86. rész

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ennyit késett a fejezet, de végre elkészültem vele :)

Jó olvasást!

Nem túlzás, ha azt mondom teljesen kiborultam. A testvérem előtt nem mutattam, hiszen Kate nálunk töltötte az éjszakát – így okosabbnak tartottam nem beszélni. Ugyan tudott a farkasokról, de még velem nem beszélt róla, szóval nem akartam belezavarni abba, amit James felépített.

Szerencsére a bátyám ismert már annyira, hogy miután odamentem hozzájuk, tudja, hogy baj van és szinte azonnal haza is jöttünk.

Túlságosan ideges voltam az Embry–vel folytatott vita után és egyáltalán nem tudtam aludni. Ráadásul holnap – vagyis inkább ma – lesz az első alkalom, hogy Cullen–ék és a farkasok közösen edzenek, ami szintén komoly fejfájást okozott nekem.

Miután két órát forgolódtam az ágyamban, felvettem a telefont, hogy felhívjam Edwardot, de természetesen semmi szükség nem volt rá – ugyanis ő abban a pillanatban, hogy tárcsáztam, kinyitotta az ablakomat és bemászott rajta.

– Szia – suttogta apró mosollyal az arcán.

– Honnan…? – néztem fel rá a telefonról, mire a mosolya kiszélesedett és visszacsukta az ablakot. Mélyet sóhajtottam, visszatettem az éjjeliszekrényre a telefont és csak egy nevet mormoltam: – Alice.

Edward kuncogott, bemászott mellém az ágyba és magához ölelt.

– Láttam a gondolataiban, hogy azon gondolkodsz, felhívj–e, így arra gondoltam, eljövök és megnézlek.

– Sajnálom – szakadt ki belőlem egy sóhaj keretében.

– Micsodát?

Felemelte az államat, hogy ránézzek – aranyló szemei szerelmet sugároztak, amit nem érdemeltem meg.

– Hogy ilyen vagyok. És, hogy rémes barátnő vagyok. Igazából nem is vagyok barátnőnek mondható.

Edward a számra tette két ujját és az oldalára fordulva megtámaszkodott a könyökén. Én is követtem a mintáját, szorosan melléfeküdtem és az arcát néztem, ami szórakozott volt, de egy kicsit megbántott is.

– Nem vagy rémes barátnő, kicsim. Te egy erős, kivételesen okos és szépséges nő vagy, akiért hálás vagyok, hogy mellém sodort a sors – mosolygott.

Megráztam a fejem és a hátamra fordultam, hogy nézhessem a plafonra felfestett világító pontokat, amik csillagokként szolgáltak. Nem igazán tudtam elmondani neki, mennyire sajnálom az elmúlt időszakot – hogy ilyen lassan kell haladnia velem; úgy kell viselkednie, mintha hímes tojás lennék; arról már nem is beszélve, hogy szinte alig beszéltem vele az elmúlt időszakban. Folyamatosan a farkasokkal edzettem, de beszélni szinte senkivel nem akartam. Beszélgettünk, de csak általános dolgokról, mint például hogy milyen filmet nézzünk, mi legyen a vacsora, kell–e bevásárolni – de semmi komolyról, semmi olyanról, amiről régen beszélgettünk.

Már nem vagyok az, aki akkor voltam és be kell vallanom, hiányzik az a lány.

– Néha csak szeretném visszarepíteni az időt.

– Mikorra? – simított végig a hajamon.

– Mielőtt minden rosszra fordult… mielőtt Josh elrabolt.

Edward keze megfeszült, láttam a szemem sarkából, ahogyan elborult az arca, de pillanatokkal később visszatért a megértő, szórakozott arckifejezése. Nem kétlem, hogy élvezte, hogy itt lehet velem, mert nagyon régen volt már rá példa, hogy együtt töltöttük az éjszakát – még ha csak beszélgetéssel is.

– Sajnos az időt nem lehet visszatekerni.

– Tudom, de bárcsak lehetne! – néztem az apró fluoreszkáló pöttyöket, amik tényleg kirajzolták a csillagképeket.

– Szívem, azzal kell boldognak lennünk, amink van. Az már elmúlt, és tudom, hogy sok minden zavaros, mivel nem emlékszel mindenre, de… majd visszatérnek azok az emlékek is.

