Nagyon rosszul aludtam. Jobban mondva, alig aludtam. Féltem, hogy talán már Alice is tudja a titkom. De remélem, hogy ha tudja is, nem mondja el senkinek. De ő sem ember. Hisz, jéghideg a bőre, és arany színű a szeme. Szerettem volna elmondani nekik, hogy mi is vagyok, de ha ők mégsem azok, aminek gondolom őket? Akkor minimum dilisnek néznek. Reggel csak az orvos jött be hozzám.
- Jó napot, Miss Black. - nem szerettem, ha így hívtak.
- Lilian. - arany szemeivel a szemembe nézett.
- Amint látom, jobban van, Lilian. - bólogattam. - Mutassa a kezét! - annyira szorítottam a kezem, hogy már fájt.
- Ugyan olyan, mint tegnap. - meg akarta fordítani, de nem hagytam. Az ő keze is jéghideg volt.
- Azért én látni szeretném. - megráztam a fejem.
- Kérem, ne! - könnyek szöktek a szemembe.
- Hát jó. Rendben van. Ha valami kérdése van, csak szóljon. - most én ragadtam meg a kezét.
- Mikor mehetek haza? - megértően figyelt.
- Ma este. Felhívjam a családját? - lesütöttem a szemem.
- Nincs családom. Egyedül vagyok itt. - bólintott, és kiment a szobából. Leültem az ágyra és zokogni kezdtem. Aztán egyszer csak kopogott valaki. - Szabad! - gyorsan letöröltem a könnyeimet.
- Szia, Lilien! Gondoltam benézek. Hogy vagy? - Alice ma egy kék ruhában tündökölt.
- Köszi jól. - a hangom megremegett. Alice eltátotta a száját, és leült mellém.
- Te sírtál? Ki bántott? - jól esett, hogy valaki törődik velem.
- Senki Alice. - ráncolta a szemöldökét.
- Jön érted valaki? Mert ha nem, akkor én szívesen elviszlek. - az ajtó nyitva volt. Edward állt ott. Őt néztem.
- Ne fáradj, Alice. Majd én hazaviszem. - Alice szép lassan megfordult, és Edward-ra nézett.
- Bajban vagyok. - Edward nekitámaszkodott az ajtónak.
- Még pedig nagyban. - Alice megpuszilt és kitáncolt. Edward bejött, és becsukta maga után az ajtót. - Szia! - mosolygott.
- Szia! - alig mertem rá nézni, annyira féltem, hogy megint elrohan. Nem tudom miért, de féltem ettől.
- Már jobban érzed magad? - leült az ágyamra, de most közelebb, mint tegnap. Jóval közelebb.
- Igen. Már nem fáj a fejem. És a kezem se, annyira. - én is mosolyogtam.
- Bocsáss meg, amiért tegnap elrohantam. Sajnálom, de a testvéreimnek szükségük volt rám. - lehajtottam a fejem.
- Semmi baj. Nem kell magyarázkodnod. Elvégre, semmi közöm hozzá. - közelebb húzott magához, és a fülembe suttogott.
- Én akarom, hogy legyen hozzá közöd. - tökéletesen ejtette ki a szavakat. És a bársonyos hangja, annyira örömteli volt. Csodálatos. Majdnem elájultam tőle. Észrevette, mert kuncogott, és hátrébb húzódott. - Nem szeretnél csinálni ma valamit? - akkor ma az egész napját velem szeretné tölteni.
- De. Amúgy, nem kéne suliban lenned? Azt is furcsálltam, hogy Alice bejött. - ravaszul mosolygott.
- Kéne, de itt vagyok. Különben is. Egész nap üljek a suliban, mikor itt is lehetek? - ez jó jel volt. Fontosabbnak tartott engem.
- Dr. Cullen, az édesapád? - megrázta a fejét.
- A nevelőapám. De nem szeretnék erről beszélni. Az ágy alól kihúzott egy szatyrot. - Ez a tiéd. Mára vettem, hogy ne a kórházi ruhában kelljen kivinni téged innen. - a szatyorban egy barna ing, és egy farmer volt. - Így passzolsz hozzám.
- Köszönöm, de nem kellett volna. - a könyvre nézett amit Kate adott.
- Olvastad már? Nagyon jó könyv. Ez a kedvencem. - megint mosolyogtam. Kiment, hogy nyugodtan felöltözhessek. Aztán felvitt Dr. Cullen irodájába, hogy megmondja elmentünk. Átkarolt, és úgy jött mellettem a lépcsőn. Kinyitotta nekem az ajtókat. Beültetett az autójába, és indított. Nem érdekelt, hogy hová visz. Csak az számított, hogy Vele lehettem.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése