87. rész

Sziasztok!

Köszönöm, hogy eddig vártatok, és végre kárpótollak titeket!

Jó olvasást kívánok!

– Meddig vagy hajlandó elmenni? – kérdezte Sebastian a telefonban tegnap este, amikor utoljára beszéltünk. Azt válaszoltam neki, hogy a végsőkig, majd visszakérdeztem, mire megismételte a válaszomat. Tudom, hogy nagyon nehéz ez a helyzet számára, hiszen mégis a legjobb barátjáról van szó, ugyanakkor ő is nyerni fog az üggyel, hiszen maga nevelheti a lányát.

Még ma is, ahogy a szobámban ültem az ablakban, a kérdésén gondolkoztam. Tényleg képes lennék elmenni addig, hogy egy egész hadseregnyi embert megölessek, csak azért, mert a rossz oldalon állnak? Lehet, hogy soha nem is volt választásuk azoknak az embereknek, én pedig arra készülök, hogy megfosszam őket az életüktől a személyes bosszúm érdekében. Hiszen ez pontosan az. Bosszú.

– Jól vagy? – ölelt át hátulról Edward. Megriadtam, ahogy hirtelen szakított ki a gondolataimból – nem is hallottam, hogy megérkezett. Aprót bólintottam, hogy biztosítsam, minden rendben velem, de ő felhúzott az ablakpárkányról és maga felé fordította az arcom.

– Nem úgy nézel ki, mint aki jól van.

Mély levegőt vettem és a csillogó arany szemeibe néztem. Ma volt vadászni.

– Már nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet–e ez az egész…

Összeráncolta a homlokát és a derekam köré fonta a karjait, úgy húzott közelebb magához.

– A biztonságod a cél, szívem, és mindannyiunké. Márpedig ez megéri a kockázatot.

– Nem biztos. Lehet, hogy több évszázadig nem lenne problémánk Josh–sal.

Felvonta fél szemöldökét és gunyoros mosolyra húzta a száját. Igaza volt, ez teljességgel lehetetlen, mégis szerettem volna ebben az eshetőségben is bízni.

– Már majdnem megvagyunk… – kezdte.

Kiszakítottam magam az öleléséből, az ajtóhoz mentem és becsuktam, hogy Kate ne hallja, mit beszélünk. Bár tudtam, hogy James–nek ez nem akadály, attól még szerettem volna Kate–t megóvni a bajtól.

– Feleannyian sem vagyunk!

Láttam rajta, hogy próbál megvigasztalni, de azt is tudta, hogy hasztalan az egész, mégis megpróbálkozott vele.

– Nekünk vannak képességeink. Szinte minden velünk harcolónak van valamilyen adottsága.

– Kétszáznyolc vámpír, Edward! Ennyien vannak Josh emberei a legbelsőbb kör nélkül… ott is vannak még legalább húszan. Mi alig vagyunk meg hetvenen. Nem kockáztathatom mindenki életét, mert ez olyan, mintha mindenkit belevezetnék a szakadékba! - tártam szét a karom.

– Mindenki vállalja ezt a kimenetelt, aki itt van – suttogta halkan.

– Itt most mindenki az én emberem, mindenkiért én felelek. Testvérek, fogadott apák és anyák vannak a gyermekeikkel, nem is beszélve a farkasokról, akiknek még csecsemőik vannak! – közelebb léptem hozzá és halkan suttogtam: – Tory várandós.

Edward szeme elkerekedett és teljesen megfagyott.

– Most hogy vigyem el Seth–et, amikor meg is halhat? Lesz még egy gyermekük, Tory nem maradhat egy, de mégannyira sem két gyermekkel maga.

– Seth tudja? – kérdezte, mire bólintottam.

– Nem mondja el a többieknek, mert attól tart, hogy Jacob nem engedi harcolni. Azért fordult hozzám, mert azt hitte, én annyira elvakultan a gyűlöletemre összpontosítok, hogy nem engedem el – nevettem fel keserűen.

Hihetetlenül rosszul éreztem magam, amikor Seth előállt a babatémával. Nem azért, mert maga a téma zavart volna, hiszen nagyon örültem annak, hogy még egy pici apukája lesz, hanem mert féltettem őt. De én nem voltam az alfája, nem adhattam parancsba, hogy maradjon itthon. Jacobnak pedig nem árulhattam el, hogy gyermeket várnak, mert ez a személyes dolguk, ha szeretnék, akkor majd bejelentik.

– Mit fogsz tenni?

Vállat vontam és megráztam a fejem. Jó kérdés. Alice figyelte Josh döntéseit, és abban nem volt semmilyen jele annak, hogy támadásra készülne. A mi jövőnk pedig fogalmam sincs, mit rejt. Talán nyerünk, talán mindannyian meghalunk.

– Nem akarom, hogy jöjjön. De ennyi erővel senkit sem vihetek.

– Minden rendben lesz – húzott ismét magához és szorosan ölelt.

Szerettem volna hinni neki, komolyan, de amíg nem beszéltem Alice–szel, addig nem voltam biztos semmiben. És ráadásul ő sem tudott garantálni mindent, mivel a farkasok teljesen megváltoztatják az egész jövőt, és nagyon homályos a kép.

– Ne aggódj, még van időnk – biztatott, majd kissé hezitált és kisfiús mosolyra húzta a száját. – Eljönnél velem ma este egy randevúra?

Mélyet sóhajtottam és vigyorogva megcsóváltam a fejem. Nem értem, hogy képes ilyen időkben is ennyire édesen viselkedni. Mióta elhatároztuk, hogy Romániába megyünk, azóta igyekszünk sok időt együtt tölteni. Mind a ketten tudjuk, hogy lehetséges, hogy ezek az utolsó közös emlékeink.

– Igen.

Hatalmas vigyor terült szét az arcán és megcsókolt.

– Tudom, hogy nem rajongsz az ötletért, de Alice szeretne elvinni vásárolni. Tudom – szakított félbe, még mielőtt megszólalhattam volna –, de nagyon el van keseredve, amiért nem képes biztosat mondani nekünk.

Felsóhajtottam, majd megadóan bólintottam, mire elvigyorodott és újabb csókot adott.

– Oké, szívem. Akkor most elmegyek vadászni, de Alice azonnal itt lesz!

Megszólalni sem tudtam, megpuszilta a homlokom és elment. Miért csinálja mindig ezt velem? Felnyögtem és levetődtem az ágyamra, de ahogy előre megmondta, Alice azonnal csengetett.

Az egész alakos tükröm előtt álltam és a kék ruhámat simítottam le éppen, amit ma vettünk. Alice ragaszkodott hozzá, hogy megvegyük, amikor megláttuk ezt a gyönyörűséget, és bevallom, nekem is fájt volna a szívem, ha ott hagytuk volna a boltban. A sminkem nem volt túl kihívó, épp csak megerősítettem a nappalit, és a hajam behullámosítottam.

Kissé ideges voltam, hiszen elég régen randevúztunk utoljára Edwarddal. Meg is lepett, hogy most hívott el, de ugyanúgy meg is értem. Ha Alice látomása azt mutatja, mennünk kell, bármelyik pillanat lehet az utolsó is. Muszáj felkészülnünk minden eshetőségre.

Épp felvettem a magas sarkú cipőmet, amikor Edward csengetett, és utoljára belenéztem a tükörbe. Lassan kitopogtam a szobámból, mire James kijött a sajátjából és elmosolyodott. Fáradt volt, de még így is őszinte volt a mosolya.

– Jó szórakozást! – puszilt meg és ölelt magához.

– Köszi. Esetleg tudsz valamit, amit nekem is kellene? – kérdeztem nevetve, mielőtt lementem volna a lépcsőn.

– Érezd jól magad! – fonta össze az ujjait és kinyitotta az ajtót, ahol Edward már várt rám. Öltönyben volt, mire elvigyorodtam. Azt hiszem, Alice mindkettőnket felöltöztetett.

– Sziasztok! – köszöntött minket, de a mosolya nagyon ideges volt. Felvontam a szemöldököm, de nem tettem szóvá.

– Szia! – odahajoltam hozzá, hogy megcsókoljam, amit lágyan viszonzott is.

– Jó szórakozást, srácok! – intett nekünk az ajtóból James, mire gyorsan visszaintettem neki és megköszöntem.

– Baj van? – kérdeztem Edwardtól, ahogy az autóhoz sétáltunk. Elmosolyodott, de megint ugyanazzal az ideges mosollyal, ami engem is azzá tett.

– Nincs. Mehetünk?

Zavart, hogy ennyire ideges volt, mégsem árulta el mi a baj, de úgy döntöttem, ma estére ki kell kapcsolnom a védekező ösztönt. Bólintottam és beszálltam, majd beöveztem magam, és megpróbáltam elnyomni a gyomromban keletkezett remegést.

– Gyönyörű vagy, szívem – mosolygott és megfogta a kezem. Elpirultam, nem igazán tudtam, hogyan is kellene viselkednem most.

– Te is jól nézel ki.

Felnevetett és megcsóválta a fejét, majd ismét rám nézett, miután elindította az autót. Félénken ültem mellette, az ölemben lévő kabátom zsebével játszottam, amíg meg nem fogta újra a kezem sebességváltás után.

– Nem tudom, láttad–e a tegnap esti meccset… – kezdte, mire felvontam a szemöldököm.

– Megnézzük az ismétlést? – kérdeztem nevetve, mert már előre láttam magunkat, ahogy ülünk a kanapén és veszekszünk a Chicago Bulls és a Lakers meccsén. De én nyernék, ugyanis a Lakers kenterbe verte a bikákat.

– Nem – nevetett. – Nem teszem ki magam megint annak, aminek a múltkor.

Próbáltam visszafogni a nevetésem, de nem sikerült.

– Persze, mert tudod, hogy nekem volt igazam.

Felvonta a szemöldökét és szólásra nyitotta a száját, de csak halkan suttogott:

– Szerintem eleget takarítottunk utána.

– Te borítottad ki a popcorn–t! – közöltem felháborodva, mire megrázta a fejét.

– Nem éppen a popcorn–nal volt a baj, hanem a milkshake–kel, ami a fehér szőnyegre borult…

Felháborodottan csaptam egyet a karjára, mire mindketten felnevettünk.

– Megoldottuk nem?

– Szerintem a szőnyegcsere nem épp megoldás, de igazad van, nevezhetjük annak is – közölte lazán, mire megcsóváltam a fejem. Nem vagyunk normálisak, ugyanakkor mégis. Ez a normális. Amikor ilyenekről beszélgetünk, ülünk egy autóban és randira készülünk. Mindez normális. Nem pedig vérfarkasokról, vámpírokról, harcról és ősökről csevegünk. Lehetne ez is az életünk.

– Mit fogunk csinálni? – kérdeztem, csakhogy eltereljem a gondolataimat.

Edward óvatos mosolyt villantott, mielőtt válaszolt volna.

– Elmegyünk valahová.

– Hová? – kérdeztem izgatottan, de csak megrázta a fejét, miszerint nem fogom kiszedni belőle.

– Kérlek, mondd el! – fordultam teljes testtel felé, de nemmel válaszolt. – Komolyan könyörögnöm kell egy válaszért?

– Semmiért nem kell könyörögnöd – nézett rám tüzes tekintettel, amitől elpirultam. A szájához emelte a kezem és apró csókokkal hintette be az egész kézfejem. Mocorogni kezdtem az ülésen a bennem dúló reakciók miatt, és rászóltam:

– Az utat figyeld inkább!

Elvigyorodott és a tekintetét végre az útra fordította, de engem akkor sem hagyott nyugodni az, hová is visz engem. Egy ideig autóztunk, mígnem lekanyarodtunk a főútról valahol a semmi közepén, ahol nem volt kiépített út, így előre láttam, milyen károkat is fog szenvedni a Volvo a faágak miatt.

Hatalmas bukkanókon mentünk keresztül, de amikor megkérdeztem, miért megyünk ilyen úton, Edward semmit sem válaszolt, csak sejtelmesen mosolygott.

Végül kitisztult az erdő és egy lebetonozott úthoz értünk, amit nagyon is csodáltam, de Edward csak hajtott előre, mígnem megláttam az első fényforrást: az út mentén fehér égők voltak a fákra aggatva, azok vezettek minket előre.

