Sziasztok! Ahogy ígértem, meghoztam a részt! Remélem írtok nekem komit! =) Puszi ♥ღ Lillus
Visszasétáltunk az autóhoz, majd hazamentünk hozzám. Ahogy beléptünk az ajtón, nem volt meglepetés, akit megláttunk a kanapén terpeszkedni. Mégis megijedtem attól, hogy újra látom.
Visszasétáltunk az autóhoz, majd hazamentünk hozzám. Ahogy beléptünk az ajtón, nem volt meglepetés, akit megláttunk a kanapén terpeszkedni. Mégis megijedtem attól, hogy újra látom.
- Na végre visszatért az ifjú pár… azt hittem még turbékoltok a parkban, vagy a korcsolyapályán… Üdv itthon, Lili! – Kitárta kezét, majd visszarakta az ölébe. Kivételesen nem a Volturi öltözékében volt, a hosszú köpenyben, hanem sötét póló, és nadrág volt rajta, egy bőrdzsekivel.
- Mit akarsz? – sziszegtem neki, még mindig az ajtóból. Felállt, egy pillanat alatt ott termett előttem, de Edward elém állt.
- Ne merészelj hozzáérni! Örülj neki, hogy eddig nem dobtalak ki innen, szóval…
- Ugyan, mind a ketten tudjuk, hogy kettőnk közül ki halna meg hamarabb. Beszélni akarok veled! – tekintetét rám szegezte, és nem hagyta, hogy elnézzek róla.
- Nyugodtan mondhatod, nincsenek titkaim Edward előtt. – Válaszoltam higgadtan, már amennyire egy ilyen helyzetben higgadtan lehet megszólalni.
- Ó, tényleg? Én ebben nem lennék annyira biztos, Kisszívem! Én, ellentétben a kis barátoddal, utána néztem egy kicsit a múltadnak. Például, elég, ha annyit mondok, Josh? – Ijedten néztem rá. Edward hátranézett, kérdő tekintete minden csalódást elárult, hisz nem is olyan rég beszélgettünk a régi barátaimról. Bár Josh az utóbbi időben nem nagyon tartozott ehhez a csoporthoz.
- Ki az a Josh? – Szerelmem mellém állt, de keze még mindig a derekamon pihent, ha valami történne.
- Nem válaszolsz neki? Hát akkor kénytelen leszek én elmesélni a kis történetedet! – vigyorgott Alec. Nem tudom, miért csinálja ezt. Hisz így csak még jobban megutáltatja magát.
- Josh, egy vámpír. Az előtt változtatták át, mielőtt én megszülettem, és egyszer találkoztunk Los Angeles-ben. Ő persze azonnal megérezte rajtam, hogy mi is vagyok, így összehaverkodtunk.
- Khmm… nem így fogalmaznék – Alec még mindig vigyorgott.
- Jó, nem csak barátok voltunk! Szerettem őt, együtt voltunk, de 10 év után úgy döntöttem, nekem nem rá van szükségem. Amikor összejöttünk 14 éves voltam, vágytam egy olyan ember társaságára, aki megért, mi olyan nagy szám ebben? – Szerelmem hitetlenkedve nézett, amikor kiejtettem a számon azt, hogy „10 év után”.
- Miért hagytad ott? Azt is mondd el neki! Jó sztori, ezt hallanod kell!
- Elegem lett abból, hogy kihasználnak, ennyi! – Alec felvonta a szemöldökét. Mélyet sóhajtottam, majd tovább mondtam. – Az első három évben még csak barátok voltunk. Utána vett egy lakást, és azt mondta, hogy költözzek oda hozzá. Belementem, ekkor még nem éreztem iránta semmit. Azt hittem, hogy csak lakótársak leszünk, semmi több.
- Meséld el neki azt is, hogyan csattant el az első csókotok! – utasított.
- Épp beadandó dolgozatot írtam, és megkértem, hogy segítsen. Azt mondta, hogy szívesen segít, de sietnünk kell, mivel randevúja lesz. Elment zuhanyozni, én addig nekiültem olvasni a könyvet, hogy készen álljak, ha kérdezne valamit. Amikor kijött félmeztelenül, egy szál törülközőben, leült mellém, hallgatta, ahogy mondom a szöveget, amit épp írok, és néha-néha ő is mondott hozzá egy-egy mondatot. Közben simogatni kezdte a hátam, mikor befejeztem pedig annyira közel volt hozzám, hogy egyszer csak megcsókolt. Azután már egy pár voltunk – vontam vállat.