Megráztam a fejem, tehetetlenül meredtem a sötétségbe. Nem is tudom, mi volt a bajom pontosan, de legszívesebben csak sírtam volna, ameddig még képes vagyok könnyeket ejteni. Csakhogy egyetlen könnycseppet sem tudtam kierőszakolni, a szemem olyan volt akár a sivatag.

– Nem akarok szomorú lenni, inkább beszéljünk másról – néztem rá. – Mit csináltál ma?

Apró mosolyra húzta a száját, mintha csak titkolna valamit és megvonta a vállát.

– Nos… Emmett szétvert videojátékban, azután elvittem Esme–t az árvaházba; vittünk ruhákat meg játékokat, ilyesmit.

Megfogtam az arcát és egy puszit adtam rá, mire vigyorogva nézett fel rám hosszú szempillái alól.

– Ez igazán szép volt tőled.

– Ettől még nem lettem szent – nevetett fel halkan, én pedig aprót löktem a vállán és megráztam a fejem.

Hihetetlen, mennyire szeretett kérkedni magával, de a dicséretet, azt már nehezen fogadta.

– Milyen volt a buli?

Felnyögtem, mire felszaladt a szemöldöke és kíváncsian meredt rám.

– Nem rajongok az efféle bulikért, pontosan ezért nem. Összefutottam a lánnyal, akiről Kate mesélt, hogy valamikor jóban voltunk és elkezdett kérkedni, hogy már a koleszba költözést tervezi, de én nem mehetek egyetemre, mivel nem írtam meg azt a nyomorult tesztet. Azután természetesen világossá vált, hogy miért volt ekkora ribanc velem, ugyanis a pasija, valami Embry – aki szintén farkas, csak még életemben nem láttam – szerelmes volt belém, amikor megszülettem. Ez milyen beteges dolog? – fakadtam ki. Edward arca ismét elborult és láttam rajta, hogy nagyon nyugtalanítják az előbb elhangzott szavak, de már nem tudtam visszafogni őket.

Mélyet sóhajtott, odahúzott a mellkasára és simogatni kezdte a hajam.

– Szóval Embry visszatért, mi? – suttogta leginkább csak magának, nem is nekem.

– Ismered? – Felemelkedtem a mellkasáról és megtámasztottam magam a könyökömön, hogy a szemébe tudjak nézni. Lassan bólintott és megrázta a fejét.

– Annak idején mesélted a dolgot. Csak akkor még nem voltak ennyire boldogok Gaby–val, ugyanis nem tudta kontrollálni magát, amikor a városba jöttél. Csúnyán elfajultak a veszekedéseik és néha túlságosan felkapta a vizet.

– Ezzel mire célzol? – kérdeztem éles hangon, majd halkabban megismételtem. Mégsem kellene felvernem a bátyámékat, akik már az igazak álmát alusszák a ház másik végén.

– Megütötte Gabriela–t, és te megpróbáltál segíteni neki, de ő nem hagyta.

Hogy az a…! Tudhattam volna, hogy valami nem stimmel ezzel a pasassal, és éreztem is, de sajnos nem léptem le időben. Jobban kellene hallgatnom a megérzéseimre, amikor azok kongatják a vészjelző harangokat.

– El sem hiszem, hogy képes volt vele maradni! – horkantam fel és visszadőltem a mellkasára. Szorosan átölelt, amitől még ennyi idő után is biztonságban éreztem magam. És ekkor ötlött fel egy kérdés bennem, amire nem tudtam a választ.

– Mióta vagyunk együtt?

Bár nem láttam az arcát, de tudtam, hogy óvatos, ugyanis habozott.

– Bökd ki!

Mélyet sóhajtott és úgy fordult, hogy láthasson engem, de azért ne szakadjunk el egymástól.

– Legyen elég annyi, hogy hosszú ideje.

Igyekeztem palástolni a bosszúságot, ami valószínűleg kiült az arcomra. De biztos vagyok benne, hogy nem sikerült, mert Edward elmosolyodott és végigsimított az arcomon.

– De persze én azt az időt is beleszámolom, amikor nem igazán voltunk együtt, mert nem számít, mit mondtunk, mi akkor is egymáshoz tartozunk. És amikor külön voltunk, akkor sem jártunk mással, így nagyjából olyan, mintha mindvégig együtt lettünk volna – csak nem igazán.