– Váó! – szaladt ki a számon meglepettségemben.

– Tetszik?

– Ezt te csináltad? – néztem rá döbbenten, mire egy kis mosoly és bólintás lett a válaszom. – Oké, most már duplájára ugrott a kíváncsiságom.

– Mindjárt ott leszünk – nyugtatott meg.

És igaza volt. Ahogy ezt kimondta, már fel is tűnt előttem az erdősor végén egy ház, ahol minden lámpát felkapcsoltak. Úgy kitűnt a sötétben, mint egy világítótorony.

A falai nem voltak üvegek, mint a Cullen házé, de azért láttam, hogy az emeleten van egy szoba, amit mégis úgy alakítottak ki, hogy könnyedén ki lehessen látni. Ó, te jó ég, ez a ház gyönyörű volt! Macskaköves járda vezetett az út elejétől a ház ajtajáig, ami mellett fák voltak és egy virágágyás.

– Hol is vagyunk pontosan? – kérdeztem lassan, továbbra is az ajtót bámulva, ami bármit rejthetett odabent.

– Az erdőben, Forks mellett egy kicsivel.

– A házra értettem… – néztem rá szúrós tekintettel, mire idegesen elmosolyodott.

– Nézzük meg belülről, jó?

Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, kiszállt és kinyitotta nekem az ajtót. Megfogtam a kinyújtott kezét és botladozva én is kiszálltam, majd követtem a macskaköves úton a bejáratig. Edward kinyitotta az ajtót, én pedig megilletődve álltam továbbra is ott.

– Nem megyünk be? – kérdezte nevetve, mire én is kipréseltem magamból egy apró mosolyt. Fogalmam sem volt, mit tervezett mára, de kezdtem aggódni.

– Na, gyere! – húzott be a házba.

Belülről még szebb volt, mint kívülről – minimál stílus fogadott, szépen kiválasztott bútorokkal és festményekkel. A nappaliban pedig ott állt egy zongora is, ami csak tovább fokozta a látványt. Kivételesen szép hely volt, és kivételesen sokba is kerülhetett.

– Edward… – kezdtem, de félbeszakított.

– Tetszik?

– Csodálatos ez a ház, tényleg, de…

– Semmi de.

Mélyet sóhajtottam és megráztam a fejem, majd elfogadtam, hogy körbevezessen. Minden a lehető leggyönyörűbb bútorokkal volt felszerelve – még én magam is meglepődtem –, de valószínűleg pontosan ilyen házat szerettem volna felépíteni magunknak.

Amikor visszaértünk a földszintre, Edward levette a zakóját és a kanapéra terítette, majd megfogta a kezem és a konyhába vezetett.

– Arra gondoltam, hogy vacsorázhatnánk – jelentette ki, miközben a hűtőhöz sétált és kivett belőle egy papírzacskót, amin az egyik kínai étterem logója volt látható. Felnevettem, mert mostanában elég sűrűn csak pizzán éltünk, és ez újdonságnak hatott az elmúlt időszak után.

– Akartam főzni is, de ez így sokkal emberibb. Kevésbé romantikus, de egy normális estét tükröz.

– Jól tetted – ültem le az asztalhoz, és mindenféle tányér nélkül kinyitottam az egyik dobozt és belevetettem magam.

Edward leült velem szemben és mosolyogva nézte, ahogy eszek.

– Most már elárulod, miért vagyunk itt, és kié ez a ház? – néztem rá a borospoharam felett, mielőtt ittam volna pár kortyot.

Edward idegesen nyúlt át az asztalon és megfogta a kezem.

– Ígérd meg, hogy nem fogsz kiborulni! – kért, mire felvontam a szemöldököm. Az így kezdett dolgok mindig érdekesen folytatódtak.

– A ház a miénk. Tudom, hogy nem szóltam róla, de már régóta építettük, és azt hiszem, most jött el a megfelelő alkalom, hogy megmutassam neked. Meglepetésnek szántam.

Nos, az legalább tényleg bejött. Ennél jobban nem is lepődhettem volna meg.

– Ti építettétek?

– Igen. Mindent.

Hűha. Újra körbenéztem a konyhában és megilletődve néztem rá vissza.