- Mindent mesélj el neki erről a srácról, vagy én mondom el a többit! – Edwardra pillantottam, aki figyelmesen hallgatta a szavaimat. Ismét Alec-re összpontosítottam, gyűlölködve.
- Elállnál az utamból? És majd elmondok mindent, ha akarok! Mi ez? Kihallgatás? Szerintem rajtad kívül senkit nem érdekel, hogy volt-e barátom régen, vagy sem! – Csattantam fel.
- Ó ha te nem, akkor én folytatom. – Annyira ideges voltam, hogy legszívesebben kidobtam volna a házból. Leültem a kanapéra, magammal húztam Edwardot is. Alec is közelebb jött, de ránéztem, hogy ha jót akar, akkor ott helyben megáll.
- Később gimnáziumba mentem. Josh akkorra már régen kijárta, ő már egyetemi hallgató volt. Jogot tanult, ügyvéd akart lenni. Velem is megtanított mindent, amit az órákon hallott. Nagyon szerette a művészetet, ő maga is sokszor festett, még engem is megkért, hogy üljek le, és legyek a modellje. Ez hozott minket össze, az egyik kiállítása. Akkor én még nem tudtam, hogy ő vámpír. Csak, hogy egy hihetetlenül kedves egyetemi hallgató, aki belém szeretett. Később közölte a hírt; ő nem ember. Ez persze nem változtatott semmin. Ugyanúgy szerettem, mint azelőtt. Nagyjából itt vége is van az egésznek, ugyanis nem sokkal később szétváltunk. Ki-ki ment a maga útjára.
- A legjobbat kihagytad, édes! Tudod, az okot, ami miatt szakítottatok. – Egyszer még biztos beverem az arcát!
- A kilencedik évben eljegyzett. Én pedig megijedtem. Nem az esküvőtől, hanem attól, hogy azt mondta, elhívja néhány barátját, akik… hát nem éppen ilyen feleséget képzeltek el Josh-nak. A meghívottak között volt Carlisle, és a családja… vagyis ti. Ekkor minden beugrott, amit régen rólad hallottam, és… féltem, hogy nem készültem fel még arra, hogy találkozzak veled. Ezért lemondtam az esküvőt, Josh-nak pedig hagytam egy levelet, miszerint úgysem működött volna. Összecsomagoltam, majd elmentem onnan, amíg ő épp veletek telefonált.
- Vagyis, hogy kiemeljem a lényeget; volt egy vőlegénye, akit otthagyott csak azért, mert nem akart veled találkozni. Ja, egyébként Josh még mindig keres, és üdvözletét küldi, legalábbis ilyesmit vettem ki a szavaiból, amikor azért fojtogatott, hogy elmondjam, hol is vagy. – Ledöbbentem. Alec beszélt Josh-sal? Elmondta neki, hogy hol vagyok? Remek! Már nem csak tőle kell tartanom, hanem a volt barátomtól is!
- Elmondhattad volna – suttogta. Én elkezdtem sírni, átültem arra a kanapéra, ahol Edward ült, és átöleltem.
- Bocsáss meg! – Felállt, ezzel eltaszítva magától.
- Át kell gondolnom a dolgokat. Mindent. Ha – összeráncolta a szemöldökét, de az arcán csak kevés érzelmet láttam-, eldöntöttem, mi legyen, szólni fogok. – Kiviharzott a házból. Ez körülbelül annyit jelent, hogy Edward úgy döntött, vége mindennek. Még mindig sírtam.
- Most örülsz?! – fordultam oda Alec-hez, aki kicsit megilletődve nézett rám.
- Nem ezt akartam – suttogta.
- Tönkretetted az egyetlen dolgot, ami boldogságot okozott nekem! Utállak! Gyűlöllek, jobban, mint eddig! Ja, és csak, hogy tudd; a volt vőlegényemnek nem volt rá szüksége, hogy elmondd neki, hol is vagyok. Hidd el, anélkül is megtudta, hogy kimondtad volna! Takarodj innen! – az utolsó mondatot nagyon halkan mondtam. Alec odajött mellém, én pedig nem bírtam türtőztetni magam, azonnal arcon csaptam. Szép lassan nyugtattam le magam, nem kell megtudnia, hogy a farkasok közé tartozom.
- Ha nem takarodsz el három másodpercen belül, esküszöm, megöllek! – Odamentem az ajtóhoz, kinyitottam. – Egy, kettő, három!
Alec már nem volt ott. Egyedül voltam a nagy házban, és csak ültem a bezárt ajtó előtt. A könnycsatornáim egyszer csak kiszáradtak, nem tudtam sírni. Bámultam magam elé, próbáltam megérteni, mi is fog történni.