– Aha – böktem ki végül, mert a nyakatekert fogalmazásához már elég fáradt voltam, de ő csak kuncogott és megpuszilta a homlokom.

– Aludnod kellene – suttogta.

– Szeretnék, de nem megy. Túlságosan ideges vagyok és beszélnem kellene Jacobbal, hogy mi a fene folyik itt – sóhajtottam.

– Tudom, kicsim… de pihenned akkor is kell, nem igaz?

Igaza volt. Nyúzott voltam, hetek óta nem aludtam rendesen.

– Oké – suttogtam és teljesen hozzábújtam. Tudom, mennyire eltaszítottam magamtól az elmúlt időben, de jól esett, hogy átölelt és ott volt velem.

– Szeretlek – suttogta a hajamba és lágyan megcsókolta a homlokom.

– Én is.

– Oké, akkor mindenki előre! – kiáltottam oda a csapatnak, akiket én edzettem. Lassan nekem is hozzá kellene kezdenem az alakváltáshoz, de még muszáj volt emberként beszélnem velük. Mivel nem vagyok a falka tagja, így nem hallom őket. Jacob Black lánya vagyok, vagy sem, a farkas énem nem tartozik a falkához.

Két kar fogott közre hátulról, és egy halk nevetés hallatszott a hajamból onnan, ahol Edward belefúrta az arcát. Rátettem a kezem az övére és nekidőltem.

– Tudtál beszélni apáddal?

– Majd az edzés után. Meg akartam nézni, hogy haladunk közösen. Emmett–ék hogy haladnak? – néztem fel rá a vállam felett.

Összepréselte a száját, amiből rögtön tudtam a választ. Emmett és Rosalie kerestek jelenleg vámpírokat, akik esetleg segíthetnének nekünk a harcban.

– Hányan vagyunk eddig?

– Velünk együtt tizenheten.

Lehunytam a szemem és próbáltam megőrizni a hidegvérem. Tizenhét vámpír és huszonnégy farkas – elég rosszak az esélyeink.

– Szerinted tudnak még keresni valakit?

Mélyet sóhajtott és megrázta a fejét.

– Nem hiszem… de a jó hír, hogy Carlisle–ék és Alice–ék még nem keresték fel az ismerőseiket.

Felnyögtem, belecsimpaszkodtam a nyakába és megcsókoltam.

– Ha a számunk nem közelíti meg az övékét, nem megyünk.

Láttam rajta, hogy meg akar szólalni, de inkább ismét megcsókoltam és megsimogattam a tarkóján a haját.

– Túléljük valahogy – suttogtam a fülébe.

– Menekülnünk kell, ameddig csak élünk.

Halványan elmosolyodtam és aggódó szemeibe néztem. Nem ilyen életet szánt nekem, azt tudom. De ha ez kell ahhoz, hogy éljünk, hát megtesszük.

– Az egyetlen problémám, hogy ezzel mindenkit erre az életre kényszerítettem – sóhajtottam.

Végigsimított az arcomon és szomorúan elmosolyodott.

– Megoldjuk.

– Hé! Cullen, vonszold ide a segged! – kiáltotta James a mező túloldaláról.

– Neked nem farkas alakban kellene lenned? – kiáltottam neki vissza, mire csak rámutatott Edwardra, miszerint őrá vár.

– Este nálunk? – kérdeztem, mire vigyorral válaszolt.

Megcsókoltam még utoljára és elküldtem, nehogy James még jobban kiboruljon.

– Aranyosak vagytok – ugrált mellém Alice boldog mosollyal az arcán.

– Köszi – mosolyogtam vissza rá.

– És… vannak már terveid holnapra?

Tudtam, hogy ez csakis valami baljóslatút jelenthet, ami leginkább vásárlást takar.

– Egy kiadós alvás, kávé, még több kávé és talán Edwarddal is találkozom. Holnap nincs edzés, így gondoltam végre kikapcsolódom.

– Vásárolhatnánk – vetette fel, de azonnal leintettem.

– Szerencsére a forrófürdőhöz, amit még az előbbiekhez terveztem, nincs szükség ruhára.

