lányra, akit mindketten szerettünk.

– Most mi lesz? – nézett rám kétségbeesve James.

– Nem tudom – suttogtam. – Nem tudom.