1. számú verzió: Josh idejön, közli velem, hogy visszamegyünk Los Angeles-be, de én nem akarok menni. Akkor viszont kényszerít.
2. számú verzió: Edward elhagy. Én összeomlok, mint most, és várom a csodát.
3. számú verzió: az első kettő egyszerre.
Kezdtem érezni, hogy egy hatalmas lyuk tátong a szívemen. És kezdtem felfogni, mit is jelent megint egyedül lenni. Két napon át csörgött a telefonom, és végig kopogtattak az ajtómon, de nem nyitottam ki. Csak ültem előtte, mint aki nem hall. Nem mozdultam el egy pillanatra sem. Vártam, hátha történik valami, aminek értelme is van. Az én életemen kívül, ugyanis annak semmi értelme, ha Edward elhagy. Fájt. Nagyon fájt. Éreztem, hogy a szívem darabokra törik, és ezt már nem lehet megjavítani. Mindent elrontottam. El fog hagyni. El fog hagyni. El fog hagyni. – Ismételtem magamban, és ekkor fekete sötétség ült a szememre.
Hangokat hallottam, amik a nevemet kiabálták. De ki tudja, lehet, csak képzelődtem.
- Nem vagy normális! Hogy lehettél ennyire hülye? – Lassan kinyitottam a szemem, próbáltam a homályos látásomat kiélesíteni. A tekintetem találkozott Alice-ével, de nem igazán tudtam, hol is vagyok, ameddig körbe nem néztem.
- Miért vagyok kórházban? – kérdeztem tőle.
- Azért, mert nem vagy normális! Nem is ide kellett volna, hogy hozzalak, hanem egyből a diliházba!
- Mi történt?
- Kiszáradtál. Több napig nem ittál, nem ettél, majdnem meghaltál! Ha nem akkor készültünk volna feltörni a hátsó bejáratod, biztos, hogy már nem élnél. – Csóválta a fejét. Most igazán dühös volt.
- Talán az lett volna a legjobb – fordítottam el a fejem. Amikor újra visszafordítottam, láttam rajta, hogy ha nehezen is, de elengedte a füle mellett.
- Nézd! Próbáltalak felhívni, megkerestelek otthon, vártalak az iskolában, de te, mint aki eltűnt, nem vetted fel a telefont, nem nyitottál ajtót, nem jöttél iskolába! Valaki a nyomodban van, és eszeveszetten keres! Megmondanád ki is az az illető? – Tudtam, hogy ez nem marad annyiban.
- Edward még mindig nem fog hozzám szólni? – terelni akartam a témát, valahogy ez jobban érdekelt.
- Ő is beszélni akart veled, de mivel nem vetted fel a telefont, így nem erőltette. Egy kicsit elutazott, hogy ki tudja szellőztetni a fejét, és megértse, mit érezhettél régen, amikor elveszítetted Bellát. – Újra éreztem azt az ürességet, amit akkor este. – Ki akar annyira megtalálni?
- Josh.
Némán ültünk pár percig.
- Az a Josh, akiről Edward beszélt nekem? – Bólintottam. Alice beharapta az alsó ajkát, közben gondolkozott. – Hogy néz ki?
- Amikor utoljára láttam, akkor majdnem ét csoki színű szeme, barna haja, kicsit kigyúrt volt. Ennyire emlékszem.
- Így nézett ki? – felmutatott egy rajzot, amit addig készített, míg beszéltem.
- Azt hiszem, nem vagyok benne teljesen biztos, miért? – kérdeztem. Fel akartam ülni, mert úgy éreztem, már nagyon elgémberedtem, de Alice azonnal visszanyomott, mihelyt meglátta, mit szerettem volna.
- Feküdj csak, ha máskor nem, legalább most pihenj! Szóval ez a férfi volt?
- Nem tudom.
- Mi az, hogy nem tudod? Tíz évig együtt éltél vele, és nem tudod?
- Jó, igen, ő az. De mit kezdjek vele?
- Ide tart. Még legalább öt hét, mire ide ér, de akkor is sürget minket az idő. Tennünk kell valamit, hogy ne találjon itt, ráadásul egyedül. – Úgy gondoltam, hangosan gondolkodott, mivel közben les-fel járkált. – Beszélnem kell Edwarddal! Erről muszáj tudnia, nem titkolhatom el előle.