Kiskutya szemekkel meredt rám, mire mélyet sóhajtottam. Nem akartam vásárolni, hiszen tömve volt a szekrényem olyan ruhákkal, amiket még az életben nem vettem fel, és egy szobányi méretű gardróbból válogattam.

– Majd máskor Alice, jó?

Nem tetszett neki az ötletem, de szomorúan bólintott és visszament megnézni, hogyan haladnak a többiek. Nem akartam megbántani, de mostanában tényleg a melegítő volt a legjobb barátom és a futócipőm – már farmerben is kényelmetlenül éreztem magam.

– Mit csináltál Alice–szel? – érkezett mellém hirtelen Edward tetőtől talpig porosan. Tátott szájjal meredtem rá, mert a semmiből tűnt fel, és rám hozta a frászt.

– Azt mondtam neki, hogy nem megyek el holnap vásárolni.

Edward felnevetett és átölelte a derekam, amitől én is tiszta kosz lettem. Felnyögtem és megráztam a fejem, mire még jobban nevetett.

– Azt tervezi, hogy éjszaka kinyír engem – vigyorgott. – Ezek szerint szerepelek a holnapi terveidben? – vonogatta a szemöldökét, mire meglegyintettem a vállát.

– Ne legyél szemtelen!

Közel hajolt hozzám, a fülemhez érintette a száját és lágyan belesuttogott úgy, hogy csak én halljam.

– Ó, nagyon is van szemem.

Megborzongtam a leheletétől, de ő tovább feszítette a határaimat és bekapta a fülcimpámat. Erővel kellett a számba harapnom, nehogy felnyögjek.

– Ne csináld! – suttogtam, amikor végre sikerült visszanyernem a hangom.

– Miért ne?

Vigyorgó arcába legszívesebben tenyérrel csaptam volna bele, mert tudta, hogyan reagálok arra, amikor ilyen dolgokat csinál velem.

Apró puszikat nyomott a számra, majd gyorsan visszatért Seth–hez, mivel ő volt a következő edzőpartnere. Amikor nyilvános helyen kezdett ki velem, komolyan utáltam.

– Most mondanám, hogy milyen szépek vagytok, de még mindig elkap a hányinger és a düh, ha a közeledben látom – hallottam a hátam mögül Jacob hangját.

Megfordultam és a kételkedő szemeibe néztem, én is összefontam a karomat a mellkasom előtt.

– Ha vége az edzésnek szeretnék beszélni veled – tereltem a témát. Nem érdekelt, mennyire utálja Edwardot.

– Akár most is mehetünk – vont vállat. – Carlisle eligazítja őket… ha meg valaki nagyon nem bír magával, Seth tesz róla, hogy bírjanak.

Bólintottam és megindultam az erdőben, de előtte még odaszóltam Edwardnak, hogy várjon meg, mert hamarosan visszajövök.

Jacob némán sétált mellettem, amikor ránéztem, teljesen elmerült a gondolataiban, így inkább én sem szólaltam meg, csak mentem tovább, amíg el nem értük a házát. Szerencsére túltették magukat azon a baromságon, hogy „magamnak akartam ártani”, és végre nem néztek rám őrültként. Bár még ma is előfordult, hogy aggódó tekintetekkel néztem szembe, amíg el nem fordultak.

A konyhába érve ott találtuk Sarah–t, aki épp az asztalnál ült és teát ivott, miközben akták tömkelege hevert előtte.

– Sziasztok! – köszönt, de amikor engem is meglátott, kis híján megfulladt. Jacob odament hozzá és megcsókolta, míg én csak álltam a konyhaajtóban.

– Szia! – köszöntem vissza, de még mindig feszengve éreztem magam a jelenlétében.

– Jól nézel ki, Lilian – nézett rám, de láttam az apró ráncokat, amik feszültségről árulkodtak.

– Kösz. Jól is vagyok.

Bólintott, majd Jacobra nézett, aki elmondta, hogy szeretnék beszélgetni.

– Oké, nekem úgyis… – intett az előtte lévő aktákra – szünetet kell tartanom. Átmegyek Tory–ékhoz.

– Ne, maradj csak! – ráztam meg a fejem. – Majd a verandára kiülünk, csak beköszöntünk.

– Rendben.

Miután megfogtunk mindketten egy pohár kávét, kiültünk a hintaszékbe és csendben inni kezdtünk. Mint mindig, én voltam az, aki nem bírta sokáig, így belekezdtem:

– Még mindig rosszul érzi magát a közelemben.

Jacob csendben nézett engem, majd szomorú mosolyra húzta a száját.

– Nem az volt élete fénypontja, amikor a tizenhat éves fia elköltözött, mert a nővérével akart lenni.

– És arról én tehetek? Hogy egyikünk sem tudott a másikról? – fakadtam ki.

– Nem – csillapított. – Egyáltalán nem tehetsz róla, ezt én csesztem el, ahogyan sok minden mást is. Sarah pedig előbb–utóbb hozzá fog szokni a gondolathoz, hogy itt vagy.

– Ő mindig is tudott rólam, nem tudom, mihez kell hozzászoknia – motyogtam halkan és ittam egy kortyot.

– Nem tudtuk, életben vagy–e még, Lilian. Hosszú idő eltelt azóta, és ha nem lennél farkas, már idős lennél. Semmit nem tudtunk rólad. Sarah egyszerűen csak nem számolt azzal a lehetőséggel, hogy visszatérsz.

A térdére támasztotta kezét és előre dőlt, csendben várt, hogy válaszolok–e.

– És te? – kérdeztem egy idő után.

– Hittem–e abban, hogy élsz? – nézett rám komolyan, mire bólintottam. – Igen. Nem tudtam, hogy farkas vagy, de hittem benne, hogy egyszer még láthatlak. Ezért változtam át folyamatosan. Ha te nem vagy, soha nem találkoztam volna Sarah–val és James soha nem született volna meg. Nélkületek pedig üres lenne az életem.

Meghatottak a szavai, de ez akkor sem tudtam elfelejteni az elmúlt éveket.

– Igazából Embry–ről szerettem volna beszélni veled – fogtam hozzá a mondanivalómhoz.

Jacob arca teljesen megkeményedett, szinte maszkká vált, ahogy kimondtam a szavakat. Még arra is mérget tudtam volna venni, hogy egy ideig nem is lélegzett.

– Vele nem kell foglalkoznod – felelte hanyagul és hátradőlt.

– Nem is tudtam róla – próbálkoztam, de a testtartásából láttam, hogy mindennemű beszélgetéstől elzárkózik ezzel a témával kapcsolatban.

– Nem véletlenül! – csattant fel, mire megrázkódtam. – Embry–t kerüld el jó messzire! És ha egy mód van rá, ne említsd Amelia–t előtte, kérlek.

A lányom említésére könnyek szöktek a szemembe, amiket alig tudtam visszatartani. Még soha senki nem nevezte nevén, mindenki csak „baba”–ként emlegette őt – de az, hogy Jacob most kimondta, így teljesen valóságossá vált. Olyan személlyé, aki létezett.

– Nem állt szándékomban – suttogtam elhaló hangon.

Rám nézett, elkáromkodta magát és megfogta a kezem, de én elhúzódtam.

– Sajnálom, Lilian! Sajnálom. Nem akartam… én csak… Embry mindig megőrül, ha rólad van szó, és ha tudomást szerezne… Sokat dolgozunk rajta, hogy ne tudja meg. Most nem erre a háborúra kell felkészülnünk.

Bólintottam és letöröltem a kicsorduló könnyeimet. Talán soha nem fog elmúlni ez az érzés, amit az említésekor érzek.

– Kérlek, csak kerüld el Embry–t, oké? Nem véletlen, hogy nem engedtem neki a csatlakozást.

– Rendben van.

A bejárati ajtó kinyílt, mire elfordítottam a fejem, hogy ne kelljen látnom a Sarah szeméből sütő érzelmeket. Szólt, hogy a többiek már végeztek az edzéssel és Seth szeretné, ha összeülnének egy kicsit, hogy megbeszéljék a technikákat, amiket használhatnának.

– Mennem kellene – néztem Jacobra, aki azonnal felém kapta a fejét és megrázta azt.

– Örülnék, ha maradnál. És mi is elkezdhetnénk edzeni.

Megráztam a fejem és felálltam. Nincs szükségem gyakorlásra, ugyanis én ott egyetlen dolgot fogok tenni: túljutok mindenkin és megölöm Josh–t.

– Edward már vár – húztam mosolyra az ajkaimat és búcsút intettem.