– Akkor ez az egész a miénk? A tiéd és az enyém?

– Ahogy mondod, a kettőnké.

– De hát… nekem van már egy házam… – nyögtem, és összevont szemöldökkel meredtem rá az asztal túlsó végére, mire halkan nevetett és felállt.

– Igen, itt érkeznénk el a mai este második meglepetéséhez – lépdelt át a nappaliba, majd amikor visszajött, nem ült le velem szemben, hanem megállt mellettem. – Arra gondoltam, hogy átköltözhetnénk ide, ha elfogadod az ajánlatomat.

– Milyen ajánlatot?

Edward idegesen letérdelt előttem, mire elállt a lélegzetem. A háta mögül előhúzta a kezét, amiben egy apró bársonydoboz volt. Atya. Ég. Meg fogja kérni a kezem – csak ez járt a fejemben, még arra is emlékeztetnem kellett magam, hogy vegyek levegőt. Az izgalmam a tetőfokára hágott, szinte vibrált a bőröm, ahogy ránéztem.

– Lilian Charlotte Black, megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel? – kérdezte feszült hangon és felnyitotta az apró doboz tetejét, amiben egy elegáns, de nem hivalkodó gyűrű pihent. Egy percig sem hezitáltam a válasz illetően – Edwardot néztem, miközben lassan kimondtam:

– Igen.

Megkönnyebbülten kiengedte az eddig benntartott levegőt, kivette a gyűrűt és felhúzta az ujjamra. Felnevetett, felemelt a derekamnál fogva, és körbefordult velem a konyhában. A nyakába fúrtam az arcom és vele együtt nevettem, majd újra és újra kimondtam az igent. Talán még soha nem voltam ennyire boldog.

– A feleségem leszel – mosolygott és megcsókolt.

– A feleséged leszek – ismételtem el, majd a nyakába ugrottam.

A kanapén ülve a gyűrűmet nézegettem, és élveztem, hogy Edward simogatja a hajamat.

– Menyasszony vagyok – jelentettem ki a nyilvánvalót, ami még mindig hitetlenkedve hangzott a számból, pedig már legalább egy órája ezt mondogattam.

– Az én menyasszonyom – fordította maga felé az arcom, és lehajolt, hogy megcsókoljon. Az elmúlt pár órában gyökeres fordulatot vett az életem, egyfajta nyugalom szállt meg, amióta itt vagyunk. Már nem aggódtam a ház miatt sem.

– Szóval ezért építetted a házat – néztem fel mosolygó arcára.

– Igen. Gondoltam jó lenne nekünk egy külön hely, ami nem hasonlít egy kollégiumra és néha kettesben is lehetünk.

– A házam nem is kollégium! – közöltem felháborodást tettetve, mire felvonta a szemöldökét. – Jó, előfordul, hogy néha beesnek a farkasok egy–egy járőrözés után és ott alszanak… – ismertem el. – Istenem, a házam egy kollégium!

Felnevetett a reakciómon, én pedig felültem mellé és megfogtam a kezét.

– Ki tudja még?

Mosolygó szeme elárulta, hogy nem egyedül hozta össze ezt a lánykérést, így tudni akartam, kiket avatott be.

– Alice és James.

– James tudta?! – néztem rá kikerekedett szemmel. Bólintott és a fülem mögé söpörte egy hajtincsemet. – Tudta, és nem szólt egy szót sem, hát milyen testvér az ilyen? – morgolódtam, de Edward továbbra is csak nevetett.

– Szívességet tett nekem. Megkérdeztem, hogy áldását adná–e ránk, ha megkérném a kezed, és ő igent mondott.

Meghatottan ültem mellette és egy lágy csókot leheltem az ajkára. Ezt még mindenképpen meg kell köszönnöm a testvéremnek. Nélküle nem lennék most ennyire boldog.

– Most nézz nyugodtan gyávának, de Jacobot nem mertem beavatni a tervembe.

Felnevettem és a homlokomat az övének támasztottam.

– Hidd el, megértem.

Amióta hazajöttem, Jacob fokozott figyelemmel követte minden mozdulatomat és megpróbált visszatérni az apa szerepbe. Sokkal gondoskodóbb volt, mint ezelőtt bármikor.

– Nem szeretnéd szétkürtölni? Kate biztos szeretné tudni… ő nem tudott róla – tette hozzá gyorsan.

– Szeretném, de majd holnap. Most más terveim vannak… – jelentettem ki és titokzatos pillantást vetettem rá, mire kérdő tekintete volt a válasz. Felálltam, felé nyújtottam a kezem, és amikor elfogadta, húzni kezdtem magam után, fel a lépcsőn.

– És mégis milyen terveid? – kíváncsiskodott, ahogy beértünk a hálószobába.

– Ó, nagyon is mocskos terveim vannak – feleltem kaján vigyorral az arcomon. Felvonta a szemöldökét, amikor odaléptem hozzá, semmit sem kellett tennem, máris benedvesítette az ajkát.

– És mi szerepel ezekben a tervekben?

Kiszélesedett a mosolyom, a nyaka köré fontam a karjaimat és lábujjhegyre álltam, hogy elérjem a számmal a fülét.

– Én… meztelenül – suttogtam, majd óvatosan beleharaptam a fülcimpájába, ő pedig nagyot nyelt.

Bevallom, ideges voltam, ugyanis nagyon régóta nem szeretkeztünk – egészen pontosan azóta, hogy megtudtam, terhes vagyok Amelia–val. Nem szeretném, ha másként nézne rám, csak azért, ami történt. Azt szeretném, ha kívánna engem, pontosan ugyanúgy, mint azelőtt.

De amint a szemébe néztem, megbizonyosodtam róla, hogy szó sincs arról, hogy ne kívánna. A tekintete olyan vágyat tükrözött, amitől jóleső borzongás járta végig a testem.

– Nagyon jól hangzik – nyögte ki, amikor odahajoltam hozzá, hogy megcsókoljam. Kuncogtam, majd, hogy fokozzam a hangulatot, elhajoltam a szájától és a nyakát csókoltam meg. Megragadta a derekam, magához rántott, én pedig felnevettem.

– Akarlak – suttogta a fülembe. – Olyan régóta vágyom már rád.

– Akkor vedd el, amit szeretnél!

Nem váratott tovább, lecsapott az ajkaimra, és a combom alá nyúlt, hogy felvehessen. Az ágy hihetetlenül kényelmes volt, bár biztosan bele fog telni pár éjszakába, míg megszokom, hogy ennyire puha.

Edward keze mindenütt ott volt a testemen, de még így sem volt elég. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire hiányzik a teste az enyémen. Az az édes súly, ami tudom, hogy többet fog adni, mint amennyit ígér. Túl régóta vágyom már erre.

– Mit szeretnél, kis menyasszony? – nézett fel rám tüzes tekintettel, amikor nem bírtam tovább és hozzáértem a férfiasságához.

– Legyél bennem! – suttogtam az ajkainak, még mielőtt birtokba vettem volna őket.

Ez alkalommal nem szeretkeztünk – mind a kettőnknek elemi szüksége volt a másikra, arra, hogy együtt legyünk és összekapcsolódjunk. Nem voltunk kíméletesek egymással, mint máskor; mind a ketten elvettük, amit akartunk. A hangunk betöltötte a szobát, a testünk ismerősen siklott egymáson, a finomkodást máskorra hagytuk. Haraptuk egymást, amilyen finoman csak tudtuk, de még ez sem volt elég. Többet akartam, aminek hangot is adtam, mire Edward még erősebbeket lökött a csípőjével. Az ajkamba harapva próbáltam csendben maradni, amikor megéreztem az orgazmus hullámait, de rám szólt:

– Ne maradj csendben! Hallani akarlak! – morogta, és tudtam, hogy már őt is kevés választja el attól, hogy átlépjen abba a másik világba. Amikor megremegett, én még mindig tűzijátékot láttam, de azért érzékeltem, hogy ő is velem van – minden érzékszervem ezerszeresen kiélesedett. Az összekulcsolt kezeink, az egymáshoz simuló testünk, mindent sokkal jobban éreztem, és sokkal helyénvalóbbnak is. Hónapok óta most voltam igazán otthon, ahogy Edward karjaiban aludtam.