- Ha felhívod, nem azért fog visszajönni, mert szeret engem, hanem azért, mert úgy fogja érezni, hogy meg kell védenie. Ne mondj neki semmit, sőt senkinek ne mondd el! Pár nap múlva – gondolom – kiengednek, és akkor elmegyek. Így nem okozok több gondot senkinek. James-nek megmondom, mi fog történni, és utána… utána… – Alice elszörnyülködve nézett rám. A nyakamba borult, én pedig sírva fakadtam. Itt kell hagynom mindenkit, akit szeretek, azért, hogy meg tudjam menteni őket. Ha Josh idejön, itt nem sok minden marad meg, főleg ha megtudja, hogy Edward az, akit életem végéig szeretni fogok.
- Nem mehetsz el!
- Alice, muszáj. Ha nem megyek el, akkor Josh-sal kell mennem, márpedig nem fogok vele újra összejönni.
- Jó napot! – Egy fehér köpenyes idegen lépett be a kórterembe, biztosan az orvosom.
- Üdvözlöm, Doktor úr!
- Elnézést – szólt közbe Alice–, megkérdezhetném, hol van Carlisle? – a doktor elmosolyodott.
- Sürgős esete van. Nos, szerintem még ma éjszakára bent tartjuk a kis hölgyet. Holnap akár már haza is mehet, de igyon nagyon sokat, és egyen is. Értesítsem a szüleit?
- Igen, szóljon Carlisle-nak, hogy amint végzett, keressen meg bennünket. – Barátnőm úgy beszélt, mint aki teljesen lenézi ezt az embert. Az orvos vállat vont, majd távozott.
- Ez meg mi volt? Úgy csináltál, mintha csak egy kéregető lett volna az utcán.
- Most ő izgat a legkevésbé! Miért akarsz elmenni? Edward hamarosan visszajön, minden rendben lesz, megmagyarázzuk a volt barátodnak, hogy köztetek mindennek vége! – Most már csak azért is felültem.
- Nem maradt más választásom. Edward úgy fog dönteni, hagyjuk abba, neki nem kellek. Egyedül pedig nem szállok szembe Josh-sal. Tehát vagy elmegyek, mint eddig mindig, vagy pedig itt maradok, és veszélybe sodrom azokat, akiket szeretek. Nem akarom, hogy bajotok essen. – Ekkor betoppant Carlisle.
- Sziasztok! – Alice nem köszönt, csak némán figyelt.
- Szia, Carlisle!
- Úgy látom, már jobban vagy, ennek nagyon örülök. Miért hívtál, Alice? – Kérdő tekintettel nézett mind a kettőnket.
- Azért – itt tartott pár másodperc szünetet, amíg összeszedte magát –, hogy elbúcsúzhass Lilitől.
- Mi? Elmész? – Nem tudta leplezni döbbenetét. – Vicceltek, ugye? – Megráztam a fejem.
- Nem, sajnos nem. Ez az egyetlen módja, hogy megvédhesselek titeket Josh-tól. Holnap hazamegyek, elbúcsúzom a testvéremtől, és három óra múlva már olyan lesz, mintha soha nem lettem volna itt. – Barátnőm nem szólt egy szót sem, én alig mertem Carlisle szemébe nézni.
- Ne tedd ezt Edwarddal! Legalább miatta maradj!
- Carlisle, Edward pontosan azért ment el, mert nem akar látni, vagyis mostantól kezdve semmi értelme, hogy megkeserítsem akármelyikőnk életét. – Ismét könnyek gyűltek a szemembe, úgyhogy inkább elfordultam, mert nem akartam gyengének tűnni.
- Gondolkodni ment, nem azért, mert elhagyott.
- Ez ma már majdnem ugyanazt jelenti. Az orvos azt mondta, hogy holnap hazamehetek, szóval felhívnád James-t? Nem akarok úgy elmenni, hogy nem köszönök neki. – Carlisle megrázta a fejét.
- És úgy elmennél, hogy Edwardtól nem búcsúzol el? – Indulatot, még talán megvetést is láttam a szemében.
- Értsétek meg, nem akarom, hogy bajotok essen, főleg nem neki. Ha Josh már itt van, akkor semmiképp nem találkozhatok Vele! Nem lehet!
- Van egy egész éjszakád átgondolni a dolgokat – szólalt meg Alice. – Edward két nap múlva érkezik, ha szeretnéd, megvárhatod. Ugyanis az tartja benne a lelket, hogy kibékültök. – Elszorult a szívem, de mindent a biztonságáért.
- Mondd meg neki, hogy életem végéig szeretni fogom, viszont ennek így kellett lennie.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése