5. rész Rét

Egész úton őt néztem. Amikor ő rám nézett, akkor mindig mosolygott. Úgy kb. 15 perc múlva megállt. Az erdő szélénél állt meg. Nem értettem, hogy miért nem haza vitt.
- Miért jöttünk ide? - mire ezt kimondtam, Edward már kiszállt az autóból. Kinyitotta nekem az ajtót.
- Mutatni szeretnék valamit. - megfogta a kezem. Ez az érintés, annyira bársonyos, és csodálatos volt. Kihúzott az autóból. Bement az erdőbe, és ott ment egyenesen előre.
- Edward! Hova viszel? - nem válaszolt. - Edward! - megfordult.
- Bocsáss meg, szerelme...- elkomolyodott a tekintete. - Bocsáss meg Lilian! Sajnálom, nem tudom, hogy mondhattam ilyet. - nem az fájt, ahogy nevezett. Hanem az, hogy vissza akarta vonni. Elengedte a kezemet. Ment előttem. Aztán egy kis rétre értünk. - Íme! Ide jövök, ha gondolkodni akarok. Ez a kis rét... számomra a megnyugvás szigete.
- Ez gyönyörű! - mosolyogtam.
- Beszélni szeretnék veled. - leült a fűbe. A mellette lévő helyre mutatott. Odamentem, és én is leültem.
- Miről akarsz beszélni? - összehúzta a szemöldökét.
- Alice mutatott valamit. - felnyögtem.
- Nem, nem, nem! Ez nem lehet igaz! Mindig ez történik. - lehajtottam a fejem. Szó nélkül figyelte a kiborulásomat.
- Te tényleg nem vagy ember? - felemeltem a fejem. A gyönyörű, arany szemeibe néztem.
- Úgy teszel, mintha nem tudnád, hogy mi az igazság! - felálltam, és odamentem a legközelebbi fához.
- Szóval igaz. De akkor miért jöttél ide? - az ajkamba haraptam.
- Edward, Edward! Azért te is mondhatnál nekem valamit. Mondjuk, én is megkérdezhetném ugyanezt a kérdést, és ugyanez lenne rá a válaszod. Igazam van? - nekitámaszkodott a fának.
- Valószínűleg. De honnan tudsz erről? - nevetnem kellett.
- Szerintem, nagyon jól tudod. És most válaszolok a kérdésedre. Azért jöttem ide, mert ez a város, az én hazám. Én itt születtem. - ráncolta a szemöldökét.
- Mi vagy te? Vámpír biztos nem. Ahhoz elég furcsa vagy. - végignézett rajtam.
- Egy nagyon kicsi részem vámpír. Anyám miatt. A másik felem viszont... ezt inkább nem szeretném elmondani. - elém állt.
- Nyugodtan. Elég sok mindent megtapasztaltam már. - a lehelete megcsapta az arcomat.
- Vérfarkas. - hátrébb állt. Mérgesen nézett felém. Rázta a fejét.
- Ez nem lehet. Vámpír-vérfarkas keverék? - maga elé nézett. - Nem hiába vagy Black.
- Pontosan. És kihagytad az embert. Az is vagyok. - rám nézett. Felismerés látszott a szemeiben. Máshogy nézett végig rajtam. Leültem. Ő is mellém ült. - Most, hogy tudod, mi az igazság, gondolom nem fogsz többet hozzám szólni. Megértem. Jártam már így az évek alatt. Hozzászoktam. - teljes felismeréssel nézett rám.
- Hány éves vagy? Úgy értem 17? - bólintottam.
- Azóta nem változom. De amúgy jóval több. - bólintott.
- Melyik farkasnak vagy az unokája? - szomorú lettem.
- Nem az unokája. A lánya. - elfordult tőlem. Így nem láttam az arcát.
- Jacob. - ökölbe szorult a keze.
- Igen ő. - próbálta összeszedni magát.
- És az édesanyád? Ő ki volt? Mert a vérfarkasok nem mehetnek oda, ahol a vámpírok vannak. - meg akartam fogni a kezét, de inkább úgy döntöttem, hogy mégsem.
- Ő nem volt vámpír. Csak volt egy képessége, ami távol tartotta az erejüket. De miután megszülettem, azután találtak bennem, valami vámpírt. Isabellának hívták. - erre felkapta a fejét. Félelem látszott a szemeiben.
- Isabella? Isabella Swan? - ráncoltam a szemöldököm.
- Igen. Miért? - lehunyta a szemét.
- A barátnőm volt. Még 80 évvel ezelőtt. De rájöttem, hogy jobb úgy neki, ha én nem vagyok a közelében. Rá hasonlítasz. Ezért hívtalak véletlenül úgy. Hogy van? - felnéztem az égre.
- A születésem után, négy évvel meghalt. Mikor Jacob nem volt a közelben, akkor sokat mesélt rólad. De a nevedet nem mondta el. Minden este, azután, hogy lefektetett, nagyon sokat sírt. Persze, ha Apu a közelben volt, akkor mindig mosolygott. Az orvos megmondta, hogy nem bírta tovább a fájdalmat. Szörnyű volt. Mindenkit hibáztattam, de legjobban Téged, amiért elhagytad. Régen minden nap kijártam a temetőbe. Megesküdtem, az összes napon, hogy ezt nem hagyom annyiban. De most, hogy megismertelek, az összes ígéretem semmivé foszlott. Jacob a tragédia után két évvel, beleszeretett egy másik lányba. Én nem fogadtam el, így elmentem. Minden ember tárt karokkal várt. Mégis a Te családodat akartam felkeresni. Nem sikerült, így visszaköltöztem. Azóta nem láttam Aput. Nem is keresett, mert Ő így boldog volt. Nincs aki emlékeztesse anyámra. Anyu mindig azt mondta, ahogy egyre nagyobb lettem, hogy olyan vagyok, mint Te. Úgy nézek ki, sőt, úgy is viselkedem. - csendben figyelt. - Nem felejtett el téged egy pillanatra sem. - mély levegőt vett.
- Nem hiszem el, hogy ezt tettem vele. De azért boldog élete volt? - ránéztem. Küszködött.
- Igen. Sokszor azt is mondta, hogy ha én nem lennék, akkor eddig se bírta volna. - ő is rám nézett.
- Tudtad, hogy gyönyörű vagy? - mostmár témát váltott. Örültem a bókjának.
- Nem sokan mondták még eddig. - mosolygott. - Elvihetlek hozzánk, hogy Carlisle megvizsgáljon? - megráztam a fejem.
- Nem akarok egy kísérlet alanya lenni. - kuncogott. A szemembe bomlott a hajam. Be volt fonva, de kibomlott.
- Várj! Hadd segítsek! - megcsinálta a hajam. Ezek után még nagyon sok mindenről beszéltünk. De mindig ha róla kérdeztem rám terelte a témát. Azért nagyon jó volt vele a réten.